Előfordult, hogy (bármennyire is szomorú egy haláleset), egy családtag, rokon halála pozitívan hatott a személyiségetekre, vagy van ilyen ismerősötök, akinél ez volt megfigyelhető?

A halála után el tudtam költözni. Addig ő tartotta össze a családot, ő védett meg a másik szülőtől. Miután meghalt, még egy ideig ott maradtam a családi "fészekben",de számomra nem sok köszönöm volt benne. Aztán megelégeltem, ahogy bántak velem, eljöttem.

Ha élne mindkét szülőm, akkor még mindig ott laknék.

Mostohaanyám halála... végre teljesen felszabadultam. Végre nem volt ott a tudat, hogy bármikor találkozhatok vele, bármikor megalázhat, mert kamaszkorom óta sportot űz a nekem beszólogatásból, a súlyomon kattogásból, stb.

Gyakorlatilag céltábla voltam neki - pusztán a létezésem volt a baja, nem a személyiségem - amí együtt éltünk (mert ugye muszáj összeköltözni), és utána is, akárhányszor találkoztunk, mindig ment a beugatás.

Anyukám halála. Őt szerettem a világon a legjobban. Nem a közvetlen halála volt a pozitív.

Egyrészről lenyugodtam, mert a legrosszabb dolog, amitől tartottam, megtörtént. Másrészt a tesóm, akivel addig legjobb barátok voltunk, azonnal bepasizott, hogy legyen, aki anyamód gondoskodik róla, és leszart. Annyit nem mondhattam neki, hogy 'hiányzik anya', mert hisztirohamot kapott, hogy ez nem az ő felelőssége, szedjem össze magam.

Végül ugye összeszedtem magam, és nem tudtam, hogy egy ilyet képes vagyok egyedül megcsinálni, ekkora fájdalmat feldolgozni. Azóta erősebbnek érzem magam.