Miért kellene örülnöm az öcsém születésének?

Szerintem könnyebb lenne, ha elfogadnád a helyzetet és alkalmazkodnál. Az a gyerek a féltestvéred, egy ártatlan lény. Nem kell oda meg issza lenni tőle, de egy testvéri kapcsolatot kialakíthatnál vele. Jobban árt ez a méreg és gyűlölködés, amit érzel, minthogy kinyitnál kissé az új családtagod felé.

Tiszteld a döntésüket, és próbálj pozitívat kihozni belőle, mintsem egyből gyűlölködni és elzárkózni. Egyik hasznos, másik káros.

Én 25 éves voltam, mikor megszületett az első féltestvérem.

Nem érzek semmit iránta, csak egy biológiai szál köt össze minket, nem gyűlölöm, kb olyan, mint a szomszéd gyereke.

Van, és ennyi.

"Az örökségről van szó, nem látjátok?"

Most nem rólatok van szó.

Itt most téged páran keresetlen szavakkal osztanak ki, pedig te pont elég visszafogottan fogalmazol. Más kérdések alatt meg vannak egy csomóan, akik nem győznek fröcsögni a kisebb testvérekre, és egymást felpontozva biztosítják róla a kérdezőt, hogy igen, most tényleg tönkremegy az EGÉSZ ÉLETE (értem, hogy sok problémát okozhat, ha még együtt élnek, de azért nekem ez így is elképesztő wtf), úgyhogy utálhatja nyugodtan (hát ez meg szimplán csak b+). Kb. azt mondják, "miért ne rúghatnád fel, hát nem vagy köteles szeretni".

Nekem az a bajom ezzel a kérdéssel, mint szinte az összes többi hasonló kérdéssel: az örömöt vagy szeretetet miért a viszolygással vagy utálattal kell szembeállítani? Attól, hogy nem örülsz, miért kell rögtön berzenkedni? Nem lehetne, hogy csak úgy elfogadod, hogy van, és kész? Nem ugrasz ki a bőrödből, de nem is problémázol rajta. Főleg hogy már ott sem laksz, nem lesz tőle semmi bajod, nem szenvedsz semmilyen hátrányt. Légy vele olyan, mint egy barátod gyerekével, normális, alapvetően kedves, de nyunyorgatni nem kell, ha nincs kedved. Fąşż gondolom nem óhajtottál lenni vele, nem az jön le az írásodból, inkább az, hogy próbálsz illedelmesen viselkedni. Az elég is.

Figyelj, ez olyan, mint mikor kérdezi valaki, hogy szeretem-e anyósomat. Mondom az azért túlzás. Erre azt kérdezik, hogy miért utálom. Dehát nem utálom! Elvagyok vele, csak a kapcsolatunk nem olyan személyes, ez nem szeretet. Attól, hogy nem ugrok a nyakába ha meglátom, még nem rühellem, meg bántani sem akarom, nem vagyok vele bunkó. Csak van és kész, részemről oké. Na, ugyanígy a testvérszületéssel is: attól, hogy nem ugrálsz örömödben, még nem is kell kiborulni. Attól, hogy nem ülsz tűkön hogy láthasd a kistesódat, még nem is kell felcsesződni attól, hogy létezni mer, pillanatnyilag a világnak ugyanazon a 20 négyzetméterén, ahol te. Ott van és kész, térj felette napirendre.

"Próbálom megtalálni ebben a jót, de nincsen." Oké. És mi benne a katasztrófa? Mert szerintem az sincsen. Akkor mi a baj? Csak nyugi, ne pörgesd magad a semmin. Ott egy gyerek, ne gázolj a lelkébe ha találkoztok, ez azért nem nagy erőfeszítés, ennyit kell hozzátenned az egészhez. Nincs min rágódnod.