Mi (volt) az a családodra jellemző dolog, amire gyermekkorban azt hitted, hogy normális, aztán később kiderült, hogy nem az, hogy máshol nem úgy van?

Azt hittem, teljesen normális, hogy az ablak alatt esőben befolyt a víz. Gondoltam mindenki küzd ezzel.

Azt hittem, normális dolog nem megbeszélni a gondokat. Egyedül megoldani, hallgatni mélyen róla.

Azt hittem, normális, hogy a gyereknek semmi köze semmihez, amiben pénzről van szó. Vagy bármilyen más ügyről, legyen az egy igénylés benyújtása, még azt se tudhattam, milyen ügy. Persze később elvárt volt, hogy magamtól tudjak minden ilyen dolgot...

Sokáig (talán 10 éves koromig) azt hittem csak az unokatestvéreimmel "barátkozhatok" és ha más barátaim voltak, akkor a nagyszüleim, és a rokonaim szülei idegesek lettek, töbször le is szidtak emiatt ha mással játszottam.

Ekkor ez valahogy tudat alatt belém vésődött (mint utólag kiderült szociális fóbiám is volt/van) és tini koromban valószínűleg ebből kifolyólag kevésbé tudtam barátkozni, vagy ha volt is barátom kellemetlenül éreztem magam, bűntudatom volt, furcsa...

Ezért gyerekkoromban többnyire arra voltam kényszerítve hogy a két unokatestvéremmel játszak, akikkel nem teljesen egyezett az érdeklődésem.

#73 Na igen, ez az amit én is megtanultam, hogyan Ne álljak ki magamért.

Még közel 30 évesen is munkahelyen meg bárhol eltűrök olyan viselkedést másoktól, amiért más már ütött volna. Volt, hogy kollégám jött oda, hogy "ez" hogy beszél velem és miért hagyom. Nekem meg, bár sértő volt, éreztem hogy nem kéne, mégsem tudtam, mit tegyek, mondjak ellene, de volt, hogy fel sem tűnt.

Gyerekkorban is ez volt, hogy kuss a nevem, ne szóljak vissza. Ha vissza szóltam akkor is az volt, hogy anyám engem dorgált meg hogy "látod ezért nem kellett volna" meg "csak olaj a tűzre". Amitől nyilván apám felbátorodva még tovább sértegetett.

Volt, hogy a tehetetlenségtől sírógörcsöt, dührohamot kaptam, amire nyilván az volt apám reakciója, hogy továbbalázott, hogy "néz már bőg a gyerek, bőgőmasina" vagy mások előtt úgy adta elő magát, hogy "idegbeteg gyerek".

Szóval ebből kifolyólag is megtanultam (hibásan), hogy tök felesleges bármi ellen ellenkezni, a végén úgyis csak engem aláznak meg, minél jobban próbálkozom, annál jobban.

A mai napig nem tudok sok esetben kiállni magamért. Vannak dolgok amiben igen, például munka, ahol tényeket tudok felhozni. De a sima konfliktusokat kerülöm.

Szerencsére felnőttként rájöttem, hogy nem csak okádék szar emberek léteznek, nem akar mindenki megalázni, nem kell mindenkit ellenségként kezelni. Sokkal nyitottabb lettem, és ezáltal azt tudom mondani, hogy egész jól megtalálom a normális embereket is.

Én is a válaszadók között vagyok és szomorúan olvasom, mennyi olyan szülő volt/van, akinek nem lett volna szabad soha családot alapítania!

Ilyenkor elgondolkodom, milyen iszonyat szerencsés az olyan ember, aki boldog, szerető családban nőhet fel!

Bár, az is igaz, hogy az ilyen emberek nem szokták megbecsülni

Az ilyen emberekből gyakran elkényeztetett, beképzelt, rosszindulatú alak lesz, aki eltapossa a gyengébbeket és nem becsüli meg saját családját sem...

Vagy emlékszem olyan dolgokra...

Apám konkrétan mindig részegen jött haza kocsmából, maximum a részegség foka volt más.

Amint belépett az ajtón, szörnyeteggé változott. Kint az utcán hallottam, hogy jön, jókedvűen, vidáman, mindenkihez volt pár jó szava. Én meg örültem, hogy végre ma jó napom lesz.

Erre belép az ajtón első mondata:

Hol vagy te rohadék? Agresszív, lekicsinylő, megalázó hangnemben.

Mindig az volt, hogy amint hazajött szórakozásból csicskáztatott. Mindig kellett menni "segíteni". Hozzátenném a segíteni azt jelentette, hogy az általános iskolás gyerekével kapáltatja a kertet, hordatja a fát miközben ő áll és nézi.

Mivel hogy munkanélküli volt, még azt sem lehetett mondani, hogy bármibe elfáradt volna.

Hozzá tenném, soha nem a segítéssel volt bajom, hanem azzal, hogy ha úgy szólnak hozzád, hogy "gyere már te rohadék" akkor neked sem lesz kedved "segíteni".

De ha nem kellett "segíteni" akkor is folyton szívatott engem. Ha haza jött és meghallotta, hogy TV-t nézek, vagy nevettem egy mesén, vagy később gépen játszottam, akkor mindig kiment és lenyomta az áramot a házban.

Ha vissza kapcsoltam, őrjöngött és gyakorlatilag ezt játszottuk, hogy amint megjött lekapcsolta az áramot mert zavarta...valami.

Igazából nem tudom mi, mert hogy nem üvöltött a tv, én sem ordibáltam, nem egy térben voltunk mert az emeleten voltam. Szóval csak szimplán zavarta, ha a gyereke boldog és jól érzi magát.

Aztán persze mire anyám hazajött a fagyasztó, hűtő leolvadva, a lakás jéghideg, apám döglik. Ebből jöttek a szokásos napi üvöltözések. Amik szintén mindennaposak voltak.

Vagy apám egyszer amikor nem akartam "segíteni" elkezdett dühöngeni, fogta és becsapta az ajtót vagy háromszor, mire kitört belőle az üveg.

Majd hallottam, hogy felhívja kedves nyájas hangon anyámat, hogy "beszélj már a gyerekkel, mert nem akar segíteni". Majd amikor letette, közölte, hogy megmondom hogy úgy becsaptad az ajtót hogy betört az üveg. Fenyegetett hogy kihívja rám a rendőröket, hogy neki támadtam és idegbeteg vagyok, én törtem be az üveget.

Mintha derengene valami, hogy ijedtemben elkezdtem videózni digitális fényképezőgéppel. De lehet ez már későbbi eset volt mert nagyon sokáig sajnos se telefon, se semmi nem volt nekünk, csak a sima filmes fényképező.

Őrület volt, tényleg így vissza gondolva ilyen dolgoknak egyszerűen nem lenne szabad megtörténnie.

A szüleim konzervatív, értelmiségi házaspár, akik gondolkodásban még mindig a hetvenes/nyolcvanas években élnek. Neveltetèsükbõl adódóan gyūlölik a Horthy-korszak nagypolgári életmódját, és minden olyat, amivel erre aszociálnak. Életmódjukat az egyszerūség, a szerénység, és a flancolás megvetése jellemzi

Nálunk is a kosz. Nem mocsok, hanem igen, a portörlés, a szõnyegtisztítás, a 40 éves szõnyeg. A szüleim nem tudtak takarítani.

Hogy a negyvenéves bútor nem higénikus (anem voltunk szegények, csak a szüleimnek volt egy lusta, “jóvanazùgy” mentalitása)

Hogy az emberek elõre néznek, nem hátra. Az én apám a mai napig a doktorijából és az 5 éves irodavezetõ karrierjébõl táplálkozik, aminek már 30! éve

Hogy valahol a gyerek nem teljes értékū családtag. Amikor a szüleim Londonba mentek nyaralni, alap, hogy vittek engem is. Máshol a gyereket otthon hagyják Nem egy 18-20 évesrõl tudok, akik félnek kölcsön kérni az amúgy jómódó szüleiktõl, akik be is hajtják a gyereken a pénzt. Nálunk természetes volt, hogy amíg tanulok, eltartanak

Hogy rengeteget családban nincs a rokonság egymás sggében. Nem ül össze három generáció minden vasárnap a nagyszülõnél

Hogy takarítónõt, bébiszittert, magántanárt nemcsak a gazdag sznobok és a fogyatékosok fogadnak. Anyám mindig szégyellte a magántanáromat, mondván, as õ gyereke nem hülye, és sznobok sem vagyunk. Mégegyszer, nem voltunk szegények, csak “büszke” szocialisták, akik elítélték a Horthy-korszak nagypolgári viselkedését

Hogy mennyi helyen nem alap a saját szoba, és velem ellentetben, akik csak csenden tudnak aludni, vannak olyanok, akik nem tudnak egy szobában/lakásban egyedül lenni, mert megszokták a nyüzsit

Hogy a gúnyolódás és egymás szivatása nem vicces, hanem taplóság

Hogy a tesók milyen genyók tudnak lenni egymással.

Hogy a szüleim milyen prūdek voltak felvilágosításban. Õk még abban nõttek fel, hogy egy kapcsolatból 1-2 éven belül házasság lesz, és hogy nagyon nem normális, ahogyan a fèrfiak bántak velem (tiltottak barátoktól, hobbitól stb szexben is önzõek voltak)

Hogy csak mert családos, még jogod van a barátokhoz és a hobbihoz, nem kell mindig a rokonság, a házastárs, a gyerek segben lenni

Mondjuk én ilyen formában anyámat is rohadtul hibáztatom.

Mert 100% áldozatszerepben lubickolt.

Mindig volt kifogása, hogy hova mehetne 2 gyerekkel, mi lesz a házzal, mert nekik a rohadt ház a minden. Felajánlottak segítséget a rokonok, apám testvérei is, de nyilván nem fogadta el mert...mert nem tudom.

Vagy bármi veszekedés, balhé volt, apám őrjöngött, mindig nekünk kellett lenyelni.

Hát felnőtt fejjel ha az én párom egyszer beszélne úgy a gyerekkel ahogy apám velünk, vagy egyszer is tettlegességig fajulna a dolog akkor ott lenne vége a történetnek.

Én azt hittem, hogy a gyerek minden családban egy idegesítő szardarab. Aztán középiskola első osztályában a barátnőmékhez felmentem (amikor suliból mentünk haza), anyukája otthon volt (ő 6 órásban dolgozott valahol), és szépen beszélt a barátnőmmel (Editkémnek szólította), hogy telt az iskolai nap, fáj-e még a fejed, stb. Velem is kedves, barátságos volt, hozott be teát (tél volt), és süteményt. Utána magunkra hagyott, hogy tudjunk dumcsizni. Kérdeztem barátnőmet, hogy anyuja mindig ilyen-e, és azt mondta, hogy igen, nem is értette, miért kérdezem.

Én amikor hazamentem, kb. egy idegesítő nyűg voltam mindig, anyám éreztette is. Belehalt volna, ha egy mondatot is szólnia kell hozzám. Soha egy mosoly, soha egy barátságos szó. Én meg azt hittem, ez a normális.