Mi (volt) az a családodra jellemző dolog, amire gyermekkorban azt hitted, hogy normális, aztán később kiderült, hogy nem az, hogy máshol nem úgy van?

Férfi vagyok.

Én majdnem felnőtt koromig azt hittem, hogy a nők alsóbbrendűek.

Anyám egy idegbeteg féreg volt. Biztos most is az, nem tudom, mert 22 éves korom óta nem beszéltem vele, és nem tudja hol élek.

Apám egy szent volt vagy nem tudom. Mindig mindent megértett. Olyan dolgokat csináltam néha gyerekként, amiért másokat szíjjal vernének el, apám meg egyből azon gondolkodott, hogy okdjuk meg, hogy ne kerüljek bajba.

Alap volt, hogy ő meg én vagyunk, anyám meg csak egy lehúzó kötelesség.

Mindig visszautasítottam a lányokat, mert azt gondoltam mind csak romlást képes hozni.

Hogy azért vannak, hogy ne haljon ki az emberi faj, de egyértelműen genetikai alapon elkorcsosult szemét az összes, akik csak azért kedvesek, hogy manipuláljanak, érzelmileg zsarolhassanak.

Nekem is, ahogy sok kommentelőnek, hatalmas sokk volt, amikor elmentünk bulizni haverokkal, és egyik havernak jöttek a szülei, egyrészt, hogy elvigyenek minket, meg fizessenek ezt azt, meg a hely ahova mentünk csak úgy engedett be 18 éven aluliakat ha voltvelük felnőtt. Ekkor 17. szülinapom előtt álltam pár héttel.

Emlékszem, hogy sokáig bámultam őket messziről, ahogy jókat beszélgetnek, szeretgetik egymást.

Kérdeztem is a havert, hogy mi van az ő anyjával, hogy olyan mint egy férfi, ő meg mondta, hogy nem is olyan. Meg mit értetlenkedek, hát az ő szülei nagy arcok és dúl köztük a szerelem.

Ez után jöttem rá, mit jelent a szerelem, és hogy a nők is képesek szeretetre.

Pár hónap alatt nőgyűlölőből nagy feminista lettem. 😃

Ami mg úgy gondolom, témába vágó:

Nem csak szüleim, hanem az egész környék, ismerősi kör, iskolatársak, meg úgy mindenki alapvető gondolkozása az volt, hogy "addig örülj míg gyerek vagy".

Sok ismerősöm pont ezzel a címszóval nem tanult, nem hajtott semmiért, mert hát addig kell élvezni az életet mg nem vagy felnőtt.

A felnőttkor egy kötelező rosszként volt beállítva, ahol az élet nem áll másból, csak a munkából meg a munkára való rápihenésből.

Szüleim is mindig így beszéltek erről. Persze náluk keveredett az egész a szegénységgel, múltban éléssel (ha tanultam volna).

Aztán felnőttként azt kell mondjam, nem ilyen "egyszerű" az élet. Én felnőttként sokkal szabadabb, nyitottabb, sokoldalúbb vagyok, sokkal több mindent megengedhetek magamnak. Nyilván ehhez kellett az is, hogy én előre (is) tekintsek a múlton rágódás helyett.

Illetve a másik felnőttkorhoz kapcsolódó mondat: Majd megtudod ha felnőtt leszel. Ezzel úgy mindent el lehetett intézni, mindenre rá lehetett mondani és akkor az úgy volt.

Aztán itt vagyok 33 évesen és a mai napig "nem tudtam meg" miről is beszélnek, pedig ugyanúgy van munkám, lakásom és önálló ember vagyok.