Mi (volt) az a családodra jellemző dolog, amire gyermekkorban azt hitted, hogy normális, aztán később kiderült, hogy nem az, hogy máshol nem úgy van?

"Ha vendégségbe meggyek semit se illik elfogadni. Volt is párszor kellemetlenségem belőle."

Dettóóóó:((

De ez honnan jött, ez a beteges tévképzet? Nálunk anyám is és nagymamám is ilyen volt.

Volt, hogy együtt nyaraltunk baráti házaspárral és az ő gyerekeikkel (13 voltam), a fiatalasszony kitett a konyhába fóliába egy kuglófot, otthon sütötte még, bátran együk mi is. Én egyből kértem egy szeletet, anyám lehordott ott a nő előtt (isteni volt amúgy a kuglóf:)

Utána sem vehettem soha, anyu megtiltotta. Nyaralás végén Edit néni kidobta a szemétbe kb. a felét, mert megpenészesedett az állástól, no comment.

102-es, onnan ered, hogy mer' akkor azt hiszik, nincs mit enni otthon:(((

Én is ezt hallgattam gyerekkorban, el ne merjek fogadni vendégségben egy darab sütit sem.

Érzelmekről beszélni vagy azokat kimutatni. Sosem használjuk a szeretlek szót, még mindig furcsa mikor ezt hallom más családoknál. Soha nem tudtam elmondani ha valami bántott, mert anyám valahogy mindig úgy hozta ki, hogy az én hibám, én vagyok a rossz, nem szabad haragudni. Érzelmi érvénytelenités, ahogy az meg van határozva. Sosem beszélünk magunkról, szinte mindig csak másokról. Amikor valaki érdeklődve megkérde tőlem, hogy mi van velem, mi a helyzet még mindig meglepődök és nem tudom, hogyan kéne válaszolni.

Egymással beszélgetni, ahelyett hogy a tv mellett nyomjuk a telefont.

Azt, hogy mindenkinek saját törölközője kellene hogy legyen, itt olvastam előszőr. Mindenki azt használja amelyik éppen száraz. Anyagilag jól szituáltak vagyunk mégis van egy pár érthetetetlen spórolós szokásunk, amit oda vezetek vissza, hogy anyám szegénységben nőtt fel.

Mindkét nagyapám alkoholista volt, ennek pedig én is megittam a levét közvetett módon.

"majd mehetsz tanúskodni a bíróságra, rendőrségre"

mintha az akkora tragedia lenne :D hihetetlen milyen emberek vannak. sajnalom hogy igy kellett felnonod

Mindig azt gondoltam, hogy a veszekedések csak más, beteg gyerekek körében vannak, és mire felnőnek, ez teljesen megszűnik. Nálunk nem csak hangos szó nem volt, hanem amikor anyámnak és apámnak is egyszerre volt iszonyat rossz napja, akkor is kedvesek, mosolygósak voltak. Kb kamasz koromig azt hittem, hogy csak a gyerekek veszekednek, idegeskednek, a felnőttek mind értelmes, mindig józan, mindig higgadt, mindig szerető élőlények.

Talán 14 lehettem, amikor egy iskolatársamhoz átmenve hallottam a szüleit veszekedni, és azt hittem fogyatékosok, hogy nem nőttek fel lelkiekben. Amikor beszéltem erről az osztálytársammal, hogy mi bajuk a szüleinek, esetleg valami retardációjuk van, akkor mondta, hogy "minden felnőtt ezt csinálja". Én le voltam sokkolva. Mondtam neki, hogy dehogy is, senki se csinálja. Aztán ketten végigmentünk egytől egyig az egész osztályon, és mindenki mondta, hogy vagy keveset, vagy sokat de veszekednek a szüleik. Én meg mondtam, hogy mióta az eszemet tudom, harmóniában élnek a szüleim, kéotelenek megbántódni, képtelenek félreérteni egymást. És mindenki engem furcsállt, amikor erről beszéltem. Én meg őket.

Azóta régen felnőtt vagyok és mai napig nehéz elfogadnom, amikor egy felnőtt, általában baráti vagy szerelmi kapcsolatra jelőltnek jönnek ki a debilségei, szűk látásmódja, idegességei, meg nem értései, szeretet nélkülözései. Már tökéletesen tudom ezeket kezelni, de nagyon hamar leépítek minden ilyen embert a kapcsolat legelején.

Nincs sok barátom, de ők nornálisak, sosincs nézeteltérés. Illetve mindig van, amit egyeztetünk.

Párom sem volt sok pont emiatt. Annyira kiábrándító, amikor gyerekként viselkednek a férfiak a kapcsolatban. Nők is, csak hát velük nem vagyok együtt.