Lányom utálja a kistesóját, mit lehet tenni?

A kisbaba a ti döntésetek volt,ő már akkor megmondta,hogy nem akarja.Ehhez tartja is magát.Ne csodálkozz és ne várd el,hogy ugyanúgy fog érezni egy kisbaba iránt,akit rákényszerítenek,hogy márpedig szeresd,mint ti akik valóban akartátok és elolvadtok,ha ránéztek.Nem kell ugyanazt a reakciót várni tőle,mint magatoktól,mert neki egyelőre semmi pozitívat nem hozott a baba az életébe.Háttérbe szorul a poziciója,oszlik a figyelem rá és még az otthoni légkör is megváltozott,más lett a napirend és zajosabb a ház.

Gondolj bele,hogy úgy forgattátok fel az életét,hogy most nem ismer rá,mindezt akarata ellenére.

Hamarosan nagykorú lesz.Az a két év sok mindent meg fog változtatni,meg fog ő is komolyodni és lehet,hogy sikerül megbékélnie vele,hogy már nem egyke.

19:20 vagyok.

már írtam, de eszembe jutott még valami. amit sokan írtak, hogy vannak, akik nem szeretik a gyerekeket, igaz. a másik meg (és ez már régóta érlelődik bennem), hogy a gyereket is be kell vonni a családi kérdésekbe egész kis korától, és ha már elég nagy, ebbe a kistesókérdés is beletartozik. nem azt mondom, hogy már az ovist is kérdezzük meg, de egy 16 éves, majdnem felnőttnek kérjük ki a véleményét. kikértétek, megmondta, neki nem kell. mondott érveket is? és figyelembe vettétek ezeket és a döntését?

csak azért kérdezem, hogy a probléma gyökerét felderítve jobb tanácsot tudjak adni. ;)

Ma már írtam egy hosszút, ha nem baj, akkor egy az egyben copy-paste-elném:

"14 évesen született egy tesóm, akit négyéves koráig én neveltem: iskola és munka mellett én felügyeltem rá, én etettem, pelenkáztam, játszottam vele, époltam, ha beteg volt... Gyakorlatilag az anyaja voltam az anyja helyett, aki sokszor napokig nem foglalkozott vele, csak néha kérdezte meg, hogy "egyébként mi van a gyerekkel?". Nem volt életem, nem tudtam tanulni, nem lehetttem a barátaimmal, nem szórakozhattam, mert egész nap, egész éjjel csak a gyerek, a gyerek, a gyerek... Nem csoda, hogy akkor utáltam az egész dolgot, nyűgnek éreztem. Mások buliztak, szórakoztak, pasiztak, én meg be voltam zárva a lakásba (szó szerint) a gyerekkel... Meg az sem csoda, hogy a tesóm jobban szeret engem, mint a saját anyját (vagyis a közös anyánkat)."

Nem írtál semmi konkrétumot arról, hogy neki mi a dolga a babával (mert valószínűleg azért őt is "befogod"), de én 16 évesen pont úgy viselkedtem, mint a lányod, ennek pedig egészen egyszerűen az volt az oka, hogy már a kezdet kezdetén elrontottak mindent a szüleim. Kezdve ott, hogy az osztálytársaimtól tudtam meg egy reggel a suliban azt, hogy tesóm lesz. Nem akartam hinni a fülemnek, állítólag előző este apám újságolta a kocsmában...

Hazaérve nekiszegeztem anyámnak a kérdést: igaz ez? Ő meg kerek perec közölte, hogy igen. Nem tudom, mi öntött el, de napokig csak bőgtem utána. Nem azért, mert féltem, hogy elvesztem azt a szeretetet, amit amúgy sem kaptam meg sosem, hanem mert láttam, hogy őszintétlenek velem a szüleim, és arra sem tartottak méltónak, hogy előbb tudjam meg a hírt, mint az orsztálytársaim. Ez fájt, és a mai napig fáj.

Ezután a babavárás folyamán anyám teljesen elfordult tőlem. Nem beszélgetett velem, mint korábban, nem érdekelte, mi van velem. Csak a baba, csak a baba...

Persze azt megígérte, hogy "nekem tényleg semmi, de semmi dolgom nem lesz a babával", megesküdött rá. Aztán ahogy megszületett, egy hét múlva már a kezembe nyomta a bömbölő gyereket, hogy "csinálj vele valamit, mert megőrülök". Ha a gyerek sírt, "csinálj vele valamit", ha unatkozott, "csinálj vele valamit". Egy hónapos volt a tesóm, mikor anyámnak vissza kellett mennie dolgozni, napi 12 órában (irtó szegények voltunk). Vajon ki volt a gyerekkel? Kinek nem volt tinikora? Kinek kellett elviselnie, hogy minden pénzt a babára költenek, míg ő semmit sem kap? Hát, nem anyámnak. Hanem az "utálatos nyávogó p*csának", ahogy anyám akkor hívott engem. Egy évig lyukas cipőben jártam iskolába, összesen két pulóverem volt, a télikabátomnak rossz volt a cipzára, nem lehetett felhúzni... A tanárok és az osztálytársaim is megszóltak, de a gyerek kapta a játékokat, a ruhát, a válogatott finomságokat (pl. joghurt, túró rudi). Én egy szelet csokit sem kaptam soha, mert "a baba sokba kerül, ezt meg kell értenem".

Aztán írod, hogy "te vagy a rossz, ha azt mondod, ne menjen el valahová". Ez is úgy, ahogy van, megvolt nálunk is. Délutánonként iskola után nem mehettem sehová. "Tudod, hogy nincs kire hagynom a gyereket, bocs, de nem mehetsz el a barátnődhöz. Ő sem jöhet hozzád, mert tuti, hogy el***nátok az időt, és nem foglalkoznál az öcséddel. Majd a szünetben barátnőzöl." Aztán a hétvégén sem mehettem el, mert ugye valakinek vigyáznia kell a gyerekre, míg anyám elmegy ide-oda...

Csoda, hogy egy idő után én is legszívesebben megfojtottam volna a gyereket? Nem volt életem, állandóan csak a babasírást hallgattam, anyám meg folyamatosan beordibált a szobámba leckeírás közben, hogy "csinálj már valamit azzal a gyerekkel, a füleden ülsz?". Kettes tanuló voltam, mert tíz percenként ugráltam fel a tanulnivalótól, mert a gyerek ordított.

Úgyhogy bocs, megértem a lányodat. Egy 16 éves lánynak szórakoznia kell, barátnőznie, tanulnia, sportolnia, nem pedig gyereket etetnie, pelenkáznia, babaruhát mosnia, altatnia, játszania a gyerekkel. Emellett pedig szüksége van arra, hogy a szülei ugyanúgy foglalkozzanak vele, mint addig. Beszélgessenek vele, érdekelje őket az élete, segítsenek neki, ha kell.

Menyetek el a nevelési tanácsadóba ott van ingyenes család terápia de szerintem a lányod tipikus hisztérika aki ha nem lenne a tesó másért hisztizne.

Mondjuk esetleg felmerűl hogy nem volt e a lányodnak egy vetélése vagy abortusza ami magyarázat lehet de ez esetben mindenkép dokihoz kell vinni.