Mikor jön el az a pont, amikor már el kell mondani a szülőknek, hogy a gyerekük "más"?

21 éves vagyok, egyetemista, és komoly kapcsolatom van egy nővel. Nem látszik rajtam, nem gondolná ezt senki. 15 éves korom óta titkolom az érzéseimet, volt 1-2 kamupasim is emiatt. Ez a 6 év megpróbáltatások sorozata volt, míg elfogadtam magam, kikészültem elég sokszor. 17 évesen volt az első igazi barátnőm, amiről persze anyámék nem tudtak, ők azt hitték, egy bizonyos sráccal randizom, akivel csak barátok voltunk. Nem értik, miért nincs jelenleg kapcsolatom sráccal. Eljött az a pont, amikor már szörnyen lelkiismeretfurdalásom van amiatt, hogy átvágom őket, mert ők alapvetően jó szülők (külön-külön, mert nem élnek együtt) és mindig megadtak mindent, én meg nem azt az utat választom, amit ők elterveztek nekem. Eddig nem volt ezzel olyan nagy problémám, pontosabban ugye kamasz éveimben elvoltam a gondolataimmal, nem éreztem a dolgok súlyát. Most viszont, hogy már nem otthon élek és egy olyan életem van, ami számukra "fura", úgy érzem, hátat fordítottam nekik. Minden megy ugyanúgy, mint régen, a viszonyunk nem változott, de mégis felemészt a bűntudat, hogy nem tudnak semmit. Nem akartam nekik erről beszélni még egy ideig, de majd megőrülök. Szerintetek várnom kéne még? Akár éveket? Azzal nyugtatom magam, hogy független vagyok, elvileg felnőtt és tulajdonképpen őket attól még szerethetem és lehetünk jó viszonyban, hogy nem tudnak az életem számukra "sötétebb" feléről. Viszont az biztos, hogy nem titkolhatom életem végéig. Nincs elég bátorságom hozzá, hogy beszéljek velük. Vélemények, tanácsok?