Meddig normális egy apa lánya kapcsolat?

Kérdező!

Az Ödipusz-komplexus az rivalizálás az egyező nemű szülővel és vonzódás az ellenkező nemű szülő iránt. De itt olyanokra gondolj, hogy az óvodás kislány azt mondja, hogy apához megy feleségül, vagy az óvodás kisfiú, hogy ha majd felnő, anyát veszi el feleségül.

Kamaszkor kezdetétől ez már abnormális.

Hogy mitől lehetnek ilyen abnormális vágyak egy családban, erre nem tudok válaszolni. Mindenképpen a szülők gerjesztették. Biztos, hogy az apa és anya egymáshoz való viszonya sem jó (valószínűleg régóta nincs köztük szexuális kapcsolat, sőt semmilyen intimitás).

Négy gyerekem van, fiú, lány. Olyan 8-10 éves koruk körül kértek meg finoman, vagy nem olyan finoman, hogy ne fogjam a kezüket az utcán.

De a keresztlányom (25) meg folyton ölelgetne mindenkit, nekem is az ölembe ül akár nyilvános helyen is, az kicsit kínos. Főleg, hogy nem is rokon, szóval, akár...de arról meg szó sincs.

Kedves Kérdező!

Kedves Válaszolók!

Kezdem azzal, hogy máris összezavarodtam a válaszok olvasgatása során... ugyanis az történik, amikor számokra hivatkozva, személyre szabottan írtok véleményt egy valakihez... hogy amennyiben törlésre kerül egy-egy komment (ez történt), olyankor érthetetlenné (oka-fogyottá) vàlnak a számozással megjelölt vèlemények.

Ezen anomália kiküszöbölésének egyetlen módja az lenne, ha MINDENKI a "Ninck" nevét használná. Ami egyébként önmagában semmit sem jelent. És nem pedig "anonim" néven, vagyis beszàmozva jelenne meg. És ekkor... a (nick) néven íróhoz lehetne címezni a mondandót. Amivel elkerülhető lenne, hogy elcsússzon a (szàmozott), ámde anonim címzés. Bizony.

A kérdező kérdésére:

Az arany középút a javasolt mindenben! Semmiből se túl sokat, se túl keveset.

Ha az apa és/vagy lánya túlzásba viszik a szeretetnek efféle formai kifejezését, az lehet, hogy meghökkentő is... ám egyúttal a lány számára erős kihívás lesz az, hogy a későbbiek során olyan fiút találjon magának (és valódi párként, NEM apaként), aki az apjához nagyon is hasonlít. Mert mintaként a lány az csak az apját ismeri. És minta az is, ahogyan az édesapja az édesanyjához viszonyul. Hiszen egy (pár)kapcsolat ebből áll alapvetően. Az egymáshoz való viszonyulásunkból. Az egymással való törődésünkből. És NEM a rögzült megszokásainkból és RAGASZKODÁSAINKBÓL... kéne álljon.

Nézzétek, lássátok a természetet. Az anya-madár sem a hátán hordja a már ivarérett, felnőtt fiókáját... mert hogy SZERETI. Hanem... mit tesz (ösztönösen)? Hát megtanítja repülni... és ahhoz bizony időnként ki kelk lökni a fészekből, hogy eleinte talán vergődve is, de csak megtanul repülni. Amelyik apa ezt nem teszi meg... és óvja/félti kölkét a veszélyektől... az a fióka (gyerek) sosem tanul meg repülni... és MINDIG is az APA, vagy ANYA hátán akar majdan utazni.

Embernèl ez úgy néz ki, hogy később már el sem engedi az apa kezét... mert a BIZTONSÁGOT, amire mindenki vágyik... csakis benne látja. Hiszen ezt szokta meg. És... ragaszkodik is hozzá. Ami persze kicsi korban még természetes. De ugyanez egy az ivarérett, fenőtt korban már NEM az.

Ha a szülő (itt most elsősorban az apa!) ezt nem látja be, hát ott az a làny...hmmm... hogy is mondjam, szóval nem tanul meg "repülni". Vagyis új és önálló életet kezdeni. Akár egyedül, akár párkapcsolatban.

Mert a szülő az MINDENT megadhat a "kicsinyének", amire csak képes, de ha épp arra nem tanítja meg, ami a legfontosabb lenne számára... hogy miképpen boldoguljon egyedül, hàt az nagy baj. Nem a szülőnek, hanem a "kölyöknek".

Ez a véleményem, s nem több annál.

Az ERŐ legyen veletek!