Mi a véleményetek az írásomról? Min kéne javítani? Érdekelne a történet?

Ez csak egy részlet belőle.

Szórakozottan lóbáltam a lábamat a patak felett átívelő hídról, miközben a karom keresztbe fontam, a könyökömmel a korláton támaszkodva, a tekintetemet pedig a Bourne véget nem érő medrén tartottam. A felkelő nap narancsszínűre festette a tájat; senki nem járt a környéken. Csak mi ketten ültünk ott.

– Melyik a kedvenc érzésed? – kérdezte Gabe. A hangja mély és nyugodt volt, különbözött attól, amit az iskolában megszoktam tőle.

Pár pillanatig gondolkodtam a válaszon, de semmi értelmes nem jutott eszembe.

– Nem tudom. A boldogság.

Bólintott egyet, csak úgy magának.

– Az jó. Napszak?

– Tessék?

– Melyik napszakot szereted a legjobban?

Még nehezebb kérdés.

– Az este, mert olyankor mindenki elpilled már, és senki sem zavar. Pszichológusnak készülsz? – érdeklődtem.

– Nem.

– Akkor minek teszel fel ilyen kérdéseket?

– Zavar?

– Nem.

– Csak meg akarlak ismerni – vonta meg a vállát. – Sokkal többet árulnak el a személyiségedről az alapvető érzelmeid, mintha elkezdenéd mesélni az élettörténetedet.

– Értem. – Azt hiszem, értettem. – Akkor átveszem a taktikádat, és megpróbállak így megismerni.

– Csak tessék – mosolygott.

Nagyon frappáns kérdést eszeltem ki.

– Neked mi a kedvenc napszakod?

Lehunyta a szemét, és mélyet lélegzett.

– Az alkonyat, amikor olyan, mintha a nap csókolgatna, az éjszaka, mikor olyan, mintha a hold suttogna a fülembe, és a pirkadat, mikor a napsugár mintha simogatna.

Még soha nem hallottam senkit így beszélni. Szokatlan volt és régimódi, nekem mégis tetszett. Különlegesnek találtam.

Abban a pár pillanatnyi csendben, mikor hallgatott, olyan volt, mint egy régi korokból itt ragadt költő. Mint akire valami különleges varázs telepedett, ám mikor kinyitotta a szemét, ez el is tűnt, és kiszakadt belőle. Nem nézett rám, úgy tette fel a következő kérdést.

– Mi az a gondolat, ami rendszeresen visszatér a fejedbe?

Ezen ismét el kellett töprengenem pár percet, aztán feleltem.

– Sok minden. Többek között az, hogy hogyan kerültem én az árvaházba, és mi történt a szüleimmel, hogyan tanulhatnék tovább és vajon miért van olyan sok szenvedés az életben.

Gabriel megint bólintott.

– Ez a korodból adódóan érthető.

– Mi?

– Hogy ezek foglalkoztatnak.

– A koromból? – értetlenkedtem. – Hiszen legfeljebb egy év van közöttünk.

– Igaz, de engem nem azok foglalkoztatnak, amik egy átlagos tinit.

– Hanem?

– Hidd el, hogy az én gondolatköröm ennél jóval merészebb – mosolygott halványan.

– Például?

Felhúzta az egyik lábát, és lazán rátámasztotta az alkarját. Elgondolkodva nézett rám.

– Biztosan tudni akarod te azt?

– Hiszen ezért vagyok itt. Hogy megismerjelek.

– Ezt inkább szeretném elkerülni.

– Akkor minek hívtál el magaddal?

– Szeretném egyelőre fenntartani a páncélomat, és előbb téged kiismerni.

– Mi értelme a páncélnak?

Gabriel rám nézett.

– Mit gondolsz? Megvéd a külvilágtól. El tudok mögé rejtőzni.

Logikus.

– Azért én próbálkozom – mosolyogtam rá, mire megrántotta a vállát.

– Ahogy akarod.

– Szóval? Mik a te gondolataid, amik érdekelnek?

Újabb mély sóhaj következett. Gabriel lenézett a patakra, és az ujjaival dobolni kezdett a korláton.

– Halhatatlanság, túlélni a halált, bosszúvágy, kín, halálraítélt boldogság… nem éppen szokványos gondolatmenet egy tizenkilenc éves srácnak.

– Hát nem… – mondtam. – Mintha valami romantikus regény főhőse lennél, olyan, akikről olvasni szoktam.

– Az a baj, hogy ez nem regény, hanem az életem. A kiképzésem átka.

Már értettem, miért nem akarta ezt elmesélni. A története bonyolultabbnak és nehezebbnek indul, mint amit el tudok képzelni.

– Voltál már valaha a halálodon? – kérdezett tovább.

– Igen, egyszer – feleltem elgondolkodva. – De még nagyon kicsi lehettem.

– Mi történt?

– Nem is emlékszem rá pontosan. Csak mesélték. Megbotlottam a lépcsőn, és fejjel előre zuhantam le egy viszonylag magas pontról. A csodával határos módon nem törtem ki a nyakam.

– Akartál már valaha meghalni?

– Nem.

– Én már várom. Úgyis pokolra jutok. Nekem a halál megváltás lenne – fújta ki a levegőt.

Nem tudtam mit reagálni. Úgy véltem, talán jobb, ha ezt a témát egyelőre nem feszegetem. Inkább óvatosan másra próbáltam terelni a szót.

– Mit szeretsz a legjobban csinálni?

Elgondolkodva nézett rám.

– Többnyire kutatok.

– Mit? Illetve mi után?

– Leginkább a családtörténetem után. A lehető legkorábbi forrásokig akarok visszamenni a családfámon.

– Miért?

– Sok szempontból megoldást jelenthetne az életem néhány problémájára.

– Hogy érted ezt?

Újra olyan pillantással jutalmazott, ami azt sugallta, hogy ezt a témát is hanyagolnunk kell. De nem lehettem telhetetlen, még a végén teljesen bezárkózott volna előttem.

– Na, persze, a kutatás sok pénzbe kerül – húzta el az ajkát. – Utazgatni különböző országok különböző levéltárjaiba, könyvtáraiba, legendák és igazságok után nyomozva. Nem egyszerű dolog, de én megtehetem.

– Ez most elég nagyzolónak hangzott – csúszott ki a számon, de úgy tűnt, nem vette a szívére.

– Nem az akart lenni. Csak tudod, a pénz nem minden.

– Persze, hogy tudom.

– Az ember nagyon könnyen a rabjává válhat. – Ez már-már vallomásnak hangzott. – Nézz csak rám. Gazdag vagyok. Szinte bármit megtehetnék. Mindenem megvan, és mégsincs semmim, üres vagyok.

– Mi az a minden?

Felsóhajtott.

– Vannak autóim, motorjaim, sok házam a legjobb helyeken, luxussal, mindennel, ami kell, valami mégis hiányzik. Mikor megkaptam mindent, azt hittem, hogy boldog vagyok. Pedig a szeretet hiányát éreztem, és rájöttem, hogy egy érzéketlen halálgép vagyok. Minden nap tanultam valamit, aztán nem volt elég. Mindig többet és többet akartam tudni. Ezek után erőszakkal szereztem meg a tudást, abban a hitben, hogy amit teszek, az nekem jó. Márpedig minden jónak a szeretet az alapja, az pedig belőlem hiányzik. Az elmúlt évek kiölték belőlem. Már nem vagyok képes a jó érzésekre.

Az egészet annyira őszintén, annyira természetesen adta elő, hogy a kétely legcsekélyebb szikrája sem merült fel bennem. Hirtelen inkább sajnálatot kezdtem érezni iránta.

– De persze én tehetek róla – folytatta. – Mikor kitűztem magam elé egy célt, mindenkit eltapostam, aki az utamba került. Eltiportam a gyengébbeket, és egyedül én voltam erős. Senki támaszára nem volt szükségem. Most azonban elvesztem.

Mintha csak kitalálta volna az előbbi gondolatomat, gyorsan hozzátette:

– Ne kezdj sajnálni, hisz sajnálattal nem megyek semmire. Ha mégis sajnálni akarsz valakit, olyannal tedd, akinek oka van rá. Nekem nincs, hiszen én irányítottam mindent. A magam ura voltam és vagyok most is. Az utóbbi időkben akkora tudást, tapasztalatot és bölcsességet sze-reztem, hogy gyakran nem tudom megkülönböztetni a való világot az álmaimtól. Összefolynak. Lassabban kellet volna haladnom a tudás megszerzésében.

– Miféle tudás?

– Többnyire a kutatásaim eredményei.

– A családodról?

– Leszűkítve a kört, igen. Arról is.

Gabe testtartása hirtelen megváltozott. Kihúzta magát, az arca újra maszkot öltött. Valószínűleg ráeszmélt, hogy az előbb egy apró betekintést engedélyezett nekem a páncélja mögé, de gyorsan meg is hátrált.

– Nagyon ritkán beszélek erről bárkinek is – mondta. – Jóformán szinte soha. Remélem, tudod, mit jelent ez.

Persze. Hallgatok, mint a sír. Csak azt nem tudom eldönteni, hogy arról, amit mondott, vagy arról, hogy aki a maszk mögé rejtőzött, valójában ugyanolyan szenvedő, magányos emberi lélek, mint bármelyikünk ezen a földön. Csak azt hiszi, hogy eltaszíthatja magától a társadalmat az álcájával. De engem már nem téveszthet meg többé.

– Csak arra vigyázz, nehogy az én hibámba ess.

Nem igazán értettem.

– Mire gondolsz?

– Biztosan neked is vannak álmaid. Mindenkinek vannak. Én azonban túlhajszoltam őket. Túlságosan megszállott lettem.

– Én nem vagyok megszállott – mondtam. – Vannak dolgok, amiket szeretek, de semmi több.

– Én is így kezdtem – figyelmeztetett. – Kövesd az álmaidat, és ne hajszold őket. Ez életed minden szakaszában jusson eszedbe.

– Köszi, ez kedves tőled – néztem rá barátságosan.

– Nem kedvesség – felelte. – Csak egy kis útmutatás.

– Attól még kedves – ragaszkodtam az elvemhez, mire halványan elmosolyodott.

– Nem te vagy az első, aki azzal gyanúsít, hogy kedves vagyok.

– Miért lenne ez gyanúsítás? Ez nem bűn, hanem erény.

– Az én világomban ez gyengeség – mondta komolyan. – Aki képes a kedvességre, az a kegyelemre is, és aki kegyelmez, meghal.

– Szóval a halhatatlanságra hajtasz?

– Nem. Halhatatlanság jó érzések nélkül? Véget nem érő kínszenvedés lenne. Csak vegetálnék. Így legalább egyszer vége lesz.

– És most hátralévő életedben vissza fogsz utasítani minden szeretetet?

– Nem utasítom el! – csattant fel fájdalmasan. – Csak nem érzem. Ez az én bajom, érted?!

A hirtelen felindulás kissé megijesztett, de nem rettentem vissza.

– Akkor járj utána. Ne csak várj rá, hogy szeressenek, hanem keresd.

– Én mindig mindent és mindenkit elveszítettem. A barátaimat, a családomat, az érzéseimet… Másom soha nem is volt. Nem segíthet rajtam még a bosszú sem.

Az arca eltorzult a fájdalomtól és a keserűségtől, ami odabenn emésztette. Minden erőmmel segíteni akartam rajta, de fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Szívesen megöleltem volna, hátha segít rajta, de nem mertem hozzáérni. Talán meg sem érezném őt a páncéljától.

– Csak tudnám, mi a terve velem az Istennek odafönn – dörzsölte meg az arcát. Az „Isten” szót mintha kissé gúnyosan ejtette volna ki. – Miért nem ölt meg eddig, miért kell nekem mindig, mindent túlélnem?

– Ne hibáztasd az Istent – mondtam. – Talán ebben a helyzetben ő az egyetlen, aki segíthet a lelkeden.

– Nincs lelkem. Nem tudok szeretni. Senki sem segíthet rajtam, pláne nem ő.

– De van lelked – győzködtem. – Csak nagyon mélyen elástad magadban.

– A lelkem halott. Valaha volt, tehát állat nem lehetek. Most azonban nincs, így ember sem vagyok.

– Ne mondj ilyet – kértem. – Ember vagy, méghozzá jó ember. Nem akarom, hogy ilyen hülyeségekkel etesd magad.

– Sajnos meg kell tanulnod, hogy az életben nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy te szeretnéd, Lavie – húzta el a száját cinikusan.

Lavie. Még soha senki nem szólított így.

– Mit mondtál rám az előbb?

– Lavie – mosolygott. – Franciául, la vie, azt jelenti, az élet. A te nevednek kitűnő becézése lehetne. Most jutott eszembe.

– Én, mint az élet? – nevettem zavartan.

– Miért ne? – kérdezte, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Úgy tűnik, megint gyorsan sikerült bezárkóznia. – Te tele vagy élettel. Csak úgy sugárzik belőled.

Ez már nekem túl elvont volt.

– Belőlem? Az élet?

– Pontosabban az életkedv és az öröm. Majd’ kicsattansz az egészségtől. Szép vagy és erős. Annyira vidám vagy, hogy melletted esélytelen három percnél tovább szomorúnak lenni.

– Ez azt jelenti, hogy felvidítottalak? – csillant fel a szemem.

– Nem – lombozott le. – De jelenleg nem vagyok annyira magam alatt. Talán gyógyhatásod is van.

– Persze, valószínű – forgattam meg a szemem.

– Most miért ne lehetne? – tárta szét a karját. Feltűrte a könyökéig a zakója ujját, és átkarolta a térdét. – Amióta itt vagyunk, nem érzem a sisakvirágot.

– A mit?

– Farkasölő sisakvirág. Aconitum vulparia, ha jobban tetszik latinul.

– De hogyhogy nem érzed?

– Allergiás vagyok rá. Ha a közelében járok, leginkább a szénanáthához hasonló tünetek jelentkeznek rajtam. Melletted jelentősen csökkent az érzékenységem.

– Még nem hallottam, hogy valaki allergiás lenne erre.

– Azt is tegyük hozzá, hogy tőlem nagyon sok olyat hallhatnál, amit másoktól nem – jegyezte meg, én pedig igazat adtam neki.