Mi a véleményetek az írásomról? Min kéne javítani? Érdekelne a történet?
Ez csak egy részlet belőle.
Szórakozottan lóbáltam a lábamat a patak felett átívelő hídról, miközben a karom keresztbe fontam, a könyökömmel a korláton támaszkodva, a tekintetemet pedig a Bourne véget nem érő medrén tartottam. A felkelő nap narancsszínűre festette a tájat; senki nem járt a környéken. Csak mi ketten ültünk ott.
– Melyik a kedvenc érzésed? – kérdezte Gabe. A hangja mély és nyugodt volt, különbözött attól, amit az iskolában megszoktam tőle.
Pár pillanatig gondolkodtam a válaszon, de semmi értelmes nem jutott eszembe.
– Nem tudom. A boldogság.
Bólintott egyet, csak úgy magának.
– Az jó. Napszak?
– Tessék?
– Melyik napszakot szereted a legjobban?
Még nehezebb kérdés.
– Az este, mert olyankor mindenki elpilled már, és senki sem zavar. Pszichológusnak készülsz? – érdeklődtem.
– Nem.
– Akkor minek teszel fel ilyen kérdéseket?
– Zavar?
– Nem.
– Csak meg akarlak ismerni – vonta meg a vállát. – Sokkal többet árulnak el a személyiségedről az alapvető érzelmeid, mintha elkezdenéd mesélni az élettörténetedet.
– Értem. – Azt hiszem, értettem. – Akkor átveszem a taktikádat, és megpróbállak így megismerni.
– Csak tessék – mosolygott.
Nagyon frappáns kérdést eszeltem ki.
– Neked mi a kedvenc napszakod?
Lehunyta a szemét, és mélyet lélegzett.
– Az alkonyat, amikor olyan, mintha a nap csókolgatna, az éjszaka, mikor olyan, mintha a hold suttogna a fülembe, és a pirkadat, mikor a napsugár mintha simogatna.
Még soha nem hallottam senkit így beszélni. Szokatlan volt és régimódi, nekem mégis tetszett. Különlegesnek találtam.
Abban a pár pillanatnyi csendben, mikor hallgatott, olyan volt, mint egy régi korokból itt ragadt költő. Mint akire valami különleges varázs telepedett, ám mikor kinyitotta a szemét, ez el is tűnt, és kiszakadt belőle. Nem nézett rám, úgy tette fel a következő kérdést.
– Mi az a gondolat, ami rendszeresen visszatér a fejedbe?
Ezen ismét el kellett töprengenem pár percet, aztán feleltem.
– Sok minden. Többek között az, hogy hogyan kerültem én az árvaházba, és mi történt a szüleimmel, hogyan tanulhatnék tovább és vajon miért van olyan sok szenvedés az életben.
Gabriel megint bólintott.
– Ez a korodból adódóan érthető.
– Mi?
– Hogy ezek foglalkoztatnak.
– A koromból? – értetlenkedtem. – Hiszen legfeljebb egy év van közöttünk.
– Igaz, de engem nem azok foglalkoztatnak, amik egy átlagos tinit.
– Hanem?
– Hidd el, hogy az én gondolatköröm ennél jóval merészebb – mosolygott halványan.
– Például?
Felhúzta az egyik lábát, és lazán rátámasztotta az alkarját. Elgondolkodva nézett rám.
– Biztosan tudni akarod te azt?
– Hiszen ezért vagyok itt. Hogy megismerjelek.
– Ezt inkább szeretném elkerülni.
– Akkor minek hívtál el magaddal?
– Szeretném egyelőre fenntartani a páncélomat, és előbb téged kiismerni.
– Mi értelme a páncélnak?
Gabriel rám nézett.
– Mit gondolsz? Megvéd a külvilágtól. El tudok mögé rejtőzni.
Logikus.
– Azért én próbálkozom – mosolyogtam rá, mire megrántotta a vállát.
– Ahogy akarod.
– Szóval? Mik a te gondolataid, amik érdekelnek?
Újabb mély sóhaj következett. Gabriel lenézett a patakra, és az ujjaival dobolni kezdett a korláton.
– Halhatatlanság, túlélni a halált, bosszúvágy, kín, halálraítélt boldogság… nem éppen szokványos gondolatmenet egy tizenkilenc éves srácnak.
– Hát nem… – mondtam. – Mintha valami romantikus regény főhőse lennél, olyan, akikről olvasni szoktam.
– Az a baj, hogy ez nem regény, hanem az életem. A kiképzésem átka.
Már értettem, miért nem akarta ezt elmesélni. A története bonyolultabbnak és nehezebbnek indul, mint amit el tudok képzelni.
– Voltál már valaha a halálodon? – kérdezett tovább.
– Igen, egyszer – feleltem elgondolkodva. – De még nagyon kicsi lehettem.
– Mi történt?
– Nem is emlékszem rá pontosan. Csak mesélték. Megbotlottam a lépcsőn, és fejjel előre zuhantam le egy viszonylag magas pontról. A csodával határos módon nem törtem ki a nyakam.
– Akartál már valaha meghalni?
– Nem.
– Én már várom. Úgyis pokolra jutok. Nekem a halál megváltás lenne – fújta ki a levegőt.
Nem tudtam mit reagálni. Úgy véltem, talán jobb, ha ezt a témát egyelőre nem feszegetem. Inkább óvatosan másra próbáltam terelni a szót.
– Mit szeretsz a legjobban csinálni?
Elgondolkodva nézett rám.
– Többnyire kutatok.
– Mit? Illetve mi után?
– Leginkább a családtörténetem után. A lehető legkorábbi forrásokig akarok visszamenni a családfámon.
– Miért?
– Sok szempontból megoldást jelenthetne az életem néhány problémájára.
– Hogy érted ezt?
Újra olyan pillantással jutalmazott, ami azt sugallta, hogy ezt a témát is hanyagolnunk kell. De nem lehettem telhetetlen, még a végén teljesen bezárkózott volna előttem.
– Na, persze, a kutatás sok pénzbe kerül – húzta el az ajkát. – Utazgatni különböző országok különböző levéltárjaiba, könyvtáraiba, legendák és igazságok után nyomozva. Nem egyszerű dolog, de én megtehetem.
– Ez most elég nagyzolónak hangzott – csúszott ki a számon, de úgy tűnt, nem vette a szívére.
– Nem az akart lenni. Csak tudod, a pénz nem minden.
– Persze, hogy tudom.
– Az ember nagyon könnyen a rabjává válhat. – Ez már-már vallomásnak hangzott. – Nézz csak rám. Gazdag vagyok. Szinte bármit megtehetnék. Mindenem megvan, és mégsincs semmim, üres vagyok.
– Mi az a minden?
Felsóhajtott.
– Vannak autóim, motorjaim, sok házam a legjobb helyeken, luxussal, mindennel, ami kell, valami mégis hiányzik. Mikor megkaptam mindent, azt hittem, hogy boldog vagyok. Pedig a szeretet hiányát éreztem, és rájöttem, hogy egy érzéketlen halálgép vagyok. Minden nap tanultam valamit, aztán nem volt elég. Mindig többet és többet akartam tudni. Ezek után erőszakkal szereztem meg a tudást, abban a hitben, hogy amit teszek, az nekem jó. Márpedig minden jónak a szeretet az alapja, az pedig belőlem hiányzik. Az elmúlt évek kiölték belőlem. Már nem vagyok képes a jó érzésekre.
Az egészet annyira őszintén, annyira természetesen adta elő, hogy a kétely legcsekélyebb szikrája sem merült fel bennem. Hirtelen inkább sajnálatot kezdtem érezni iránta.
– De persze én tehetek róla – folytatta. – Mikor kitűztem magam elé egy célt, mindenkit eltapostam, aki az utamba került. Eltiportam a gyengébbeket, és egyedül én voltam erős. Senki támaszára nem volt szükségem. Most azonban elvesztem.
Mintha csak kitalálta volna az előbbi gondolatomat, gyorsan hozzátette:
– Ne kezdj sajnálni, hisz sajnálattal nem megyek semmire. Ha mégis sajnálni akarsz valakit, olyannal tedd, akinek oka van rá. Nekem nincs, hiszen én irányítottam mindent. A magam ura voltam és vagyok most is. Az utóbbi időkben akkora tudást, tapasztalatot és bölcsességet sze-reztem, hogy gyakran nem tudom megkülönböztetni a való világot az álmaimtól. Összefolynak. Lassabban kellet volna haladnom a tudás megszerzésében.
– Miféle tudás?
– Többnyire a kutatásaim eredményei.
– A családodról?
– Leszűkítve a kört, igen. Arról is.
Gabe testtartása hirtelen megváltozott. Kihúzta magát, az arca újra maszkot öltött. Valószínűleg ráeszmélt, hogy az előbb egy apró betekintést engedélyezett nekem a páncélja mögé, de gyorsan meg is hátrált.
– Nagyon ritkán beszélek erről bárkinek is – mondta. – Jóformán szinte soha. Remélem, tudod, mit jelent ez.
Persze. Hallgatok, mint a sír. Csak azt nem tudom eldönteni, hogy arról, amit mondott, vagy arról, hogy aki a maszk mögé rejtőzött, valójában ugyanolyan szenvedő, magányos emberi lélek, mint bármelyikünk ezen a földön. Csak azt hiszi, hogy eltaszíthatja magától a társadalmat az álcájával. De engem már nem téveszthet meg többé.
– Csak arra vigyázz, nehogy az én hibámba ess.
Nem igazán értettem.
– Mire gondolsz?
– Biztosan neked is vannak álmaid. Mindenkinek vannak. Én azonban túlhajszoltam őket. Túlságosan megszállott lettem.
– Én nem vagyok megszállott – mondtam. – Vannak dolgok, amiket szeretek, de semmi több.
– Én is így kezdtem – figyelmeztetett. – Kövesd az álmaidat, és ne hajszold őket. Ez életed minden szakaszában jusson eszedbe.
– Köszi, ez kedves tőled – néztem rá barátságosan.
– Nem kedvesség – felelte. – Csak egy kis útmutatás.
– Attól még kedves – ragaszkodtam az elvemhez, mire halványan elmosolyodott.
– Nem te vagy az első, aki azzal gyanúsít, hogy kedves vagyok.
– Miért lenne ez gyanúsítás? Ez nem bűn, hanem erény.
– Az én világomban ez gyengeség – mondta komolyan. – Aki képes a kedvességre, az a kegyelemre is, és aki kegyelmez, meghal.
– Szóval a halhatatlanságra hajtasz?
– Nem. Halhatatlanság jó érzések nélkül? Véget nem érő kínszenvedés lenne. Csak vegetálnék. Így legalább egyszer vége lesz.
– És most hátralévő életedben vissza fogsz utasítani minden szeretetet?
– Nem utasítom el! – csattant fel fájdalmasan. – Csak nem érzem. Ez az én bajom, érted?!
A hirtelen felindulás kissé megijesztett, de nem rettentem vissza.
– Akkor járj utána. Ne csak várj rá, hogy szeressenek, hanem keresd.
– Én mindig mindent és mindenkit elveszítettem. A barátaimat, a családomat, az érzéseimet… Másom soha nem is volt. Nem segíthet rajtam még a bosszú sem.
Az arca eltorzult a fájdalomtól és a keserűségtől, ami odabenn emésztette. Minden erőmmel segíteni akartam rajta, de fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Szívesen megöleltem volna, hátha segít rajta, de nem mertem hozzáérni. Talán meg sem érezném őt a páncéljától.
– Csak tudnám, mi a terve velem az Istennek odafönn – dörzsölte meg az arcát. Az „Isten” szót mintha kissé gúnyosan ejtette volna ki. – Miért nem ölt meg eddig, miért kell nekem mindig, mindent túlélnem?
– Ne hibáztasd az Istent – mondtam. – Talán ebben a helyzetben ő az egyetlen, aki segíthet a lelkeden.
– Nincs lelkem. Nem tudok szeretni. Senki sem segíthet rajtam, pláne nem ő.
– De van lelked – győzködtem. – Csak nagyon mélyen elástad magadban.
– A lelkem halott. Valaha volt, tehát állat nem lehetek. Most azonban nincs, így ember sem vagyok.
– Ne mondj ilyet – kértem. – Ember vagy, méghozzá jó ember. Nem akarom, hogy ilyen hülyeségekkel etesd magad.
– Sajnos meg kell tanulnod, hogy az életben nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy te szeretnéd, Lavie – húzta el a száját cinikusan.
Lavie. Még soha senki nem szólított így.
– Mit mondtál rám az előbb?
– Lavie – mosolygott. – Franciául, la vie, azt jelenti, az élet. A te nevednek kitűnő becézése lehetne. Most jutott eszembe.
– Én, mint az élet? – nevettem zavartan.
– Miért ne? – kérdezte, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Úgy tűnik, megint gyorsan sikerült bezárkóznia. – Te tele vagy élettel. Csak úgy sugárzik belőled.
Ez már nekem túl elvont volt.
– Belőlem? Az élet?
– Pontosabban az életkedv és az öröm. Majd’ kicsattansz az egészségtől. Szép vagy és erős. Annyira vidám vagy, hogy melletted esélytelen három percnél tovább szomorúnak lenni.
– Ez azt jelenti, hogy felvidítottalak? – csillant fel a szemem.
– Nem – lombozott le. – De jelenleg nem vagyok annyira magam alatt. Talán gyógyhatásod is van.
– Persze, valószínű – forgattam meg a szemem.
– Most miért ne lehetne? – tárta szét a karját. Feltűrte a könyökéig a zakója ujját, és átkarolta a térdét. – Amióta itt vagyunk, nem érzem a sisakvirágot.
– A mit?
– Farkasölő sisakvirág. Aconitum vulparia, ha jobban tetszik latinul.
– De hogyhogy nem érzed?
– Allergiás vagyok rá. Ha a közelében járok, leginkább a szénanáthához hasonló tünetek jelentkeznek rajtam. Melletted jelentősen csökkent az érzékenységem.
– Még nem hallottam, hogy valaki allergiás lenne erre.
– Azt is tegyük hozzá, hogy tőlem nagyon sok olyat hallhatnál, amit másoktól nem – jegyezte meg, én pedig igazat adtam neki.
Tehetséges vagy, érdekel, jól fogalmazol, elolvasnám :)
Javítani? hmmm. Úgy nagyjából ebben a szövegrészletbe semmi kirívó hibát nem véltem felfedezni, jó így:)
Bocs de ez erős lesz. Pedig én Bulgakovon, Sarteon, Joyceon, nevelkedtem de. De.
"Szórakozottan lóbáltam a lábamat a patak felett átívelő hídról, miközben a karom keresztbe fontam, a könyökömmel a korláton támaszkodva, a tekintetemet pedig a Bourne véget nem érő medrén tartottam. A felkelő nap narancsszínűre festette a tájat; senki nem járt a környéken. Csak mi ketten ültünk ott. "
Én eddig bírtam olvasni. Leírhatnám, hogy szerintem mi a hiba már csak ezen mondatokban, de sok lenne. Gondolom jön majd a lepontozás a random arcoktól stb..de szerintem objektívan szemlélve már csak ezen leíró sorokat ez gyenge.
Minden véleményt köszönök!
Kedves utolsó, megnyugtatásodra: nem, nem vámpír, nem is zombi. Nem mondom, hogy hétköznapi ember, de ember. :D
Szerintem nagyon jól írsz!
A párbeszédek nagyon jók, gördülékenyek, a gondolataid is kifejezetten tetszetősek. A leíró részeknél viszont lehetne egy kicsit választékosabb, ahogy már előttem is írták. Ez úgy látom elég régi kérdés. Azóta befejezted a regényt?
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!