Honnan tudom letölteni Jonathan Stroud: A szamarkandi amulettet?

– Csodálatos egy tárgy ez a szamarkandi amulett. – Lovelace, talán félelemből, talán hogy hatalmi helyzetét kiélvezze, még akkor is folytatta egyoldalú beszélgetését Nathaniellel, mikor Ramuthra feltartóztathatatlanul elindult feléjük. Úgy tűnt, képtelen befogni a száját. Nathaniel lassan, egyenletesen hátrált, tudva, hogy esélye sincs a védekezésre.

– Ramuthra szétzilálja az elemeket – folytatta Lovelace. – Ahová lép, ott az elemek kikelnek magukból. És ezzel felborul a kényes rend, ami minden mágia alapja és feltétele. Bármivel próbálkozhattok, őt semmi nem tartóztatja fel: a mágikus támadások lepattannak róla. Nincs menekvés innen. Ramuthra valamennyiőtöket fel fog falni. Az amulett viszont tartalmaz egy Ramuthráéhoz mérhető, de azzal ellentétes erőt, ezért én biztonságban vagyok. Ha a szájához emelne engem, és tombolna körülöttem a káosz, abból se éreznék semmit.

A démon már megtette a távolság felét, és egyre gyorsabban lépkedett. Menet közben kinyújtotta egyik átlátszó karját, mintha alig várná, hogy megkóstolhassa Nathanielt.

– Ez a módszer az én drága mesterem ötlete volt – csevegett tovább Lovelace s mint mindig, ezúttal is jól számított. Bizonyára ezekben a pillanatokban is figyel minket

–Schylerről beszél? – Nathaniel még a halál torkában se tudta megállni, hogy bele ne marjon ellenfelébe. – Kétlem, hogy nézne minket. Holtan hever az emeleten.

Lovelace magabiztossága most először ingott meg kissé. Mosolygó arca megrándult

– Úgy bizony – tódította Nathaniel. – Nem csak megszöktem, meg is öltem őt.

A mágus felnevetett.

– Ne hazudj, kölyök…

Erőtlen, szomorú hang csendült Lovelace háta mögött.

– Simon!

A mágus hátranézett Amanda Cathcart közeledett felé szakadt és koszos ruhában, zilált frizurával. A haja most épp gesztenyebarna volt. Egy kicsit sántított, esdeklően a varázsló felé nyújtotta két kezét, arcán a rettegés és a kétségbeesés keveréke tükröződött.

– Jaj, Simon – suttogta. – Hogy tehette ezt?

Lovelace elsápadt; szembefordult a nővel.

– Ne jöjjön ide! – kiáltotta – Menjen innen!

Amanda Cathcart szemébe könnyek szöktek.

– Hogy tehette ezt, Simon? Engem is halálra szán?

Azzal a nő előrelendült. Lovelace felemelte a kezét, hogy ellökje magától.

– Amanda, ne… Sajnálom. Nem tehettem mást.

– De Simon, annyi szépet ígért nekem!

Nathaniel lassan araszolni kezdett a mágus felé.

Lovelace zavarát düh váltotta fel.

– Menjen innen, vagy a démonnal tépetem szét! Nézze meg – mindjárt elkapja magát!

Amanda Cathcart nem mozdult Úgy tűnt, már nem tudja érdekelni a veszély.

– Hogy volt képes így kihasználni engem!? Végig csak hitegetett! Maga becstelen, hazug ember!

Nathaniel még egy óvatos lépést tett Lovelace felé. Ramuthra körvonalai már ott tornyosultak fölötte.

– Amanda, figyelmeztetem…

Nathaniel ugrott, és közben kinyújtotta a kezét. Ujjai végigszántották Lovelace nyakát, majd összezárultak egy hideg, kemény, hajlékony valami körül: ott volt a markában az amulett lánca. Gyorsan rántott egyet rajta. A mágus feje hátracsuklott, majd a lánc elszakadt, és ott maradt Nathaniel kezében.

Lovelace felordított.

Nathaniel lehuppant a padlóra. A lánc ostorként az arcába csapódott, s ő két kézzel kapkodott a kicsiny ovális aranylap után. Izgalma ellenére kimondhatatlan megkönnyebbülés fogta el, mintha mázsás súlyt vettek volna le a válláról: az irgalmat nem ismerő tekintet elfordult róla.

Lovelace először megtántorodott a váratlan támadástól. Aztán Nathanielre akarta vetni magát, de két karcsú kéz visszatartotta.

– Álljon meg, Simon! Ne bántsa azt a szegény fiút!

– Maga megőrült, Amanda! Eresszen! Az amulett… meg kell… Lovelace egy–két másodpercig kapálózva igyekezett kiszabadulni a nő kétségbeesett szorításából, azután pillantása a fölébe tornyosuló szellemre tévedt. Akkor megdermedt szeme elkerekedett, és megroggyant a térde. Ramuthra nagyon közel volt hozzá, Amandához és Nathanielhez: sugárzó energiájától vadul lobogott mindhármuk ruhája és haja, s a levegő úgy vibrált körülöttük, mintha elektromos töltése lenne.

Lovelace a nyakát behúzva hátrált. Kis híján hanyatt esett.

–Ramuthra! Megparancsolom, hogy… öld meg a gyereket! Lopta az amulettet! Az erő nem védi őt!

A parancs nem sikerült túl magabiztosra. Egy hatalmas, átlátszó kéz lassan elindult lefelé. Lovelace meggondolta magát.

– Akkor hagyd a fiút – a nőt öld meg! A nőt öld meg előbb!

A kéz egy pillanatra megállt. Lovelace egy erőteljes mozdulattal lerázta magáról Amanda kezét.

– Igen! Tessék! Itt van a nő! Öld meg!

A hang, amely ekkor felzendült, olyan volt, mintha sok ezer ember szólalt volna meg kórusban:

– Nem látok semmiféle nőt. Itt csak egy vigyorgó dzsinn van.

Lovelace jéggé dermedt arccal fordult Amanda Cathcart felé. A nő elkerekedett szeme most összeszűkült, addig remegő szája fülig érő, kaján vigyorra húzódott. Mielőtt Lovelace felocsúdhatott volna döbbenetéből, Amanda Cathcart villámgyorsan a kürt után kapott, kiragadta Lovelace ernyedt kezéből, majd felugrott a levegőbe és eltűnt. Egyidejűleg néhány méterrel odébb felbukkant a már ismert selyemmajom. A farkával kapaszkodva lógott egy falikaron, és vidáman lengette a kürtöt a megrökönyödött mágus felé.

– Nem baj, ha ezt megtartom? – rikkantotta. – Ahova most mész, ott nem lesz szükséged rá.

Lovelace–t szemlátomást minden ereje elhagyta. Háta meggörnyedt, bőre megereszkedve, hamuszürkén lógott a csontjain. Tett egy lépést Nathaniel felé, mintha még mindig remélné, hogy visszakaphatja az amulettet… azután egy hatalmas kéz lenyúlt érte, körülfogta, és a levegőbe rántotta. Ahogy egyre magasabbra emelkedett, teste folyamatosan változtatta színét és alakját. Ramuthra előrebillentett fejét, és kinyitott valamit, ami akár egy száj is lehetett.

Egy pillanattal később Simon Lovelace örökre eltűnt a világból.

Ramuthra ügyet sem vetett a padlón heverő Nathanielre. Tekintetével a kacagó majmot kereste, de az időközben eltűnt. A démon erre lustán felemelte lábát, és ismét a terem túloldalán összegyűlt mágusok felé fordult.

Egy ismerős hang csendült Nathaniel fülében: – Kettővel megvolnánk, jöhet a harmadik.

Bartimaeus

Zseniális trükköm sikere annyira felvillanyozott, hogy amíg Ramuthra másfelé figyelt, egy pillanatra átváltoztam Ptole–maiosszá. Dzsabort és Lovelace–t elintéztük, most már csak a hatalmas szellem volt hátra. Bakancsom orrával megböktem gazdámat. A hátán feküdt, és úgy dajkálta a szamarkandi amulettet, mint anya a kisbabáját. A szellemidéző kürtöt letettem mellé a padlóra.

Összeszedte magát, és nagy nehezen felült

– Lovelace… Láttad?

– Aha. Elég csúnyán végezte.

Miközben merev tagokkal feltápászkodott különös fény csillogott a szemében – a borzadás és a zavarodottság furcsa keveréke.

– Megszereztem… – suttogta. – Nálam van az amulett…

– Igen – hadartam. – Szép munka volt. De Ramuthra még itt van, és ha nem sietünk, már nem lesz kitől segítséget kérni.

Megnéztem, mi a helyzet a terem túloldalán. Az államminiszterek díszes társasága szánalmas csürhévé változott: volt aki bénultan kuporgott a földön, mások az ajtókon dörömböltek, megint mások foggal–körömmel harcoltak a jobb, azaz a közeledő Ramuthrától távolabb eső helyekért. Olyanok voltak, mint a csatornában nyüzsgő patkányok – lehangoló volt nézni őket, s egyben aggasztó is, hisz nem úgy tűnt, mintha bármelyikük is alkalmas állapotban lenne egy bonyolult elbocsátó rítus elvégzésére.

– Gyerünk! – biztattam Nathanielt – Amíg Ramuthra egypárat elintéz, addig mi észhez térítjük a többit. Szerinted melyik tudja kívülről az ellenbűbájt?

A kölyök lebiggyesztette ajkát.

– Ahogy elnézem, egyik sem.

– Akkor is meg kell próbálnunk. – Megrángattam a kabátja ujját. – Menj már! Egyikünk se tudja a varázsigét!

–A magad nevében beszélj! – felelte lassan. – Én tudom.

Bevallom, meghökkentem.

– Te? Biztos vagy benne?

Durcásan nézett rám. Nem mondom, elég ramaty állapotban volt: falfehér arcát zúzódások és sebek borították, és támolygott is – de a szemében az elszántság tüze égett.

– Ez az eshetőség fel se merült benned, mi? – felelte. – Igen, megtanultam azt a rítust.

Azért ott volt a bizonytalanság a hangjában és a tekintetében is – ott volt, és viaskodott benne az eltökéltséggel. Igyekeztem minél kevésbé szkeptikusnak tűnni.

– Az egy magas szintű, összetett varázslat – mondtam. – És a kürtöt egy bizonyos pillanatban kell összetörnöd. Ez nem alkalmas időpont a hetvenkedésre, pajtás. Még mindig…

– Kérhetek segítséget? Nem hinném. – Akár az önérzet, akár a tárgyilagos megfontolás beszélt belőle, mindenesetre igaza volt. Ramuthra már–már elérte a mágusokat – tőlük már esélyünk se volt segítséget kapni. – Menj távolabb! Koncentrálnom kell.

Egy pillanatig haboztam. A kölyöknek bámulatosan erős akarata volt, az igaz, de tisztában voltam vele, mi lehet ennek a vége. Amulett ide vagy oda, egy kudarcba fulladt elbocsátás mindig katasztrofális következményekkel jár, és ez esetben én is a potenciális áldozatok közé tartoztam. Viszont sajnos nem volt jobb ötletem.

Kelletlenül felre húzódtam. Gazdám a kezébe vette a szellemidéző kürtöt, és behunyta a szemét.

Nathaniel

Behunyta a szemét, hogy ne lássa a káoszt, és kényszerítette magát, hogy lassan, egyenletesen lélegezzen. A fülét nem tudta becsukni a szenvedés és a rémület hangjai előtt, de ezeket puszta akaraterejével kizárta elméjéből.

Ez eddig viszonylag könnyen ment. Csakhogy belső hangok egész kórusa is beszélt hozzá, azokat pedig nem tudta olyan könnyen elhallgattatni. Eljött a pillanat! Ezernyi elszenvedett sértés és megaláztatás után végre eljött a nagy pillanat. Tudja a varázsigét – réges–rég megtanulta. Ki fogja mondani, és akkor mindenki belátja majd, hogy rajta nem lehet csak úgy keresztülnézni! Mindig mindenki lebecsülte őt! Underwood szellemileg elmaradottnak tartotta, féleszűnek, aki egy kört se tud rajzolni. Nem volt hajlandó elhinni, hogy tanítványa meg tud idézni egy dzsinnt. Lovelace azt hitte róla, gyenge, nyúlszívű gyerek, akit el lehet csábítani egy kis hatalom lebegtetett ígéretével. Halála pillanatáig nem hitte el, hogy ő, Nathaniel megölte Schylert. És most a saját szolgája, Bartimaeus is kételkedik benne, hogy tudja az elbocsátó varázsigét! Mindig, mindig alábecsülik őt!

De most itt a perc, amikor minden az ő kezében van. Túl sokszor bántak vele úgy, mint egy tehetetlen bábuval: bezárták a szobájába, kivitték a tűzből, kirabolták, gúzsba zárták… A megalázó sérelmek emléke parázsként izzott a lelkében. De most cselekedni fog! Most megmutatja nekik!

Sebzett büszkeségének kitörése kis híján legyőzte józanságát. Túláradó érzelmei ott dörömböltek a koponyájában, de valahol a lelke legmélyén, a kétségbeesett bizonyítási vágyon túl egy másik kívánsága is küzdött a beteljesülésért. Valahonnan messziről egy ember rémült ordítása hatolt a fülébe, és ő megborzongott a szánalomtól. Ha nem tudja felidézni a varázsszavakat, a sok kiszolgáltatott mágusra a biztos halál vár. Tőle függ az életük, csak ő mentheti meg őket És benne megvan a tudás, ami a megmentésükhöz kell: tudja az ellenvarázslatot, az elbocsátást Hogy is volt? Olvasta a varázsigét, biztos, hogy olvasta, és akkor, hónapokkal ezelőtt az emlékezetébe is véste… De most nem tudott koncentrálni, nem tudta felidézni az életet jelentő szavakat.

Hiába, nem megy. Mind meg fognak halni, ahogy Mrs. Underwood is meghalt. Megint kudarcot vall. Pedig mennyire szeretne segíteni rajtuk! De a kívánság önmagában nem elég. Mrs. Underwoodot is meg akarta menteni, ki akarta hozni a lángok közül. Az életét adta volna

az asszonyért, ha teheti. Mégsem mentette meg. Hagyta, hogy elrángassák onnan, és Mrs. Underwood meghalt. A szeretete mit sem számított.

Lelkében egy pillanatra összekeveredett és egyetlen nagy máglyaként lángolt fel a múltbeli veszteség és a jelen kudarc fájdalma. Könnyek peregtek le az arcán.

Türelem, Nathaniel…

Türelem…

Lelassította lélegzését. A fájdalom tüze lelohadt benne, és egy széles szakadék túloldaláról átrepült hozzá az Undervood–ház kertjének békét sugárzó emléke – újra látta a rododendron bokrokat, a leveleken átsütő, zöldre színezett napfényt. Látta a fehér virágjaikat hullató almafákat; a vörös téglafal tetején heverő macskát. Ujján érezte a zuzmó puha tapintását, látta a szobrot elborító mohát; újra védve érezte magát a külvilágtól. Elképzelte, hogy ott ül Miss Lutyens mellett, s mindketten csendben rajzolnak… És elöntötte a lelkét a béke.

Elméje kitisztult, felpezsdült az emlékezete.

Eszébe jutottak a szavak, úgy, ahogy egy éve vagy még régebben ott, a kőpadon ülve megtanulta őket

Kinyitotta a szemét, és tiszta, erős hangon kimondta a varázsigét A tizenötödik szótag után kettétörte térdén a szellemidéző kürtöt.

Mikor az elefántcsont megroppant és elhangzott az utolsó szó, Ramuthra megdermedt. A körvonalait megrajzoló hullámok megremegtek, először gyengén, aztán erősebben. A hasadék a terem közepén kissé tágabbra nyílt. Egy szempillantással később a démon körvonalai meghökkentő hirtelenséggel összezsugorodtak, majd a jelenés visszaröppent a hasadékba és eltűnt.

A rés bezárult akár egy varázsütésre begyógyuló seb.

A szellem távoztával a terem hatalmasnak és üresnek tűnt. Egy csillár és jó néhány falikar újra kigyulladt, gyenge fényköröket rajzolva a falra és a padlóra. Odakint a késő délutáni ég szürkéből kékbe úszott át. A zárt ablakokon keresztül is behallatszott a fenyőfák susogása a szélben.

A teremben néma csend volt. A mágusok és megviselt koboldjaik szoborrá dermedve álltak. Egyvalaki mozgott csak a helyiségben: egy fiú. Lassan, sántikálva haladt a terem közepén át, felemelt kezének ujjai közt a szamarkandi amulettel. A medálba foglalt jádekő sápadtan fénylett a félhomályban.

Nathaniel a néma csöndben odalépett a külügyminiszter alá temetett Rupert Devereaux–hoz, és óvatosan a tenyerébe helyezte az amulettet.

Bartimaeus

43

Jellemző volt a kölyökre. Az ember azt hinné, hogy miután végrehajtotta vacak kis élete legnagyobb hőstettét, összeroskad a kimerültségtől és a megkönnyebbüléstől. De ő? Dehogy! Itt volt a nagy lehetőség, és ő megragadta, méghozzá a lehető legszínpadiasabb módon. Miközben minden szem rászegeződött, átbicegett az előadótermen, akár egy törékeny, sebesült madárka, és megcélozta a hatalom legfőbb birtokosát. Mit akar tenni? Senki nem tudta, senki nem merte megtippelni (láttam, hogy a miniszterelnök félősen pislantott egyet, mikor a kölyök kinyújtotta felé a kezét). És mikor a feszültség tetőpontjára hágott, jött a megoldás: a legendás szamarkandi amulett – magasra emelve, hogy mindenki lássa – visszatért a mindenható kormány kebelére. A kölyök még alázatosan meghajolni se felejtett el közben. És jöhetett a taps!

Jó kis komédia volt, mi? Azt már tudtam, hogy a kölyök verhetetlen a dzsinnek szekírozásában, s látván, milyen ösztönös tehetséggel vezeti az orruknál fogva az embereket, immár biztosra vettem, hogy sokra fogja vinni a szakmájában. A komédia természetesen meghozta a várt hatást: a kölyköt pillanatokon belül rajongók tömege vette körül.

Én ezalatt a nagy ovációt kihasználva észrevétlenül megszűntem Ptolemaiosznak lenni, és szerény kis kobold alakját öltöttem, hogy (miután a rajongók visszavonultak) alázatosan elfoglaljam helyem a kölyök válla fölött. Nem állt szándékomban feltárni valódi képességeimet, mert tartottam tőle, hogy valaki esetleg összefüggésbe hozna a kormány börtönéből megszökött, vagány dzsinnel.

Nathaniel válla ideális helynek bizonyult a puccskísérlet utáni események megfigyeléséhez, mivel több órán keresztül a kölyök állt az érdeklődés középpontjában. Ahova a miniszterelnök és első emberei mentek, oda ment gazdám is; válaszolgatott a felmerülő kérdésekre, és tömte a képét a felkínált édességekkel.

Miután elvégezték a szisztematikus népszámlálást, kiderült, hogy négy miniszter (viszonylag jelentéktelen posztok birtokosai) és egy altitkár tűnt el. Emellett jelentős számú mágus szenvedett el súlyos testi torzulásokat illetve egyéb kellemetlenségeket.

Az általános megkönnyebbülés helyét hamar átvették az indulatok. A mágusok most már ráküldhették szolgáikat az ajtókat és falakat védő mágikus rácsokra, és a tömeg egykettőre kitört az előadóteremből. Ezután alapos házkutatást végeztek Heddleham Hallban, de néhány szolgán, az öreg mágus holttestén és egy vécébe zárt, dühös kamasz fiún kívül senkit nem találtak. Rufus Lime, a halképű varázsló kevéssé meglepő módon kereket oldott, és a kapuőrként ténykedő, fekete szakállú férfi se volt sehol. Mindkettőt mintha a föld nyelte volna el.

Nathaniel a konyhába is elvezette a nyomozókat. Ott egy éléskamrából egy csapat remegő kukta került elő. Ők arról számoltak be, hogy mintegy félórával korábban a főszakács felkiáltott, kék lángokba borult, hatalmas méretűre dagadt, majd kénkőszagú füstté változott A további vizsgálódás során a tűzhely kövébe vágva találtak egy húsvágó bárdot: Fakarl szolgaságának utolsó emlékét.

Mivel a főkolomposok meghaltak illetve eltűntek, a mágusoknak be kellett érniük a kastélybeli szolgák kihallgatásával. Azok azonban mit sem tudtak az összeesküvésről. Csupán annyit mondtak el, hogy az előző néhány hét során Simon Lovelace nagyszabású átépítést végeztetett az előadóteremben, s ezalatt a helyiség tiltott területnek minősült. Láthatatlan munkások különös fények és hangok kíséretében elhelyezték az üvegpadlót és az új szőnyeget. Az építésvezető egy kerek arcú, vöröses szakállú, jól öltözött úr volt.

Ez új nyom volt. Mesterem lelkesen jelentette, hogy aznap reggel látta az illetőt távozni Heddleham Hallból. Nyomban futárokat küldtek a személyleírással London és a környező megyék rendőrségeire.

Miután a kastélybeli vizsgálódás véget ért, Devereaux és első emberei felfrissítették magukat némi pezsgővel, hideg sülttel és cukrozott gyümölccsel, majd figyelmesen meghallgatták gazdám beszámolóját. Micsoda történet volt az! Micsoda felháborító maszlag! Hiába vannak évezredes tapasztalataim az emberi kétszínűségről, még én is elámultam a kölyök hazugságain. Persze tagadhatatlanul sok titkolnivalója volt: például az amulett ellopatása és az én kis összetűzésem Sholto Pinn–nel. De egy csomó csúsztatás tökéletesen felesleges volt. A vállán gubbasztva kellett végighallgatnom, amint (öt alkalommal) „ártatlan kobold”-nak, (kétszer) „egyfajta fóliót”-nak, sőt (egyszer) „homunculus”-nak nevezett. Kérdem én: miféle stílus ez?

De még ez volt a legkevesebb. A kölyök (nagy, szomorú szemeket meresztve) beszámolt róla, hogy néhai szeretett mestere, Arthur Underwood régóta gyanakvással szemlélte Simon Lovelace mesterkedéseit, de gyanúját nem tudta bizonyítékokkal alátámasztani – egészen a végzetes napig, amikor is meglátta Simon Lovelace–nél a szamarkandi amulettet. Mielőtt azonban értesíthette volna a hatóságokat, Lovelace és dzsinnje gyilkos szándékkal felkeresték őt a házában. Underwood és odaadó tanítványa, John Mandrake hősiesen védekeztek, sőt, Mrs. Underwood is kivette részét a küzdelemből, de hiába. Mr. és Mrs. Underwood életüket vesztették, ő pedig kénytelen volt elmenekülni, s nem maradt más segítőtársa, mint egy gyenge kis kobold. A kölyöknek, bizony isten, könnyek csillogtak a szemében, mikor ezt a badarságot előadta; majdnem olyan volt, mintha maga is elhinné, amit mond.

Mivel nem bizonyíthatta Lovelace bűnösségét, Nathaniel ezután Heddleham Hallba utazott, hátha elejét tudja venni a tragédiának. Kimondhatatlan boldogság számára, hogy megmenthette hazája nemes vezetőinek életét stb. stb. stb… Komolyan, egy kobold is sírva fakadt volna, ha ezt hallja.

De a mágusok bevették. A kölyök egyetlen szavában sem kételkedtek. Nathaniel evett még pár falatot, ivott egy korty pezsgőt,, azután betessékelték egy fekete limuzinba, és elvitték Londonba további kihallgatásra.

Természetesen én is vele tartottam. A világért se tévesztettem volna szem elől. Hisz be kellett váltania egy fontos ígéretét

44

A szolga léptei eltávolodtak a lépcsőn. Körülnéztünk a kölyökkel.

– A régi szobád jobban tetszett – jegyeztem meg. – Itt büdös van, pedig még be se költöztél.

– Nincs büdös.

– Dehogynem. Bűzlik a hely a friss festéktől, a műanyagoktól meg mindenféle új, mesterséges dologtól. De neked nagyon is megfelel – nem igaz, Mr. Mandrake…?

Nem válaszolt. Odarohant az ablakhoz, hogy megnézze, milyen a kilátás.

A Heddleham Hall–beli nagy szellemidézést követő nap estéje volt; gazdámat most először hagyták magára. Az elmúlt huszonnégy órát különböző miniszterek és rendőrök társaságában töltötte; újra meg újra elmondatták vele a történetet, s ő nyilván minden alkalommal újabb mesés elemekkel színesítette a sztorit. Ezalatt én az utcán várakoztam, reszketve a türelmetlenségtől. Az sem javított a hangulatomon, hogy az első éjszakát a kölyök egy szigorúan

őrzött, whitehalli lakóépületben töltötte. Amíg ő odabent horpasztott, nekem kint kellett lebzselnem, várva, hogy végre lefolytathassam vele az esedékes kis beszélgetésünket.

Aztán eltelt egy újabb nap, és döntés született a kölyök jövőjéről. Egy kormány kocsi elszállította új mestere házába – egy modern épületbe a Temze déli partján. Vacsora fél kilenckor; a mestere nyolc tizenötkor várja az ebédlőben. Addig még volt egy teljes óránk, s én tartalmasan szándékoztam tölteni ezt az időt.

A szoba berendezése a szokásos volt: ágy, asztal, öltözőszekrény, könyvespolc, éjjeliszekrény, szék. Egy kis ajtó saját fürdőszobába vezetett. A mennyezetbe erős fényű lámpát építettek, az egyik falon kis ablak nyílt. Odakint holdfényben fürdött a Temze. A kölyök a túlpartot, ott is a szinte közvetlenül velünk szemben elterpeszkedő Parlamentet bámulta, sajátos kifejezéssel az arcán.

– Most sokkal közelebb laksz hozzá – jegyeztem meg.

– Igen. Mrs. Underwood büszke lenne. – Nathaniel megfordult, s észrevette, hogy Ptolemaiosz alakjában az ágyán heverek. – Szállj le onnan! Nem akarom az undok… Hé! – Megpillantott egy könyvet az ágy melletti polcon. – Faustus kompendiuma! Saját példányt kaptam belőle! Ez csodálatos! Underwood azt is megtiltotta, hogy hozzányúljak!

– Ne feledd, hogy Faust se sok hasznát vette.

Elvezettel lapozgatni kezdte a kötetet.

– Fantasztikus… És a mesterem azt mondta, végezhetek kisebb megidézéseket a szobámban.

– Ó igen, a te kedves új mestered… – Szomorúan megcsóváltam a fejem. – Örülsz, hogy őt kaptad, igaz?

Lelkesen bólogatott.

– Igen, Miss Whitwell nagy hatalmú mágusnő. Sokat fogok tanulni tőle. És ő végre nem néz egy nagy nullának.

– Gondolod? Ő a becsület mintaképe, mi? – Elfintorodtam. Régi barátnőm, Jessica Whitwell, a csont és bőr nemzetbiztonsági miniszter, a Tower főparancsnoka, a gyászgolyóbisok ura… Befolyásos nő, az biztos. A fejesek nagyra tarthatják Nathanielt, ha az ő gondjaira bízták. Kétségkívül egészen másféle mestere lesz a kölyöknek, mint Arthur Underwood, tesz majd róla, hogy ne vesszen kárba a kölyök tehetsége… Hogy ez milyen hatással lesz a vérmérsékletére, az más kérdés. Mindenesetre pontosan azt kapja, amit megérdemel.

– Azt mondta, fényes pályafutás áll előttem – folytatta a lelkendezést Nathaniel – feltéve, hogy jól játszom ki a kártyáimat, és keményen dolgozom. Azt mondta, személyesen felügyeli majd a kiképzésemet, és ha minden jól megy, hamarosan egy minisztériumi állásban folytathatom a tapasztalatgyűjtést. – Olyan diadalittas büszkeség ült az arcán, hogy kedvem lett volna a térdemre fektetni, és jól elfenekelni. Látványosan ásítozni kezdtem, de ő zavartalanul folytatta: – Azt mondta, az állások nincsenek életkorhoz kötve, csak tehetséghez. Azt mondta, a belső elhárításnál kellene kezdenem – azok vadásznak az Ellenállásra. Tudtad, hogy amíg vidéken voltunk, újabb merénylet történt? Felrobbantottak egy irodaházat a Whitehallon. Eddig senki nem tudott áttörést elérni a nyomozásban, de én majd elkapom őket Először is letartóztatom Fredet, Stanleyt meg azt a lányt. Kivallatom őket, utána pedig…

– Csigavér – szóltam közbe. – Amit eddig tettél, az is elég egy életre. Két hataloméhes mágust megöltél, száz hataloméhes mágust megmentettél… Igazi hős vagy.

A finom gúny lepattant róla.

–Mr. Devereaux is ezt mondta.

Hirtelen felültem, és kezem a fülemhez emelve az ablak felé fordultam.

– Hallgasd csak!

– Mit?

– Hogy mennyire nem ujjonganak az emberek.

A kölyök a homlokát ráncolta.

– Na és?

– Ez azt jelenti, hogy a kormány mélyen hallgat a történtekről. Hol vannak a fotósok? Hol vannak a riporterek? Azt hittem, a mai Times címlapon hozza majd a képedet. Életrajzi könyvet kéne írniuk rólad, kitüntetéseket kellene kapnod, díszbélyegeket csináltathatnának az arcképeddel… De mindez elmaradt, nem igaz?

A kölyök szipogott.

– Nemzetbiztonsági okokból tartják titokban a dolgot. Nekem ezt mondták.

– Ugyan, ugyan…! Az igazi ok az, hogy nem akarnak leégni. Egy tizenkét éves gyerek a kormány megmentője? A fél világ rajtuk röhögne. Az pedig a mágusok számára olyan, mint a világvége.

A kölyök elhúzta a száját. Túl fiatal volt még ahhoz, hogy megértse.

– Nem a közemberektől kell tartanunk – mondta –, hanem a megszökött összeesküvőktől. Miss Whitwell szerint a démont minimum négy varázsló idézte meg együttes erővel. Tehát Lovelace–en, Schyleren és Lime–on kívül még legalább egy benne volt. Lime–nak nyoma veszett, a vörös szakállút pedig nem látták aznap sehol a birtokon. Rejtélyes az egész. Szerintem biztos, hogy Sholto Pinn is a cinkosuk, de róla nem beszélhetek azután, amit a boltjával műveltél.

– Igen – feleltem tűnődve, tarkómon összefont kezekkel. – Valóban sok titkolnivalód van. Például az ártatlan kobold és kis kalandjai. Meg hogy elloptad az amulettet, és a mesteredre kented a dolgot…

A kölyök elvörösödött, és nagy érdeklődéssel vizsgálgatni kezdte az öltözőszekrényt. Felálltam, és utána mentem.

– Mellesleg – folytattam – feltűnt, hogy főszerepet adtál Mrs. Underwoodnak a regényes elbeszélésedben. Jót tesz a lelkiismeretednek?

Nathaniel lángvörös arccal fordult felém.

– Ne célozgass, hanem mondd ki, amit akarsz!,

Most már komolyan néztem a szemébe.

– Azt mondtad, bosszút akarsz állni Lovelace–en. Meg is tetted. Ez talán csillapítja a fájdalmadat – remélem, hogy igen, bár nem tudhatom. Emellett azt is megígérted, hogy ha segítek neked, szabadon engedsz. Nos, a kért segítséget megkaptad. Többször is megmentettem az életedet. Lovelace meghalt, neked pedig felvitte az isten a dolgodat, legalább is azt hiszed. Úgyhogy itt az ideje beváltanod az ígéretedet, és visszaadnod a szabadságomat.

A kölyök néhány másodpercig hallgatott.

– Igen – szólalt meg végül. – Segítettél nekem… Megmentettél…

– Örök szégyenemre.

– És ezért…. – Elakadt a szava.

– Kínosan érzed magad?

– Nem.

– Örülsz?

– Nem.

– Egy icipicit hálás vagy?

Nagy levegőt vett.

– Igen. Hálás vagyok érte. De ez nem változtat azon, hogy tudod az igazi nevem.

Itt volt az ideje, hogy egyszer és mindenkorra tisztázzuk ezt a problémát. Kimerült voltam; fájt az esszenciám a világban töltött kilenc naptól. El akartam menni végre.

– Ez igaz – feleltem. – Tudom a neved, te pedig tudod az enyémet. Te megidézhetsz, én borsot törhetek az orrod alá. Kvittek vagyunk. De amíg a Másik Világban vagyok, kinek árulnálak el? Senkinek. Örülnöd kellene, hogy visszamegyek oda. Ha szerencsénk van, nem idéz meg senki, amíg élsz. De ha mégis visszahívnának… – Szünetet tartottam, és mélyet sóhajtottam. – … ígérem, hogy titokban tartom a neved.

Nathaniel nem válaszolt.

– Esküt akarsz? – fakadtam ki. – Jó! Ehhez mit szólsz? „Ha megszegem eskümet, tevék tapossanak a homokba, és a földeket trágyázzák testemmel. Így már elég hivatalos, nem?

A kölyök habozott. Egy pillanatig úgy tűnt, beadja a derekát.

– Nem is tudom – dörmögte. – Te egy dé… dzsinn vagy. Az eskü mit sem jelent neked.

– Összetévesztesz a mágusokkal! Na jól van… – Dühösen hátraugrottam. – Akkor mondok mást! Ha nem bocsátasz el itt és most, lemegyek, és elmondom az igazat a te drágalátos Miss Whitwellednek! Nagyon fog örülni, hogy láthat az igazi alakomban!

Nathaniel az ajkába harapott, és a könyv után nyúlt.

– Én pedig…

– Igen, te is sok mindent csinálhatsz! – vágtam a szavába. – Ez a te nagy bajod. Túl okos vagy hozzá, hogy nyugton maradj! Bosszút akartál, megidéztél egy nemes dzsinnt, elloptad az amulettet, és másokkal fizettetted meg az árát. Csináltad, amit akartál, én meg segítettem neked, mert muszáj volt. Kétségem sincs afelől, hogy a nagy eszeddel ki tudsz fundálni egy újfajta kötöttséget számomra. De mire megteszed, addigra én mindent elmondok a mesterednek rólad, az amulettről, Underwoodról és magamról!

– Akkor a szelencébe kerülsz.

– Elég baj az mindkettőnknek.

Néhány másodpercig farkasszemet néztünk, talán először, mióta ismertük egymást. Aztán a kölyök sóhajtott, és elfordította tekintetét.

– Bocsáss el, John – szóltam. – Eleget dolgoztam. Fáradt vagyok. És te is az vagy.

Erre halványan elmosolyodott.

– Én nem vagyok fáradt – felelte. – Nagyon sok dolgom van még.

– Hát persze – bólintottam. – Az Ellenállás, az összeesküvők… Szabad kezet akarsz, hogy kedvedre vadászhass rájuk. Gondolj arra a rengeteg dzsinnre, akiket fényes karriered kezdetén meg fogsz idézni. Ők nem lesznek olyan jók, mint én, de legalább befogják majd a szájukat.

Ez, úgy tűnik, érzelmes húrokat pengetett meg benne.

– Rendben van, Bartimaeus – szólt. – Elbocsátalak. De meg kell várnod, amíg megrajzolom a kört.

– Nem probléma! – lelkendeztem. – Ha akarod, szívesen szórakoztatlak közben! Mit szeretnél? Énekeljek, mint a csalogány? Idézzem meg a szférák zenéjét? Csináljak mennyei illatárt? Még zsonglőrködhetek is, ha arra vágysz.

– Köszönöm, de nem szükséges.

A szoba sarkában egy kis területen fedetlenül hagyták a padlót, és emelvényt alakítottak ki. Nathaniel kivett íróasztala fiókjából egy fekete krétát, és nagy műgonddal, a könyvbe csak néhány röpke pillantást vetve megrajzolt egy egyszerű, kétkörös pentagramot. Meg se mukkantam, amíg dolgozott. A világért se akartam, hogy elrontsa.

Mikor elkészült, fájós derekát tapogatva felegyenesedett.

– Tessék, állj bele – mondta.

Figyelmesen megszemléltem a rúnákat.

– Az szünteti meg Adelbrand pentagramját, igaz?

– Igen.

– És melyik oldja fel az időtlen fogságot?

– Az a hieroglifa ott. Mi lesz már? Akarod, hogy elbocsássalak, vagy sem?

– Nyugi, csak érdeklődtem.

Beálltam a nagyobbik körbe, és szembefordultam a kölyökkel. Ő behunyt szemmel átismételte a varázsigét, aztán nagy komolyan rám nézett.

– Ne vigyorogj olyam bárgyún – szólt rám. – Idegesít.

– Bocsánat. – Undok rémpofát öltöttem.

– Ez se sokkal jobb.

– Bocsánat, bocsánat.

– Jól van, készülj fel!... Nagy levegőt vett.

– Csak még egy apróság szóltam. Ha mostanában meg akarnál idézni valakit, tudom ajánlani Fakarlt, egyszerűen fáradhatatlan. Valami értelmes, konstruktív feladatot bízz rá, például hogy szárítson ki szívószállal egy tavat, vagy számolja meg a homokszemeket egy strandon. Az ilyesmi nagyon jó.

– El akarsz menni vagy sem?

– El akarok, persze, nagyon is.

– Na hát akkor…

– Nathaniel… még egy utolsó dolog.

– Tessék.

– Ide figyelj: belőled tényleg nagy mágus lehet. És ezt most nem úgy értem, ahogy gondolod, hogy értem. Először is: sokkal több kezdeményezőkészség van benned, mint a kollégáid java részében, de ha nem vigyázol, ezt kiirtják belőled. És van lelkiismereted, ami ugyancsak ritka és könnyen elveszíthető dolog. Vigyázz hát rá. Csak ennyit akartam mondani. Ja, és hogy a helyedben óvatos lennék az új mestereddel.

Egy hosszú pillanatig rám nézett, mintha mondani akart volna valamit Aztán türelmetlenül megrázta a fejét.

– Velem minden rendben lesz, ne aggódj miattam. Neked viszont fogytán az időd. Öt perc múlva mennem kell vacsorázni.

– Készen állok.

Nathaniel gyorsan és hibátlanul végigmondta a varázsigét. Minden szótag elszakított egy–egy mágikus kötelet, egy–egy béklyót, ami ezekben a mozgalmas napokban a Földhöz kötött. Az utolsó szavaknál alakom megnőtt, kiterjedt, túlburjánzott a kör szabta, szűk határokon. A síkokon ajtók sokasága tárult fel hívogatóan. Sűrű füstfelhővé válva felemelkedtem, és betöltöttem a szobát, amely másodpercről másodpercre ködösebbé, álomszerűbbé vált.

Nathaniel a varázsige végére ért.

Az utolsó béklyó is elszakadt, és én elszálltam. Orrfacsaró kénkőbűzt hagytam hátra.

Csak hogy legyen miről emlékezni rám.

Következik a Bartimaeus–trilógia II. kötete:

A gólem szeme