Honnan tudom letölteni Jonathan Stroud: A szamarkandi amulettet?

Remegés futott végig a termen, vibrált a padló és az oszlop, amin álltam. Bikafej azon nyomban sarkon fordult, és sietve elfoglalta kijelölt posztját egy jeltelen falrész előtt. Pár méterre tőle Sas pofa ugyanígy tett. Kettejük között ovális fénysáv tűnt fel a levegőben. Az alakzat alul kinyílt, és széles boltívvé tágult. Az ív által körülvett teret koromfekete sötétség töltötte meg, melyből hamarosan két alak bontakozott ki. Fokozatosan nyerték vissza színüket és kiterjedésüket, ahogy kiemelkedtek a mágikus kapu sűrű, ragacsos űréből. Mindketten halandók voltak, bár külsőre hihetetlen mértékben különböztek egymástól.

Egyikük Sholto volt.

A kereskedő egy dekát se fogyott találkozásunk óta, viszont szépen bicegett, s úgy tűnt, minden egyes izma fáj. Azt is örömmel állapítottam meg, hogy plazmatöltetű sétabotját egy pár egyszerű mankóra cserélte fel. Az arca olyan volt, mintha nemrég állt volna fel róla egy elefánt, és megesküdtem volna rá, hogy monoklija keretét ragasztószalag tartja össze. Egyik szeme fekete és begyógyult volt. Megengedtem magamnak egy mosolyt. Sanyarú fogság ide vagy oda, még értékelni tudtam az élet apró örömeit.

A kiklopfolt hústorony mellett a vele érkezett nő még soványabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt. A görnyedt hátú, gémet idéző teremtés szürke felsőrészt és hosszú fekete szoknyát viselt, s egyenes, hófehér haja a füle mögött átmenet nélkül szinte kopaszra volt nyírva. Fodros ruhaujjából hosszú kéz lógott ki, szikeszerűre növesztett körmökkel. Lényéből erő, hatalom és fenyegetés sugárzott; mikor elhaladt az uttukuk mellett, azok összecsapták a bokájukat és tisztelegtek. A nő csettintett éles körmű ujjával, mire a mágikus kapu bezárult és eltűnt

Cellám fogságából figyeltem a közeledő párt – egy sovány meg egy kövér, egy görbe meg egy sánta. Sholto használható szeme a monokli mögül mereven rám szegeződött.

Néhány métere tőlem megálltak. A nő megint csettintett. Enyhe csodálkozással figyeltem, ahogy lassan emelkedni kezdett a két kőlap, amelyeken álltak. A kövek alá zárt koboldok néha nyögtek egyet–egyet az erőlködéstől, de meg kell hagyni, egy–két megingástól eltekintve szép, egyenletes mozgást produkáltak. A kőlapok hamarosan elérték a kívánt pontot, s a két varázsló immár szemmagasságból figyelt engem. Egykedvűen néztem vissza rájuk.

– Látom, magadhoz tértél – szólt a nő. Olyan hangja volt, mint üvegcserépnek a jégkockás tálban. – Remek. Akkor most már talán segíthetsz nekünk. Először is mondd meg a neved. A Bodmint szerintem hagyjuk; ellenőriztük a feljegyzéseket, és tudjuk, hogy álnév. Az egyetlen ilyen nevű dzsinn elpusztult a harmincéves háborúban.

Szótlanul vállat vontam.

– A nevedet akarjuk hallani; azt, hogy miért kerested fel Mr. Pinn üzletét, valamint mindent, amit a szamarkandi amulettről tudsz. Legfőképpen pedig arra vagyunk kíváncsiak, hogy ki a gazdád.

Hátrasimítottam szemembe lógó hajfürtjeimet, s unottan nézelődtem.

A nő tökéletesen nyugodt maradt, még a hangját se emelte fel.

– Azt ajánlom, hallgass az eszedre – folytatta. – Ha nem válaszolsz most, majd válaszolsz később. Csak tőled függ, hogy mikor. Megjegyzem, Mr. Pinn úgy véli, nem fogsz az eszedre hallgatni. Azért is jött el. Tanúja kíván lenni a szenvedésednek.

Rákacsintottam a sokszorosan sebesült Sholtóra.

– Gyerünk! – biztattam (jóval vidámabb hangon, mint amit a hangulatom diktált) kacsints vissza! Mozgatni kell azt a fájós szemet, attól gyógyul!

A varázsló rám vicsorgott, de nem szólalt meg.

A nő intett egyet, mire kőlapja közelebb siklott hozzám.

– Nem vagy abban a helyzetben, hogy szemtelenkedhess, démon. Hadd világosítsalak fel a körülményekről. A Towerben vagy, ahova a kormány ellenségei kerülnek, hogy elszenvedjék méltó büntetésüket. Talán hallottál már erről a helyről. Az elmúlt százötven évben nagyon sok varázslót és szellemet hoztak be ide, de egy se jutott ki, hacsak nem az engedélyünkkel. Ezt a termet három rétegű zárrontás védi. Az egyes rétegek között éber horlák és uttukuk seregei őrködnek. De ahhoz, hogy velük találkozz, el kellene hagynod a gömböt, ami már eleve lehetetlen. Gyászgolyóbisba vagy bezárva – ha megérinted, belemar az esszenciádba. Az utasításomra… – Kimondott egy parancsszót, mire a gömböt alkotó szálak remegni kezdtek, és mintha megvastagodtak volna. – … a gömb valamivel kisebb lesz. Nyilván össze tudsz zsugorodni, úgyhogy kezdetben elkerülheted a kínt. A gömb azonban akár semmivé is tud zsugorodni, arra pedig te nem vagy képes.

Önkéntelenül rápillantottam a szomszédos oszlopra, amin a telezsúfolt kék gömb állt. Egykor volt valami abban a golyóbisban, s a maradványai még mindig benne voltak. A gömb addig zsugorodott, amíg el nem érte lakója méretét. Sötét üvegcse aljában heverő döglött pók képe villant fel előttem.

A nő követte pillantásomat.

– Pontosan – bólintott., – Kell még magyaráznom?

Ekkor úgy döntöttem, ideje szóba állnom a nővel.

– Ha beszélek, mi lesz a sorsom? – kérdeztem. – Mi gátol meg titeket abban, hogy utána kinyomjátok belőlem a szaftot?

– Ha együttműködsz velünk, szabadon engedünk – felelte a nő. – Nem áll érdekünkben megölni a szolgáinkat

A válasz olyan kegyetlenül tárgyilagos volt hogy majdnem elhittem. De csak majdnem.

Mielőtt folytathattam volna, Sholto Pinn sípolva köhintett egyet hogy magára vonja a nő figyelmét. Aztán megszólalt, de olyan nehéz–fájósán, ahogy a bordatöröttek szoktak.

–A merénylet – suttogta. – Az Ellenállás…

–Ja igen… – A nő ismét hozzám fordult. – Még nagyobb eséllyel számíthatsz a jóindulatunkra, ha információval tudsz szolgálni egy incidensről, ami tegnap este történt az elfogatásod után…

– Egy pillanat – vágtam a szavába. – Mennyi ideig voltam kiütve?

– Valamivel kevesebb, mint huszonnégy óráig. Már tegnap este kihallgattunk volna, de az említett incidens miatt csak félórája vettük le rólad az ezüsthálót. Lenyűgöző, hogy ilyen gyorsan regenerálódtál.

– Szóra sem érdemes. Sokat gyakoroltam45. Térjünk vissza az incidensre… Mondd el, mi történt.

– Az elkövető a jelek szerint az Ellenállásnak nevezett terroristacsoport egyik tagja volt. A banda azt híreszteli magáról, hogy gyűlölik a mágiát, mindazonáltal gyanítjuk, hogy vannak mágikus kapcsolataik. Talán magadfajta dzsinnek… akiket ellenséges varázslók idéztek meg számukra. Nem kizárt.

Már megint az Ellenállás. Primpek azt mondta, szerinte ők lopták el az amulettet. Pedig azt Lovelace tette – talán ő állt a legutóbbi botrány mögött is.

– Miféle merénylet volt?

– Öncélú, értelmetlen. Elemgömbbel követték el.

Ez nem Lovelace–re vallott. Ő inkább rejtőzködő intrikus volt, az a típus, aki gyilkost uszít másokra, miközben ő maga kerti partira megy uborkás szendvicset majszolni. Ráadásul Schylernek írt leveléből az derült ki, hogy valamikor később terveznek valamit.

Tűnődésemet Sholto barátom ronda felhördülése szakította félbe.

– Elég ebből! Kényszer nélkül nem fog vallomást tenni! Zsugorítsa a gömböt, kedves Jessica, hogy szenvedjen és beszéljen végre! Mindkettőnknek túl sok a dolga ahhoz, hogy egész nap ebben a cellában ácsorogjunk.

A penge vékony rés, ami a nő szája volt, most először mosolyfelére húzódott.

–Mr. Pinn türelmetlen – szólt – Őt nem érdekli, hogy beszélsz–e vagy sem, csak dolgozzon a gömb. Én azonban szeretem a bevett eljárást követni. Elmondtam, mit várunk tőled – most rajtad a sor.

Szünet következett. Szívesen mondanám, hogy feszültséggel terhes szünet volt. Szívesen mondanám, hogy tépelődtem, vívódtam, hogy nem tudtam eldönteni, kipakoljak–e nekik Nathanielről és a feladatomról; hogy a kétség kínja torzította el finom vonásaimat, miközben fogva tartóim tűkön ülve várták döntésemet. Szívesen mondanám mindezt, de hazugság volna. A szünet valójában ólmos, rémisztő és reményvesztett volt, s arra használtam fel, hogy lélekben felkészüljek a várható szenvedésre.

Holott semmi sem okozott volna nagyobb örömöt, mint ha jó alaposan bemárthatom Nathanielt. Megkaptak volna tőlem mindent nevet, címet, cipőméretet – még a kölyök derékbőségét is megtippeltem volna, ha az kell nekik. Meséltem volna Lovelace–ről és Fakarlról is, pontosan leírtam volna, hol van a szamarkandi amulett. Daloltam volna, mint a kanárimadár –hisz annyi, de annyi mesélnivalóm volt! Csakhogy… ha kinyitom a számat, azzal a saját halálos ítéletemet írtam volna alá. Hogy miért? Mert (1). jó esély volt rá, hogy mindenképp megsütnek a gömbbel; és (2.) még ha futni hagynak is, Nathaniel meghal vagy egyéb kellemetlenségei lesznek, én pedig beköltözhetek a dohányosszelencébe a Temze fenekén. Annak a rengeteg rozmaringnak pedig már a gondolatától is folyni kezdett az orrom.

Jobb gyorsan kimúlni a gömbben, mint egy örökkévalóságig szenvedni. Megsimogattam hát finom metszésű államat és vártam az elkerülhetetlent.

Sholto mordult egyet, és a nőre nézett. Az rábökött az órájára.

– Letelt a gondolkodási idő. Nos?

És ekkor, akár egy rossz regényben, hihetetlen dolog történt. Már épp készültem az utolsó szó jogán szenvedélyes (de ravasz) mocskolódás áradatot zúdítani a fejükre, amikor ismerős fájdalmat éreztem a zsigereimben. Izzó rákollók miriádja csipkedte, rángatta eszenciámat.

Megidéztek!

45 Így igaz. A legkülönbözőbb korokban a legkülönbözőbb emberek ütöttek ki, Perszepolisztól a Kalahári–sivatagon át Chesapeake Bayig, a földteke legkülönbözőbb pontjain.

22

Megismerkedésünk óta most először hálás voltam a kölyöknek. Micsoda tökéletes időzítés! Milyen csodálatos véletlen! A szólításnak engedelmeskedve anyagtalanná válhatok, eltűnhetek fogva tartóim orra elől, ők meg tátoghatnak, mint a sült hal! Ha sietek, távozásom előtt még egy kicsit meg is szurkálhatom őket.

Bánatosan megcsóváltam a fejem.

– Borzasztóan sajnálom – szóltam mosolyogva. – Annyira szeretnék mesélni nektek, de tényleg! Csakhogy sajnos mennem kell. Talán valamikor a közeljövőben folytathatjuk a kínzósdit. Csak akkor egy kicsit más lesz a felállás. Én leszek odakint, és ti fogtok a gömbben kuporogni. Úgyhogy jó lesz, ha drasztikus diétába kezdesz, Sholto. Még csak annyit, hogy –juj! – pukkadjatok meg, és… Au! O!

Elismerem, nem ez volt pályafutásom leggördülékenyebb búcsúbeszéde, de a megidéztetés fájdalma kifogott rajtam. Valahogy kellemetlenebb is volt, mint máskor – élesebb, szinte kóros…

És sokkal tovább is tartott.

Lemondtam a kihívóan pimasz testtartásról, és vergődni kezdtem az oszlop tetején, magamban biztatva a kölyköt, hogy folytassa a megidézést. Mi a fenét csinál? Nem tudja, hogy szenvedek? Még csak tisztességesen vergődni se tudtam –ahhoz túl közel voltak a gömb izzó szálai.

Két végtelenül kellemetlen perc múltán a fájdalmas ráncigálás alábbhagyott, majd teljesen elmúlt, én pedig ott maradtam a lehető legdicstelenebb pózban: összegömbölyödve, két karom és a térdem közé szorított fejjel. A kínoktól elgémberedve kissé felemeltem a arcom, és óvatosan félretoltam a szemembe hullott hajfürtöket.

Változatlanul a gömbben voltam. A két varázsló ott vigyorgott cellám izzó fala mögött.

Ebből nem lehetett jól kijönni. Mogorván, az utófájdalmaktól szenvedve kihúztam magam, felálltam, és dacosan visszameredtem rájuk. Sholto elégedetten kuncogott.

– Ez már megérte a belépőjegy árát, kedves Jessica – szólt. – Páratlan élmény volt látni a képét.

A nő bólogatott.

– Csodásan időzítették – mondta. – Örülök, hogy tanúi lehettünk. Hát még mindig nem érted, ostoba démon? – A nő kőlapja még közelebb siklott. – Megmondtam, hogy a gyászgolyóbisból nem lehet kijutni, még megidéztetés útján sem! Be van zárva az esszenciád, a gazdád se tud kihívni a gömbből!

– Okos nő, megtalálja a módját – vágtam rá dacosan, aztán ajkamba haraptam, mintha megbántam volna elszólásomat.

– Nő? – Soványabbik vallatom szeme összeszűkült. – A gazdád nő?

Sholto Pinn a fejét rázta.

– Hazudik. Egyértelmű, hogy blöfföl. Belefáradtam ebbe, Jessica. Vár a reggeli masszázsom a bizánci fürdőben. Már most a gőzben kellene lennem. Javaslom, maradjunk abban, hogy a démon további ösztökélést igényel, és hagyjuk sorsára.

– Kitűnő ötlet, kedves Sholto. – A nő ötször csettintett. Zümmögés, vibrálás. Ideje méretet csökkenteni! Maradék energiámmal előkészítettem egy gyors transzformációt, s mikor az izzószálak megindultak felém, átalakultam. Elegáns, hajlékony testű macska képében húzódtam vissza az ereszkedő gömbhéj elől.

A gyászgolyóbis néhány másodperc alatt addigi nagyságának harmadára zsugorodott. Halálos energiatöltetének zümmögése fájdalmasan hatolt macskafülembe, de azért még biztonságos távolság volt köztem és az izzó szövedék között. A nő ismét csettintett, mire a zsugorodás hirtelen lelassult.

– Elragadó… – Szavait Sholtóhoz intézte. – Kritikus helyzetben sivatagi macskává válik. Roppant egyiptomi. Gyanítom, hogy ez a példány hosszú pályafutással büszkélkedhet. – Most ismét hozzám fordult – A gömb folyamatosan zsugorodni fog, démon. Néha gyorsabban, néha lassabban, mígnem végül kiterjedés nélküli ponttá válik. Folyamatos megfigyelés alatt állsz, úgyhogy ha vallomást kívánsz tenni, csak szólnod kell. Mindenesetre ég veled.

A macska válaszul dühösen fújt Pillanatnyilag így tudtam legjobban kifejezni véleményemet.

A kőlapok eltávolodtak, majd leereszkedtek eredeti helyükre. Sholto és a nő visszatértek a boltívhez, s hamarosan elnyelte őket az éjfekete semmi. A rés bezárult, s a fal visszanyerte eredeti tömörségét Saspofa és Bikafej folytatták a masírozást. A gömb halálos, fehér szálai zümmögtek, lüktettek, és érzékelhetetlen lassúsággal közeledtek felém.

A macska az oszlopon összegömbölyödött, és maga köré csavarta farkát, amilyen szorosan csak tudta.

A következő néhány órában helyzetem egyre kényelmetlenebbé vált A macskaalak egy ideig megfelelt, de a gömb végül olyan kicsire zsugorodott, hogy fülemet a bajszom alá kellett húznom, és megperzselődött a farkam hegye. Ekkor átváltozások sorozatát indítottam el. Tudtam, hogy figyelnek, ezért nem folyamodtam ahhoz a primitív megoldáshoz, hogy rögtön bolhává válok – akkor a gömb gyorsan összezsugorodott volna, hogy utolérjen. Helyette szőrös és pikkelyes alakok egész során mentem végig, ügyelve arra, hogy mindig épp hogy csak elférjek cellám izzó rácsai között. Nyúl lettem, majd selyemmajom, aztán közönséges mezei egér… alakjaim gyűjteményéből fel lehetett volna tölteni egy állatkereskedés árukészletét, de pillanatnyilag nem voltak ilyen ambícióim.

Ezalatt mindvégig törtem a fejem, de egyetlen valamirevaló szökési tervet se sikerült kifundálnom. Próbálkozhattam volna azzal, hogy hosszú és rafinált mesét adok elő a nőnek, de biztosra vettem, hogy gyorsan átlátna rajtam, s utána rövid úton végezne velem. Arra pedig nem vágytam.

A tetejébe a nyomorult kölyök még kétszer megpróbált megidézni. Nem adta fel egykönnyen – biztos azt hitte, az első alkalommal elrontott valamit –, s további próbálkozásaival annyi szenvedést okozott nekem, hogy majdnem úgy döntöttem, leleplezem őt.

Majdnem, de mégsem. Nem volt értelme feladni a játszmát, hisz még akármi történhetett.

– Ott voltál Angkorban? – Bikafej még mindig nem mondott le róla, hogy kitalálja, honnan emlékszik rám.

– Mi? – Ekkor épp mezei egér voltam; igyekeztem megvető stílusban beszélni, de egy egér meglehetősen korlátozott mértékben képes erre.

– Tudod, a khmereknél. A birodalmi mágusoknak dolgoztam, amikor elfoglalták Thaiföldet. Nem volt valami dolgod az ottani lázadókkal?

– Nem.

– Biztos?

– Igen! Persze, hogy biztos! Összetévesztesz valakivel. De hagyjuk egy percre ezt a témát. Figyelj… – Az egér suttogóra fogta hangját, és felemelt lábacskája takarásából beszélt tovább. – Látom, hogy te eszes fickó vagy, világlátott szellem, a leggonoszabb birodalmakat szolgáltad. A helyzet az, hogy nekem nagy hatalmú barátaim vannak. Ha kihúzol a csávából, cserébe megölik a gazdádat, és megint szabad lehetsz.

Ha Bikafejnek lett volna egy csepp agya is, pillantását a tamáskodás jeleként értékeltem volna. Akárhogy is, folytattam a puhítást

– Mióta senyvedsz már itt börtönőrként? Ötven éve? Egy évszázada? Nem uttukunak való élet ez. Ennyi erővel akár egy ilyen gömbben is kuksolhatnál.

A busa fej közelebb hajolt a rácshoz, és bundámat ragadós tajtékcseppek permetezték be.

– Miféle barátaid vannak?

– Öhmm egy marid – jó nagy – és négy afrita, igazi nagymenők, sokkal erősebbek nálam… Beállhatnál közénk…

A fej megvető morgás kíséretében visszahúzódott.

– Ostobának nézel engem!?

– Nem, dehogy… – Az egér vállat vont. – Sas pofa viszont tényleg annak tart. Mondta is, hogy téged biztos nem fog érdekelni a tervünk. Látom, igaza volt… – Az egér egy óvatos kis ugrással hátat fordított Bikafejnek.

– Micsoda!? – Az uttuku megkerülte az oszlopot, és lándzsája hegyét a gömbhöz közelítette. – Ne fordíts hátat nekem! Mit mondott Xerxész?

– Hé! – Sas pofa odasietett a terem túlsó végéből. – A nevemet hallottam! Ne beszélgess a fogollyal!

Bikafej haragosan meredt rá.

– Akkor beszélek vele, amikor akarok. Szóval ostobának tartasz, mi? Hát nem vagyok ostoba! Halljuk, mi a tervetek?

– Ne mondd el neki, Xerxész! – suttogtam hangosan. – Semmit ne mondj neki!

Sas pofa a csőrét csikorgatta.

– A tervünk? Nem tudok semmiféle tervről! A fogoly hazudik, Baztuk. Mit mondott neked?

– Semmi baj, Xerxész – cincogtam vidoran. – Nem beszéltem neki… tudod, miről.

Bikafej fenyegetően felemelte lándzsáját.

– Most rajtam a kérdezés sora, Xerxész! – acsargott. – Összeesküvést szőttél a fogollyal!

– Dehogyis, te féleszű…

– Féleszűnek tartasz?

Azzal egymásnak estek: pofa a csőrnek feszült, hegyes tollak böködtek dagadó izmokat. Ordítottak és püfölték egymás mellvértjét Hohó… Az uttukukat mindig is könnyű volt rászedni. Elégedetten konstatáltam, hogy tomboló dühükben teljesen megfeledkeztek rólam. Máshol és máskor felvidított volna, hogy ilyen szépen egymás torkának estek, de jelen szorult helyzetemben sovány vigaszt nyújtott ez az élvezet.

A gömb ismét kényelmetlenül szűkké vált, újfent méretet csökkentettem hát: ezúttal szkarabeusz lettem. Túl sok értelme nem volt a dolognak, de legalább elodáztam vele az elkerülhetetlent. A bogár szaladgálni kezdett az oszlop tetején, s dühösen, egyszersmind tehetetlenül lengette szárnyfedeleit. Nathaniel, Nathaniel! Ha kijutok innen, úgy elbánok veled, hogy bosszúmnak bérelt helye lesz legendáitokban és lidérces álmaitokban! Hogy én, Bartimaeus, aki beszéltem Salamonnal és Hiawathával, így végezzem – bogárként, akit a rátarti ellenség úgy tapos el, hogy végig se nézi pusztulásomat! Nem! Csak azért is kiszabadulok…

Fel–alá szaladgáltam az oszlopon, és törtem, törtem a fejem…

Képtelenség. Innen nem tudok megszökni. Minden oldalról feltartóztathatatlanul közeledett a halál. Elképzelni se tudtam, hogyan válhatna helyzetem ennél kilátástalanabbá.

Párafelhő, bődülés és egy izzó, vörös szempár ereszkedett le hozzám.

– Bartimaeus!

Hát, például így. Bikafej felhagyott társa szidalmazásával, mert egyszerre beugrott neki, ki vagyok.

– Most már emlékszem! – ordította. – A hangod! Igen, te vagy az – népem hóhéra! Végre, végre! Huszonhét évszázadot vártam erre a percre!

Egy ilyen kijelentésre nehéz frappáns választ találni.

Bikafej felemelte ezüsthegyű dárdáját, és torkán kitört a diadalmas csatakiáltás, ami az uttukuknál a végső csapás előjele.

Úgy döntöttem, zümmögök a szárnyammal. Egy bátor bogár így tesz a halál torkában.

Nathaniel

23

Nathaniel életének legszörnyűbb napja épp olyan rémesen kezdődött, mint ahogy utóbb folytatódott. Későn értek haza a Parlamentből, Nathaniel szemére mégse jött álom. Mesterének szavai visszhangoztak a fejében, percről percre fokozva nyugtalanságát. „…mindenki, akinél eltulajdonított mágikus tárgyat találnak, a legszigorúbb büntetésben részesül…” A legszigorúbb büntetésben… Mi a szamarkandi amulett, ha nem eltulajdonított mágikus tárgy?

Igaz, egyfelől Nathaniel biztos volt benne, hogy már Lovelace is lopta az amulettet: azért küldte el Bartimaeust, hogy bizonyítékot szerezzen erre. Másfelől viszont pillanatnyilag nála – vagy szigorúbban véve Underwoodnál – volt a lopott tárgy. Ha Lovelace, a rendőrség vagy bárki a kormánytól megtalálja a házban, vagy akár ha maga Underwood rábukkan a gyűjteményében… Nathaniel bele se mert gondolni a katasztrofális következményekbe. Személyes bosszúként vágott bele a kalandba, de az már rég messze túlnőtt ezen a szinten. Immár nemcsak Lovelace–el húzott ujjat, hanem magával a nagyhatalmú kormánnyal is. Hallott az árulók földi maradványait rejtő üvegprizmákról, melyeket elrettentésül kiakasztanak a Tower bástyáira. Azok ékesszólóan leírják a lényeget: a hatalom haragját senkinek nem tanácsos magára vonnia.

Mikor a tetőablakon derengeni kezdett a pirkadat közeledtét jelző kísérteties fény, Nathaniel még mindig csak egy dologban volt biztos. Akár sikerült a dzsinnek bizonyítékot szereznie, akár nem, sürgősen meg kell szabadulnia az amulettől. Visszaküldi Lovelace–nek, és valamilyen módon értesíti a hatóságokat. De ahhoz, hogy ezt elvégezhesse, szüksége volt Bartimaeusra.

Bartimaeus pedig nem jelent meg.

Nathaniel a csontjait hasogató kimerültsége ellenére háromszor is elvégezte aznap hajnalban a szellemidéző rituálét, és a dzsinn háromszor maradt távol. A harmadik próbálkozáskor Nathaniel már szó szerint zokogott a félelemtől, úgy dadogta el a varázsigéket – nem törődve azzal, hogy egyeden elrontott szótag is veszélybe sodorhatja. Miután végzett, zihálva meredt a körre. Gyere már, gyere már!

Se füst, se bűz, se démon.

Nathaniel szitkozódva beszüntette a varázslatot, dühösen felrúgott egy füstölős edényt, és az ágyra vetette magát. Mi ez az egész? Ha Bartimaeus valami módon kibújt az engedelmesség kényszere alól… De nem, az lehetetlen. A könyvek szerint az még soha egyetlen démonnak sem sikerült. Tehetetlenül a lepedőre csapott öklével. Előbb–utóbb elő fog kerülni Bartimaeus, és akkor csúnyán megfizet majd a késlekedéséért! A fűrészfogas inga alatt fog kínlódni érte!

De mi legyen addig?

Használja a látóüveget? Nem, azt később is megteheti; a három szellemidézés kimerítette, előbb pihennie kell. Viszont Underwood könyvtára… Igen, legjobb lesz, ha ott kezdi a munkát. Talán vannak a szellemidézésnek más, hatékonyabb módszerei. Lehet, hogy valamelyik könyvben szó esik a vonakodó dzsinnek trükkjeiről.

Nathaniel felkelt az ágyról, és rádobta a szőnyeget a padlóra rajzolt körökre. Most nem volt ideje eltüntetni a nyomokat. Néhány óra múlva találkoznia kell mesterével, hogy együtt elvégezzék a varangymanó régen várt megidézését. Nathaniel felnyögött tehetetlen dühében – pont ez hiányzott most neki! Almában is meg tudta idézni a varangymanót, de Underwood biztos annyit ellenőrizteti majd vele a vonalakat, és annyit gyakoroltatja a varázsigét, hogy az egyszerű eljárás órákig el fog húzódni. Micsoda idő– és energiapocsékolás! Mekkora bolond a mestere!

Nathaniel feltépte az ajtót, sietve elindult lefelé a lépcsőn…

És belerohant felfelé igyekvő mesterébe.

Underwood megtántorodott és nekiesett a falnak. Fél kezét mellénye legjobban feszülő részére szorította, oda, ahová Nathaniel könyöke ütközött. Közben felkiáltott dühében, és csattanós ütést mért tanítványa fejére.

– Dúvad! Meg is ölhettél volna!

– Jaj, uram, bocsásson meg! Nem számítottam rá, hogy…

– Rohangálni a lépcsőn, mint holmi eszeden közember! A varázsló mindig és mindenhol méltóságteljesen viselkedik! Mi ütött beléd?

– Borzasztóan sajnálom, uram… – Nathaniel most már felocsúdott első ijedségéből, és felvette a megszokott behízelgő stílust. – A könyvtárba siettem, hogy még egyszer ellenőrizzek néhány dolgot a délutáni szellemidézésünk előtt. Bocsássa meg a túlbuzgóságomat, uram.

Az alázatos vallomás megtette hatását. Underwood még mindig zihált, de haragja szemlátomást elpárolgott.

– Nos, ha a szándék dicséretes volt, nem érdemelsz megrovást érte. Egyébként épp azért indultam hozzád, hogy megmondjam, sajnos nem érek rá délután. Súlyos eset történt, és sürgősen… – Underwood elhallgatott. Szemöldöke a homlokára szaladt, majd szigorúan összehúzódott. – Mi ez, amit érzek?

– Tessék?

– Ez a szag… belőled árad, kölyök. – Underwood közelebb hajolt Nathanielhez, és hangosan szimatolt.

–Öhm… bocsásson meg, uram, elfelejtettem mosakodni. Már Mrs. Underwood is figyelmeztetett.

– Nem a testszagodról beszélek, bár az is elég penetráns. Nem, ez inkább… rozmaring… Igen! És babér… és orbáncfű… –Underwood szeme hirtelen kitágult és megvillant a lépcső félhomályában. – Téged az általános szellemidéző füstölőkeverék illata leng körül!

– Nem, uram…

– Ne merj meghazudtolni, kölyök! Hogy kerül… – Underwood szemében fellobbant a gyanakvás fénye. – John Mandrake, azonnal látni akarom a szobádat! Vezess oda!

–Inkább ne, uram… nagy rendetlenség van. Szégyellném magam…

Underwood kihúzta magát; szeme villámokat szórt, megperzselt szakálla fenyegetően előremeredt. Nathaniel e pillanatban magasabbnak látta mesterét, mint valaha, bár ebben bizonyára közrejátszott az is, hogy Underwood egy lépcsőfokkal fölötte állt. Nathaniel behúzta a nyakát.

Underwood kinyújtott ujjával felfelé mutatott a lépcsőn.

– Indulj!

Nathaniel nem tehetett mást, engedelmeskedett. Szótlanul elindult a szobája felé, nyomában haladó mestere súlyos lépteinek zaját hallgatva. Mikor kinyitotta az ajtót, növény– és gyertyafüst összetéveszthetetlen illata csapott az arcába. Csüggedten félreállt, mestere pedig fejét lehajtva belépett az alacsony padlásszobába.

Underwood néhány másodpercig némán szemlélte a helyszínt. A szoba tele volt terhelő bizonyítékokkal: a sarokban felborult edény hevert, előtte a padlón kiszóródott füstölőszer hosszú, színes csíkja futott; a falak mentén és az íróasztalon több tucat, részben még füstölgő, szellemidéző gyertya állt; az ágyon kinyitva hevert két vaskos könyv, melyek Underwood személyes polcáról származtak. Épp csak maguk a szellemidéző körök maradtak láthatatlanul, hisz azokat eltakarta szőnyeg. Nathaniel erre alapozta reményét, hogy kimagyarázhatja magát. Megköszörülte hát a torkát.

– Beszélhetek, uram?

Underwood válaszra se méltatta. Egy lépéssel a szőnyegnél termett, és cipője orrával felhajtotta a sarkát. Máris előbukkant az egyik kör negyede és számos külső rúna. Underwood lehajolt, megfogta a szőnyeget, és teljes egészében félredobta, úgyhogy immár az egész rajz láthatóvá vált. A mágus szemügyre vette a rúnákat, majd vészjósló pillantással tanítványához fordult.

– Nos?

Nathaniel nyelt egyet. Tudta, hogy ezt már nem lehet kimagyarázni, de azért meg kellett próbálnia.

– Csak gyakoroltam a pentagram rajzolást, uram – motyogta csekély meggyőződéssel. – Bele akartam jönni. Természetesen nem idéztem meg semmit. Hogy is merészelnék…

Elcsuklott a hangja. Mestere egyik kezének mutatóujját a nagyobbik kör közepére szegezte, ahol égésnyom őrizte Bartimaeus első megjelenésének emlékét. Másik kezével a falak fekete foltjaira mutatott, melyek az ösztökélő iránytű felrobbanásakor keletkeztek. Nathaniel lehorgasztotta a fejét.

– Öhm…

Egy pillanatig úgy tűnt, hogy Mr. Underwood elveszti híres önuralmát. Dühtől rángatózó arccal két lépést tett Nathaniel felé, és ütésre emelte a kezét. Nathaniel behúzta a nyakát, de a pofon végül nem csattant el.

A kéz leereszkedett.

–Nem – zihálta Underwood. – Nem. Végig kell gondolnom, mi legyen a sorsod. Tilalmak egész sorát szegted meg, veszélyeztetve a saját és a veled egy házban élők életét. Olyan mágiába kontárkodtál bele, amiről fogalmad sem lehet – az ágyadon ott látom Faustus kompendiumát és Ptolemaiosz száját] Megidéztél vagy megkíséreltél megidézni egy legalább tizennegyedik szintű dzsinnt, mi több, meg akartad kötni Adelbrand pentagramjával, amire még én magam se szívesen vállalkoznék. Az, hogy nyilván kudarcot vallottál, a legkevésbé se csökkenti bűnöd súlyát. Ostoba kölyök! Hát fogalmad sincs róla, mit művelhet veled egy ilyen lény, ha csak a legkisebb hibát követed el?! Hát hiába tanítottalak annyi éven át? Már tavaly, mikor rátámadtál a vendégeimre, és kis híján derékba törted a karrieremet, már akkor rá kellett volna döbbennem, hogy nem bízhatom benned! Akkor kellett volna kihajítanom téged a házamból, amikor még nem volt neved! Bárki más gondolkodás nélkül megtette volna! Most, hogy nevet kaptál és benne leszel az almanach következő kiadásában, már nem szabadulok meg tőled olyan könnyen. Kérdezősködnének, papírokat tölthetnék ki, és megint megkérdőjeleznék az ítélőképességemet. Nem, jól meg kell gondolnom, mihez kezdjek veled… Pedig legszívesebben most rögtön hívnék egy fenyítőt, hogy az verjen egy kis észt a fejedbe!

Underwood szünetet tartott, hogy lélegzethez jusson. Nathaniel időközben erőtlenül lerogyott az ágya szélére.

– Jegyezd meg egyszer és mindenkorra – folytatta Underwood hogy nem tűrök el ilyen fokú engedetlenséget egy ostoba tanonctól! Ha nem kellene sürgősen bemennem a minisztériumba, most rögtön számolnék veled. A hazatérésemig nem jöhetsz ki a szobádból. De mindenekelőtt… – Odacsörtetett Nathaniel szekrényéhez, és feltépte az ajtaját. – … megnézzük, nem tartogatsz–e további meglepetéseket.

A következő tizenöt percben Nathaniel meredt tekintettel gubbasztott az ágyon, mestere pedig átkutatta a szobát. Felforgatta a szekrényt és a komód fiókjait; Nathaniel szerény ruhatára a padlón kötött ki. Előkerült jó pár zacskó füstölőszer, egy doboz színes kréta és néhány teleírt lap – a feljegyzések, amelyeket Nathaniel külön tanulmányai során készített. A házkutatást csak a tetőcserepek alá rejtett látóüveg úszta meg.

Mr. Underwood felnyalábolta a füstölőszereket, a könyveket, a krétát és a feljegyzéseket.

– A firkálmányodat majd elolvasom, ha hazaértem a minisztériumból – mondta. – Lehet, hogy mielőtt kiszabom a büntetésedet, további kérdéseim lesznek még a viselt dolgaidat illetően. Egyelőre itt maradsz. Gondolkodj el a bűneiden, meg azon, hogy miért tetted tönkre a jövődet.

E szavakkal Underwood kivonult a szobából, és bezárta maga mögött az ajtót.

Nathaniel úgy érezte, mintha szíve egy mély, sötét kút fenekén heverne. Mozdulatlanul ült az ágy szélén, hallgatta a tetőablakon kopogó esőt és a zajokat, melyeket dühödten fel–alá csörtető mestere keltett az alsóbb emeleteken. Végül egy ajtó–csapódás tudatta vele, hogy Mr. Underwood elhagyta a házat.

Valamikor, nem tudta, mennyi idővel később, a zár kattanása kizökkentette kába búslakodásából. Szíve kalapálni kezdett a félelemtől. Mestere máris visszatért volna?

De nem, Mrs. Underwood lépett be a szobába egy tányér paradicsomlevessel. Letette a tálcát az asztalra, aztán csak nézte Nathanielt. A fiú nem tudta rávenni magát, hogy az asszonyra emelje tekintetét.

– Hát… – szólalt meg csendesen Mrs. Underwood remélem, elégedett vagy magaddal. Arthur azt mondja, nagyon csúnya dolgokat követtél el.

Mr. Underwood dühkitörése csupán elnémította Nathanielt, az asszony csöndes, csalódottsággal teli szavai viszont tőrként fúródtak a szívébe. Önuralmának maradéka is cserbenhagyta; miközben felpillantott Mrs. Underwoodra, érezte, hogy könnycseppek gyűlnek a szeme sarkában.

–Jaj, Nath… John! – tört ki az asszonyból a kétségbeesés. – Miért nem tudtál egy kicsit türelmesebb lenni? Miss Lutyens mindig mondta, hogy ez a legnagyobb hibád, és mennyire igaza volt! Futni akartál, pedig még járni se tanultál meg, és nem tudom, hogy a mestered valaha is megbocsát–e neked!

– Soha nem fog megbocsátani… – suttogta rekedten, könnyeivel küszködve Nathaniel. –

Meg mondta.

– Nagyon mérges rád, John, és teljes joggal.

– Azt mondta, tönkretettem a jövőmet.

– Sajnos lehet, hogy ilyen büntetést érdemelsz.

– De Mrs. Underwood…!

– Viszont ha hajlandó vagy mindent őszintén bevallani neki, akkor lehet, hogy meghallgat, miután hazajött. Nem biztos, de lehet.

– Nem fog. Túlságosan haragszik rám.

Mrs. Underwood leült az ágy szélére, és átkarolta Nathaniel vállát.

– Azt hiszed, sosem fordul elő, hogy varázslótanoncok titokban veszélyes dolgokkal próbálkoznak? Ez nemegyszer az igazi, ragyogó tehetség jele. Arthur nagyon dühös rád, de álmélkodik is, láttam rajta. Az lesz a legjobb, ha feltétlen bizalommal fordulsz felé. Tedd a kezébe a sorsodat, azzal el tudod nyerni a jóindulatát.

Nathaniel szipogott egyet.

– Úgy gondolja, Mrs. Underwood?

Az asszony vigasztaló jelenléte és higgadtsága mint mindig, most is áthatolt Nathaniel lelkének kemény burkán, és elaltatta dacos büszkeségét. Lehet, hogy Mrs. Underwoodnak igaza van. Lehet, hogy tényleg be kellene vallania mindent…

– Én is igyekszem majd megbékíteni Arthurt – folytatta az asszony. – Pedig Isten a megmondhatója, nem érdemled meg! Micsoda felfordulás van ebben a szobában!

– Azonnal rendet csinálok, Mrs. Underwood. – Nathaniel egy kicsit megvigasztalódott. Talán tényleg el fog mindent mondani a mesterének, a Lovelace–szel és az amulettel kapcsolatos gyanúit is. Úgy fájdalmasabb, de egyszerűbb lesz minden.

– Előbb edd meg a levesedet. – Mrs. Underwood felállt. – És készülj fel rá, hogy mindent elmondasz a mesterednek, amikor hazaér.

– Miért kellett Mr. Underwoodnak bemennie a minisztériumba? Vasárnap van. – Nathaniel felkapott a padlóról néhány ruhadarabot, és visszatömködte őket a komódfiókba.

– Sürgősen kérették. Elfogtak egy ámokfutó dzsinnt a belvárosban.

Nathanielnek végigfutott a hátán a hideg.

– Egy dzsinnt?

– Igen. Részleteket nem tudok, de azt mondják, Mr. Lovelace egyik koboldjának adta ki magát. Betört Mr. Pinn boltjába, és ripityára törte a berendezést, de odaküldtek egy afritát, és annak sikerült feltartóztatnia. Most hallgatják ki. A mestered gyanítja, hogy a mágusnak, aki a dzsinnt küldte, köze lehet a lopásokhoz, amelyek annyi bosszúságot okoznak neki az utóbbi időben – és talán az Ellenálláshoz is. Arthur ott akart lenni, amikor a dzsinn vallomást tesz. De neked most egészen más dolgokkal kell foglalkoznod, nem igaz? Azon gondolkodj, hogy mi mindent fogsz elmondani a mesterednek. És töröld fel a szobád, de úgy, hogy ragyogjon a padló!

– Feltörlök, Mrs. Underwood.

– Jól van. Később majd visszajövök a tálcáért.

Alighogy megfordult a kulcs a zárban, Nathaniel már rohant is a tetőablakhoz. Kinyitotta, és gyorsan elővette a bronzlemezt a hideg, nedves cserepek alól. A lemez jéghideg volt, s Nathanielnek percekbe tellett, mire sikerült rávennie a vonakodó koboldot, hogy jelenjen meg benne.

– Ejnye – szólt a kis szellem. – Jó rég nem találkoztunk. Már azt hittem, elfelejtettél. Elengedsz végre?

– Nem. – Nathanielnek most nem volt kedve huzakodni. – Keresd meg Bartimaeust! Tudni akarom, hol van és mit csinál. Indulj, vagy esküszöm, elásom a lemezedet!

– Látom, valaki ma bal lábbal kelt fel. Lehet szépen is kérni! Na jó, megyek, de kívántak már könnyebbet tőlem, még te is… – A csecsemőarc további motyogás és grimaszolás közepette elhalványult, csak hogy utána ismét feltűnjön, de csak ködösen, mintha már messze járna. – Szóval Bartimaeust keressük? Az urukit?

– Igen! Miért, hány van belőlük?

– Meglepődnél, ha tudnád, Pukkancs uraság. Nyugodtan csücsülj le, ez nem két perc lesz.

Azzal a kobold eltűnt. Nathaniel az ágyra dobta a lemezt, de aztán meggondolta magát, és inkább bedugta a matrac alá. Izgalmát azzal próbálta levezetni, hogy folytatta a rendrakást. Szépen összehajtva elpakolta a ruháit, egyéb holmijait is a helyükre tette, majd takarításba fogott. Addig sikálta a padlót, amíg a két pentagramnak nyoma se maradt, s még a viaszfoltokat is sikerült többé–kevésbé eltüntetnie. Mikor elkészült, megette kihűlt levesét.

A tálcáért visszatérő Mrs. Underwood elégedetten nézett körül a szobában.

– Jól van, John – szólt. – Most pedig szedd rendbe magad, mosakodj meg. Mi volt ez?

– Mi, Mrs. Underwood?

– Mintha szólt volna valaki.

Nathaniel is hallotta. Egy tompa „Hé!” szűrődött ki a matrac alól.

– Szerintem lentről jött. Talán érkezett valaki.

– Gondolod? Jól van, lemegyek, megnézem. – Az asszony kissé kételkedve kiment, és bezárta maga után az ajtót.

Nathaniel felhajtotta a matracot

– Na?

A csecsemőnek táskás volt a szeme, és nyúzott az arca.

– Na – felelte. – Kihoztam a dologból a maximumot. Megtettem, amit lehetett.

– Mutasd!

– Vetítés indul.

Az arc eltűnt s helyét egy londoni látkép vette át. A háttérben ezüstös sáv, a Temze húzódott raktárépületek és rakpartok sötétszürke tömegétől övezve. Az eső elhomályosította a képet, de Nathaniel így is jól látta a lényeget egy hatalmas kastélyt, melyet szürke várfalak végtelen hurkai vettek körül. A közepén egy magas, szögletes vártorony állt, tetején a brit zászlóval. A kastély udvarán fekete oldalú rendőrségi furgonok mozogtak, valamint apró alakok – emberek és szellemek – csoportjai.

Nathaniel tudta, miféle kastély ez, de nem volt hajlandó elhinni az igazságot.

– Mi köze ennek Bartimaeushoz? – fortyant fel.

A kobold kelletlen, fáradt hangon válaszolt.

– Amennyire tudom, itt van, akit keresel. London kellős közepén fogtam szimatot, de a nyom már gyenge és hideg volt. Ide vezetett, de a Towerhez, mint tudod, nem mehetek közelebb. Túl sok ott az éber őrszem. Még ilyen messze is majdnem elkapott néhány portyázó gömb. Rendesen ki vagyok pukkadva… Akarsz még valamit? – tette hozzá, miután Nathaniel nem reagált – Hunynék egyet

– Nem, nem, ennyi volt.

– Ez volt ma az első értelmes mondatod. – A csecsemőarc azonban nem tűnt el. – Ha az a Bartimaeus tényleg odakerült, akkor nyakig ül a pácban – jegyezte meg, immár kissé vidorabban. – Nem te küldted ki őt, ugye?

Nathaniel nem felelt

– Ajjaj! – sopánkodott a kobold. – Ha így állunk, akkor majdnem olyan nagy bajban vagy, mint ő, nem gondolod? Ha jól sejtem, mostanában visítja el a neved. – A szellem fülig érő vigyorral kivillantotta kicsi, hegyes fogait, csúfondárosan fújt egyet, és eltűnt.

Nathaniel dermedten ült, kezében a lemezzel. Körülötte lassan elsötétedett a szoba.

Bartimaeus

24

Végy egy nagyjából gyufásdoboz méretű szkarabeuszt, és állítsd szembe egy négy méter magas, bikafejű, lándzsás leviatánnal – a párbaj kimenetele könnyen megjósolható, különösen ha a bogár be van zárva egy kicsiny gömbbe, ami porrá égeti, ha csak a csápjával hozzáér. Becsületemre legyen mondva, én mindent megtettem: zümmögve lebegtem az oszlop fölött, hátha félre tudok rebbenni az ezüst lándzsahegy elől, de őszintén szólva nem sok reményt fűztem a sikerhez Tudtam, hogy végezni fog velem ez a bolhaagyú bunkó, és úgy véltem, minél gyorsabban túlesek rajta, annál jobb.

Következésképpen kicsit meglepődtem, mikor az uttuku fültépő csatakiáltását egy elharsogott parancs szakította félbe:

– Baztuk! Állj!

A közbeszóló Sas pofa volt; hangjában izgalom csengett. Az uttuku, ha egyszer elhatároz valamit, aligha téríthető el szándékától: Bikafej is csak nagy nehezen tudta megfékezni lándzsát taszító karját, és továbbra is a gömbre szegezte a fegyvert.

– Mit akarsz, Xerxész? – bődült fel. – Ne próbálj akadályozni bosszúm beteljesítésében! Huszonhét évszázada várok rá, hogy Bartimaeus a kezem közé kerüljön;..

– Akkor most már kibírod még egy percig. Ne félj, nem megy sehova. Figyelj csak! Nem hallasz valamit?

Baztuk félrebillentette a fejét. Én is abbahagytam a zümmögést, és füleltem. Halk kopogás hallatszott. Olyan tompa, olyan finom, hogy lehetetlen volt megállapítani, melyik irányból jön.

– Ez semmi különös. Biztos munkások dolgoznak odakint. Vagy a halandók megint felvonulnak. Folyton ezzel szórakoznak. Most pedig hagyj békén, Xerxész.

Baztuk nem volt hajlandó tovább foglalkozni a problémával. Fogást váltott a lándzsán, és alkarján ismét megfeszültek az inak.

– Ezt nem munkások csinálják. Ahhoz túl közel van. – Xerxész bóbitatollai kissé borzasan álltak, jelezve idegességét. – Hagyd békén Bartimaeust, és nyisd ki a füled! Tudni akarom, honnan jön ez a zaj.

Baztuk káromkodva elcsörtetetett az oszlopomtól. Elindultak Xerxésszel körbe a teremben, fülüket a falhoz közelítették, s mindvégig dörmögve átkozta egyik a másikát, hogy az túl nagy zajt csap a lépteivel. A kopogás eközben folytatódott: halkan, egyenetlenül és őrjítőén megfoghatatlanul.

– Nem hallom, honnan jön. – Baztuk végighúzta lándzsája hegyét a kőfalon. – Várj csak! Lehet, hogy ő csinálja… – Felém fordult, és csúnyán nézett rám.

– Ne légy ostoba, Baztuk! – rázta madárfejét Sas pofa. – Csak a gömbön belül varázsolhat. Ez valami más. Azt mondom, fújjunk riadót.

– De hiszen nem történt semmi! – Bikafej rémült arcot vágott. – Meg fognak büntetni minket! Legalább hadd öljem meg előbb Bartimaeust – kérlelte társát. – Nem szalaszthatom el ezt a lehetőséget!

– Szerintem mindenképp hívjatok segítséget – kotyogtam közbe. – Ez csak valami szörnyen veszélyes dolog lehet, mondjuk, egy kopogóbogár. Uram bocsá, egy eltévedt harkály.

Baztuk egyméteres tajtékfelhőt fujt.

– Betelt a pohár, Bartimaeus! Meghalsz! – Aztán megakadt egy pillanatra. – Mellesleg lehet, hogy tényleg egy szú csinálja…

– Szú a kőfalban!? – fortyant fel Xerxész. – Megbolondultál?

– Újabban bogárszakértő is vagy?

Őreim ismét szépen egymásnak ugrottak. Újult erővel folytatódott a kiabálás, lökdösődés. Dühüket egymás ostobasága mellett az én jól időzített megjegyzéseim is szították.

Mindeközben folytatódott a kopogás. Én már réges–rég megtaláltam a forrását: az a fal egyik köve volt, magasan fent, nem messze az egyetlen ablaktól. A veszekedés tüzének gondos táplálása közben egyik szemem mindig a kérdéses falrészen volt, s éberségem meg is hozta gyümölcsét: néhány perc múltán vékony sugárban hullani kezdett a por két kőtömb között, majd kisvártatva ugyanott apró lyuk keletkezett. A nyílás gyorsan tágult, s egy sebesen mozgó, kicsiny, hegyes, fekete dolog fáradozása nyomán további por és habarcsdarabkák hullottak alá a fal tövébe.

Xerxész és Baztuk a kiabálás és pofozkodás hevében lassan körültáncolták az egész termet, majd – nem kis bosszúságomra – épp a titokzatos lyuk alatt állapodtak meg. Csak idő kérdése volt, hogy mikor veszik észre a finom poresőt, így hát kénytelen voltam még egyszer beavatkozni, ezúttal mindent egy lapra téve fel.

– Hé, ti homokzabálók! – kurjantottam. – Társaitok teteme a holdfényben sárgul! A sakálok kölykei játszanak levágott fejükkel!

Várakozásomnak megfelelően Baztuk nyomban felhagyott Xerxész tollainak rángatásával, Xerxész pedig kihúzta az ujját Baztuk orrából. Mindketten lassan felém fordultak; tekintetükben gyilkos indulat ült. Eddig mindén stimmelt. Úgy számoltam, hogy a lyukon át érkező valami körülbelül harminc másodperc múlva jelenik meg. Amennyiben késik, meghalok ha nem Baztuk és Xerxész keze által, akkor a gömb jóvoltából, mely immár egy fonnyadt grapefruit méretére zsugorodott.

– Baztuk! – szólt udvariasan Xerxész –, átengedem neked az első csapást.

– Kedves tőled, Xerxész – felelte Baztuk. – Utána kedvedre taposhatsz majd a maradványain.

Mindketten előreszegezték lándzsájukat, és lendületesen megindultak felém. A kopogás a hátuk mögött egyszerre megszűnt, és az időközben alaposan kitágult lyukban feltűnt egy fényes, tűhegyes csőr. A csőrt koromfekete, tollas fej és csillogó szempár követte. A szemek fürgén felmérték a terepet, aztán a hozzájuk tartozó madár nekiállt, hogy átverekedje magát a lyukon. Ez utóbbit madártól felettébb szokatlan, tekergő mozgással tette.

Egy tollrázás, egy szökkenés, és a következő pillanatba már egy hatalmas fekete holló lebegett odafent. A nyomában újabb csőr bukkant fel a lyukban.

Időközben az uttukuk megérkeztek az oszlopom mellé. Baztuk a magasba emelte lándzsás kezét.

Köhintettem.

– Nézz csak hátra!

– Hiába próbálkozol, Bartimaeus! – mennydörögte Baztuk, és felém taszította a lándzsát. A fegyver útját egy átsuhanó fekete folt keresztezte; egy csőr megragadta a lándzsa nyelét, és továbbrepülve kitépte a fegyvert Baztuk kezéből. Az uttuku döbbent kiáltással elfordult. Xerxész ugyanígy tett

Az egyik üres oszlopon egy holló gubbasztott, csőrében a lándzsával.

Baztuk habozva elindult felé.

A holló ráharapott az acél lándzsanyélre, s a fegyver két darabban a kőpadlóra esett.

Baztuk megtorpant.

Ekkor berepült a képbe még egy holló. Ő is választott magának egy üres oszlopot, és leszállt rá. Most már két madár nézte némán, rezzenéstelen szemmel az uttukukat.

Baztuk tanácstalanul pillantott társára.

– Öhm, Xerxész…

Sas pofa figyelmeztetően csattintott a csőrével.

– Bízd csak rám őket, Baztuk – szólt. – Te fújj riadót.

Azzal elrugaszkodott a földről, és a szakadó lepedő hangját idéző reccsenéssel kitárta nagy, fehér szárnyait. Egyet majd még egyet csapott velük, s máris közvetlenül a mennyezet alatt járt. Ekkor szárnytollai behajoltak, megfeszültek – Xerxész lebukott, kinyújtotta dárdáját, és előreszegett fejjel, hátracsapott szárnnyal villámsebesen zuhanni kezdett.

Mégpedig az egyik holló felé, aki higgadtan várta.

Xerxész gyanút fogott. Vészesen közeledett a hollóhoz, de az még mindig nem mozdult. A gyanú félelembe csapott át Xerxész széttárta szárnyát, kétségbeesetten igyekezett elkanyarodni, hogy kikerülje az ütközést…

A holló kitárta csőrét

Xerxész felordított

Egy elmosódott, villanásnyi mozdulat, egy csattanás és egy hangos nyelés. Azután már csak néhány árva toll szállingózott a kőpadló felé. A holló még mindig az oszlopon ült, mozdulatlanul, álmodozó szemmel. Xerxész nyomtalanul eltűnt.

Baztuk közben sietve elindult a mágikus kaput rejtő falszakasz felé, s menet közben a derekára szíjazott erszényben kotorászott. A másik holló lustán ugrált egyik oszlopról a másikra, úgy állta útját. Baztuk dühös ordítással felé hajította lándzsáját. A fegyver célt tévesztett, és mélyen belefúródott az oszlopba. A holló bánatosan megrázta a fejét, és kitárta szárnyát. Baztuk egy kicsiny bronzsípot kapott elő az erszényéből. A szájához emelte…

Újabb elmosódott, forgószélszerű mozgás. Meg kell hagyni, Baztuk fürge volt; láttam, amint lehajtotta a fejét, és felfelé bökött a szarvával – aztán a forgószél magába zárta őt, majd eltűnt vele együtt. A holló esetlenül leszállt a padlóra; egyik szárnyából zöld vér szivárgott.

A szkarabeusz örvendezve forgolódott kicsiny gömbjében.

– Bravó! – kiáltottam, vékony, sipító hangon. – Nem tudom, kik vagytok, de nem volna kedvetek kiszabadítani…

Hangom motyogássá halkult, majd elhalt. A gömb varázsából kifolyólag a jövevényeket csak az első síkon láttam, amelyen mindeddig holló alakjában mutatkoztak. Talán ők is rájöttek erre, mert egy tizedmásodpercre felvillantották igazi valójukat az első síkon. Ez a tizedmásodperc nekem bőven elég. Már tudtam, hogy kik ők.

A gömbbe zárt bogár nyelt egyet.

– Ó… Szervusz.

– Szervusz, Bartimaeus – felelte Fakarl.

25

Lám, Dzsabor is itt van. Milyen kedves, hogy eljöttetek.

– Féltünk, hogy unatkozol egyedül. – A vérző szárnyú holló megrázta magát, és szakáccsá változott. Karján csúnya seb éktelenkedett.

– A, dehogy, nem volt időm unatkozni.

– Azt látom. – A szakács közelebb jött hozzám, hogy szemügyre vegye a gömböt. – Ejnye, te tényleg szorult helyzetben vagy.

Erőltetett heherészéssel jutalmaztam a poént.

– Félre a tréfát, barátom. Biztosan tudod a módját, hogyan segíthetnél rajtam. A szálak már az esszenciámat csiklandozzák.

A szakács megsimogatta a tokáját

– Nehéz ügy. De én tudok egy megoldást.

– Remek!

– Változz bolhává vagy egyéb kis élősdivé, akkor még élhetsz pár percet

– Köszönöm, ez igazán hasznos tanács – feleltem, immár kissé remegő hangon. A gömb tényleg nagyon szűk volt már. – De esetleg hatástalaníthatnád is valamiképp a gyászgolyóbist hogy ki tudjak jönni. Végtelenül hálás lennék érte…

A szakács felemelte az ujját.

– Van még egy ötletem. Mondd meg, hol rejtetted el a szamarkandi amulettet. Ha elég gyorsan pereg a nyelved, talán lesz még időnk kikapcsolni a gömböt, mielőtt elégsz.

– Fordítsuk meg a sorrendet akkor áll az alku.

A szakács mélyet sóhajtott

– Nem vagy abban a helyzetben, hogy…

Elhallgatott, mert ekkor távoli vijjogás ütötte meg a fülünket, ugyanakkor ismerős remegés futott végig a termen.

– Mindjárt megnyílik egy kapu – hadartam. – Ott, a szemközti falon.

Fakarl ránézett a másik hollóra, amely még mindig az oszlopán ült, és a karmait nézegette.

– Dzsabor, ha lennél szíves…

A holló lelépett az oszlop tetejéről, bele a semmibe, de mielőtt leesett volna magas, vörös bőrű, ‘sakálfejű emberré változott. Sebes léptekkel átszelte a termet, és megállt a szemközti fal előtt. Támadóállást vett fel, s mindkét karját előrenyújtotta.

A szakács ismét hozzám fordult.

– Figyelj, Bartimaeus…

– Ne húzzuk az időt – vágtam a szavába, mivel kitinpáncélom már–már szenesedni kezdett. – Mindketten tudjuk, hogy ha megmondom, hol az amulett, sorsomra hagytok. Azt is tudjuk, hogy ennélfogva nyilván hazudnék, csak hogy nektek se legyen olyan jó. Amit tehát innen a gömbből mondok, azzal semmire se mentek. Ergo, ki kell szabadítanotok.

Fakarl ujjaival bosszúsan dobolt az oszlopomon.

– Nem tetszik, amit mondasz, de értelek.

– A vijjogó hang a riasztó – folytattam. – A varázslók, akik bezártak ide, horlák és uttukuk légióit emlegették. Gyanítom, hogy még Dzsabor se tudja mindet elnyelni. Nem volna hát helyesebb, ha máshol folytatnánk ezt a beszélgetést?

– Egyetértek – Fakarl egészen közel hajolt a gömbhöz, ami már alig volt nagyobb egy mandarinnál. – Nélkülünk nem juthatsz ki a Towerból, Bartimaeus, úgyhogy egyelőre ne próbálj lerázni minket. Figyelmeztetlek, hogy két paranccsal érkeztem ide. Az egyik az volt hogy tudjam meg tőled, hol van az amulett. Ha nem sikerül, érvénybe lép a másik: hogy pusztítsalak el. Mondanom se kell, melyiket teljesíteném nagyobb örömmel.

A szakács arca eltávolodott. Egyidejűleg megjelent a szemközti falon az ovális fénysáv. Szétnyílt, boltívvé szélesedett, és a kapu sötétségéből nyomban alakok bukkantak elő: sápad képű horlák, kezükben háromágú szigonnyal, pálca vékony karjukon ezüsthálóval. Tudtam, hogy amint maguk mögött hagyják a kaput, a testüket körülvevő pajzs áthatolhatatlanná válik; átkelés közben viszont pajzsuk gyenge, esszenciájuk átmenetileg védtelenül marad. Dzsabor alaposan kihasználta ezt: gyors egymásutánban három detonációt lőtt ki. A boltívet élénkzöld robbanásfelhők gomolyogták be. A horlák, testük felével még a kapu sötétségében, szánalmas csipogás közepette a padlóra roskadtak. Azonban már jött is a következő csapat; kényes óvatossággal léptek át elesett társaikon. Dzsabor újra tüzelt.

Ezalatt Fakarl se tétlenkedett. Köpenye zsebéből elővett egy karperec nagyságú vasgyűrűt, és egy farúd végére erősítette. Bizalmatlanul pislogtam a gyűrűre.

– Mit csináljak azzal az izével? – érdeklődtem.

– Mit, mit, hát ugorj át rajta. Képzeld az, hogy cirkuszi uszkár vagy. Nem lesz nehéz, hisz’ hosszú életed során szinte minden munkát kipróbáltál, nem igaz?

Fakarl óvatosan két ujja közé fogta a botot, és úgy tartotta, hogy a gyűrű megérintse a gömb felületét. Az izzó sugarak rémisztő sercegés közepette eltérítődtek, így a gyűrű által közrefogott területen szabad kijárás nyílt számomra.

– Lovelace külön bűbájjal erősítette meg a gyűrű vasának mágikus ellenálló képességét – magyarázta Fakarl. – De így se tart ki sokáig, úgyhogy igyekezz!

Igaza volt. A gyűrű hólyagosodni és olvadozni kezdett a gömb energiájától. Bogárként nem volt elég mozgásterem, így hát összeszedtem maradék erőmet, és léggyé változtam. Felszálltam, leírtam egy kört, hogy lendületet gyűjtsek, és az olvadt gyűrűn át kiröppentem a gömbből.

– Csodás! – szólt Fakarl. – Épp csak a dobpergés hiányzott.

A légy leszállt a földre, és sértődött sólyommá változott.

– Nekem elég izgalmas volt, elhiheted – morogtam. –Hogyan tovább?

Fakarl félredobta a gyűrű maradványait.

– Hát igen, ideje indulnunk.

Egy ezüsthegyű szigony röppent felénk és hullott csattogva a kőpadlóra. Dzsabor lassan, de egyenletesen távolodott a mágikus kaputól, amely előtt ekkor már takaros horlahulla–hegy emelkedett. Őrök, többségükben uttukuk újabb hulláma érkezett egy erős, kollektív pajzs védelmében, amely eltérítette és szanaszét szórta a teremben Dzsabor egyre gyengülő detonációit. Végül aztán egy horlának sikerült teljes egészében belépnie a kapun; mikor páncélzata megerősödött, kilépett a közös pajzs mögül. Dzsabor nyomban tüzelt rá. A detonáció becsapódott a horla sovány mellkasába, és nyomtalanul eltűnt. A horla felvillantott egy fagyos mosolyt, és előrelendült, miközben hálóját pörgette fél kezével.

Fakarl hollóvá változott, és látható nehézségek árán a levegőbe emelkedett. Sólymom követte őt a lyuk felé. Elröppent alattam egy háló, s egy szigony a fejem mellett süvített el, mielőtt a falba fúródott.

–Dzsabor! – kiáltotta Fakarl. – Kimegyünk!

Futó pillantást vetettem lefelé: Dzsabor hősiesen, a kimerültség legkisebb jele nélkül viaskodott a horlával. Csakhogy az elsőt számtalan további követte. Úgy véltem, jobb lesz, ha a magam részéről a lyuk elérésére koncentrálok. Fakarl már eltűnt benne; hátracsaptam a szárnyam, és magam is belerepültem. Mögöttem hatalmas robbanás rázta meg a termet, majd dobhártyaszaggató sakálordítás hangzott fel.

Fakarl hangja tompán és torzán zengett az éjsötét, szűk alagútban.

– Mindjárt kiérünk. Mostantól a hollóalak a legpraktikusabb.

– Miért?

– Mert odakint tucat számra röpködnek ezek a dögök. Elvegyülhetünk a seregben, és időt nyerhetünk, amíg a falak felé repülünk.

Viszolyogtam tőle, hogy bármiben is kövessem Fakarl tanácsát, ugyanakkor fogalmam sem volt róla, mi vár ránk odakint. A szökés a Towerból most abszolút prioritást élvezett. Fakarlt lerázni ráértem később. Összpontosítottam hát, és új alakot öltöttem.

–Átváltoztál?

–Máris! A hollót még sose próbáltam, de nem tűnik túl nehéz ügynek.

–Jön már Dzsabor?

– Nem.

– Akkor majd kint ér utol minket. Megérkeztem a kivezető nyíláshoz. – szólt vissza Fakarl. – A lyukon változatlanul ott ül a rejtő bűbáj, nem fedezték tehát még fel. Gyorsan repülj ki, és azonnal ereszkedj le! – utasított. – A konyha bejáratánál mindig egész csapatnyi holló gyűlik össze, veszekednek a maradékokon. Ott találkozunk. Vigyázz, ne kelts feltűnést!

Előttem megmozdult valami, aztán hirtelen az arcomba csapott a fény. Fakarl eltűnt, s látható vált a kijárat, melyet rejtő szálak szövevénye takart. Tovább szökdécseltem, mígnem csőröm megérintette a mágikus szövetet. Áthatoltam rajta, és kidugtam a fejem a novemberi hidegbe.

Ugyanazzal a lendülettel kivergődtem a lyukból, s már siklottam is az udvar felé.

Ereszkedés közben tartott röpke terepszemlém meggyőzött róla, hogy még korántsem vagyok biztonságban: a londoni háztetők csak távoli árnyként bukkantak fel a kerek tornyok és magas falak során túl. Ez utóbbiakon őrök sétáltak, az ég pedig tele volt összevissza röpködő kutatógömbökkel. Nyilvánvaló volt, hogy már megfújták a riadót. Valahol a magasban láthatatlan sziréna vijjogott, lent pedig, nem messze tőlem, a központi udvarban rendőrök százai futottak egy ismeretlen pont felé.

Egy kis mellékudvarban landoltam, melyet két, a főtorony oldalához ragaszott épület választott el a zűrzavar színhelyétől. Az udvar kockaköveit kenyérhéj– és szalonnabőrke–darabok valamint éhes, veszekedő hollók serege csúfította el.

Az egyik holló odasompolygott hozzám.

– Bartimaeus, te idióta!

– Mi a baj?

– Világoskék a csőröd! Feketítsd be!

Jól van na, először voltam holló. Plusz sötétben kellett átváltoznom. Mit várt tőlem? Azonban se a hely, se az időpont nem volt alkalmas a vitára. Megváltoztattam hát a csőrömet.

– Úgyis átlátnak az álcánkon! – vágtam vissza sértődötten. – Vagy ezer különféle őr mereszti itt a szemét.

– Az igaz, de nekünk csak egy kis idő kell. Még nem tudják, hogy hollók vagyunk, és ha elbújunk a tömegben… Most csak az kéne, hogy a csapat felrepüljön…

Az egyik pillanatban még száz varjú csipegette ártatlanul a hideg szalonnabőrkét, elégedetten önmagukkal és a világgal. A következőben Fakarl megmutatta igazi külsejét az első síkon. A másodperc töredékéig tette csupán, de egy pillantás bőven elég volt. Négy holló helyben megdöglött, jó néhányból kijött a reggeli, a többi pedig rémült károgás közepette, pánikszerűen felrepült. Fakarllal a csapat kellős közepén maradtunk, teljes erőbedobással csapkodtunk a szárnyainkkal, kanyarodtunk és süllyedtünk, mikor a többiek úgy tettek, egyszóval mindent elkövettünk, hogy ne maradjunk le.

Elszálltunk a nagy vártorony lapos teteje fölött, amelyen egy hatalmas zászló lobogott, s ahonnan halandó őrök figyelték a Temzén túli tájat; aztán leereszkedtünk, és átsiklottunk a szürke udvar túloldala fölött. A gyakorlótér kövezetére húsz, mindennapi használatra szánt pentagramot festettek fel; elszálltamban épp láttam, amint egy jókora csapat szellem jelent meg bennük – egy szakasz szürke egyenruhás varázsló épp akkor hajtott végre megidézést. Az érkezők alsóbbrendű szellemek voltak, többségükben megdicsőült koboldok, akik azonban nagy tömegben problémát jelenthettek. Reméltem, hogy a hollócsapat nem a közelükben fog leszállni.

A madarak azonban nem mutattak hajlandóságot a landolásra; még hajtotta őket a rémület, további szédítő köröket írtak hát le a Tower védelmi építményei fölött. Többször is úgy tűnt, hogy megcéloznak egy–egy külső várfalat, de végül mindannyiszor élesen visszakanyarodtak.

Egy ízben kísértést éreztem, hogy egyedül próbáljak szerencsét, de kedvemet szegte egy furcsa, kék és fekete színű, négy póklábbal rendelkező őrlény, amely épp akkor bukkant fel a fal tetején. A fogság és a sokszori kényszerű átváltozás túlságosan kimerített ahhoz, hogy szembe merjek szállni ezzel az ismeretlen erejű lénnyel.

A csapattal végül kikötöttünk egy másik udvaron, amit három oldalról kastélyépületek falai határoltak, negyedik oldalán pedig fűvel benőtt, meredek emelkedő vezetett fel az egyik magas várfal tövéhez. A hollók leszálltak a fűre, ténferegni kezdtek, és unalmukban a földet csipegették.

Fakarl odaszökdelt hozzám. Fél szárnya kissé lógott és még mindig vérzett.

– Ezek a madarak sose fognak kirepülni innen – mondtam. – Itt kapnak enni.

A holló bólintott.

– De azért elég messze eljutottunk velük. Ez egy külső fal. Ha átrepülünk fölötte, kint vagyunk.

– Akkor nyomás!

– Egy pillanat. Pihennem kell. És talán Dzsabor is…

– Dzsabor elpusztult.

– Ismered őt, Bartimaeus, úgyhogy ne mondj ilyet. – Fakarl óvatosan csipkedte sebesült szárnyát, s kihúzott egy tollat az alvadó vérből. – Csak egy percet kérek. Átkozott uttuku! Nem gondoltam, hogy ilyen fürge.

– Kobold veszély! – sziszegtem.

Egy századra való apró szellem loholt be egy boltív alatt az udvar sarkába, s onnan legyezőszerűen szétszóródva hozzáláttak a terület tüzetes átvizsgálásához. A hollócsapat egyelőre még álcázott minket, de nyilvánvaló volt, hogy hamarosan lebukunk.

Fakarl kiköpött még egy tollat. Az a fűre hullott, ficánkoló zselécsíkká változott, majd semmivé olvadt.

– Jól van. Fel, előre és nyomás! Ne állj meg, ha kedves az életed!

Udvariasan intettem a szárnyammal.

– Csak utánad.

– Nem, nem, Bartimaeus. Te repülsz elöl. – A holló felemelte nagy, karmos lábát. – Végig a nyomodban leszek, hát lepj meg azzal, hogy kivételesen nem trükközöl.

– Rémesen bizalmatlan vagy.

A koboldok úgy szaglászták a földet, mint holmi apró kutyák, és egyre közelebb értek hozzánk. Szárnyra kaptam, és teljes sebességgel megcéloztam a várfalat. Mikor egy magasságba értem a tetejével, egy őrszemet pillantottam meg rajta. Hitvány kis fóliót volt; ütött–kopott bronzkürtöt viselt a fejéhez szíjazva. Sajnos nem csak én láttam meg őt, hanem ő is engem. Mielőtt bármit tehettem volna, a fóliót bekapta a kürt végét, és rövid, éles hangú jelzést adott le. A többi őr nyomban továbbította a riasztást a fal mentén: hasonló jelzések harsantak fel fent és lent, hangosan és halkan, a messzi távolba veszve. Utamat folytatva átrepültem az oromzat majd egy fekete sziklatömbökkel borított lejtő fölött, és már suhantam is a belváros felé.

Nem volt időm se lassítani, se hátranézni. Repültem, amilyen gyorsan csak tudtam. Elhaladtam egy széles, szürke, nagy forgalmú főútvonal fölött, azon túl lapos tetejű, földszintes épületek következtek, majd egy keskenyebb út, egy kavicsos part, a Temze egy kanyarulata, egy rakpart, egy újabb út… Hohó! Nem is rossz! A tőlem megszokott magabiztossággal vettem az akadályt: megszöktem! Már vagy egy mérföldre járhattam a Towertól. Hamarosan…

Felnéztem és döbbenten pislogni kezdtem. Ez meg mi? Ott magasodott előttem a Tower. A vártorony fölött repülő alakok csoportjai gyülekeztek. És én feléjük repültem! Bizonyára cserbenhagyott az irányérzékem… Egy kéményt megkerülve visszakanyarodtam, és megindultam az ellenkező irányba. A hátam mögött felharsant Fakarl hangja.

/

– Bartimaeus! Állj!

– Nem láttad őket? – kiáltottam hátra a szárnyam fölött. –Mindjárt itt lesznek!

Még jobban belehúztam, mit sem törődve Fakarl kiabálásával. Háztetők suhantak el alattam, aztán jött a Temze, ami fölött rekordidő alatt repültem át, aztán…

A Tower, ugyanúgy, mint az előbb. A repülő alakok most szétrebbentek a szélrózsa minden irányába, csapatonként egy–egy kutatógömböt követve. Az egyik banda épp felém indult el. Ösztöneim újra azt kiáltották, hogy hanyatt–homlok meneküljek, de most már teljesen megzavarodtam. Leszálltam hát egy tetőre. Néhány másodperccel később Fakarl is megérkezett, tajtékozva a kimerültségtől és a dühtől.

– Te bolond! Ott vagyunk, ahonnan elindultunk!

Most esett le a tantusz.

– Úgy érted…

– A másik Tower Tükörvarázs volt! Át kellett volna repülnünk rajta. Lovelace figyelmeztetett rá – de te csak rohantál a saját fejed után! A fene a rossz szárnyamba és beléd is, Bartimaeus!

Repülő dzsinnek sokasága suhant át a külső fal fölött, alig egy utcányi távolságra tőlünk. Fakarl bosszúsan bebújt egy kémény mögé.

– Ezek elől nem tudunk elrepülni.

Ekkor támadt egy ötletem.

– Akkor nem repülünk. Útközben láttam néhány lámpás kereszteződést.

– Na és? – Fakarl amúgy kellemes modora most mintha egy leheletnyivel nyersebb lett volna.

– Tehát kocsival megyünk.

Szárnyra kaptam, és az épület rejtekében leereszkedtem egy útkereszteződéshez, ahol autók sora várakozott a piros lámpánál. A járdán szálltam le, közel a kocsisor végéhez. Fakarl árnyékként követett.

– Így ni – mondtam. – Ideje átváltozni.

– Mivé?

– Bármivé, aminek erős karmai vannak. Siess, vált a lámpa.

Mielőtt Fakarl tiltakozhatott volna, leugrottam a járdaszegélyről, és bebújtam a legközelebbi kocsi alá. Igyekeztem nem törődni az undok olaj– és benzinbűzzel, no meg az émelyítő remegéssel, ami csak erősödött, mikor a láthatatlan sofőr felpörgette a motort. A legkisebb sajnálkozás nélkül búcsút mondtam a hollónak, és styxi manóvá váltam. A styxi manó gyakorlatilag egyeden izomkötegből és rengeteg tüskéből áll. A tüskéket és horgacskákat gyorsan beledöftem a koszos alvázba, s mire az autó lassan gurulni kezdett, már szilárdan rögzítettem magam. Titkon reméltem, hogy Fakarl túl lassú lesz, de nem volt szerencsém: ott lógott mellettem egy másik manó, és mogorván rám szegezte a szemét.

Utazásunk alatt nem sok szó esett köztünk. Ahhoz túl hangos volt a motor, és különben is a styxi manók inkább foggal dolgoznak, nem a nyelvükkel.

Egy örökkévalósággal később az autó lassított, majd megállt. A sofőr kiszállt belőle, és elment Csend lett. Megkínzott nyögéssel leválasztottam az alvázról ügyesen elhelyezett kapaszkodó testrészeimet, s a tengeribetegségtől meg a technika bűzétől kábán az aszfaltra huppantam. Fakarl se volt jobb állapotban. Szótlanul átváltoztunk kivénhedt kandúrokká, kibújtunk az autó alól, és egy közeli bozótos felé vettük az irányt. Ott aztán végre ki–ki újra felvehette kedvenc alakját.

A szakács leroskadt egy fatönkre.

– Ezért még számolunk, Bartimaeus – dörmögte szuszogva. – Még soha életemben nem szenvedtem így.

Az egyiptomi fiúcska elvigyorodott

– De a módszer bevált. Sikerült lelépnünk.

– Az egyik tüském kilyukasztotta a benzintartályt. Csöpög rólam az az undok lötty. Biztos, hogy kiütéseim lesznek…

– Ne sopánkodj már!

Kilestem a bokrok közül: csendes utca, nagy ikerházak, sok fa. Közel s távol nem volt más, csak egy kislány, aki teniszlabdával játszott egy közeli ház előtt.

– Lakóövezetben vagyunk – jelentettem. – London szélén, vagy még kijjebb.

Fakarl csak mordult egyet. Rápillantottam a szemem sarkából. A sebet vizsgálgatta, amit Baztuktól kapott. Elég csúnyán nézett ki. Biztos elgyengítette.

– Még sebesülten is sokkal erősebb vagyok nálad, úgyhogy gyere és ülj le. – A szakács türelmetlenül intett. – Fontos dolgot akarok mondani.

A rám jellemző engedelmességgel leültem. Törökülésben, ahogy Ptolemaiosz szokott, és nem túl közel a benzinszagú Fakarlhoz.

– Kezdjük az elején! – nézett rám a szakács. – Én teljesítettem, amit vállaltam: jobb belátásom ellenére kihúztalak a csávából. Most rajtad a sor. Hol van a szamarkandi amulett?

Haboztam. Csakis a Temze fenekén pihenő szelence tartott vissza attól, hogy megadjam neki Nat nevét és telefonszámát. Való igaz, adósa voltam Fakarlnak, de hát mindig az önérdek az első.

– Nézd – feleltem –, ne gondold, hogy nem vagyok hálás a segítségedért, de nagyon nehéz dolgot kérsz tőlem. A gazdám…

– Sokkal gyengébb, mint az enyém. – Fakarl sürgetően előredőlt. – Azt akarom, Bartimaeus, hogy elővedd azt a semmirevaló, híg agyadat, és gondolkozz egy kicsit. Lovelace mindenáron vissza akarja kapni az amulettet Még arra is képes volt, hogy beküldjön engem és Dzsabort a saját kormánya legszigorúbban őrzött börtönébe, és megmentsen egy olyan nyomorult rabszolgát, mint te.

– Ez tényleg nem semmi – hagytam rá.

– Gondolj bele, mekkora veszélyt vállaltunk! – nemcsak mi, ő is. Mindent kockára tett. Ez már önmagában sejtet valamit.

– Na és miért van szüksége az amulettre? – kérdeztem, a lényegre térve.

– Azt nem mondhatom meg. – A szakács megvakarta hüvelykujjával az orrát, és sokat sejtetően mosolygott. – De annyit mondhatok, hogy nem bánnád meg, ha átallnál a mi oldalunkra. A gazdánk sokra fogja vinni, ha érted, mire gondolok.

Megvetően felmordultam.

– Minden mágus azt mondja.

– De ő nagyon hamar fogja sokra vinni. Napokon belül. Viszont a sikerhez feltétlenül szüksége van az amulettre.

– Az lehet, de vajon lesz–e nekünk is hasznunk a sikeréből? Untig eleget hallottam már ezt a link dumát. A varázslók a segítségünkkel még több hatalmat szereznek, amivel aztán még jobban magukhoz láncolnak minket. Mért jó az nekünk?

– Nekem terveim vannak, Bartimaeus…

– Kinek nincsenek tervei? Egyébként mindez nem változtat azon, hogy teljesítenem kell a parancsot, amit kaptam. Súlyos büntetés terhe mellett…

– A büntetést el lehet viselni! – Fakarl saját fejét csapkodta indulatában. – Az esszenciám még mindig nem heverte ki, amit azután kaptam Lovelace–től, hogy köddé váltál az amulettjével! Tulajdonképpen az itteni… Ne sajnálkozz, Bartimaeus! Mit érdekel téged az én bajom? …az itteni létünk nem más, mint büntetések sora! Csak az átkozott mágusok cserélődnek, és amint az egyik feldobja a talpát, rögtön jön egy másik, aki leporolja a nevünket, és– újra megidéz! Továbbadnak minket egymásnak, mi meg tűrünk.

Vállat vontam.

– Ezt a beszélgetést egyszer már lefolytattuk. Ha jól emlékszem, Zimbabwéban.

Fakarl kissé lecsillapodott.

– Meglehet – bólintott. – De én most érzem a változás szelét, és ha lenne egy kis sütnivalód, te is éreznéd. A birodalmak hanyatlását mindig a rend felbomlása kíséri: fellázad a csőcselék, a mágusok egymásnak esnek, az agyukat eltompítja a fényűző élet, a hatalom… Láttunk már ilyet elégszer, te is meg én is. Ilyen korokban több lehetőségünk van a cselekvésre. A gazdáink ellustulnak, Bartimaeus – nagyobb mozgásteret engednek nekünk.

– Ugyan már…

– Lovelace a romlottak közé tartozik. Nagyon erős, az igaz, de mohó. Amióta csak ismerem, mióta először megidézett, mindig azt látom, hogy bosszantják hivatali beosztásának korlátai. Mindenáron felül akarja múlni a hajdani nagy mágusokat, betegesen vágyik a világ csodálatára. Ezért aztán úgy éhezi a hatalmat, mint kutya a csontot. Mást se csinál, csak taktikázik, intrikál, szüntelenül azon töpreng, hogyan teheti tönkre a riválisait… És nem ő az egyetlen ilyen. Vannak még hozzá hasonlók a kormányban, sőt, némelyek még nála is gátlástalanabbak. És tudod, hogy megy ez: ahol igazán nagy a tét, ott a versenyzők hamar kidőlnek. Előbb vagy utóbb hibát követnek el, és akkor mi jövünk. Előbb vagy utóbb felvirrad a mi napunk.

A szakács felnézett az égre.

– Lassan ideje továbbmennünk. Ez az utolsó ajánlatom: ha elvezetsz az amuletthez, megbüntetnek érte, de ígérem, hogy Lovelace utána maga mellé vesz. A gazdád, bárki legyen is, nem ellenfél Lovelace számára. És akkor, Bartimaeus, szövetségesek leszünk, nem ellenségek. Kellemes újdonság lenne, nem?

– Csodás.

– Vagy… – Fakarl tettre készen a térdére fektette kezét. – Meghalhatsz itt és most, ebben a külvárosi bokorban. Ne feledd, sosem sikerült még legyőznöd. Jó szerencsédnek hála, mindig kicsúsztál a markomból, de most garantálom, hogy nem fogsz.

Miközben ezeket a súlyos szavakat emésztettem, és azon tűnődtem, hogyan léphetnék olajra, megzavartak minket. Megzörrent a bokor, majd valami kiesett az ágak közül, és pattogva a lábunkhoz gurult. Egy teniszlabda volt az. Fakarl felpattant a fatuskóról, én is talpra szökkentem – de nem maradt időnk elbújni. Valaki már közeledett felénk a bokorban.

Az a kislány tűnt fel, akit a közeli ház előtt láttam játszani: körülbelül hatéves volt, kócos, szeplős, túlméretezett pólója a térdéig ért. Mikor meglátott minket, megtorpant, és félig álmélkodva, félig riadtan meredt ránk.

Néhány másodpercig mindhárman mozdulatlanul álltunk. A kislány minket bámult, mi meg őt. Végül a lányka megszólalt:

–A bácsiknak benzinszaguk van.

Nem feleltünk. Fakarl lassan felemelte a kezét. Gyászos véget sejtető mozdulat volt.

Hogy miért tettem akkor, amit tettem? Puszta önérdekből. Mert Fakarl akkor épp nem figyelt rám, és ez alkalmat nyújtott a szökésre. És ha mellesleg a lányt is megmentettem… végül is tartoztam neki ennyivel. Elvégre ő adta az ötletet.

Apró szikrát gyújtottam mutatóujjam hegyén, és a szakács felé pöcköltem.

Tompa zaj hallatszott, ahhoz hasonló, mint mikor belobban a gázsütő, és Fakarl narancssárga tűzgolyóvá változott. Miközben üvöltve tántorgott jobbra–balra, lángra lobbantva a bokrokat maga körül, a kislány nagyot sikított, és elszaladt. Jó ötlet volt: én is így tettem46

Néhány másodperc múlva pedig már sebesen szárnyaltam Highgate és az én ostoba, ön– és közveszélyes gazdám felé.

46Leszámítva, persze, a sikítást.

Nathaniel

26

Ahogy közeledett az este, Nathanielen egyre jobban erőt vett a rettegés. Fel–alá járkált a szobájában, akár a ketrecbe zárt tigris; úgy érezte, egyszerre tucatnyi módon esett csapdába. Hogy a szó szoros értelmében is fogoly volt, hisz rázárták az ajtót, az volt pillanatnyilag a legkisebb gondja.

A szolgája, Bartimaeus, a Towerben raboskodik, és a főmágusok agyafúrt kínzásait kell kiállnia. Ha valóban rombolást vitt véghez London szívében, nem is érdemel jobb sorsot. De ő, Nathaniel a gazdája. Ő a felelős a démon bűneiért. Következésképpen a mágusok őutána is nyomoznak. A kínvallatás feledteti majd az idődén fogság fenyegető kilátását. Bartimaeus el fogja árulni őt, és akkor jön a rendőrség. Aztán pedig…

Nathaniel borzongva idézte fel a sérüléseket, amelyeket Sholto Pinnen látott A következmények nem lesznek kellemesek.

És ha valami csoda folytán Bartimaeus kitart, még akkor is ott van Underwood. Mestere máris eltökélte, hogy kitagadja őt – vagy még szörnyűbb büntetést fog kiszabni. Ha pedig elolvassa a padlásszobában lefoglalt jegyzeteket, azt is megtudja, pontosan mit idézett meg a tanítványa. Akkor aztán követelni fogja a teljes igazságot. Nathaniel szó szerint rosszul lett, ha arra gondolt, hogy titkai mestere gyűlölködésének és gúnyának céltáblájává válhatnak.

Átmenetileg félretette a dilemmát, megidézte tükréből a kimerült koboldot, és tiltakozásával mit sem törődve újra elküldte őt a Towerhez. A szellem ezúttal is biztonságos távolságban vette fel megfigyelőállását, és Nathaniel elképedve nézte a vártorony fölött sáskák módjára köröző, dühös, zöld szárnyú démonokat, melyek azután kisebb csapatokra válva sugárirányban szétrebbentek az alkonyati égen;

– Jó kis cirkusz – kommentálta a látványt a kobold. – Ezekkel a magas rangú dzsinnekkel nem érdemes ujjat húzni. Ki tudja? – tette hozzá. – Talán az egyik csapat épp érted megy.

– Keresd meg Underwoodot! – sziszegte Nathaniel. – Nézd meg, hol van és mit csinál!

– Izgulunk, izgulunk? Na lássuk csak, Arthur Underwood… Bocsi, nem nyert. O is a Towerban van. Hozzáférés letiltva. De tudod mit? Spekuláljunk! – A kobold kajánul kuncogott – Szerintem pont most beszélget el a te Bartimaeus barátoddal.

A Tower további megfigyelése egyértelműen felesleges volt. Nathaniel az ágy alá dobta a lemezt. Minden hiába. Tisztába kell tennie a dolgokat, mindent be kell vallania mesterének – annak az embernek, akit nem tisztel, aki cserbenhagyta őt, aki gyáván meghunyászkodott Lovelace előtt. El tudta képzelni, mi lesz Underwood reakciója – fröcsögni fog, gúnyolódni, saját nyomorult kis jó hírét emlegeti majd… és ami azután következik…

Talán egy órával később becsapódott odalent egy ajtó. Nathaniel megdermedt. Várta mestere rettegett lépteinek dobogását a lépcsőn, de hosszú ideig semmi sem történt. Mikor aztán végül fordult a kulcs a zárban, a halk zihálásból már tudta, hogy Mrs. Underwood jött fel hozzá. Az asszony kis tálcán egy pohár tejet és egy megszáradt, paradicsomos–uborkás szendvicset hozott neki.

– Ne haragudj, hogy ilyen későn jövök. Már régen kész volt a vacsorád, de a mestered hazajött, mielőtt felhozhattam volna. – Mrs. Underwood nagyot sóhajtott. – Most is sietnem kell. Elég nagy a zűrzavar odalent.

– Miért… Mii történt, Mrs. Underwood?

– Légy jó fiú, és edd meg a szendvicsedet! Rád fér – rémesen sápadt vagy. A mestered nemsokára hívatni fog.

– De nem mondott valamit…?

– Az ég szerelmére, John! Muszáj mindig kérdezősködnöd? Sok mindent mondott, de semmi olyat, ami rád tartozna! Feltettem forrni a vizet, gyorsan csinálnom kell valamit Arthurnak. Nagyon kérlek, kis drágám, edd meg a szendvicsedet.

–A mesterem…

– Bezárkózott a dolgozószobájába, és meghagyta, hogy senki ne zavarja. Csak a vacsorát vihetem be neki. Vészhelyzet van.

Vészhelyzet… Nathaniel egy szempillantás alatt döntött. Mrs. Underwood az egyetlen ember, akiben megbízhat, az egyetlen, aki őszintén szereti őt. Neki fog mindent elmondani: az amulettet, Lovelace–t… Mrs. Underwood segít majd neki, megvédi őt mesterétől, sőt, ha kell a rendőrségtől is. Ő majd elhárít minden veszélyt.

– Mrs. Underwood…

Az asszony felemelte a kezét.

– Később, John. Most nincs időm.

– De Mrs. Underwood, muszáj…

– Egy szót se többet! Mennem kell.

És zaklatott mosollyal kiment. Az ajtó becsukódott. A kulcs fordult a zárban. Nathaniel csak állt, és bámult utána. Egy pillanatig úgy érezte, elbőgi magát, de aztán dacos harag öntötte el. Mi ő, valami komisz kölyök, akit be lehet zárni a szobájába, hogy szipogva várja a büntetését? Hát nem! Ő varázsló! Őt nem lehet csak úgy félresöpörni!

Minden felszerelését elkobozták, csak a látóüveg maradt meg neki – azzal pedig csak leskelődni tudott. Igaz, a leskelődéssel információhoz lehet jutni. Az információ pedig hatalom.

Nathaniel szórakozottan beleharapott a szendvicsbe, de rögtön meg is bánta. Félretolta a tányért, odament a tetőablakhoz, és kinézett az éjszakai ég alatt elnyúló sárga fenyőszőnyegre. Ha Bartimaeus vallomást tett volna, Underwood vagy a rendőrség már kérdőre vonta volna őt. Különös… És ez a vészhelyzet… Vajon köze van Bartimaeushoz?

Underwood a szobájában van, bizonyára telefonál. A megoldás egyszerű: egy kis hallgatózással gyorsan tisztázni lehet mindent.

Nathaniel újra elővette a látóüveget.

– A mesterem a dolgozószobájában van. Közelítsd meg, hogy mindent lássak! Használd a füledet is, és mindent, amit mond, szó szerint továbbíts nekem!

– Ejnye, hallgatózni nem szép dolog. Bocs, bocs, igazad van! A jellemhibáidhoz semmi közöm. Már indulok is…

A csecsemőarc eltűnt, és helyén a dolgozószoba tiszta, éles képe tűnt fel. Underwood a bőrszéken ült, mindkét könyökével az íróasztalra támaszkodva. Egyik kezében a telefonkagylót szorongatta, a másikkal hevesen gesztikulált. A kobold egy kicsit közelebb ment hozzá. Most már a mágus felindult arca is kivehető volt. Folyamatosan mozgott a szája, nyilván kiabált.

Nathaniel megrázta a lemezt.

– Mit mond?

A kobold egy mondat közepén kezdte a közvetítést. A hang–alámondás nem volt szinkronban Underwood szájmozgásával, de Nathaniel így is meg tudta állapítani, hogy a szellem nagyjából szó szerint továbbítja a hallottakat.

– …beszél!? Mindhárom megszökött? Több tucat áldozat? Ez képtelenség, ez hallatlan! Whitwell és Duvall a felelősek ezért! Igen, Grigori, ez a véleményem… Ahogy mondja, és az én nyomozásomat is! Magam akartam kihallgatni a dzsinnt. Igen. Azért, mert meggyőződésem, hogy köze van a lopásokhoz. Ez is annak a sorozatnak a része. Mindenki tudja, hogy a legértékesebb darabok Pinn boltjában találhatók. Azokat akarta ellopni… Hát igen. Igen, ez azt jelenti, hogy egy mágus is benne van a dologban… Persze, persze, tudom, hogy valószínűtlen… Akárhogy is, ez volt a legígéretesebb nyom… az egyetlen nyom, hogy őszinte legyek, de mit várnak tőlem, ha nem hajlandók több pénzt adni? Azt legalább tudjuk, hogy kik voltak? Még azt sem? Na, ezt nem fogják megköszönni Jessicának… Ez az egyetlen pozitívum az egész históriában… Igen… Gondolom, igen. Apropó, Grigori, kérdezni akartam valamit egy egészen más ügyben. Ez egy személyesebb jellegű dolog…

A kobold ezen a ponton abbahagyta a közvetítést, pedig Underwood szemlátomást tovább beszélt, száját a kagylóhoz közelítve. Nathaniel dühösen megrázta a lemezt, amiben most újra feltűnt a kobold arca.

– Hé, ezt most miért kaptam?

– Hangot! Miért nincs hang?

– Mert suttog, azért. Egy kukkot sem értek. Közelebb menni meg nem volna biztonságos.

– Hallani akarom!

– De főnök, tudod, hogy az veszélyes lenne. A legtöbb mágus védelmi szenzorokat használ. Még ebből az alakból is kinézem…

Nathanielnek égett az arca az izgalomtól. Pillanatnyilag nem tudta érdekelni a veszély.

– Menj közelebb! Nem mondom még egyszer!

A kobold nem felelt. Ismét feltűnt Underwood arca, ezúttal olyan közelről, hogy szinte az egész lemezt kitöltötte. Még az orrából kiálló szőrszálak is látszottak. A mágus éppen bólogatott.

– Egyetértek. Igen, tulajdonképpen hízelgő… ha úgy vesszük, ez is önzetlen fáradozásomat dicséri… Az én régi mesterem is…

Underwood összerezzent és megborzongott, mintha jeges fuvallat csapta volna meg.

– Bocsánat, Grigori. Csak úgy éreztem, mintha…

A lemezben tisztán látszott, amint a jól ismert szemöldök vészjóslóan összehúzódik. A következő pillanatban a kép gyorsan tágulni kezdett, jelezve, hogy a kobold visszavonulót fújt. Underwood hangosan kimondott egy szót; a kobold meg akarta ismételni, de az első hang után elhallgatott, akár a hirtelen kikapcsolt rádió. A kép nem tűnt el, de attól kezdve furcsán remegett.

– Mi történt? – türelmetlenkedett Nathaniel.

Csend. A kobold nem felelt.

– Parancsolom, hogy hagyd el a dolgozószobát, és térj vissza hozzám!

Semmi válasz.

A lemezben közvetített jelenet nem sok jót sejtetett. Underwood letette a telefont, majd lassan felállt, és megkerülte az íróasztalt. Közben mindvégig a szobát pásztázta, mintha keresne valamit, amiről tudja, hogy ott kell lennie. A kép most még jobban remegett: a kobold kettőzött erővel próbált kiszabadulni a helyiségből, de hiába. Nathaniel fokozódó rémületében és tanácstalanságában néhányszor rázórontást szórt a lemezre, persze hasztalanul. A kobold megdermedt, nem tudott se mozdulni, se beszélni.

Underwood átvágott a dolgozószobán, megállt egy szekrény előtt, kotorászott benne, majd egy hengeres fémtárggyal a kezében visszatért a szoba közepére. Megrázta a hengert; abból a tetején fúrt négy apró lyukon át fehér por lövellt ki és áradt szét a helyiségben. A hatás nem sokáig váratott magára. Underwood hátrahőkölt, és felfelé meredt – egyenesen Nathanielre. Olyan volt, mintha a lemez ablak lenne, amelyen át mester és tanítvány farkasszemet néznek egymással. Nathaniel az első pillanatban azt hitte, Underwood valóban látja őt, aztán rádöbbent, hogy csupán a levegőben lebegő, dermedt kobold lepleződött le.

A rémülettől elkerekedett szemmel nézte, ahogy mestere lehajolt megfogott egy szalaghurkot, s mintha újságot nyitna ki, félrehajtotta a szőnyeg egy téglalap alakú részét A padlón két festett pentagram vált láthatóvá. Underwood belépett a kisebbikbe, de közben egy pillanatra se vette le szemét a megdermedt koboldról. Beszélni kezdett, és pár másodperc múltán magas, ködszerű jelenség tűnt fel a nagyobbik körben. Underwood parancsolt neki valamit. A jelenség meghajolt és eltűnt. Ezután különös dolog történt Underwood teste tompán fényleni kezdett, és kiúszott önmagából: a mágus továbbra is a pentagramban állt, de megjelent mellette testének kísértetszerű, átlátszó másolata.

A kísértetalak a levegőbe emelkedett, majd elrugaszkodva előrelendült – egyenesen a jelenetet közvetítő, megdermedt kobold felé. Nathaniel parancsszavakat sikított, és dühödten rázta a lemezt, de nem tudta feltartóztatni közeledő mesterét. Az csak jött és jött összehúzott szemöldökkel, tekintetét előreszegezve. Alakja megnőtt, immár betöltötte a lemezt – úgy tűnt, mintha menten kitörne belőle.

Aztán nem történt semmi. A lemez ismét a dolgozószoba képét mutatta, ahol Underwood hús–vér teste még mindig mozdulatlanul állt a pentagramban.

Nathaniel páni rémületében is pontosan tudta, mi történik. Underwood, miután leleplezte és mozdulatlanná dermesztette a kémet, a kobold asztrál zsinórja mentén elindult a varázslat forrása felé, hogy fényt derítsen az ellenséges mágus kilétére. A forrás akár sok–sok mérföldre is lehetett; Underwood talán arra számított, hogy hosszú utazás vár rá dzsinn kormányozta alakjában. Ha valóban ezt várta, meg fog lepődni.

Nathaniel túl későn döbbent rá, mit kellene tennie. Az ablak! Ha kidobja a lemezt az utcára, talán elkerülheti a leleplezést…

Két lépést tett csupán a tetőablak felé, mikor a padlóból hangtalanul kiemelkedett Arthur Underwood zöldesen foszforeszkáló, áttetsző feje. A megperzselt szakállnak csak a felső harmada látszott, a többi a padlóban maradt.

A fej lassan elfordult, mígnem végül meglátta a fölé magasodó Nathanielt, kezében a látóüveggel.

A mágus arcán ekkor olyan kifejezés jelent meg, amihez hasonlót Nathaniel még sosem látott nála. Nem a jól ismert, türelmeden megvetést tükrözte, azt, ami Underwood nevelői stílusára mindig is jellemző volt; még csak nem is a tomboló dühöt, ami aznap reggel, Nathaniel leleplezésekor lángolt fel benne. Az arcra először leírhatatlan döbbenet ült ki, aztán pedig olyan kirobbanó, tömény gyűlölet, hogy a láttán Nathanielnek megrogyott a térde. A lemez kiesett a kezéből, s ő a fal tövébe roskadt. Beszélni akart de az ajkát se bírta megmozdítani.

A kísértetfej a szoba közepéről meredt felé. Nathaniel megigézve nézett vissza rá; képtelen volt levenni róla a tekintetét. Azután – tompán és visszhangosan, talán mert a dolgozószobából érkezett – Underwood hangja zendült fel a padlón heverő lemezben.

– Áruló…

Nathaniel kinyitotta a száját, de csak egy rekedt hörgésre futotta erejéből.

A hang folytatta:

– Áruló! Hátba támadtál! De megtudom, ki bérelt fel rá, hogy kémkedj utánam!

– Senki… senki sem… – Nathaniel épp csak suttogni tudott.

– Készülj! Felmegyek érted!

A hang elúszott. Underwood feje forogva eltűnt a padlóban, s egyidejűleg kihunyt a foszforeszkáló, zöld fény. Nathaniel remegő kézzel felemelte a bronzlemezt, és belenézett. Néhány másodperc múltán a dolgozószoba képe elködösült, jelezve, hogy Underwood szellemalakja akkor halad át a koboldon. Utána a kép megint kitisztult, s a szellem visszaúszott a várakozó testhez. Mikor mellé ért, felvette annak testtartását, majd egyesült vele. A következő pillanatban Underwood már újra egy és oszthatatlan volt, s a másik körben ismét feltűnt a jelenség. Underwood tapsolt egyet, mire a dzsinn meghajolt, és távozott. A mágus elhagyta a pentagramot, lángoló arccal elindult a dolgozószoba ajtaja felé, és eltűnt a képből.

Távozásával megszűnt a koboldot fogva tartó bűbáj, s a lemezben ismét megjelent a csecsemőarc.

– Huhh! – A kobold megkönnyebbülten fújt egyet – Meg kell hogy mondjam, ez nem tett valami jót a szervezetemnek. Ahogy az a ronda vénember átbújt rajtam, és végigcsúszott a zsinóromon… még az emlékétől is borsózik a hátam!

– Hallgass már! Fogd be! – Nathaniel szédelgett a rettegéstől, és lázasan törte a fejét.

– Figyelj, tegyél meg nekem egy szívességet! – folytatta a kobold. – Neked már úgyis ütött az órád. Nem engednél szabadon, mielőtt kinyírnak? Szörnyű egy ilyen lemezben élni. Fogalmad sincs, milyen magányos itt az ember. Engedj el, főnök! Legyen ez az utolsó jó cselekedeted! – A csecsemő megpróbált összehozni egy esdeklő mosolyt, de ebben megzavarta, hogy a lemez a falhoz csapódott. – Au! Na kösz szépen! Jó szórakozást a továbbiakhoz!

Nathaniel az ajtóhoz ugrott, és kétségbeesetten rángatni kezdte a kilincset. Kint a lépcsőn már felhangzottak közeledő mesterének dübörgő léptei.

– Nagyon be van pipulva! – kommentálta a kobold. – Az asztrálteste csak úgy perzselte az esszenciámat, amikor átment rajtam. Milyen kár, hogy a padlót kell néznem – imádom az akciójeleneteket!

Nathaniel odaszaladt a szekrényhez, és nekifeszült az oldalának; az ajtó elé akarta tolni, hogy elbarikádozza magát. A nehéz szekrény azonban meg se mozdult. Nathaniel fuldokolva zihált az erőlködéstől és a félelemtől.

– Mi a gond, pajtás? – gúnyolódott a kobold. – Úgy tudom, nagy varázsló vagy. Idézz meg valamit! Mondjuk, egy afritát, az biztos kihúzna a csávából. Vagy azt a Bartimaeust, akire úgy rá vagy kattanva. Hol van, amikor szükség lenne rá?

Nathaniel csendesen zokogva visszatámolygott a szoba közepére, és lassan az ajtó felé fordult.

– Kellemetlen, mi? – sziszegte kárörvendően a kobold. – Most már te is tudod, milyen érzés kiszolgáltatottnak lenni. Nincs mese, kölyök, magadra maradtál. Senki nem segít rajtad.

Valami kopogott a tetőablakon.

Nathanielnek a szívverése is elállt. Beletelt vagy két másodpercbe, mire összeszedte magát, és a zaj irányába tudott fordulni.

Az üvegen ott ült egy zilált tollazatú galamb, és mindkét szárnyával hevesen gesztikulált.

Nathaniel tétován elindult az ablak felé.

– Bartimaeus…?

A galamb csőrével sürgetően megkopogtatta az ablaküveget. Nathaniel a retesz felé nyúlt…

Megzörrent a kulcs a zárban, majd dörrenve kicsapódott a padlásszoba ajtaja. Az ajtónyílásban ott állt Underwood; kipirult arcát fehér tűzként keretezte borzas haja és szakálla. Nathaniel karja lehanyatlott; megfordult, és szembenézett mesterével. A galamb eltűnt a tetőablakról.

Underwoodnak előbb lélegzethez kellett jutnia, csak azután tudott megszólalni:

– Gyalázatos kölyök! Ki irányít téged? Melyik ellenségem?

Nathaniel egész testében remegett, de erőnek erejével megőrizte önuralmát, és állta mestere tekintetét.

– Senki, uram…

– Duvall? Mortensen? Vagy Lovelace?

Az utóbbi név hallatán Nathaniel szája megremegett.

– Egyikük sem, uram.

– Ki csinálta neked a látóüveget? Ki mondta, hogy kémkedj utánam?

Nathaniel lelkében minden félelme ellenére fellángolt a düh. Megvetően sziszegve felelte:

– Akárhányszor kérdezi, nem mondhatok mást. Nem irányít senki.

– Még most is képes vagy hazudni! Ahogy akarod! Jól nézz körül, mert utoljára látod ezt a szobát! Lemegyünk a dolgozószobámba, és addig fogod élvezni a koboldjaim társaságát, amíg meg nem oldódik a nyelved! Gyerünk!

Nathaniel habozott, de nem volt mit tenni. Underwood fájdalmasan megmarkolta a vállát, kilökte őt az ajtón, és már vonszolta is lefelé a lépcsőn.

Az első emeleti lépcsőfordulóban összetalálkoztak a kipirult arcú Mrs. Underwooddal. Az asszony kissé hátrahőkölt a magába roskadt Nathaniel és haragtól eltorzult arcú férje láttán, de nem tette szóvá döbbenetét.

– Arthur – zihálta –, látogatód érkezett.

– Nem érek rá. A kölyök…

– Azt mondja, rendkívül sürgős a dolog.

– Ki? Ki mondja?

– Simon Lovelace, Arthur. Majdhogynem berontott a házba.

27

Underwood összevonta a szemöldökét.

– Lovelace? – mordult fel. – Az meg mit akar itt? Jellemző, hogy a legalkalmatlanabb pillanatban esik be. Na mindegy… Jól van, fogadom. Te addig… Maradj veszteg, kölyök! –Nathaniel egyszerre kizökkent letargiájából, és kétségbeesetten kapálózni kezdett. – Bemész a raktárszobába, és ott maradsz, amíg érted nem megyek.

– Uram…

– Egy szót se halljak! – Underwood durván rángatni kezdte Nathanielt. – Martha, tegyél fel teavizet a vendégnek, és mondd meg, hogy azonnal megyek. Egy kicsit rendbe kell szednem magam.

– Jól van, Arthur.

– Uram, kérem, hallgasson meg! Nagyon fontos! A dolgozószobában…

– Azt mondtam, hallgass! – Underwood kinyitott egy keskeny ajtót, és belökte Nathanielt egy hideg, sötét és szűk helyiségbe, ami poros aktakötegekkel volt tele. Aztán gondolkodás nélkül a fiú arcába csapta az ajtót, és ráfordította a kulcsot. Nathaniel kétségbeesetten dörömbölt.

– Uram! Uram! – Nem kapott választ. – Uram!

– Igazán kedves vagy. – Hatalmas rágókkal felszerelt, jókora bogár préselte át magát az ajtó alatt. – Kissé túlzásnak érzem, az uram megszólítást, de még mindig jobb, mint az arcátlan démon.

– Bartimaeus! – Nathaniel egy lépést hátrált döbbenetében. A bogár a szeme láttára dagadni kezdett, teste eltorzult… és átalakult a kreol bőrű fiúvá. A másolat, mint mindig, ezúttal is hibátlan volt A fiú kezét a csípőjén nyugtatva, kissé félrebillentett fejjel nézte őt. Hajszálai finoman libbentek, bőrén jól kivehetők voltak a pórusok – tökéletesen úgy festett, mint egy igazi, élő ember. És mégis volt benne valami – talán rezzenéstelen tekintetű, fekete szeme –, ami megfoghatatlanul embertelenné, idegenszerűvé tette. Nathaniel pislogva igyekezett rendet rakni a fejében – ugyanazt a furcsa zavarodottságot érezte, ami előző találkozásuk alkalmával is erőt vett rajta.

Az álfiú lustán körülnézett a helyiségben.

– Úgy látom, valaki rossz kis mágus volt – szólt szárazon. – Ezek szerint Underwood lefülelt. Elég sokáig tartott neki, ami azt illeti.

Nathaniel eleresztette a füle mellett a megjegyzést

– Szóval tényleg te voltál a galamb. Hogy tudtál…

– A kéményen át, fiacskám. És mielőtt hangoztatnád: tudom, hogy nem idéztél meg, de egy kicsit felgyorsultak az események, úgyhogy nem várhattam tovább. Az amulett…

Nathaniel fejében egyszerre összeállt a kép.

– Te… te hoztad ide Lovelace–t!

A fiú meglepettnek tűnt.

– Micsoda?

– Ne hazudj, démon! Elárultál! Idevezetted őt!

– Lovelace–t? – A dzsinn mintha tényleg megdöbbent volna. – Miért, hol van?

– Odalent! Az előbb érkezett.

– Ha tényleg itt van, ahhoz nekem semmi közöm. Eljárt a szád?

– Nekem? Hiszen te…

– Én? Én senkinek nem mondtam semmit. Egy bizonyos szelence lakatot rakott a számra. – Az egyiptomi fiú a szemöldökét ráncolva töprengett. – Bár elismerem, különös véletlen, hogy épp most…

– Különös véletlen!? – Nathaniel szó szerint ugrált a kétségbeeséstől. – Idevezetted, te féleszű! Azonnal indulj, és hozd ki az amulettet a dolgozószobából, mielőtt Lovelace megtalálja!

A fiú harsányan felnevetett

– Arról ne is álmodj! Ha Lovelace itt van, a fejemet rá, hogy tucatnyi gömböt szórt szét odakint. Bemérik az amulett auráját, a nyakamon lesznek, amint kiteszem a lábam a házból.

Nathaniel felszegte a fejét. Most hogy a szolgája visszatért, már nem érezte teljesen tehetetlennek magát. Még mindig el lehetett kerülni a katasztrófát feltéve, hogy a démon követi az utasításokat

– Parancsolom, hogy engedelmeskedj! – kezdte. – Menj a dolgozószobába…

– Dugulj már be, Nat! – A fiú unott türelmetlenséggel legyintett. – Nem vagy a pentagramban, nem kényszeríthetsz újabb parancsok teljesítésére. Hidd el, hogy az amulettel elmenekülni kész öngyilkosság. Milyen erős Underwood?

– Tessék? – hebegte Nathaniel.

– Milyen erős? Milyen szintű? A szakállából ítélve nem valami nagy ász, de hát sose lehet tudni. Mit tud az öreg? Elbír Lovelace–szel? Ez a lényeges kérdés.

– Nem… nem hiszem. – Nathaniel végeredményben nem sokat tudott mestere képességeiről, de megalázkodása Lovelace előtt nem sok jót ígért. – Arra gondolsz, hogy…

– Csak abban bízhatsz, hogy ha Lovelace megtalálja az amulettet titokban akarja majd tartani az ügyet. Talán megpróbál egyezségre jutni Underwooddal. Hogyha nem…

Nathaniel megdermedt.

– Csak nem gondolod, hogy…

– Hoppá! A nagy izgalom közepette pont azt nem mondtam el, amiért jöttem! – A fiú mély, zengő hangon folytatta: – Tudd meg, ó uram és parancsolóm, hogy híven teljesítettem a rám bízott feladatot. Kémkedtem Lovelace után. Kifürkésztem az amulett titkát. És megtudtam, ó uram…- Itt visszatért a tőle megszokott, gunyoros hangnemhez. – … hogy komplett bolond vagy. Fogalmad sincs, mibe keveredtél. Az az amulett olyan veszélyes fegyver, hogy évtizedeken át az állam őrizte. Aztán Lovelace szépen ellopatta. Az embere meggyilkolt érte egy magas rangú mágust. Ennek fényében nem tartom valószínűnek, hogy visszariadna Underwood meggyilkolásától.

Nathaniel körül forogni kezdett a szoba. Az ájulás környékezte. Amit a dzsinn mondott, az leglidércesebb álmait is felülmúlta.

– Nem állhatunk itt tétlenül – nyögte ki nagy sokára. – Tennünk kell valamit…

– Stimmel. Én megyek, és figyelem a fejleményeket. Te maradj veszteg, légy jó kisfiú, és készülj fel a gyors távozásra.

– Nem megyek sehova. Nem futamodom meg. – Nathaniel szinte suttogott. Rémesebbnél rémesebb gondolatok kavarogtak a fejében. Mrs. Underwood…

– Megosztok veled egy tapasztalat szülte bölcsességet. Szégyen a futás, de nagyon hasznos, ha az irhádat kell mentened. Ehhez tartsd magad, kishaver, akkor hosszú életed lesz. – Azzal a fiú elfordult, és a raktár ajtajára helyezte tenyerét. Az ajtó fájdalmas reccsenéssel elrepedt a zárnál, és kitárult. – Menj fel a szobádba, és ott várj! Nemsokára követlek, és mondom, hogyan tovább. Ismétlem, készülj fel rá, hogy le kell lépnünk!

Azzal a dzsinn elszelelt. Mire Nathaniel kilépett az ajtón, a lépcsőforduló már üres volt.

Bartimaeus

28

Elnézést az alkalmatlankodásért, Arthur – szólt Lovelace.

Underwood épp belépett a hosszú, sötét ebédlőbe, mikor utolértem – előtte percekig simítgatta a haját és igazgatta a nyakkendőjét a lépcsőfordulóban elhelyezett tükör előtt. Fáradozása jószerével hiábavaló volt: változatlanul zilált és molyrágta benyomást keltett a fiatal mágus mellett Lovelace a körmét nézegetve álldogált a kandallónál, de könnyed testtartása ellenére feszült ridegség áradt belőle.

Underwood könnyednek szánt, de fellengzősre sikeredett gesztust tett.

– Érezze otthon magát, Lovelace. Elnézést, hogy megvárakoztattam. Foglaljon helyet!

Lovelace nem ült le. Szűk szabású, fekete öltönyt és sötétzöld nyakkendőt viselt. Szemüvege visszatükrözte a csillár fényét, és feje minden apró mozdulatára megvillant. Az üveglencse eltakarta a szemét, de alatta jól látható volt a szürke, táskássá duzzadt bőr.

– Miért pirul, Underwood? – kérdezte a mágus.

– Tessék? Ó, a padláson volt dolgom, és kissé kifulladtam.

Miután pókalakban beszöktem az ajtón, diszkréten végigszaladtam a szemöldökfán, majd felmásztam a falon, és megcéloztam a legsötétebb sarkot. Ott aztán sebtében hálót szőttem magam elé, hogy tökéletesítsem álcámat. Erre azért volt szükség, mert láttam, hogy Lovelace magával hozta második síkbeli koboldját. A pimasz vakarcs minden apró résbe és ficakba belebámult a villogó kis szemével.

Abba, hogy Lovelace miként találta meg a házat, jobbnak láttam nem belegondolni. Bármily hevesen tagadtam is a dolgot, valóban rám nézve volt terhelő, hogy egyszerre érkezett velem az Underwood–rezidenciára. De ezen ráértem később töprengeni; most az volt a legfontosabb, hogy gyorsan és ügyesen reagáljak a küszöbön álló eseményekre. A kölyök sorsa függött ettől – a kölyök sorsától pedig az enyém.

Underwood elhelyezkedett megszokott székében, és mosolyt erőltetett az arcára.

– Nos… – szólt. – Biztos, hogy nem akar leülni?

– Nem, köszönöm.

Underwood hirtelen nyersebb hangnemre váltott.

– Akkor legalább szóljon rá a koboldjára, hogy hagyja abba a ficánkolást. Szédülök tőle.

Simon Lovelace csettintett egyet a nyelvével. A válla fölött lebegő kobold azonnal mozdulatlanná vált, de ügyelt rá, hogy arca torz kifejezésbe dermedjen, valahol a vigyor és a szájtátás között.

Underwood igyekezett nem figyelni rá.

– Van még ma néhány elintéznivalóm – szólt. – Hálás lennék, ha közölné, miben segíthetek.

Simon Lovelace lassan bólintott.

– Néhány nappal ezelőtt – kezdte – lopás áldozata lettem. Távollétemben elvittek a házamból egy meglehetősen praktikus kis tárgyat.

Underwood együtt érzően morgott

– Ezt őszinte sajnálattal hallom.

– Köszönöm. Az említett tárgy különösen a szívemhez nőtt így természetesen szeretném visszakapni.

– Hogyne. Gondolja, hogy az ellenállás…

– Épp ezzel kapcsolatban kerestem fel magát, Underwood… – Lovelace lassan, óvatosan közelített a lényeghez. Talán még most is remélte, hogy nem kell nyíltan megfogalmaznia a vádat. A mágusok még krízishelyzetben is gondosan megválogatják a szavaikat tudják, hogy az elhamarkodott beszéd bajt hozhat a fejükre. Az öreg azonban nem vette a lapot

– Természetesen számíthat a támogatásomra – felelte higgadtan. – Felháborítóak ezek a lopások. Jó ideje tudomásunk van róla, hogy az eltulajdonított mágikus tárgyak megjelennek a feketepiacon, s személyes meggyőződésem, hogy az eladásukból származó bevétel a mágusuralommal szembeni ellenállás anyagi eszközeit gyarapítja. Tegnap tanúi voltunk, miféle botrányos eseményekhez vezethet ez. – Underwood enyhe gúnnyal felvonta szemöldökét. – Viszont meg kell hogy mondjam – folytatta –, meglepődve hallom, hogy magát is meglopták. Az eddigi esetek károsultjai mind – ha szabad így fogalmaznom – viszonylag korlátolt képességű varázslók voltak. A tolvajok sokak szerint fiatalkorúak, sőt, gyerekek. Feltételeztem volna, hogy a maga védelmi rendszere távol tudja tartani őket.

– Hát igen… – morogta Lovelace a foga között.

– Gondolja, hogy az eset összefügg a Parlamentben történtekkel?

– Egy pillanat! – Lovelace felemelte a kezét. – Okom van feltételezni, hogy az am… őőő… szóval, hogy a kérdéses tárgyat nem az úgynevezett Ellenállás, hanem egy varázslótársunk lopatta el.

Underwood felvonta a szemöldökét.

– Úgy véli? S miért gondolja így?

– Attól, hogy ismerem az elkövető kilétét. A Bartimaeus névre hallgat. Szemtelenségéről és csekély intelligenciájáról ismert, közepes rangú dzsinn. Semmi különös, egy féleszű is meg tudja idézni. Mármint egy féleszű varázsló – de nem egy közember.

– Ugyanakkor – hangsúlyozta Underwood – annak a Bartimaeusnak mégiscsak sikerült meglopnia magát.

– Hibázott! Hagyta, hogy felismerjék! – Lovelace most már nehezen tudta türtőztetni magát. – Nem, nem, igaza van. Valóban sikerült megszöknie.

– És vajon ki idézhette meg?

A szemüveg megvillant.

– Nos, Arthur, épp ezért jöttem magához.

A beálló csend első másodpercei azzal teltek, hogy Underwood agysejtjei szorgalmasan keresték a logikai kapcsolatot. Végül rá is találtak. Ezután egyszerre több érzés versengett azért, hogy kiülhessen Underwood arcára, de végül valamennyit félresöpörte a jeges szenvtelenség kifejezése.

– Elnézést – szólt szinte suttogva a varázsló. – Mit mondott?

Simon Lovelace előredőlt, és az ebédlőasztalra támasztotta két kezét. Kimondottan ápolt körme volt.

– Arthur – szólt –, Bartimaeus az utóbbi időben eléggé magára vonta a figyelmet. Például elfogták és a Towerbe zárták, miután szétverte Pinn boltját a Piccadillyn.

Underwood eltátotta a száját.

– Ő az a dzsinn? De hát… honnan tudja? Nem tudták kiszedni belőle a nevét… És… és ma délután meg is szökött!

– Meg bizony. – Hogy miként szöktem meg, arra Lovelace érthető okokból nem tért ki. – De a szökése után – folytatta Lovelace – a nyomozóim… rátaláltak. Követték Bartimaeust Londonon át… egészen idáig.”„

Underwood értetlenkedve rázta a fejét.

– Idejött? Ez lehetetlen!

– Tíz perccel ezelőtt mérgező füst képében beszállt a háza kéményébe. Meglepi, hogy ezek után azonnal eljöttem visszakérni, ami az enyém? És most, hogy idebent vagyok… – Lovelace felszegte a fejét, mintha egy kellemes illat élvezetének adná át magát. – Igen, érzem az auráját. Itt van a közelben.

– De hát…

– Nem gondoltam volna, hogy épp maga volt, Arthur. Persze azt tudtam, hogy sóvárog a kincseim után, csak épp úgy hittem, nem elég ügyes hozzá, hogy megszerezze őket.

Az öreg varázsló úgy tátogott, mint egy aranyhal, és rövid artikulátlan hangokat hallatott. Lovelace koboldja egy pillanatra egészen más arckifejezést vett fel, aztán visszatért az eredetihez. Gazdája finoman dobolt ujja hegyével az asztalon.

– Erőszakkal is behatolhattam volna a házába, Arthur. Jogom lett volna hozzá. De én a békés megoldások híve vagyok. Egyébként is az a bizonyos tárgy – amint azt maga is tudja – meglehetősen… vitatott darab. Egyikünk sem szeretné, ha híre menne, hogy a házunkban tartjuk, nem igaz? Nos, amennyiben további késlekedés nélkül visszaadja, meggyőződésem, hogy találunk olyan megoldást, ami mindkettőnk számára előnyös. – Lovelace kiegyenesedett, és babrálni kezdte a mandzsettagombját. – Várom a válaszát.

Ha Underwood akár egy szót is értett volna abból, amit Lovelace mondott, megmenekülhetett volna. Ha felidézte volna tanítványa csibészségeit, és kiszámolta volna, mennyi egy meg egy, nem lett volna semmi baj. De zavarodottságában csak annyit fogott fel, hogy Lovelace rágalmazza őt, és efölötti felháborodásában felpattant a székről.

– Maga felkapaszkodott piperkőc! – harsogta. – Hogy merészel lopással vádolni!? Nincs nálam a holmija! Nem tudok róla, és nem tartok igényt rá! Mi okom lett volna elvenni? Én nem vagyok politikai kalandor, mint maga! Nem merülök el a hatalom és befolyás hajhászásában, mint disznó a pöcegödörben! Nem vagyok alattomos, köpönyegforgató intrikus! De ha az lennék, akkor se magát lopnám meg! Mindenki tudja, hogy a maga csillaga már leáldozott! Magát már nem kell gyengíteni, Lovelace. Nem, a nyomozói tévedtek – vagy még inkább hazudtak magának. Bartimaeus nincs itt. Semmit se tudok a bűntetteiről. És a kacatja nincs a házamban!

Miközben Underwood beszélt, Simon Lovelace arcára mintha sötét árnyék borult volna – pedig a lámpafény még mindig ott csillogott a szemüvegén. A kifakadás végén lassan megcsóválta a fejét.

– Ne legyen bolond, Arthur – szólt. – Az informátoraim nem hazudnak. Nagy erejű lények, és alázatosan szolgálnak engem.

Az öreg dacosan előreszegezte a szakállát.

– Takarodjon a házamból!

– Bizonyára nem kell részleteznem, milyen eszközök állnak rendelkezésemre – folytatta Lovelace. – De ha hajlandó lehiggadni, még elkerülhetjük a botrányt.

– Nincs mondanivalóm. A vádja alaptalan.

– Hát jó…

Simon Lovelace Csettintett egyet. A kobold azonnal megelevenedett, leszállt a mahagóni ebédlőasztalra, s ott grimaszolva nyújtózott egyet. A farka végén dagadni kezdett egy gumó, és fűrészes élű fullánk bukkant elő belőle. A kobold álmodozó képpel leült a tomporára. Megpörgette a farkát, és a fullánkot beleszúrta a fényes asztallapba. Az úgy szaladt bele a fába, mint kés a vajba. A kobold elindult előre az asztalon, miáltal farok fullánkja keresztben kettéfűrészelte az asztallapot. Underwood szeme kidülledt. Lovelace szelíd mosollyal nézett rá.

– Családi örökség, Arthur? – kérdezte. – Sejtettem.

A kobold már majdnem átért az asztal túlsó szélére, amikor váratlanul bekopogott valaki. Mindkét férfi az ajtó felé fordult. A kobold megtorpant. Kinyílt az ajtó, és Mrs. Underwood lépett be rajta, tálcával a kezében.

– íme a tea – szólt. – Egy kis kekszet is hoztam. Ez Arthur kedvenc csemegéje, Mr. Lovelace. Csak leteszem ide, rendben?

A két mágus és a kobold szótlanul figyelte az asztalhoz lépő asszonyt. Mrs. Underwood óvatosan letette a nehéz tálcát az át fűrészelt rész és az asztal Underwood felé eső vége közé. Lerakott róla egy nagy porcelán teáskannát (ami elől a láthatatlan koboldnak félre kellett ugrania), két csészét, két csészealjat, két tányért egy tál kekszet és számos darabot a legszebb evőeszközkészletéből. A meggyengült asztal finoman nyikorgott a súly alatt.

Mrs. Underwood ezután ismét felemelte a tálcát, és rámosolygott a vendégre.

– Tessék, fogyasszon bátran, Mr. Lovelace. Rossz nézni, hogy milyen sovány.

Lovelace az unszolásnak eleget téve elvett egy kekszet a tálról. Az asztallap megmozdult. Az asszony erőtlenül mosolygott.

– Úgy ni. Ha elfogy a tea, főzök még.

Azzal megfordult, és a tálcával a hóna alatt kisietett. A két férfi és a kobold némán követte tekintetével.

Az ajtó becsukódott.

A mágusok és a kobold egyszerre fordultak az asztal felé.

A fa épen maradt, vékony sávja hangos reccsenéssel megadta magát, és az asztal vége a teáskannával, a csészékkel, a tányérokkal, a kekszes tállal és a legszebb evőeszközkészlet számos darabjával együtt a padlón kötött ki. A kobold idejében felröppent, és átrepült a