Honnan tudom letölteni Jonathan Stroud: A szamarkandi amulettet?

– Nem. Korán van még. Ha maradt kajád, most edd meg. Készen kell állnod, mikor befut az első kocsi.

Mint kiderült, nem volt okunk a sietségre. A négy út még sokáig üres maradt. A kölyök megreggelizett, aztán átmászott egy bokor alá, a vizes fűbe, s onnan figyelte az egyik utat. Rettenetesen vacogott, és valószínűleg meg is fázott. Én egy darabig föl–alá szaladgáltam, kémleltem, nem fenyeget–e veszély minket, aztán visszatértem hozzá.

– Jegyezd meg – szóltam –, a kocsi nem állhat meg néhány másodpercnél hosszabb időre, különben az őrszemek gyanút fognak. Be kell szállnunk, amint az autó a kereszteződéshez ér. Fürgének kell lenned.

– Nem lesz gond.

– Nagyon fürgének.

– Mondom, hogy nem lesz gond.

– Jó, csak azért, mert láttam már nálad gyorsabb csigákat. Ráadásul meg is betegedtél, mert az éjjel nem hagytad, hogy segítsek.

– Nem vagyok beteg.

– Bocs, ezt nem értettem. Túl hangosan vacog a fogad.

– Nem lesz gond velem. És most hagyj békén.

– A megfázásod a fejünkbe kerülhet, ha bent leszünk a házban. Lovelace–nek csak követnie kell a takonycsí… Hallgasd!

– Mit?

– Jön egy autó! Hátulról. Tökéletes. Épp itt fog lelassítani. Várd a jelzésemet!

Átszaladtam a magas fűben a csalit túloldalára, és elbújtam egy nagy kő mögé a magas útpadkán. A közeledő jármű motorzaja egyre erősödött. Végigtekintettem az égen – egyetlen fóliótot se láttam, a ház felől pedig nem látszottunk a fáktól. Felkészültem a kiugrásra…

Aztán visszakuporodtam a kő mögé. Nem jó. Fényes fekete limuzin: egy mágus kocsija. Túl kockázatos lenne megpróbálni. Az autó porfelhő és kavicszápor közepette elsuhant mellettem: fékcsikorgás, csillogó karosszéria. Megpillantottam az utast is: ismeretlen férfi volt, húsos ajkú, kövérkés, hátranyalt hajú. Koboldot vagy más kísérőt nem láttam ugyan mellette, de egy mágust akkor se volt tanácsos megtámadnunk.

Visszatértem a bokor alján lapuló kölyökhöz.

– Passz – jelentettem. – Ez mágus.

– Nekem is van szemem. – Szipogott egy szörcsögősét – Ismerem, ez Lime, Lovelace egyik haverja. Nem tudom, miért vették be a dologba, mert nem valami erős varázsló. Egyszer rászabadítottam egy marék fullánkos csekényt, úgy felpuffadt, mint egy léggömb.

Ezen őszintén meglepődtem.

– Nocsak. Hogyan történt?

A kölyök vállat vont.

– Bántottak. Jön valaki?

Egy kerékpár bukkant fel előttünk a kanyarban. Alacsony, kövér ember ült rajta; úgy járt a lába, mint a helikopter rotor. A bicikli első kereke fölé hatalmas kosarat szereltek. A kosarat vastag, fehér kendő takarta.

– Hentes – tippeltem.

– Lehet. Elkapjuk?

– Jó rád a ruhája?

– Nem.

– Akkor hagyjuk ki. Jön még jobb is.

A kivörösödött képű, izzadó kerékpáros elérte az útkereszteződést, ott megállt, megtörölte a homlokát, majd folytatta útját a kastély felé. Némán néztünk utána. A kölyök főként a kosarat bámulta.

– Mégis csak el kellett volna kapnunk – szólt vágyakozva. – Mindjárt éhen halok.

Húsz perc múlva a biciklis hentes visszatért. Most fütyörészve, könnyedén pedálozott. A kosara már üres volt, de a tárcáját nyilván megtöltötték. Az egyik őrszem vele futott a sövény mögött; teste és szakadt kaftánja szinte áttetszőnek tűnt a napfényben.

A hentes hamarosan eltűnt. A kölyök elfojtott egy tüsszentést. Az őrszem elúszott. Felmásztam egy magas galagonyabokorra, és szétnéztem. Az ég tiszta, derült volt; a földek a téli nap szokatlanul langy sugaraiban fürödtek. Az utak üresek voltak.

A következő egy órában két jármű érkezett az útkereszteződéshez. Az egyik egy virágárus furgonja volt, s lompos, cigarettázó nő vezette. Már–már rárontottam, amikor egérszemem sarkából észrevettem, hogy három járőröző feketerigó vitorlázik alacsonyan a csalit fölött. Gombszemük villogva pásztázta a környéket. Nem volt értelme támadni: mindent láttak volna. Elbújtam, és hagytam, hogy a nő folytassa útját.

A feketerigók elrepültek, de a következő járművel se volt szerencsénk: nyitott tetejű mágus kocsi volt, ráadásul a kastély felől érkezett A sofőr arcát nagyrészt eltakarta a sapkája és az autósszemüvege, csak egy rövidre nyírt, vöröses szakállat láttam belőle, ahogy elrobogott.

– Ez meg ki volt? – kérdeztem. – Szintén bűntárs?

– Sose láttam még. Talán ő érkezett tegnap este.

– Akárki is, nem marad itt a bulin.

A kölyök belebokszolt a fűbe csalódottságában.

– Most már be kell jutnunk végre, különben megérkeznek a vendégek. Időbe telik, amíg kiderítjük, mi készül odabent. Jaj, csak lenne egy kicsit több erőm!

– Ez a mágusok kedvenc mondata – jegyeztem meg fáradtan. – Légy türelemmel!

A kölyök dühös pillantást vetett rám.

–A türelemhez idő kell! – fortyant fel. – És nekünk nincs időnk!

Ekkor még nem tudtuk, hogy húsz perc múlva eljön a nagy lehetőség.

Ismét motorzajt hallottunk; ismét átszaladtam a csalit túloldalára, és ismét megfigyelőállást vettem fel az útpadkán. Egy pillanattal később pedig már tudtam, hogy itt az idő. Egy sötétzöld élelmiszeres furgon közeledett: magas, szögletes, tiszta sárhányójú, frissen mosott. Az oldalán büszke fekete betűkkel ez állt: SQUALLS ÉS FIA, CROYDON, MINŐSÉGI CSEMEGEÁRU – és nagy örömömre úgy tűnt, hogy maga Squalls és Fia ül a sofőrfülkében. A kocsit egy idősödő, kopasz férfi vezette, az anyósülésen pedig zöld sapkás, vidám suhanc trónolt. Mindketten kicsípték magukat a nagy nap tiszteletére, s roppant vidámnak látszottak. Az öreg tar feje úgy csillogott, mint a kisuvickolt lakkcipő.

A mezei egér megfeszítette izmait a kő mögött.

A furgon brummogó–zakatoló motorral közeledett. Felnéztem az égre – rigók sehol, tiszta volt a levegő.

A furgon begurult a fák takarásába.

Squalls is és Fia is lehúzta az ablakot, hogy élvezzék a kellemes reggeli levegőt. Fia vidáman dudorászott.

A csalit közepe táján jártak, amikor Fia halk zörrenést hallott az autón kívülről. Jobbra pillantott, hogy megnézze, mi volt az.

És azt látta, hogy egy karatézó mezei egér száll felé széttárt praclikkal, hátsó lábát előrefeszítve.

Az egér berepült a nyitott ablakon át. Se Squallsnak, se Fiának nem maradt ideje reagálni. A következő másodpercek eseményei átláthatatlan mozdulatörvénybe olvadtak; a vezetőfülke vadul billegett előre–hátra. A furgon oldalra kanyarodott, letért a magas padkára, visszacsúszott róla, és lefulladt a motorja.

Egy pillanatig csend volt. Aztán kinyílt az utas oldali ajtó, kiszökkent a kocsiból egy Squallsra feltűnően hasonlító férfi, benyúlt a fülkébe, és kihúzta az ájult igazi Squallst és hasonló állapotú Fiát. Fia időközben teljes felsőruházatát elvesztette.

Nem tartott semeddig átvonszolni a két embert az úton, fel a padkán, és elrejteni őket a csalit sűrűjében, egy szederbokor alatt. Utána visszatértem a kocsihoz.

Ezután a kaland számomra legkellemetlenebb része következett. A dzsinnek és a gépjárművek egyszerűen ütik egymást. Rémes dolog egy benzin–, olaj– és műbőrszagú bádogkoporsóban ülni, elviselni az ember és alkotmánya bűzét. Ez azt juttatja a dzsinn eszébe, hogy bizony milyen gyengék és nyomorultak azok, akik csak ilyen ócska szerkezetekkel tudnak nagyobb távolságokat megtenni.

Ráadásul nem is igen tudtam vezetni. Ennek ellenére sikerült beindítanom a motort Hátramenetben visszatértem az útra, majd továbbindultam a kereszteződés felé. Mindez alig egy perc alatt lezajlott, én mégis aggódtam: bármelyik éles szemű őrnek szöget üthetett a fejébe, hogy miért időzik ennyit a furgon a fák között. A kereszteződésnél lelassítottam, sebtében körülnéztem, majd az utas oldali ablak felé hajoltam.

– Gyere gyorsan! Pattanj be!

Az egyik közeli bokor nyomban vadul zörögni kezdett, aztán kinyílt a túloldali ajtó, és már bent is ült az elefántbika módjára ziháló kölyök. Az ajtó becsapódott, én gázt adtam, és ráfordultunk a birtok felé vezető útra.

– Te vagy az, ugye? – zihálta rám bámulva a kölyök.

– Persze. Gyerünk, gyorsan öltözz át! Pillanatokon belül itt lesznek az őrszemek.

Gazdám sebes matatásba kezdett; letépte magáról a kabátot, közben előhúzta Fia levetett ingét, zöld zakóját és nadrágját. Az öt perce még makulátlan öltözék immár rémesen gyűrött volt

– Siess! Jönnek.

Két oldalról egy–egy szökellő–szaladó, lobogó ruhás őrszem közeledett a földeken át. A kölyök az ingével babrált.

– Túl kicsik a gomblyukak! Nem tudom kigombolni!

– Akkor bújj ki belőle így!

A bal oldali őrszem volt a gyorsabb. Már láttam a szemét – két fekete tojást, fényes ponttal a közepén. Gázt akartam adni, de rossz pedálra léptem: a furgon csikorgó kerekekkel lelassult. A kölyök feje épp az inggallérban volt – előreesett, neki a kesztyűtartónak.

– Au! Ezt direkt csináltad!

Rátapostam a megfelelő pedálra, úgyhogy megint felgyorsultunk.

– Vedd fel azt a zakót, vagy végünk! Meg a sapkát!

– És a nadrág?

– Azt hagyd, nincs rá idő.

A kölykön már rajta volt a zakó, és épp a sapkát nyomta a kócos hajára, amikor az őrszemek mellénk értek. A sövény túloldalán maradtak, onnan meredtek ránk fényes szemükkel.

– Ne feledd, hogy mi nem látjuk őket – figyelmeztettem a kölyköt. – Előre nézz!

– Előre nézek. – Eszébe jutott valami. – Nem fognak rájönni, mi vagy?

– Ahhoz nem elég erősek. – Hőn reméltem, hogy ez igaz. Gúloknak véltem őket, de hát sose lehet tudni.

Egy darabig így autóztunk a fenyőfák felé. Mindketten egyenesen előre néztünk, az őrszemek pedig mellettünk futottak. Aztán újra megszólalt a kölyök. – Mi lesz a nadrágommal?

– Semmi. Így maradsz, ahogy vagy. Mindjárt elérjük a kaput. Elég, hogy felül normálisan nézel ki.

– De hát…

– Simítsd ki a zakódat, hogy ne legyen annyira gyűrött. Többet nem tehetünk. Figyelj: én Squalls vagyok, te meg a fiam. Friss csemegeárut szállítunk Heddleham Hallba a konferenciára. Erről jut eszembe, nem ártana tudni, mit hoztunk. Megnézed?

– De…

– Ne aggódj, abban nincs semmi gyanús, ha ránézel a rakományra. – Kettőnk között fém ajtócska nyílt a vezetőfülke hátoldalán. Rámutattam. – Csak pillants be! Igazából nekem kéne, de én vezetek.

– Rendben.

A kölyök feltérdelt az ülésre, kinyitotta a kis ajtót, és bedugta rajta a fejét

– Elég sötét van… Sok minden van itt…

– Ki lehet venni, hogy micsodák? – Odapillantottam a kölyökre, és rögtön félrerántottam a kormányt. Kis híján a sövényben kötöttünk ki, alig tudtam visszakanyarodni az útra. –A nadrágod! Azonnal ülj le! Hol a nadrágod? A kölyök visszaült a helyére, amitől lényegesen jobb lett a kilátás.

– Levettem, de azt mondtad, ne vegyem fel a másikat.

– Nem tudtam hogy már kiugrottál a régiből! Öltözz gyorsan!

– De hát az őrszem…

– Már meglátta, hidd el nekem. Vedd fel azt a gatyát! Miközben a kesztyűtartót taposva ezzel bajlódott megcsóváltam fényes bőrfejemet. – Reménykedjünk benne, hogy a gúloknak fogalmuk sincs az emberi illemszabályokról. Talán azt hiszik, hogy autóban öltözködni mindennapos dolog. De a kapuőrök agyafúrtabbak lesznek, arra mérget vehetsz.

Már majdnem elértük a birtok határát. A szélvédőn át teljes szélességben csak fákat láttunk. Az út könnyed kanyarral befordult közéjük, s szinte nyomban megpillantottuk a nagy kapuívet. A nehéz, sárga homokkő tömbökből rakott építmény ugyanazzal a hivalkodó, súlyos szilárdsággal emelkedett ki az út menti bokrok közül, mint világszerte százezernyi hasonló ív. Nem hiszem, hogy bárki tudta volna már, melyik uracska építtette ezt és miért. A boltozatot tartó kariatidák arca már elkopott, a felirat úgyszintén. Az egész építményt befutó borostyán idővel a követ is felemészti majd.

A diadalív fölött és mellett ott állt az égbe szökő, piros kupola. Csak a kapuív nyújtott szabad bejárást.

Kísérő őrszemeink várakozóan néztek előre.

Néhány méterrel a kapu előtt lefékeztem a furgont, de a motort nem állítottam le. Aztán csak ültünk és vártunk.

A kapu egyik oszlopán kinyílt egy faajtó, és kilépett rajta egy ember. Mellettem a kölyök megborzongott. Ránéztem. Eddig se volt épp pirospozsgás, de most falfehérré vált, és olyan kerekre nyílt a szeme, mint a tányér.

– Mi bajod? – sziszegtem.

– O az… akit a lemezben láttam, aki elvitte Lovelace–nek az amulettet.

Még válaszolni se volt időm, nemhogy cselekedni. A gyilkos közönyös mosollyal az arcán, ráérősen odasétált a furgonhoz.

36

Hát itt volt ő – az ember, aki ellopta a szamarkandi amulettet, és nyomtalanul eltűnt vele; az ember, aki megölte és otthagyta vérbe fagyva a bűvös tárgy őrét Lovelace bérgyilkosa.

Halandó létére jó nagyra megnőtt. Egy fejjel magasabb és jóval szélesebb volt az átlagnál. Sötét szövetből készült, hosszú kabátot viselt, s hozzá keleti stílusú, bő nadrágot, aminek a szárát térdig érő csizmába dugta. Szakálla koromfekete volt, az orra széles, szeme kéken világított bozontos szemöldöke alatt. Méretei ellenére kecsesen mozgott, fél kezét lazán lengette, a másikat az övébe dugta.

A bérgyilkos a motorházat megkerülve az én ajtómhoz sétált. Közben mindvégig rajtunk tartotta a szemét, de mikor az ablak elé ért, elfordult és elbocsátó mozdulattal intett. A szemem sarkából láttam, hogy kísérő gúljaink megfordulnak, és eltűnnek a szántóföldeken.

Félig kidugtam a fejem a kocsi ablakán.

– Jó reggelt! – köszöntem vidoran, képességeim szerint utánozva a londoni akcentust. – Ernest Squalls és Fia. Csemegeáru szállítunk a kastélyba.

A férfi egy hosszú pillanatig némán figyelt minket.

– Squalls és Fia… – Lassan, mély hangon beszélt. Úgy éreztem, mintha kék szeme átlátna rajtam, és ez nyugtalansággal töltött el. Mellettem a kölyök önkéntelenül nyelt egyet. Reméltem, hogy nem fog bepánikolni. – Squalls és Fia… Igen, várják magukat.

– Úgy van, főnököm.

– Mit hoztak?

– Csemegeárut.

– Mifélét?

– Öhm… – Fogalmam se volt. – Mindenfélét, főnököm. Megnézi?

– Elég, ha sorolja.

A fenébe.

– Rendben, főnök. Öhm, vannak ládák, meg dobozok… rengeteg doboz… meg csomagok, palackok…

A kék szempár összeszűkült

– És mi van bennük?

Magas hang csendült a könyökömnél. Nathaniel áthajolt rajtam.

– Nem nála volt a lista, hanem nálam, uram. Hoztunk balti kaviárt, háztáji tojást, friss spárgát, bolognai szalámit, szír olajbogyót, közép–amerikai vanília rudakat, frissen gyúrt tésztát, aszpikos pacsirtanyelvet, házában pácolt éti csigát, frissen őrölt feketeborsot, darálni való sót, osztrigát, strucchúst…

A zsoldos felemelte a kezét.

– Elég. Most nézném meg a rakományt.

– Igenis, főnök.

Csüggedten kikászálódtam a fülkéből, és a kocsi hátuljához vezetettem a kék szeműt. Azt kívántam, bár kissé féken tartotta volna a kölyök a fantáziáját Bele se mertem gondolni, mi lesz, ha egészen másféle csemegeáruk kerülnek elő hátulról. De most már nem volt mit tenni. Oldalamon a higgadtan álldogáló zsoldossal félig kinyitottam a hátsó ajtót.

A férfi behajolt és megszemlélte az árut.

– Rendben van. Továbbhajthatnak a kastélyhoz.

Meghökkenve néztem körül a kocsiban. A sarokban egy rekesz üveg állt: szír olajbogyó. Mögötte egy kisebb doboz pacsirtanyelv bújt meg, mellette tésztalapok… Becsuktam az ajtót, és visszasiettem a vezetőfülkéhez.

– Merre menjünk, főnök?

A férfi egyik kezét a félig lehúzott ablakon nyugtatta: kézháta tele volt összevissza futó vékony, fehér hegekkel.

– Tovább az úton odáig, ahol elágazik, ott pedig jobbra. A hátsó frontnál várni fogják magukat. Intézzék el a dolguk, aztán jöjjenek vissza. És még valami: egy nagy mágus birtokára lépnek be. Ha kedves az életük, ne térjenek le az útról, és ne kóboroljanak el.

– Értem, főnök.

A bérgyilkos biccentve hátralépett, majd intett, hogy mehetünk. Felpörgettem a motort, és lassan áthaladtunk a diadalív alatt. Nem sokkal odébb a védőkupolákon is átkeltünk: mindkettő megbizsergette az esszenciámat Most már bent voltunk, s csak követnünk kellett a fák között kanyargó kavicsos bekötőutat

Ránéztem a kölyökre. Szenvtelen arcot vágott, de a halántékán egy árulkodó verejtékcsepp araszolt lefelé.

– Hogy tudtad felsorolni az árukat? – kérdeztem. – Hisz csak két másodpercig láttad őket. Halványan elmosolyodott.

– A gyakorlat teszi. Gyorsan olvasok, és jó a memóriám. Na, mit szólsz hozzá?

– Lovelace bérgyilkosához? Érdekes figura. Nem dzsinn, és szerintem még csak nem is mágus – nem éreztem rajta a romlottság szagát. De tudjuk, hogy képes volt megszerezni az amulettet, úgyhogy biztos van némi ereje… És árad belőle a magabiztosság. Láttad, hogy engedelmeskedtek neki a gúlok?

A kölyök a homlokát ráncolta.

– Ha nem mágus és nem démon, miféle hatalma lehet? – Ne áltasd magad – feleltem sötéten. – Másféle erő is van a világon.

Az ellenállásos lányra és a barátaira gondoltam. A további kérdéseket megúsztam, mivel egyszerre kiegyenesedett a bekötőút: kiértünk a fák közül. Ott emelkedett előttünk Heddleham Hall.

A kölyök álmélkodó hangot hallatott. Én nem voltam annyira elájulva a kastélytól. Aki jelen volt a világ legcsodálatosabb épületeinek születésénél, és esetenként bölcs tanácsokkal szolgált az építészeknek az nem esik hasra egy Viktória–kori neogótikus kastélytól. Tudjátok, milyenek azok: csupa díszecske, csupa tornyocska. A kastélyt nagy, gyepes terület vette körül, melyen festőien elszórva pávák és kis kenguruk álldogáltak. A füvön két nagy, csíkos sátrat állítottak fel. Tarka szolgasereg hordta oda tálcaszám a palackokat és borospoharakat a teraszról. A kastély előtt hatalmas, vén tiszafa állt; terpeszkedő ágai alatt ágazott el a bekötőút. A bal felé az út elegáns ívben a kastély elé kanyarodott, jobboldalt alázatosan elkullogott a hátsó front felé. Mi az utasítás szerint jobbra kanyarodtunk.

Gazdám még mindig kéjelegve itta szemével a látványt

– Hagyd abba ezt a szánalmas álmodozást – szóltam rá. – Ha egyszer egy ilyenben akarsz kikötni, mindenekelőtt túl kell élned a mai napot. Most, hogy bejutottunk, ideje szavakba önteni a tervünket. Hallgatlak.

A kölyök kizökkent révedezéséből, és egy szempillantás alatt összeszedte gondolatait.

– Abból, amit Lovelace mondott, feltételezhető, hogy valamiképp meg akarja támadni a minisztereket. Hogy miképp, azt nem tudjuk. Nyilván akkor kerül rá sor, mikor már mind itt lesznek, biztonságban érzik magukat és lankad az éberségük. Az amulett központi szerepet játszik az ismeretlen tervben.

– Ez eddig világos. – Türelmetlenül rácsaptam a kormányra. – De mit tervezünk mi?

– Két célunk van: felkutatni az amulettet, és kideríteni, miféle csapdát állított Lovelace. Az amulettet Lovelace magánál tartja, vagy ha nem, akkor szigorúan őrzik. Hasznos lenne megtudni, hol van, de addig ne vegyük el tőle, amíg meg nem érkeztek a vendégek. A saját szemükkel kell látniuk a bizonyítékot, Lovelace árulására. Ha pedig magát a csapdát is meg tudjuk mutatni, annál jobb. Akkor nem is kell több bizonyíték.

– Ez így nagyon egyszerűnek hangzik. – Fakarlra, Dzsaborra meg Lovelace többi csatlósára gondoltam, és sóhajtottam. – Először is el kell tüntetnünk a furgont meg az álcánkat.

A bekötőút a ház mögött egy kerek, murvával beszórt területbe torkolt. Ott állt a virágos kocsija. A közelben, egy nyitott, kétszárnyú fehér ajtó mellett fekete egyenruhás férfi állt. Intett nekünk, hogy hajtsunk oda.

– Jól van – szólt a kölyök. – Lerakodunk, aztán megragadjuk az első kínálkozó alkalmat. Várd a parancsomat.

– Mást se csinálok. – Sikerült lefékeznem a furgont és még a gondosan nyírt sövénynek se mentem neki. Kiszálltam, s a lakáj odalépett hozzám.

–Mr. Squalls?

– Az vagyok, főnök. Ő meg… a fiam.

– Elkésett. A szakácsnak már szüksége lenne az alapanyagokra. Kérem, minél gyorsabban hordja be az árut a konyhába.

– Meglesz, főnök. – Kellemetlen érzés futott át az esszenciámon. Minden tüském felborzolódott. A szakács… Nem, az nem lehet. Ő biztos másutt van. Kinyitottam a furgon ajtaját. – Fiam! Ugorj neki, de tüstént, vagy kapsz egy nyaklevest!

Kaján örömmel megraktam a kölyköt annyi szír olajbogyóval és éti csigával, amennyi csak elfért a karjában, aztán egy lökéssel útnak indítottam őt. Valahogy úgy tántorgott súlyos rakománya alatt, mint Pinn boltjában az a buta Primpek. Magamnak kiválasztottam egy kis láda pacsirtanyelvet, s követtem őt be az ajtón, mely egy hűvös, meszelt falú folyosóra nyílt. Odabent a legkülönfélébb alakú, nemű és méretű szolgák rohangásztak riadt nyúlcsapat módjára, százféle dolgukat intézve. Zajok és hangok kavalkádja vett körül. A levegőt friss kenyér és sült húsok illata lengte be – ezek a konyhába vezető széles boltív felől érkeztek.

Átsandítottam a boltív alatt. Fehér ruhás kukták tucatjai aprítottak, szeleteltek, kavartak, pakoltak… A tűz fölött valami forgott a nyárson. Az asztalokon halmokban álltak a zöldségek, mellettük cukrozott gyümölcsökkel teli rekeszek feküdtek. Akkora nyüzsgés volt, akár egy méhkasban. A munkálatok irányítója, egy jól megtermett főszakács épp egy kék egyenruhás fiúcskával ordibált.

A séf ingujja fel volt gyűrve. A fel karját vastag fehér kötés takarta el.

A hetedik síkra váltottam.

És nyomban visszahúzódtam a folyosóra. Túlságosan is jól ismertem azokat a polipkarokat, semmint hogy kétségeim maradjanak.

Mesterem betámolygott a konyhába, lerakta terhét a legközelebbi munkapultra, majd mit sem sejtve elindult kifelé. Mikor kifordult a boltív alatt, a kezébe nyomtam a pacsirtanyelvet.

– Ezt is vidd be – sziszegtem. – Én nem mehetek be.

– Miért?

– Ne kérdezz, csináld!

Érezte, hogy engedelmeskednie kell, mégpedig gyorsan, mert a sötét egyenruhás szolga bejött a folyosóra, és árgus szemekkel figyelt minket. Elindultunk a következő adag áruért.

– A főszakács a Fakarl nevű dzsinn – suttogtam nem sokkal később, miközben egy rekesz vaddisznópástétomot húztam ki a furgon mélyéről. – Ne kérdezd, miért szereti ezt az alakot, fogalmam sincs. De nem mehetek be. Azonnal kiszúrna.

A kölyök szeme összeszűkült.

– Honnan tudjam, hogy igazat mondasz?

– Ez egyszer meg kell bíznod bennem. Tessék, elbírsz még egy láda strucchúst? Hoppá, látom, nem. – Felsegítettem a kölyköt a földről. – Én kirakodom a cuccot, te meg behordod. Közben kitaláljuk, mihez kezdjünk.

A kölyök számos fordulója alatt megtárgyaltuk a haditervet. Elég sok tárgyalás kellett, mire sikerült megegyeznünk. Ő azt akarta, hogy mindketten surranjunk be a konyha felől a házba, és kezdjük el a kutatást, én viszont messze el akartam kerülni Fakarlt. Azt a változatot részesítettem előnyben, hogy rakodjunk le, rejtsük el a furgont a fák közt, aztán lopózzunk vissza a házba nyomozni, de a kölyök hallani sem akart erről.

– Te át tudsz kelni a parkon mérgező szélroham vagy valami hasonló képében, de én nem. Félútig se jutnék, máris elkapnának. Ki kell használnom, hogy itt vagyok a házban.

– De hát boltos gyerek vagy. Mit fogsz mondani, ha megállítanak?

A kölyök fanyarul mosolygott.

– Ne félj, nem sokáig leszek boltos gyerek.

– Nekem akkor is túl kockázatos elmenni a konyha előtt. Most szerencsém volt. Fakarl általában egy mérföldről megérzi a jelenlétem. Hiába, más úton kell bejutnom.

– Nem tetszik – rázta a fejét a kölyök. – Hogy fogunk találkozni?

– Majd én megkereslek. Csak addig ne hagyd magad lekapcsolni.

Vállat vont. Ha tele is volt a gatyája a félelemtől, hát jól titkolta. Rápakoltam a karjára az utolsó kosár háztáji tojást, és elnéztem, ahogy bebotorkál a házba. Utána bezártam a furgon hátsó ajtaját, a kulcsot a sofőrülésre dobtam, majd átgondoltam a helyzetet. Elvetettem azt az ötletet, hogy a fák között rejtem el a kocsit: jobb megoldás volt egyszerűen itt hagyni. Elvégre a virágos kocsijával se törődött senki.

A kastélynak túl sok ablaka volt, bármelyikből figyelhetett valami. Megindultam az ajtó felé, mintha be akarnék menni, és közben ellenőriztem a síkokat A belső kupolától innen, de azért jó messze, fóliótok húztak el a fák fölött. Ők nem jelentettek gondot, mert semmit se láthattak. Maga a ház tisztának tűnt.

Az ajtóhoz közeledve hirtelen oldalra húzódtam, hogy ne láthassanak meg belülről, és átváltoztam. Mr. Squallsból kis gyíkocska lett. Fürgén odaszaladtam a falhoz, és felkúsztam rajta, az első emeletet célozva meg. Barna bőröm ideális álcaszín volt a kövön. Talpacskáimon az apró tüskék biztos fogást tettek lehetővé, s fürgén forgó szememmel minden irányt beláttam. Semmi kétség, ezúttal is a legtökéletesebb alakot választottam. Felszaladtam tehát a falon, és azon tűnődtem, vajon gazdám hogyan boldogul ormótlan álcájában.

Nathaniel

37

Mi közben letette a tojásos kosarat az egyik pultra, kiszemelt áldozata után kutatva körülnézett a konyhában. A helyiségben akkora volt a nyüzsgés, hogy kezdetben nyomát se látta a sötétkék egyenruhás fiúnak. Már–már attól tartott, hogy a fiú elment, mikor végre megpillantotta őt egy nagydarab cukrásznő árnyékában. A gyerek hatalmas kupac egyfalatos szendvicset rakodott át egy kétszintes ezüsttálra.

Nyilvánvaló volt, hogy a fiú az ételt valahova a házba fogja vinni. Nathaniel úgy tervezte, hogy követi őt.

Elácsorgott a konyhában, úgy tett, mintha ki akarná üríteni a rekeszeket meg a kosarakat, húzta az időt, s egyre türelmetlenebbül nézte, hogyan bíbelődik a fiú a tejszínes–sajtos–rákos szendvicsek tálalásával.

Valami kemény és súlyos ereszkedett a vállára. Megfordult.

A főszakács állt előtte, a forró tűzhelytől kipirult, verejtékező arccal. Kövér kezében húsvágó bárdot tartott, annak a tompa felét helyezte Nathaniel vállára.

– Mondd csak – kérdezte szinte kedveskedve. – Mit keresel a konyhámban?

A séfben nem volt semmi, legalábbis a belátható síkokon, ami arra utalt volna, hogy nem ember. De Nathaniel észben tartotta Bartimaeus figyelmeztetését, és nem kockáztatott.

– Csak összeszedek pár kosarat az apámnak – felelte udvariasan. – Tudja, kevés a kosarunk. Elnézést kérek, ha útban voltam.

A séf bárdjával az ajtóra mutatott.

– Kifelé!

– Igenis, uram. Már megyek is.

De csak a folyosóig ment, ott nekivetette hátát a falnak, és várt. Valahányszor kijött valaki a konyhából, lehajolt, mintha a cipőjét kötné. Ez elég kockázatos volt, hisz bármikor felbukkanhatott a séf, de Nathaniel nem félt; inkább furcsa, kellemes felajzottságot érzett. A bérgyilkossal történt sokkoló találkozás után félelme valahogy elszállt, s olyan izgalom vett fogta el, amit szinte még sosem érzett – a kaland izgalma. Történjék bármi, már nem fog tehetetlenül állni, amíg ellenségei büntetlenül garázdálkodnak. Most ő irányítja az eseményeket. Ő a vadász. És becserkészi ellenfelét.

Halk tétova léptek. A boltívben megjelent a fiú, fején az emeletes szendvicsestállal. Befordult jobbra, és elindult a folyosón. Nathaniel odalépett mellé.

– Szervusz! – köszönt rá, s egyúttal végigmérte a fiút. Tökéletes. Pont a megfelelő méret.

A fiú elcsodálkozott az érdeklődésen.

– Öhm, akarsz valamit?

– Igen. Van itt valahol vécé? Hosszú utunk volt, és… hát tudod.

A fiú megállt egy széles lépcső aljában, és egy oldalfolyosóra mutatott.

– Arra van.

– Megmutatnád? Félek, hogy eltévesztem az ajtót.

– Késésben vagyok, pajtás.

– Kérlek.

A fiú kelletlen nyögéssel befordult, és mutatta az utat a folyosón. Olyan sebes léptekkel haladt, hogy a tál vészesen inogni kezdett a fején. Erre megállt, megigazította a tálat, majd folytatta útját. Nathaniel árnyékként követte, s menet közben előhúzta legfelső kosarából a nehéz sodrófát, amit a konyhából vett magához. A negyedik ajtó előtt a fiú megállt.

– Tessék.

– Biztos, hogy ez az az ajtó? Nem akarok rátörni senkire.

– Hidd el, hogy ez az. Nézd meg!

A fiú rúgott egyet. Az ajtó lendületesen kicsapódott, Nathaniel pedig lendületesen lecsapott a sodrófával. A fiú tálastól bezuhant a vécé padlójára. Olyan robajjal ért földet, mint egy puskalövés, s a helyiséget tejszínes–sajtos–rákos szendvicsek zápora borította el. Nathaniel

szépen besétált utána, és bezárta az ajtót.

A fiú elájult, úgyhogy Nathaniel könnyen megszabadíthatta ruháitól. Annál nehezebb volt összeszedni a szendvicseket, amelyekből a vécé legtávolabbi sarkába is jutott. A sajt puha volt, általában vissza lehetett lapátolni a kenyérre, a rákok többsége azonban nem volt menthető.

Miután Nathaniel úgy–ahogy helyreállította a szendvicses tálat, fogta a boltos gyerek ingét, csíkokra tépte, és megkötözte vele a fiút. Utána a száját is felpeckelte, majd behúzta őt az egyik vécéfülkébe, belülről bezárta az ajtót, és a vécétartályra lépve kimászott a fülkéből.

Miután ily módon eltüntette a nyomokat, a tükör elé állt, megigazította egyenruháját, majd a fejére emelte a tálat, és kiment a vécéből. Úgy okoskodott, hogy az érdekes dolgok bizonyára nem a személyzeti szárnyban történnek, ezért visszament az oldalfolyosón, és elindult felfelé a lépcsőn.

Mindkét irányban szolgák siettek el mellette tálcákkal és palackos rekeszekkel, de senki nem szólt rá.

A lépcső tetején ajtó vezetett egy folyosóra, amelyet magas, csúcsíves ablakok világítottak be. A csiszolt márványpadlón helyenként egy–egy díszes, keleti szőnyeg nyújtózkodott, s a fehérre meszelt falak erre a célra kiképzett mélyedéseiben régi korok híres embereinek alabástrom mellszobrai álltak. A folyosó a sápadt téli napsütésben is úgy hatott, mintha vakító fényárban úszna.

Nathaniel szétnézett, majd továbbindult.

Valahonnan élőiről harsány üdvözléseket, nevetést halott. Úgy vélte, jobb, ha elkerüli a társaságot. Egy félig nyitott oldalajtó mögött könyvek villantak fel. Belépett oda…

…és egy gyönyörű, kerek könyvtárban találta magát. A terem két teljes emelet magas volt, mennyezetét fényes üvegkupola alkotta. A bejáratnál csigalépcső vezetett fel egy fém függőjárdára, mely a fal mentén futott körbe. A kifelé eső oldalon üvegajtó s fölötte ablakok néztek ki a füvesített parkra és egy távoli dísztóra. A falakat a padlótól a plafonig könyvek borították: nagy, drága, régi, a világ minden városából összehordott könyvek. Nathaniel szíve nagyot dobbant. Egyszer majd neki is lesz ilyen könyvtára…

– Te meg mit keresel itt?

Szemközt kinyílt az egyik könyvespolc, mely egy ajtót rejtett. Fekete hajú, fiatal nő lépett be rajta, aki valamiért Mrs. Lutyensre emlékeztette Nathanielt. A meglepetéstől elakadt a szava, és csak tátogni tudott.

A nő lendületes léptekkel közeledett felé. Elegáns ruhát viselt, karcsú nyakán drágakövek villogtak. Nathaniel összeszedte magát.

– Öhm… parancsol egy rákos szendvicset?

– Ki vagy? Még sose láttalak. – A nő hangja kemény volt, akár a kovakő.

Nathaniel vész üzemmódba helyezte az agyát

–John Squalls vagyok, méltóságos asszonyom. Az apámnak segítettem csemegeárut szállítani a kastélyba. De az inasfiú megbetegedett, és megkértek, hogy ugorjak be helyette. Nem akarták, hogy hiányos legyen a személyzet egy ilyen fontos napon. Azt hiszem, rossz felé indultam, de hát nem vagyok ismerős itt…

– Elég. – A nő még mindig nem enyhült meg. Összehúzott szemmel vizsgálta a szendvicses tálat – Milyen állapotban vannak ezek? Hogy merészelsz felhozni egy ilyen…

– Amanda! – A polc–ajtón egy fiatalember lépett a könyvtárba. – Hát itt vagy! És… Hála Istennek! Ennivaló!

A fiatalember elrohant a nő mellett, s lekapott három vagy négy megviselt szendvicset Nathaniel ezüsttáljáról.

– Ez az életemet menti meg! Azt hittem, éhen halok, mire ideérünk. Mm, ezen még rák is van. – Lelkes rágás és nyelés következett. – Érdekes íze van. Friss, az biztos. Na de mesélj, Amanda… Igaz, amit rólad és Lovelace–ről pletykálnak? Mindenki azt mondja…

Amanda Cathcart csilingelve felnevetett, majd kurtán intett Nathanielnek.

– Menj, és kínáld azokat a hallban. A következő adag pedig szebb legyen!

– Igenis, asszonyom! – Nathaniel jelzésszerűen meghajolt, ahogy a parlamenti szolgáktól látta, és kiment a könyvtárból.

Ez meleg helyzet volt; kalapált a szíve, de az elméje higgadt maradt. A tűzvész után érzett bűntudata immár szenvtelen beletörődéssé keményedett. Mrs. Underwood azért halt meg, mert ő ellopta az amulettet. Az asszony meghalt, de ő, Nathaniel életben maradt. Ez a helyzet. Most rajta a sor, hogy tönkretegye Lovelace–t. A körülmények az ellenségnek kedveznek, de ennek így kell lennie. Győzelem vagy halál. Saját hősiessége jó érzéssel töltötte el. A tiszta és egyszerű elhatározás segített hallgatásra bírni megszédült, kavargó lelkiismeretét.

A zsivajt, követve megtalálta a bejárati csarnokot. Most már folyamatosan érkeztek a vendégek, csevegésük zengve visszhangzott a márványoszlopok között. Miniszterek sétáltak be a nyitott ajtón, kesztyűk csusszantak le a kezekről, a nyakakról hosszú selyemsálak tekeredtek le, lélegzetek gőzölögtek a csarnok hűvös levegőjében. A férfiak szmokingban voltak, a nők szép ruhában. Kétfelől szolgák sorakoztak, kabátokat vettek át, pezsgőt kínáltak. Nathaniel egy pillanatra megállt, aztán magasra emelt táljával begyalogolt a tömegbe.

– Uram, hölgyem, parancsolnak.,.?

– Sajtos–rákos szendvicset, hölgyem…?

– Parancsol esetleg…?

Nathaniel jobbra–balra forgott, követve a kinyúló kezeket, melyek halászó sirályok módjára csaptak le a tálra. Senki nem szólt hozzá, látszólag észre se vették őt. Sorozatosan fejbe kólintották a kezek, könyökök, amint vakon a tál felé nyúltak, vagy épp szendvicset lendítettek egy nyitott száj felé. A tál felső emelete másodpercek alatt kiürült, s az alsón is csak pár darab maradt Nathaniel azon kapta magát, hogy a tömeg kilökte magából; ott állt zihálva, félrecsúszott gallérral.

Mellette egy magas, komor képű lakáj poharakat töltögetett.

– Mint az állatok, mi? – morogta oda Nathanielnek. – Szemét mágusbanda.

– Igen… – felelte szórakozottan Nathaniel. Kontaktlencséje jóvoltából a maga valóságában figyelhette meg a csarnokbeli nyüzsgést. Szinte minden jelenlévő férfi és nő vállánál egy–egy kobold lebegett; amíg gazdáik könnyed, mosolygós csevegésbe mélyedtek és ékszereiket babrálták, addig ők is lefolytatták a maguk sajátos beszélgetéseit. Kivétel nélkül mind mutogatták–illegették magukat, nevetséges méretűre felfúvódtak, illetve hegyes farkukkal sorozatosan döfködték egymás érzékeny testtájait, hogy kipukkasszák riválisaikat. Egyesek kaméleont játszottak: végigmentek a szivárvány színein, hogy aztán a fenyegető vörösnél vagy rikító sárgánál kössenek ki. Mások beérték annyival, hogy pofákat vágtak, parodizálták ellenlábasuk gazdájának arckifejezését vagy gesztusait. Ha a mágusok észre is vették mindezt, nem reagáltak rá, Nathaniel viszont egykettőre beleszédült a vendégek hazug vigyorainak és a koboldok idétlenkedésének kavalkádjába.

– Kínálod vagy sétáltatod ezeket?

A beszélő egy széles csípőjű és derekú, szigorú matróna volt. Válla fölött hasonló alkatú kobold lebegett, mellette pedig… Nathanielnek a szívverése is elállt – felismerte a vizenyős szemet, a halszerű arcot Mr. Lime volt az, Lovelace barátja, füle mögött az elképzelhető legesetlenebb kobolddal. Nathaniel kifejezéstelen arccal fejet hajtott, és felemelte a tálat.

– Bocsásson meg, asszonyom.

A matróna két szendvicset vett, Lime egyet. Nathaniel alázatosan bámulta a padlót, de magán érezte a varázsló tekintetét.

– Nem ismerlek én téged valahonnan? – kérdezte a halbőrű.

A matróna megcibálta a férfi zakóujját

– Gyerünk már, Rufús! Mit foglalkozol közemberekkel, mikor ilyen remek társaságban vagyunk? Nézd, ott van Amanda!

Lime vállat vont, és hagyta, hogy a nő elcipelje. Nathaniel nyugtalan pillantást vetett utánuk. Rufús Lime koboldja, fejét száznyolcvan fokban elforgatva továbbra is őrá meredt – míg el nem nyelte a tömeg.

A Nathaniel mellett álló lakáj mindebből semmit nem vett észre; ő nem láthatta a szellemeket.

– Tedd le az üres tálat – szólt rá Nathanielre –, és vidd körbe ezt a tálca italt. Szomjasak ezek, mint a tevék. És a legtöbbnek a modora is állatias.

Néhány vendég elsétált egy fedett tornác felé, és Nathaniel örömmel élt a lehetőséggel, hogy követheti őket. El akart távolodni a tömegtől, hogy felfedezze a kastély többi részét. Lovelace–nek, az amulettnek és a feltételezett csapdának eddig nyomát se látta. Tisztában volt vele, hogy egyelőre semmi sem fog történni, hiszen a miniszterelnök még nem érkezett meg.

A csarnok közepén, egy kisebb csoporttól körülvéve, ott állt a könyvtárbeli hölgy. Nathaniel a közelébe somfordált, miközben a vendégek kiszolgálták magukat a tálcájáról.

–… Néhány perc múlva megnézhetik – mondta Amanda Cathcart. – A legcsodálatosabb dolog, amit valaha láttam. Simon külön erre az alkalomra hozatta Perzsiából.

– Igazán bőkezű magával – jegyezte meg egy férfi szárazon.

A hölgy elpirult.

– O igen – felelte. – Nagyon jó hozzám. De… olyan fantasztikus ötlet! Biztos vagyok benne, hogy divatba fog jönni. Egyébként nem volt könnyű beépíteni, az emberei egész héten dolgoztak rajta. Én is csak ma reggel láttam a termet. Simon azt mondta, a lélegzetem is eláll majd tőle, és igaza volt.

– Megjött a miniszterelnök úr! – kiáltotta valaki.

Izgatott moraj futott végig a csarnokon, s a vendégek, élükön Amanda Cathcarttal, sietve elindultak a bejárati ajtó felé. Nathaniel a többi szolgát utánozva tisztelettudóan egy oszlop mellé húzódott, és várta, hogy szólítsák.

Rupert Devereaux belépett az ajtón, fél kezébe csapta kesztyűit, és megeresztett egy kellemes félmosolyt. Kirívott a lelkes tömegből, nem csak elegáns fellépésével (ami ezúttal is nagy hatással volt Nathanielre), hanem kísérete miatt is: négy mogorva, szürke öltönyös varázsló haladt a nyomában, valamint egy két méter magas, fényes fekete–zöld bőrű afrita. A megtermett alak közvetlenül gazdája mögött állt, és vörös szemével baljóslatúan fürkészte a sokaságot.

A koboldok riadtan csiripeltek, a vendégek pedig tisztelettudóan fejet hajtottak.

Nathaniel rájött, hogy a miniszterelnök a hatalmát igyekszik demonstrálni összegyűlt miniszterei előtt, akik közül néhány talán a hivatalára pályázik. Őt, Nathanielt mindenesetre sikerült lenyűgöznie. Hogy képzeli Lovelace, hogy legyőzhet egy olyan erős szellemet, mint ez az afrita? Micsoda őrült ötlet!

Most már előkerült maga Lovelace is; a csarnokon átvágva sebes léptekkel sietett főnöke elé. Nathanielnek egyetlen arcizma se rándult, de teste megfeszült a gyűlölettől.

– Isten hozott, főméltóságú uram! – Hosszú és heves kézrázás következett. Lovelace mintha észre se vette volna az afritát. Utána az egybegyűltekhez fordult: – Hölgyeim és uraim! Most, hogy megérkezett szeretett miniszterelnökünk, hivatalosan is kezdetét veheti a konferencia. Lady Amanda nevében is köszöntöm önöket Heddleham Hallban. Kérem, érezzék otthon magukat! – A mágus tekintete Nathanielre siklott, aki erre még mélyebben behúzódott az oszlop árnyékába. Lovelace elfordult. – Hamarosan meghallgatjuk az első beszédeket a nagyszalonban, amely Lady Amanda jóvoltából vadonatúj berendezéssel várja önöket. Addig is, kérem, fáradjanak a mellékterembe, ahol további frissítők várják önöket.

Széles mozdulattal intett, s a vendégsereg engedelmesen hömpölyögni kezdett a mutatott irányba.

Lovelace előredőlt, hogy beszéljen Devereaux–val. Nathaniel az oszlop mögül is hallotta, mit mond:

– Magamhoz kell vennem néhány anyagot a megnyitó beszédhez. Kérem, bocsásson meg főméltóságod. Néhány perc múlva ismét csatlakozom főméltóságodhoz.

– Persze, Lovelace, csak nyugodtan.

Devereaux és kísérete elindult kifelé a csarnokból. Lovelace pár pillanatig követte őket tekintetével, aztán elindult az ellenkező irányba. Nathaniel a helyén maradt, de a feltűnés elkerülése végett gyűjtögetni kezdte a falak mentén álló antik bútorokra és márványtalapzatokra letett üres poharakat. Mikor aztán az utolsó szolga is távozott, letette tálcáját egy asztalra, s akár egy kísértet, Lovelace nyomába szegődött.

38

Simon Lovelace magányosan rótta a kastély folyosóit.

Lehajtott fejjel lépkedett, kezét lazán összefogva a háta mögött. Ügyet se vetett a festményekre, szobrokra, kárpitokra s egyéb műtárgyakra, és egyszer se nézett hátra.

Nathaniel oszloptól talapzatig, könyvszekrénytől írópultig surrant, s mindegyik mögött addig rejtőzött, míg a mágus eléggé el nem távolodott tőle. Kalapált a szíve, és surrogó zajt hallott a fülében – egyszer, mikor lázas betegen feküdt, már tapasztalt ilyet. Most is lázban égett, de ezúttal nem a betegségtől, hanem az izgalomtól.

Most már gyorsan közeledett a pillanat, amikor Lovelace lecsap. Nathaniel olyan biztos volt ebben, mintha maga tervezte volna meg a puccsot. Azt még nem tudta, pontosan mi fog történni, de látta az akció közeledtét a mágus tartásán, járásának különös merevségén.

Azt kívánta, bár rátalálna Bartimaeus. A dzsinn volt az egyetlen fegyvere.

Lovelace felment egy keskeny melléklépcsőn, majd eltűnt egy nyitott boltív mögött. Nathaniel követte, nesztelenül helyezve lábát a csúszós márványlépcsőkre.

A boltívnél megállt, és belesett rajta. A következő helyiség kis könyvtár vagy valamiféle kiállító terem volt; mennyezetén tetőablakok nyíltak, de a természetes fény csak gyéren világította meg a helyiséget. Lovelace a falakra merőlegesen álló könyvespolcsorok között haladt. Itt–ott alacsony tárlóasztalok álltak, rajtuk különös alakú tárgyak. Nathaniel még egyszer körülnézett, majd, látva, hogy ellenfele már majdnem a túloldali ajtónál jár, lábujjhegyen beosont a helyiségbe.

Lovelace hirtelen megszólalt:

– Maurice!

Nathaniel behúzódott a legközelebbi polc mögé, nekivetette hátát a könyveknek, és igyekezett elnémítani zihálását. Hallotta, hogy kinyílik a távoli ajtó. Lassan, óvatosan megfordult, hogy kinézzen a könyvek között. További polcok takarták el a terem túlsó végét, de azért talált egy szűk rést, amelyen átnézve Schyler, az öreg mágus ráncos, vörös arcát pillantotta meg. Maga Lovelace takarásban volt.

– Simon! Mi a baj? Miért jöttél ide?

– Ajándékot hoztam – hangzott a fiatal mágus könnyed válasza. – A fiút.

Nathaniel megszédült a rémülettől. Aztán megfeszültek az izmai, felkészült a menekülésre…

Lovelace kilépett a könyvespolc mögül.

– Ne fáradj. Meghalsz, mielőtt elérnéd az ajtót.

Nathaniel remegett a félelemtől, de nem mozdult

– Gyere ide Maurice–hoz. – Lovelace gúnyos udvariassággal intett neki. Nathaniel bizonytalanul elindult – Úgy ni, okos gyerek vagy. És ne reszkess, mint a nyárfalevél. Kapsz még egy tanácsot: a mágus sose árulja el a félelmét.

Nathaniel megállt a polcok közötti folyosón, az öreg mágussal szemben. Most már a dühtől remegett nem a félelemtől. Jobbra–balra járt a tekintete, alkalmas menekülési irányt keresve. Egyet sem talált. Lovelace megveregette a vállát – az érintés áramütésként érte.

– Nekem sajnos mennem kell – szólt Lovelace. – Maurice gondjaira bízlak. Van egy ajánlata számodra. Tessék? Motyogtál valamit?

– Honnan tudta, hogy itt vagyok?

– Rufús Lime felismert téged. Sejtettem, hogy odalent nem csinálsz semmi meggondolatlanságot, hiszen a rendőrség keres amiatt a… szerencsétlen tűzeset miatt. Úgy döntöttem, kicsalogatlak a tömegből, mielőtt kellemetlenséget okozhatnál. De most bocsáss meg, sürgős dolgom van. Maurice, itt az idő.

Schyler ráncos szája elégedett vigyorra nyílt.

– Szóval megérkezett Rupert.

– Megérkezett, és az emberei egy jókora afritát idéztek meg neki. Szerinted gyanít valamit?

– Cöcö! Ugyan! Ez csak a szokásos üldözési mánia, amit még súlyosbított az az átkozott parlamenti botrány. Az Ellenállásnak van miért felelnie – nem mondhatnám, hogy megkönnyítették a dolgunkat. Ha hatalomra kerülünk, elkapjuk azokat az ostoba kölyköket, és láncra verve kiakasztjuk őket a Towerre!

Lovelace kelletlenül mordult egyet.

– Az afrita jelen lesz a beszéd alatt is. Rupert emberei ragaszkodni fognak hozzá.

–A közelében kell állnod, Simon. Az első löketnek kell érnie őt.

– Tudom. Remélem, az amulett…

– Hagyjuk a fölösleges fecsegést! Ezt már megbeszéltük. Tudod jól, hogy az amulett bírni fogja. – Az öreg mágus hangja saját mesterének rideg türelmetlenségét juttatta Nathaniel eszébe. A ráncos arc undok grimaszba torzult – Csak nem a nőt félted, Simon?

– Amandát? Ugyan már! Semmit nem jelent nekem. Akkor hát… – Lovelace nagy levegőt vett. – Minden készen áll?

–A pentagram megvan. Jól belátom a termet. Rufus a helyére tette a kürtöt, úgyhogy azzal sincs már gond. Nyitva lesz a szemem, és ha valaki megzavarna, cselekedni fogok. De kétlem, hogy szükség lenne rá. – Az öreg megborzongott. – Istenem, de várom már a percet!

– Viszlát nemsokára! – Lovelace sarkon fordult, és elindult a boltív felé. Úgy tűnt, Nathanielnek már a létezését is elfelejtette.

Az öreg váratlanul utána szólt.

– Rajtad van már a szamarkandi amulett?

Lovelace nem nézett hátra.

– Még nincs. Rufusnál van. Az afrita előbb–utóbb kiszagolná. Csak akkor veszem majd fel, mielőtt bemegyek.

– Jól van – sok sikert, fiam.

Nem jött válasz. Néhány másodperccel később szapora léptek koppantak a lépcsőn.

Schyler elmosolyodott. Olyan volt, mintha arcának minden árka és ránca a szeme sarkából eredne, de maguk a szemek fénytelen rések maradtak. Teste már annyira meggörnyedt az évek súlya alatt, hogy alig volt magasabb Nathanielnél. Kézfeje barnállott a májfoltoktól, s bőre viasszerűen fakó volt. Nathaniel mégis érezte benne az erőt.

– John – szólalt meg az öreg. – Úgy hívnak, igaz? John Mandrake–nek. Meglepődtünk, mikor itt találtunk. Hol a démonod? Elvesztetted? Könnyelműség volt.

Nathaniel összeszorította ajkát, és rápillantott a legközelebbi asztalra. Különös tárgyak feküdtek rajta: kőtálak, csontpipák és egy nagy, molyrágta fejdísz, mely egykor egy észak–amerikai sámáné lehetett. Csupa használhatatlan dolog.

– Én amellett voltam, hogy végezzünk veled – folytatta Schyler. – De Simon előrelátóbb. Azt javasolta, tegyünk ajánlatot neked.

– Milyen ajánlatot? – Nathaniel már a következő asztalt nézte, amelyen megsárgult papírgyűrűbe zárt fémkockák sorakoztak.

Az öreg mágus követte a tekintetét.

– A, Miss Cathcart gyűjteményét csodálod? Semmi használhatót nem fogsz találni köztük. A gazdag és ostoba közemberek körében divat mágikus tárgyakat összehordani, viszont nem divat bármit is tudni róluk. Boldog tudatlanság! Sholto Pinnt szüntelenül zaklatják a felsőosztálybeli bolondok az ilyen csecsebecsékért.

Nathaniel vállat vont.

– Valamilyen ajánlatról beszélt.

– Igen… Néhány perc múlva meghal a kormány száz legnagyobb hatalmú minisztere, s velük együtt a mi imádott miniszterelnökünk. Mikor Simon új rezsimje átveszi a hatalmat, az alacsonyabb rendű mágusok szó nélkül a mi oldalunkra állnak majd, mivel erősebbek vagyunk náluk. Viszont meglehetősen kevesen vagyunk, így a felsőbb szinteken nemsokára megüresedik jó néhány pozíció. A hatékony kormányzáshoz szükségünk lesz tehetséges, fiatal mágusokra. Szövetségeseinknek gazdagságot és hatalmat biztosítunk. Te még gyerek vagy, Mandrake, de a képességeid szembeötlőek. Nagy mágus válhat belőled. Állj mellénk, és olyan oktatásban lesz részed, amilyenre mindig is vágytál. Gondolj bele – nem lesz több titokban elvégzett kísérlet, nem kell megalázkodnod egy bolond előtt, aki arra se méltó, hogy a lábad nyomát megcsókolja! Mi kihívások elé állítunk. Felszínre hozzuk és szárnyalni engedjük a tehetségedet. És talán egy napon, mikor Simon és én már nem leszünk, elérhetsz a csúcsra…

Az öreg hatni hagyta a meglebegtetett képet. Nathaniel hallgatott. Hat évi csalódás és becsvágy forrott a lelkében. Hat év elfojtott vágyakozása azután, hogy elismerjék annak, aki, hogy nyíltan megmutathassa képességeit, hogy nagy hatalmú miniszterként bevonulhasson a parlamentbe. És most az ellenségei ajánlják fel neki mindezt. Mélyet sóhajtott.

– Látom, hogy nagy a kísértés, John. Nos, mi a válaszod?

Nathaniel az öreg mágus szemébe nézett.

– Simon Lovelace komolyan azt gondolja, hogy mellé állok?

– Igen.

– Azok után, ami történt?

– Igen. Tudja, hogyan működik az agyad.

– Akkor Simon Lovelace bolond.

– John…

– Egy beképzelt bolond!

– Gondolj…

– Azok után, amit velem tett? Felajánlhatná az egész világot, azt se fogadnám el! Hogy álljak mellé? Inkább a halál!

Schyler úgy bólintott, mintha elégedett lenne a válasszal.

– Hát igen. Előre mondtam neki, hogy ezt fogod felelni. Az vagy, aminek tartottalak: tökkelütött, zavaros fejű kölyök. Rosszul neveltek téged, köd ül az agyadon. Nem vehetjük hasznodat.

Az öreg tett egy lépés előre. Cipője megcsikordult a fényes padlón.

– Na, nem akarsz elszaladni, kisfiam? A dzsinned messze jár, más fegyvered pedig nincs. Nem akarsz egy kis egérutat?

Nathaniel nem szaladt el. Tudta, hogy azzal megpecsételné a sorsát A többi asztal felé pillantott de nem látta, miféle tárgyak vannak rajtuk. Ellenfele eltakarta őket.

– Tudnod kell – folytatta Schyler –, hogy első találkozásunk alkalmával lenyűgözött a fiatalságod és a tudásod. Ügy véltem, Simon túl gorombán bánt veled. Még az a dolog a csekényekkel is szórakoztató volt vállalkozó szellemről árulkodott Normális körülmények között lassan ölnélek meg – az nagyobb örömöt okozna. De néhány perc múlva fontos dolgom lesz, úgyhogy nem érek rá húzni az időt.

Schyler felemelte jobbját és kimondott egy szót. Sugárzó–lüktető fekete fény koszorú jelent meg az ujjai között

Nathaniel oldalvást a földre vetette magát.

Bartimaeus

39

Reméltem, hogy a kölyök gubanc nélkül kihúzza, amíg rá nem találok. A kastélyba bejutni ugyanis a vártnál nehezebb volt.

A gyík fel–alá szaladgált a falon, a párkányokon, a boltíveken, egyre sebesebben és egyre ötletszerűbben. Minden ablak, aminél megfordult – márpedig a kastélynak elég sok ablaka volt – gondosan be volt zárva. A gyík a nyelvét öltögette csalódottságában. Lovelace és társulata talán nem hallott a friss levegő jótékony hatásáról?

Az idő egyre múlt, és nekem továbbra se volt szerencsém. Az az igazság, hogy ódzkodtam az erőszakos behatolástól, és csak végső esetben akartam ehhez a módszerhez folyamodni. Nem lehettem ugyanis biztos benne, hogy nincsenek a benti helyiségekben őrök, akik a legkisebb zajt is észreveszik. Bár találnék egy repedést, egy rést, amin beslisszolhatok!… De nem, az épület tömör volt mint egy páncélszekrény.

Nem volt más hátra: a kéménnyel kellett próbálkoznom.

Ezzel az elhatározással a fejemben a tető felé vettem az irányt, ám pár méter után megakadt a szemem néhány nagyon magas és nagyon díszes ablakon, melyek valamivel odébb, az épület egy kiálló szárnyán helyezkedtek el. Méretük arra utalt, hogy jókora helyiség van mögöttük, de ennél is érdekesebb volt, hogy a hetedik síkon mindegyiket nagy energiájú mágikus rácsok hálója szőtte be. Mivel a kastély egyeden más ablakát sem védte hasonló berendezés, ez felcsigázta kíváncsiságomat.

A gyík odaszaladt körülnézni; pikkelyei finoman súrlódtak a fal kövén. Felkapaszkodott egy keretoszlopra, és óvatosan bekukucskált az ablakon, ügyelve arra, hogy feje messze elkerülje az izzó rudakat. Amit odabent látott, tényleg érdekes volt. Az ablak mögött kerek csarnok vagy előadóterem tárult fel. A hatalmas helyiség fényárban úszott a mennyezetről lelógó tucatnyi kristálycsillár jóvoltából. A terem közepén vörös posztóval behúzott kis emelvény állt, s előtte vagy száz szék sorakozott, csinosan félkör alakba rendezve. Az emelvényen szónoki olvasópultot helyeztek el, azon pohár és vizeskancsó állt. Kétség sem férhetett hozzá, hogy amit látok, a konferencia előadásainak helyszíne.

Az előadóterem berendezésének minden része – a kristálycsillároktól a falak gazdag aranydíszítéséig – a mágusok primitív nagyzolási mániáját tükrözte. Mind közül a leghivalkodóbb elem a faltól falig érő, tükörsima üvegpadló volt, mely tucatnyi szokatlan árnyalatban verte vissza a csillárok fényét. S mintha ez nem lett volna elég, az üveg alatt egy óriási és csodálatosan szép szőnyeg feküdt. Szemlátomást perzsa munka volt; számos sárkány, kiméra, mantikór és madár között egy fantasztikusan részletes vadászjelenetet ábrázolt. Egy életnagyságú herceg és udvaroncai lovagoltak az erdőben ebekkel, leopárdokkal, vércsékkel és egyéb szelídített bestiákkal körülvéve;

előttük a bokrok között szarvas csapat menekült. Kürtök harsogtak, zászlók lengtek… Az egész egy idealizált, amolyan mesebeli, keleti udvartartás képe volt, s még engem is lenyűgözött volna, ha nem nézem meg jobban az ábrázolt udvaroncok arcát De megnéztem, és máris nem voltam annyira elámulva. Az egyik figura Lovelace ronda képét viselte; egy másik Sholto Pinnre hasonlított odébb egy fehér kanca hátán felismertem egykori kihallgatómat, Jessica Whitwellt. Jellemző Lovelace–re, hogy egy ilyen tökéletes műalkotást is képes volt elrontani a nyálas

ötletével. Meg se kellett néznem, úgy is kitaláltam, hogy a herceg Devereaux, a miniszterelnök, és az ország minden jelentős mágusa ott van a talpnyalók között

Ez a különleges padló nem az egyetlen furcsaság volt a kerek teremben. Az összes többi ablakot is ugyanolyan mágikus háló védte, mint azt, amin át belestem. Ez érthető is volt hisz rengeteg előkelőséget vártak ide – a teremnek védelmet kellett nyújtania a behatolókkal szemben. Viszont az ablakot vizsgálva azt is felfedeztem, hogy a keretből hengeres fekete fémdarabok kandikálnak ki – besüllyesztett rácsok végei. Hogy azok mi célt szolgáltak, arról fogalmam se volt.

Épp ezen tűnődtem, amikor kinyílt egy ajtó a terem túlsó oldalán, és besietett rajta valaki. Az az olajos hajú férfi volt, akit az elrobogó autóban láttam: Lime, ahogy a kölyök mondta, Lovelace egyik szövetségese. Kendőbe csavart tárgyat tartott a karjában, és tekintete nyugtalanul fürkészte a termet. Odasietett a pódiumhoz, és fellépett rá. A szónoki pult lábában volt egy polc, ami a székek felől nem látszott – Lime lerakta rá a magával hozott tárgyat.

De mielőtt lerakta, fellibbent a kendő, s a látványtól remegés futott végig pikkelyes bőrömön.

A tárgy nem volt más, mint a szellemidéző kürt, amit a szamarkandi amulettet keresve Lovelace dolgozószobájában láttam. Az elefántcsont megsárgult a századok során, és karcsú fémpántokkal kellett megerősíteni, de a megfeketedett ujjnyomok tisztán kivehetők voltak. Egy szellemidéző kürt…

Kezdett világosság gyúlni a fejemben. Mágikus rácsok az ablakokon, vasrácsok a keretbe süllyesztve, készen arra, hogy kiemelkedjenek… Az előadóterem védelmi berendezései nem arra szolgáltak, hogy senki ne mehessen be – hanem hogy senki ne mehessen ki!

Most már legfőbb ideje volt behatolnom az épületbe. A légi őrszemekre ügyet sem vetve felmásztam a falon, és a vörös tetőcserepeken végigfutva megközelítettem a legközelebbi kéményt. Felszaladtam a kürtő szájához, és már–már beugrottam – majd borzadva kihátráltam. A lyukat szikrázó szálak szőtték be. Bejárat lezárva.

Átrohantam a szomszédos kéményhez. Ugyanaz. Meglehetősen felindult állapotban szaladgáltam fel és alá Heddleham Hall tetején, sorban ellenőrizve a kéményeket Mindegyik le volt rácsozva. Nem egy mágus igencsak alapos munkát végzett, hogy távol tartsa a kastélytól a kémeket.

Az utolsó kéménynél megálltam, és eltöprengtem a további lehetőségeken.

Amíg én a falakon és a tetőn szaladgáltam, odalent folyamatosan érkeztek a sofőr vezette autók a kastély főbejárata elé. A járművek kiböfögték utasaikat, majd továbbgurultak az épület melletti parkolóba. A vendégek többsége már megérkezett; hamarosan elkezdődhetett a konferencia.

Lenéztem füves parkba. Néhány későn érkező sietett a kastély felé.

És nemcsak ők.

A füves rész közepén egy tó terült el, díszes szökőkúttal, amely szerelmes görög istent ábrázolt, amint meg akar csókolni egy delfint. A tavon túl az út bekanyarodott a fák közé, a bejárati diadalív irányába. Ott, az út már belátható szakaszán három alak közeledett, kettő gyorsan, a harmadik még gyorsabban. Ahhoz képest, hogy nemrég leütötte egy mezei egér, Mr. Squalls kimondottan jó tempót produkált. Fia még fürgébb volt: őt valószínűleg hiányos ruházata ösztökélte gyorsabb haladásra (a suhanc ebből a távolságból egyetlen nagy pattanásnak tűnt). De egyikük se tudott lépést tartani a szakállas bérgyilkossal, aki vízszintesen lobogó köpönyegben sietett le az útról a gyepre. Ajaj! Ebből baj lehet.

Squalls és Fia iránti könyörületességemet átkozva a kürtő szegélyére kuporodtam, és tépelődni kezdtem. Vajon megtehetem–e, hogy nem törődöm a távolban masírozó trióval? Egy újabb pillantás döntött helyettem. A szakállas férfi az eddiginél is gyorsabban közeledett. Lépései normális hosszúságúnak tűntek, furcsamód mégis szédítő iramban falta a métereket. Máris megtette az út és a tó közti távolság felét. Ilyen tempóban egy perc múlva eléri a kastélyt…

Későbbre kellett halasztanom a behatolást Nem volt idő diszkrét megoldásra. Feketerigóvá változtam, és nyílegyenesen lerepültem a tetőről.

A fekete ember sebesen közeledett Észrevettem, hogy a lába körül furcsán remeg a levegő – valahogy vibrált a kép, a mozdulatok egyik síkon se voltak tisztán beláthatok. Most már rájöttem a megoldásra: a férfi hétmérföldes csizmát viselt. Még néhány másodperc, és a tempója követhetetlenné válik – lépésenként akár egy kilométert is megtehetett. Fokoztam hát a repülési sebességemet.

A tó környéke egészen szemrevaló hely volt (ha nem számítjuk a régi isten és a delfin visszataszító szobrát). A parton fiatal kertész gyomlált, a vízen pár ártatlan kacsa úszkált álmatagon. Sás ingott lágyan a lenge szélben. Valaki loncot futtatott fel egy kis lugasra a tó mellett: a növény leveleit kellemes, békés zöld fénybe vonta a délutáni nap.

Ezt csak a rend kedvéért mondtam el. Az első detonációm elvétette a bérgyilkost (hétmérföldes csizmát viselő emberre nehéz célozni), s helyette a lugast találta el, ami nyomban köddé vált. A kertész visítva beugrott a tóba, kisebb szökőárat zúdítva szegény kacsákra, a sás pedig kigyulladt. A fekete ember felnézett. Eddig nem vett észre, bizonyára mert a csizma irányításával volt elfoglalva. Támadásom tehát nem volt épp sportszerű – de mit csináljak, sietnem kellett a konferenciára! A második detonációm pontosan mellbe találta. A férfi eltűnt a smaragdzöld lángfelhőben.

Ha minden gondom ilyen egyszerűen megoldódna!

Leírtam egy gyors kört, végigpásztáztam a látóhatárt, de nem láttam se őröket, se egyéb veszélyforrást, hacsak nem minősítjük annak Fia rózsaszín hátsó felét. Ő meg az apja hanyatt–homlok elrohantak megcsodálni a diadalívet. Helyes. Már épp indultam volna vissza a kastélyhoz, amikor detonációm füstje eloszlott, és megpillantottam a bérgyilkost, aki egy sáros kráterben üldögélt mocskosan, pislogva, de nagyon is elevenen.

Hmmm. Elismerem, erre nem számítottam.

Csikorogva lefékeztem a levegőben, visszafordultam, és kilőttem még egy, valamivel erősebb detonációt. Ez már az a fajta volt, amitől még Dzsabor térde is megrogyna kissé. Egy embert mindenféleképp lenge füstfelhővé kellett volna változtatnia.

Csakhogy Szakállt nem gyúlékony fából faragták. Mikor ismét felszállt a füst, már félig fel is állt, méghozzá milyen könnyedén! Mintha a délutáni szundításából ébredt volna. Igaz, a ruhája nagyrészt elégett, de a bőrén egy karcolás se volt.

Az a típus vagyok, aki veszi a lapot, feladtam hát ezt a módszert.

A férfi benyúlt köpenye maradékába, és egy belső zsebből ezüstkorongot vett elő. Meglepő fürgeséggel meglendítette karját, és eldobta a fegyvert – az elsuhant közvetlenül a csőröm mellett, és elegáns kört leírva visszatért gazdája kezébe.

Ezzel betelt a pohár. Az elmúlt néhány napban nagyon sok mindent elviseltem. Akivel csak találkoztam, ki akart készíteni: dzsinnek, mágusok, egyszerű halandók, mindenki. Megidéztek, bántalmaztak, rám lőttek, korlátoztak személyes szabadságomban, présbe raktak, ugráltattak, és összességében úgy bántak velem, mint a kapcaronggyal. Erre most még ez a pasas is beáll a sorba, pedig igazán nem akartam mást, mint szép csendben eltenni láb alól.

Egyszóval kijöttem a sodromból.

A világ legdühösebb feketerigója zuhanórepülésben leszállt a tó közepén álló szökőkútra. A delfin farkának végénél landolt; szárnyával átkarolta a szobrot, s miközben emelni kezdte, ismét kőszörnnyé változott. A delfin és az isten elváltak talapzatuktól. A szobor némi recsegés és a szakadó ólom nyikordulása közepette felemelkedett. A szétroncsolt belső csövekből vízsugár tört elő. A kőszörny a feje fölé emelte a szobrot, ugrott egyet, és a tóparton ért földet, nem messze a bérgyilkostól.

A pasas nem csodálkozott el annyira, mint szerettem volna. Újra elhajította korongot, s a mérgező ezüstfegyver a karomba vágott.

A fájdalomra ügyet sem vetve, egy skót fatörzsdobó mozdulatával elhajítottam a szobrot. Az csinált néhány elegáns szaltót, majd tompa puffanással a bérgyilkosra esett.

Meg kell hagyni, emberünket eléggé mellbe vágta a dolog. Mindazonáltal még mindig messze volt a számomra kívánatos lapos és mozdulatlan állapottól. Szemlátomást küzdött az elterült istennel, igyekezett fogást találni rajta, hogy ledobhassa magáról. A dolog most már kezdett fárasztó lenni. Arra jutottam, hogy ha nem tudom megállítani a pasast, legalább lelassítom. Miközben ő a kapálózással volt elfoglalva, ráugrottam, kicsatoltam hétmérföldes csizmáját, lerántottam a lábáról, és bedobtam a tó mélyére, épp a soraikat rendező kacsák közé. A csizma szó nélkül elsüllyedt.

– Ezért megfizetsz – hörögte a bérgyilkos. Még mindig birkózott a szoborral, de már sikerült félig lelöknie magáról.

– Te tényleg nem tudod, mikor kell feladni – mordultam rá, és bosszúsan megvakartam a szarvam. Eltöprengtem, hogy mit csináljak vele, amikor…

… úgy éreztem, mintha kiszívnák a zsigereimet a hátamon keresztül. Esszenciám ficánkolt, vonaglott. Elakadt a lélegzetem. Testem a bárgyilkos szeme láttára fakóvá, ködszerűvé vált.

A pasas összeszedte az erejét, és lelökte magáról a szobrot. A fájdalomtól kábultan is láttam, hogy felpattan a földről.

– Állj meg, gyáva féreg! – ordította. – Maradj itt, és harcolj tovább!

Megráztam felé egyik elhalványuló karmomat.

– Nagy szerencséd van – hörögtem. – Most futni hagylak. A markomban voltál, és ne fele…

A fenyegetést már nem tudtam befejezni, mivel semmivé foszlottam.

Nathaniel

40

A szurokfekete plazmalövedék az első asztalba csapódott. Eltűnt a sámánfejdísz, a kőtálak, a csontpipák, maga az asztal és egy jókora részen padló is – mégpedig olyan szörcsögő–cuppanó zajjal, mint mikor folyadékot szippant be a porszívó. A padlón nyílt kráterből bűzös gőz szállt fel.

Nathaniel eközben bukfencezett egyet, és rögtön talpra is szökkent. A gurulástól egy kicsit megszédült, de nem vesztette el a lendületét. Odarohant a következő asztalhoz, amin a fémkockák sorakoztak. Miközben Schyler ismét felemelte a kezét, felmarkolt annyi kockát, amennyit csak tudott, majd beugrott a legközelebbi könyvespolc mögé. A következő plazmaadag a háta mögött csapódott be.

Most megállt egy pillanatra. A polcon túlról az öreg mágus ciccegését hallotta.

– Mit tervezel, fiacskám? Megint csekényeket fogsz rám küldeni?

Nathaniel ránézett a markában tartott kockákra. Nem egyszerű csekények voltak, de nem is sokkal többek azoknál. Prágai kockák: földönfutó mágusok olcsó mutatványai. Minden egyes kocka egy apró szellemet és porított ásványi anyagok keverékét tartalmazta. Egy egyszerű kioldóparancsra a csekénynek és a poroknak látványosan lángra kellett lobbanniuk. Vacak kis tűzijátékok voltak ezek, semmiképp sem fegyverek.

A kockák mindegyikét az aranysori alkimisták híres lombikemblémáját viselő papírgyűrűbe bújtatták. Régi darabok voltak, talán 19. századiak. Az sem volt biztos, hogy működnek.

Nathaniel találomra fogott egy kockát, és papírgyűrűstől áthajította a polcok fölött.

Utána elharsogta a kioldóparancsot.

A kockába zárt kis kobold ragyogó, ezüst szikraeső és egy cincogó dallam kíséretében kigyulladt. A teremben enyhe, de jól azonosítható levendulaillat terjedt szét.

Schyler vidám hahotára fakadt.

– Milyen bájos! Még kérek! Jó szagú szeretnék lenni, amikor átvesszük a hatalmat! Berkenyeillatú nincs? Az a kedvencem!

Nathaniel kiválasztott egy újabb kockát. Olcsó tréfa vagy sem, ezzel kellett beérnie.

Hallotta a cipőtalpak nyikorgását, ahogy Schyler csoszogva elindult az ő polcköze felé. Mit tegyen? Balról a fal, elölről és hátulról egy–egy polc állta útját. Nem volt menekvés.

Vagy mégis? A polcok nyitottak voltak: minden könyvsor fölött át lehetett látni a szomszédos polcközbe. Talán ha át tudna törni…

Eldobta a második kockát, és nekiszakadt a polcnak.

Maurice Schyler felbukkant a sarkon. Keze eltűnt a remegő energiagömbben.

Nathaniel úgy ütközött neki a polcnak, akár a magasugró, aki leveri a rudat. Elmotyogta a kioldóparancsot.

A kocka az öreg arca előtt robbant fel. Piros csíkot húzó szikrák röppentek szanaszét, és felcsendült egy–két ütem egy 19. századi cseh indulóból.

A szomszédos polcközben vagy ötven könyv zuhant a földre, akár egy leomló fal. Nathaniel elterült rajtuk.

Inkább hallotta, semmint látta, amint a harmadik plazmalövedék szétrombolta a háta mögötti polcközt.

Schyler hangja most már kissé ingerülten csengett.

– Kisfiam, szorít az idő! Nagyon kérlek, maradj nyugton.

Nathaniel azonban addigra felpattant, és már szaladt is a következő polc felé. Csak mozgott, nem gondolkodott, s nem engedett magának egy másodpercnyi szüntetet sem, nehogy páni rémülete eluralkodhasson rajta. Egyetlen cél vezérelte: hogy elérje a terem túlsó végén nyíló ajtót. Az öreg azt mondta, van ott egy pentagram.

–Figyelj rám, John! – A következő közben Nathaniel hanyatt ráesett a lezuhant könyvekre. – Tisztelem a kitartásodat… – Egy bőrbe kötött szótár a halántékának ütközött; szikrák villogtak a szeme előtt. Nem törődött vele, feltápászkodott. – …de ostobaság bosszút esküdni a mesteredért. – Újabb plazmaadag robbant, újabb polcok tűntek el. A teremben sűrű, csípős füst terjengett. – Ostobaság és természetellenes dolog. Én például magam végeztem a mesteremmel, valamikor réges–régen. De még meg is értenélek, ha Underwood tiszteletre méltó mágus lett volna. – Nathaniel maga mögé hajította harmadik kockáját Az ráesett egy asztalra, pattogva végiggurult rajta, de nem robbant fel. Elfelejtette kimondani a kioldóparancsot – De nem volt tiszteletre méltó mágus – vagy szerinted igen, John? Nagyszájú idióta volt. És most miatta fogsz meghalni. Jobb lett volna, ha veszteg maradsz.

Nathaniel elérte az utolsó polcközt. Már csak néhány lépés választotta el az ajtótól. De itt, most először, megtorpant. Lángoló düh öntötte el, kisöpörve lelkéből a félelmet.

Halk cipőnyikorgás. Az öreg csoszogva haladt a teremben; arra ment, amerre levert könyveket talált, és benézett minden egyes oldalfolyosóra. Nathanielnek nyomát se látta. Már közel járt az ajtóhoz, s felemelt kézzel belépett az utolsó polcköz elé…

Aztán ingerülten ciccegett. A polcköz üres volt.

Nathaniel, aki addigra nesztelenül visszamászott az előző közbe, hátulról közeledett Schyler felé. Itt volt az alkalom, hogy meglepje ellenfelét.

A három kocka egyszerre találta el az öreget, s egyeden parancsra, egy időben robbantak fel. Az egyik egy citromzöld Katalin–kerék volt, a másik egy pattogó bécsi ágyú, a harmadik egy ultramarinkék görögtűz. Külön–külön meglehetősen szerény hatásuk lett volna, de együttesen annál nagyobb erőt képviseltek. Népszerű dalocskák egyvelege zendült fel, és a levegő megtelt a berkenye, a havasi gyopár és a kámfor illatával. A robbanás ereje nagyot taszított Schyleren, aki arccal nekiesett a terem végében nyíló ajtónak. Az ajtó beszakadt, az öreg pedig elterült rajta. A kezén lüktető fekete energiagömb azonnal eltűnt.

Nathaniel lassan elindult felé a füstön át, kezében az utolsó kockával.

Az öreg mágus nem mozdult.

Talán csak tetteti: a következő pillanatban harcra készen felugrik majd… Lehetséges. Mindenre fel kell készülnie.

Még egy lépés… Még mindig nem mozdul. Nathaniel most már ott állt az öreg bőrtalpú cipője mellett.

Egy fél lépés… most már biztosan feláll.

Maurice Schyler nem állt fel. Kitörte a nyakát. Arca az ajtó táblájára nehezedett, szája félig nyitva volt. Nathaniel olyan közel állt hozzá, hogy meg tudta volna számolni a ráncait; látta az apró, piros ereket az öreg orrán és a szeme alatt…

Schyler nyitott szeme vak volt és üveges, akár a vágódeszkán heverő halé. Néhány szál fehér haj lógott az arcába.

Nathanielnek megremegett a válla. Másodpercekig úgy érezte, elsírja magát.

De nem. Erőt vett magán, és nem mozdult; várta, hogy zihálása lecsillapodjon, reszketése megszűnjön. Mikor már úgy érezte, ura az érzelmeinek, átlépett az öreg holtteste fölött.

– Tévedtél – szólt halkán. – Nem a mesteremért teszem ezt.

Az ajtó egy szűk, ablaktalan, egykor talán raktárnak szánt helyiségbe vezetett. A szoba közepén pentagramot rajzoltak a padlóra, körülötte gondosan elhelyezett gyertyák és füstölőedények álltak. Két gyertyát feldöntött a bezuhanó ajtó, ezeket Nathaniel felállította.

Az egyik falon arany képkeret lógott, madzaggal egy szöghöz erősítve. A keretben nem volt se festmény, se üres vászon; helyette egy nagy, kerek, napfényes terem és sok kicsi, mozgó alak látszott benne. Nathaniel nyomban rájött, mi az: egy látóüveg, sokkal erősebb és jobb minőségű, mint az ő bronzlemeze. Közelebb lépett a kerethez. A terem egy nagy előadó volt, tele székekkel. Padlóját furcsán fénylő szőnyeg borította. A kicsi alakok, a miniszterek, oldalról vonultak be pohárral a ,kezükben; csevegetek, nevetgéltek, szép fekete tollat és mappát vettek át az ajtó mellett sorakozó szolgáktól. A miniszterelnök is jelen volt, szokás szerint hódolók gyűrűje vette körül, a háta mögött pedig ott állt a mogorva afrita. Lovelace még nem érkezett meg a terembe.

De bármelyik pillanatban beléphet, és akkor megvalósítja, amit eltervezett.

A padlón egy doboz gyufa hevert. Nathaniel gyorsan meggyújtotta a gyertyákat, sebtében ellenőrizte a füstölőket, azután beállt a körbe. Sietsége ellenére is megcsodálta a könnyed eleganciát, amivel a pentagramot rajzolták. Utána behunyta a szemét, összpontosított, és igyekezett felidézni a varázsigét.

Néhány másodperc múltán készen állt. Egy kicsit kaparta a torkát a füst; kettőt köhintett, aztán kimondta a szavakat.

A hatás azonnal jelentkezett. Nathaniel olyan rég nem hajtott végre sikeres szellemidézést, hogy összerezzent, mikor a dzsinn megjelent. Kőszörnyalakban tűnt fel, és duzzogó képet vágott.

– Te aztán értesz az időzítéshez! – fakadt ki szemrehányóan. – Pont akkor jut eszedbe szólítani, mikor végre sikerült elkapnom a bérgyilkost!

– Mindjárt kezdődik! – Nathaniel kissé megszédült a megerőltető művelettől. Nekidőlt a falnak, hogy összeszedje magát.

– Nézd meg! Ott, a látóüvegben! Gyülekeznek, Lovelace már elindult, és rajta lesz az amulett, úgyhogy bármi történik, nem eshet baja. Szerintem szellemidézésre készül.

– Na ne mondd! Erre már nekem is sikerült rájönnöm. Na jó, gyerünk – hadd kapjalak a karmaim közé!

Bartimaeus próbaképpen kinyújtóztatta ujjait – azok hátborzongatóan nyikorogtak.

Nathaniel elsápadt. Ez látva a kőszörny az égre emelte tekintetét.

– Vinnem kell téged – magyarázta. – Ha fel akarjuk tartóztatni Lovelace–t, sietnünk kell. Amint belép az ajtón, a termet lezárják, arra mérget vehetsz.

Nathaniel tétován lépett egyet. A kőszörny türelmetlenül toppantott.

– Miattam nem kell aggódnod – hadarta. – Nem fogok sérvet kapni. Dühös vagyok, és duzzadok az erőtől.

E szavakkal derékon ragadta Nathanielt, és már indult volna – de elbotlott az ajtóban fekvő testben.

– Legközelebb ne hagyd szanaszét az áldozataidat! Majdnem letört a nagylábujjam!

Bartimaeus egy ugrással maga mögött hagyta a holttestet és az ajtót, és kőszárnyával csapkodva nekiiramodott a kiállító teremben.

Nathaniel gyomra minden lépésnél bukfencet vetett.

– Lassabban! – nyögte. – Rosszul vagyok!

– Akkor ez nem fog tetszeni. – A dzsinn nagyot ugrott a teremből kivezető boltív alatt, s a lépcsőt kihagyva tíz méterrel odébb, a lenti folyosón landolt. Nathaniel panaszos kiáltása visszhangot vert a csúcsíves boltozaton.

A kőszörny félig szökellve, félig repülve haladt a folyosó vége felé.

– No lám – szólt csevegő hangon –, túl vagy az első saját kezű emberöléseden. Milyen érzés? Férfias, mi? Segít elfelejteni Underwood nejének halálát?

Nathaniel annyira szédült, hogy gondolkodni se tudott, nemhogy válaszolni.

Egy perccel később a száguldás véget ért – de olyan hirtelen, hogy Nathaniel keze–lába meglendült, mint egy rongybabáé. A kőszörny egy hosszú folyosó elején torpant meg; ledobta Nathanielt a földre, és némán előre mutatott. Nathaniel megrázta a fejét, hogy kissé magához térjen, aztán kimeresztette a szemét.

A folyosó túlsó végén volt az előadóterembe nyíló ajtó. Három ember állt ott: egy gőgös lakáj, aki a kilincsen tartotta a kezét; Rufús Lime, a halképű mágus; és Simon Lovelace, aki épp a gallérját gombolta. A nyakán megcsillant valami sárga, aztán a gallér és a nyakkendő a helyére került Lovelace vállon veregette szövetségesét, és belépett az ajtón.

– Elkéstünk! – sziszegte Nathaniel. – Nem tudnád…

Elhallgatott a meglepetéstől – a kőszörny ugyanis eltűnt.

Vékonyka hang suttogott a fülébe:

– Szedd rendbe a hajad, és siess az ajtóhoz! Szolgákat még beengednek. Húzz bele!

Nathanielnek sürgető ingere támadt, hogy megvakarja a fülcimpáját: valami apró, csiklandozó dolgot érzett rajta. Mindazonáltal sikerült türtőztetnie magát; felegyenesedett, hátrasimította haját, és sietve elindult a folyosón.

Lime időközben elment valahová, s a szolga éppen becsukta az ajtót.

– Várjon! – Nathaniel azt kívánta, bár mélyebb és erősebb hangja lenne. – Hadd menjek be! Azt mondták, kell még valakit felszolgálni!

A lakáj összevonta a szemöldökét

– Te meg ki vagy? – kérdezte. – Hol van William?

– Öhm, nagyon fáj a feje. Az utolsó pillanatban be kellett ugranom helyette.

Léptek hangzottak fel a folyosón, és parancsoló hang harsant: 

– Várjon!

Nathaniel megfordult. Bartimaeus halkan szitkozódott a fülcimpáján. A fekete szakállú bérgyilkos sietett feléjük: mezítláb volt, rongyos köpenye lengett a hátán, kék szeme villámokat szórt

– Gyerünk! – súgta a dzsinn. – Még résnyire nyitva van az ajtó! Surranj be!

A bérgyilkos megszaporázta lépteit.

– Állítsa meg azt a gyereket!

Nathaniel bakancsa sarkával rátaposott a lakáj lábára. Az felkiáltott fájdalmában, elengedte a kilincset, és Nathaniel után kapott. A fiú kitért előle, meglökte a nehéz ajtót, és beoldalazott a résen.

A fülcimpáján ülő rovar toporzékolt izgalmában.

– Zárd ki őket!

Nathaniel teljes erőből nyomni kezdte az ajtót, aminek azonban most már a lakáj is nekifeküdt odakintről. Az ajtó lassan nyílni kezdett.

Aztán felcsendült odakint a bérgyilkos higgadt, gúnyos hangja:

– Hagyja, hadd maradjon bent. Megérdemli a sorsát.

A külső nyomás megszűnt, és Nathaniel be tudta csukni az ajtót. Azon nyomban zárak kattantak a fában, és nehéz reteszek csúsztak a helyükre tompa zajjal.

Nathaniel fülében megszólalt a vékonyka hang:

– Na, ez most elég vészjósló volt.

41

Bartimaeus

Attól kezdve, hogy behatoltunk a rémségek termébe és azt ránk zárták, felgyorsultak az események. A kölyöknek valószínűleg nem volt ideje alaposabban megszemlélni az elénk táruló képet, mielőtt az végleg megváltozott volna. Ellenben én, akinek összehasonlíthatatlanul élesebbek az érzékeim, a pillanat tört része alatt tökéletesen megfigyeltem minden részletet.

Először is: hol voltunk? A lezárt bejárati ajtónál, a kerek üvegpadló legszélén. Az üveg felületét érdessé tették, hogy ne csússzon, de csak annyira, hogy azért még tisztán kivehetők legyenek az alatta elnyúló szőnyeg motívumai. A fiú épp a szőnyeg széle, az összefonódó indákat ábrázoló szegély fölött állt. Körös–körül a terem fala mentén kifejezéstelen arcú szolgák sorakoztak, mindegyik egy–egy desszertekkel és italokkal megrakott zsúrkocsi mellett. A félkörsorokba rendezett székek, amelyeket már az ablakból is láttam, immár mágustomporok súlya alatt nyekeregtek. A tomporok gazdái iszogattak, és fél füllel hallgatták Amanda Cathcartot, aki köszöntőbeszédet mondott az emelvényen. Simon Lovelace ott állt mellette, és várt.

– Végezetül engedjék meg, hogy felhívjam figyelmüket az üvegpadló alatti szőnyegre. Megrendelésünkre készítették Perzsiában, s tudomásom szerint a legnagyobb méretű szőnyeg Angliában. Ha figyelmesen megszemlélik, valamennyien megtalálhatják rajta a képmásukat. ( Elismerő moraj, szórványos taps.) A ma délutáni eszmecsere hat óráig tart. Utána vacsorát szolgálunk fel a fűtött kerti sátrakban, és lett kardnyelők látványos műsorát tekinthetik meg. (Lelkes éljenzés.) Köszönöm. Most pedig átadom a szót a konferencia valódi házigazdájának, Simon Lovelace–nek! (Gyér taps.)

A nőével párhuzamosan az én hangom is ott csengett a kölyök fülében. Tetű alakját öltöttem, hogy a lehető legkisebb legyek. Hogy miért? Mert azt akartam, hogy az afrita csak akkor vegyen észre, mikor már elkerülhetetlen. Rajta kívül én voltam az egyetlen Másik Világ–beli lény a teremben (a mágusok udvariassági okokból az ülés idejére elküldték koboldjaikat), és jelenlétemet az afrita bizonyára fenyegetésként értékelte volna.

– Több alkalom nem lesz – magyaráztam. – Hidd el nekem, Lovelace perceken belül akcióba lép, még mielőtt az afrita megérzi az amulett auráját. Ott van a nyakában; mögé tudsz lopózni, hogy kihúzd az inge alól? Attól észbe kapnának a mágusok.

A kölyök bólintott, és oldalazva elindult a szolgák sorfala mentén. Eközben Lovelace a pódiumon behízelgő beszédbe kezdett:

– Miniszterelnök úr, hölgyeim és uraim! Engedjék meg, hogy szavakba öntsem, mekkora kitüntetés számunkra…

A székek és a fal között nyitva állt az út a pódium felé. A kölyök futásnak eredt, én pedig

biztattam, mint zsoké az engedelmes (bár ostoba) versenylovat.

Hanem alighogy elhaladtunk az első vendégek mellett, kinyúlt egy csontos kéz, és nyakon ragadta a kölyköt.

– Te meg hova igyekszel, szolga?

A hang ismerős volt. A gyászgolyóbis kellemetlen emlékét ébresztette fel bennem. Gazdája nem volt más, mint a csupa csont képű, fehér tüskehajú Jessica Whitwell. Nathaniel kapálózva igyekezett kiszabadulni, én pedig habozás nélkül szaladni kezdtem a fül mögötti puha bőrön a támadó kéz felé.

– Eresszen el! – nyögte Nathaniel.

– …öröm és megtiszteltetés… – Lovelace még nem vett észre semmit.

– Hogy merészeled megzavarni a konferenciát? – A nő kegyetlenül belevájta éles körmeit a kölyök nyakába. A tetű már közeledett vértelen, sovány csuklója felé.

– Értse meg… – zihálta Nathaniel. – Lovelace–nél van…

– Hallgass, kölyök!

– …köszönthetem. Sholto Pinn sajnálattal üzeni, hogy egészségi állapota miatt…

– Zárja gúzsba, Jessica – javasolta a szomszédos széken ülő mágus. – Majd később foglalkozunk vele.

Megérkeztem a csuklóra. Az alsó oldalán szép, kék erek futottak.

A tetű nem elég nagy ahhoz, amit most terveztem. Jó éles rágókkal megáldott szkarabeusszá változtam hát. Élvezettel martam a csuklóba.

A nő akkorát sikított, hogy beleremegtek a kristálycsillárok. Elengedte Nathanielt, aki megtántorodott, úgyhogy kis híján leestem a nyakáról. Lovelace most már elhallgatott, és elkerekedett szemmel felénk fordult. Csakúgy mint mindenki más a teremben.

Nathaniel felemelte a kezét, és a pódium felé mutatott.

– Vigyázzanak! – hörögte (Jessica Whitwell majdnem megfojtotta őt). – Lovelace–nél van a sza…

Fehér háló emelkedett ki körülöttünk a földből, s zárult össze Nathaniel feje fölött. Whitwell leeresztette a kezét, és szopni kezdte vérző csuklóját.

– …markandi amulett! Mindenkit meg akar ölni! Nem tudom, hogyan, de borzalmas lesz és…

A szkarabeusz csüggedten megütögette Nathaniel vállát.

– Ne strapáid magad! – mondtam. – Úgy se hallják, amit mondasz. A nő leszigetelt minket. – A kölyök értetlenül pislogott. – Még sose voltál gúzsban? Pedig a magadfajták imádják használni.

Lovelace–t figyeltem. Szemét Nathanielre szegezte, s pillantásában némi bizonytalanságot és dühöt véltem felfedezni. Aztán lassan elfordult, hogy folytassa beszédét. Köhintett, várta, hogy hallgatósága elcsendesedjen, s közben fél keze a szónoki pultba rejtett polc felé vándorolt.

A kölyök pánikba esett: erőtlenül csapkodta a gúzs rugalmas falát.

– Nyugalom – szóltam rá. – Várj, amíg megvizsgálom. A legtöbb gúzsnak vannak gyenge pontjai. Ha találok egyet, ki tudunk szabadulni.

Léggyé változtam, és körkörösen repülve módszeresen vizsgálni kezdtem a gúzs membránjait, hibás pontot keresve rajtuk.

– De hát nincs időnk…

– Te csak hallgass és figyelj – csitítottam szelíden.

Bár nem mutattam, most már én is nyugtalankodtam egy kicsit. A kölyöknek igaza volt: tényleg nem sok időnk maradt.

Nathaniel

De hát nincs időnk… – kezdte Nathaniel.

– Fogd be a szád és figyelj! – A légy kétségbeesetten röpködött körbe–körbe a rugalmas börtönben. Hangjában páni rémület csengett.

Olyan szűk volt a hely, hogy Nathaniel a kezét is alig tudta felemelni, nemhogy a lábával kezdhetett volna valamit. A legszívesebben felordított volna, de sikerült uralkodnia magán. Mélyeket lélegzett, s hogy ne kelljen a bezártságra gondolnia, a gubón kívül zajló eseményekre koncentrált.

A kellemetlen közjáték után a mágusok figyelme ismét a szónok felé fordult. Lovelace úgy tett, mintha mi se történt volna:

– Szeretnék köszönetet mondani Lady Amandának, amiért rendelkezésünkre bocsátotta gyönyörű kastélyát… Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy becses figyelmükbe ajánljam a remekmívű mennyezetet és a felbecsülhetetlen értékű csillárokat. Ezek a gyémántkeménységű kristályból készült, csodálatos darabok a francia háború után a lerombolt Versailles–ból kerültek ide. Tervezőjük…

Lovelace–nek rengeteg mondanivalója volt a csillárokról. A konferencia résztvevői mind felfelé bámultak, és elismerő hangokat hallattak. Szemlátomást nagyon érdekelte őket a mennyezet.

Nathaniel a légyhez fordult.

– Találtál gyenge pontot?

– Nem. Túl jó, a fenébe is… – A légy dühösen zümmögött. – Miért is engedted, hogy a nő elkapjon!? Most tehetetlenek vagyunk!

Már megint a tehetetlenség. Nathaniel az ajkába harapott.

– Gondolom, Lovelace meg akar idézni valamit – mondta.

– Egyértelmű. Van hozzá egy kürtje, úgyhogy végig se kell mondania a varázsigét. Időt spórol vele.

– És mit fog megidézni?

– Ki tudja? Felteszem, valami olyat, ami el tudja intézni az afritát.

Nathaniel torkát megint elszorította a sírásra ingerlő rémület. Közben Lovelace még mindig a mennyezet sajátosságait ecsetelte. Nathaniel szüntelenül a hallgatóságot pásztázta, remélve, hogy elkaphatja valamelyik mágus tekintetét, de hiába: a jelenlévők egytől egyig a elbűvölten bámulták a csillárokat. Nathaniel csüggedten leszegte fejét.

És a szeme sarkából észrevett valami különöset.

A padló… Káprázott a szeme a lámpafényt visszatükröző üveglap ragyogásától, mégis szinte biztosra vette, hogy mozgást lát a padlón: mintha egy fehér hullám futott volna át rajta. Nathaniel összehúzta a szemét; a gúzs membránjai is torzították a képet. Ennek ellenére az a határozott benyomása támadt, hogy valami egyre nagyobb területen betakarja a szőnyeget.

A légy a feje körül röpködött.

– Az mindenesetre vigasztaló – magyarázta –, hogy a lény nem lehet túlságosan erős, különben Lovelace–nek pentagramot kellene használnia. Az amulett őt személy szerint megvédi ugyan, de az igazán hatalmas szellemeket gondosan kordában kell tartani. Ha szabadon garázdálkodhatnak, annak mindig katasztrofális következményei vannak. Gondolj csak Atlantiszra.

Nathanielnek fogalma sem volt, mit történt Atlantisszal. Továbbra is a padlót figyelte. Egyszerre rádöbbent, hogy a különös jelenség az egész teremre kiterjed: úgy tűnt, mintha a padló minden pontja megmozdult volna, pedig az üveglap szilárdan feküdt a helyén. Nathaniel lenézett a lába között – és egy fiatal varázslónő mosolygó arcát látta elsiklani az üveg alatt. Aztán egy lófej jött, majd egy fa díszes lombkoronája…

Ekkor döbbent rá, hogy mi történik valójában. A szőnyeget nem letakarták, hanem gyorsan és titokban kihúzták az üveg alól. És ez nem tűnt fel senki másnak. Amíg a mágusok a plafont bámulták, a talpuk alatt kicserélték a padlót.

– Ohm, Bartimaeus…

– Mit akarsz? Koncentrálni próbálok.

–A padló…

– Aha. – A légy leszállt Nathaniel vállára. – Na, ez bizony kínos.

Nathaniel lába alatt elsiklott az indákkal díszített szegély majd a szőnyeg rojtos széle. Hófehér felület bukkant elő – talán meszelt vakolat –, melyen fekete tintával rajzolt, jókora rúnák díszelegtek. Nathaniel nyomban rájött, mi az, amin állnak, és a teremben körbepillantva meg is bizonyosodott róla. Precízen megrajzolt körök szakaszait látta, csillagheggyé összefutó két egyenes szakaszt, rúnák elegánsan ívelő, piros és fekete vonalait…

– Ez egy hatalmas pentagram – suttogta. – És mind benne állunk.

– Nathaniel – szólt a légy. – Bár azt mondtam, maradj nyugton, ne kapálózz és ne kiabálj, ezt most visszavonom. Viselkedj minél feltűnőbben! Próbáld magadra vonni ezeknek a féleszűeknek a figyelmét!

Nathaniel engedelmeskedett: toporzékolt, integetett, vadul rázta a fejét, és ordított, ahogy a torkán kifért. A légy szédítő tempóban repült körülötte, teste százféle rikító színben villogott. A mágusok azonban semmit sem vettek észre mindebből. Még a legközelebb ülő, Jessica Whitwell is úgy bámulta a plafont, mintha az élete függne tőle.

Nathanielt ismét elöntötte az a borzalmas tehetetlenségérzés, ami a tűz estéjén megbénította tagjait. Egyszerre elhagyta minden ereje, szertefoszlott minden megmaradt önbizalma.

– Miért nem néznek ide!? – fakadt ki keserűen.

– Mert kapzsik – felelte a légy. – A gazdagság bűvöletében élnek. Ez így nem fog menni. Megpróbálkoznék egy detonációval, de abba belehalnál.

– Akkor azt hagyjuk.

– Bárcsak levetted volna már rólam az időtlen fogság átkát! – sopánkodott a légy. – Akkor most kitörhetnék, és lerohanhatnám Lovelace–t. Te persze meghalnál, de én mindenki mást megmentenék, esküszöm, és aztán elmondanám nekik, hogy milyen önfeláldozó voltál. Hősként ün… Odanézz! Kezdődik!

Nathaniel ekkor már egy ideje Lovelace–t figyelte. A mágus, aki eddig a mennyezetre mutogatott, most hirtelen leeresztette a kezét, és benyúlt a szónoki pult mögé. Kiemelt onnan egy kendővel letakart valamit, a kendőt félredobta, majd a szájához emelte a tárgyat. Az egy kürt volt – egy megsárgult, repedt csontkürt. Lovelace homlokán verejték gyöngyözött; a cseppek megcsillantak a lámpák ragyogó fényében.

A hallgatóság soraiban valami, ami nem lehetett, ember, haragosan felordított. A mágusok döbbenten kapták le pillantásukat a mennyezetről.

Lovelace megfújta a kürtöt.

Bartimaeus

Mikor kihúzták alólunk a szőnyeget, és előkerült a hatalmas pentagram, már tudtam, hogy csúnya dolognak nézünk elébe. Lovelace alaposan kidolgozta tervét. Valamennyien, így ő is, össze voltunk zárva a körben azzal a valamivel, amit a Másik Világból készült megidézni. Az ablakokon és nyilván a falakban is rácsok állták utunkat, úgyhogy esélyünk se volt a menekülésre. Lovelace nyakában ott lógott a szamarkandi amulett – az sérthetetlenné tette őt de mindenki másnak a sorsa a megidézett szellem kezében volt.

Nem hazudtam a kölyöknek. Épeszű mágus korlátozó pentagram nélkül csak egy bizonyos határig hajlandó elmenni a szellemidézésben. A leghatalmasabb lények, ha szabadságukban áll, ámokfutásba kezdenek – Lovelace elrejtett pentagramja arra utalt, hogy ennek a lénynek a szabadsága csak az előadóteremre fog kiterjedni.

De a mi mágusunknak nem is kellett több. Mikor a szolgája eltávozik, már csak ő lesz életben a nagy hatalmú kormánytagok közül, ergo megörökli a miniszterelnöki posztot.

Lovelace megfújta a kürtöt. Az a hét sík egyikén se adott ki hangot, de tudtam, hogy a Másik Világban annál harsányabban zeng.

Mint arra számítani lehetett, az afrita reagált a leggyorsabban. Már mikor a szellemidéző kürt előkerült, dühös üvöltést hallatott, a vállánál fogva felkapta Rupert Devereaux–t, és vele együtt megcélozta a legközelebbi ablakot. Mikor nekiütközött az üvegnek, a mágikus rács acélkéken fellángolt, és mennydörgésszerű robajjal visszalökte őt. Az afrita és a miniszterelnök kalimpáló tagokkal, bukfencezve zuhantak a széksorok felé.

Lovelace leeresztette a kürtöt, és elmosolyodott.

A mágusok eszesebbje már a kürt láttán felfogta, mi a helyzet. Színes villanások kíséretében koboldok jelentek meg többek válla fölött. Mások erősebb segítőket hívtak – a mellettünk álló nő dzsinn idéző varázsigét mormolt.

Lovelace óvatosan lelépett a pódiumról, s közben valahová a magasba nézett. Szemüvege lencséin fény táncolt. Öltözéke kifogástalan volt, még a nyakkendője se csúszott félre. A teremben uralkodó fejetlenség szemlátomást tökéletesen hidegen hagyta.

Valami megvillant a levegőben.

Nekiugrottam a gúzs falának, kétségbeesetten kerestem a gyenge pontot – de nem találtam.

Ujabb villanás. Megremegett az esszenciám.

Nathaniel

A mágusok többsége most már felállt a székéről. Rémülten kérdezgették egymást, hogy mi történik, s zavartan kapkodták a fejüket jobbra–balra, látván az ajtók és ablakok elé becsúszó vastag vas– és ezüstrudakat. Nathaniel már rég abbahagyta a hadonászást: belátta, hogy senki nem fog odafigyelni rá. Azt is mozdulatlanul nézte végig, mikor néhány sorral előrébb egy mágus félrerúgta székét, felemelte a kezét, és mindössze néhány méter távolságból sárga tűzgolyót röpített Lovelace felé. Meglepetésére a lövedék ívesen bekanyarodott, és eltűnt Lovelace mellkasában. Maga Lovelace, aki még mindig feszülten figyelt egy pontot valahol a magasban, mindezt látszólag észre se vette.

A légy előre–hátra röpködött mintha a fejével akarta volna áttörni a gúzs falát.

– Ez az amulett műve – magyarázta izgatottan. – Beszippant minden támadó varázst.

Jessica Whitwell időközben befejezte a szellemidézést, s immár ott lebegett mellette egy fekete medve alakját öltött dzsinn. A nő előremutatott, és elharsogott egy parancsot. A medve úszó mozdulatokkal megindult a levegőben.

Mások is próbálkoztak Lovelace ártalmatlanná tételével: a mágus több mint egy percig dühödten robajló energialövedékek záporában állt A szamarkandi amulett azonban mindent beszippantott. Lovelace sértetlen maradt, csak a haját kellett kissé lesimítania.

Az afrita a zuhanást követően felemelkedett a padlóról, s miután egy székre ültette a felájult miniszterelnököt, kitárta fényes, mozgékony szárnyait, s maga is beszállt a küzdelembe. Nathanielnek feltűnt, hogy nagy vargabetűvel közelíti meg Lovelace–t, elkerülve a pódium fölötti légteret.

Addigra mágusok egész csoportja ért oda az ajtóhoz; ők most felváltva rángatták a kilincset – persze hiába.

Az afrita nagy erejű varázst küldött Lovelace felé. Az vagy túl gyorsan repült, vagy a negyediknél magasabb síkon volt csak érzékelhető, mindenesetre Nathaniel nem látott belőle többet vékony füstcsíknál, ami egy szempillantás alatt elérte Lovelace–t. Nem történt semmi. Az afrita felszegte fejét, mintha kábító ütés érte volna.

A másik oldalról a fekete medve közelítette meg Lovelace–t. Mellső mancsainak végén két–két szablyaméretű penge jelent meg.

A mágusok eközben fejvesztve rohangáltak az ajtók és az ablakok között, utána pedig már csak céltalanul összevissza, ki–ki a maga visító koboldjától kísérve.

Aztán valami történt az afritával. Nathanielnek az a benyomása támadt, mintha a szellem tóban tükröződő képét látná, és a vízbe egy marék kavicsot dobtak volna. Az afrita hirtelen ezernyi remegő darabra tört szét, majd a darabok valamiféle szívóerő hatására a pódium fölé röppentek, és ott semmivé váltak.

A medve dzsinn megállt a levegőben, behúzta pengekarmait, és lassú csapásokkal hátrálni kezdett.

A légy zümmögve Nathaniel füléhez repült, és rémülten kiabálta:

– Most! Most! Nem látod?

De Nathaniel nem látott semmit

Egy nő rohant el mellette, a pániktól eltátott szájjal. A haja világoskék volt.

Bartimaeus

Sokan voltak, akik elsőnek az afrita eltűnését vették észre. Valóban az volt az igazi látványosság, a parádés nyitány, de igazság szerint akkor már másodpercek óta peregtek az események. Az afritának egyszerűen nem volt szerencséje; miközben rohant, hogy elhárítsa a gazdáját fenyegető veszélyt, túl közel került a hasadékhoz.

A rés a levegőben mintegy négy méter hosszú volt, és csak a hetedik síkon látszott. Néhány kobold talán megpillantotta, de a halandók közül biztosan senki. Nem szép szabályos, függőleges hasadék volt, hanem rézsútos és tépett szélű, mintha a tér vastag, sűrűn szőtt szövet módjára szakadt volna szét. Kényszerű tétlenségemben volt időm végignézni, ahogy kialakult: a pódium fölötti első villanások után a levegő vibrálni kezdett, eltorzult, majd hirtelen szétnyílt a vonal mentén.

Amint megjelent a hasadék, elkezdődtek a változások.

A pódiumon álló szónoki pult átalakulások során ment át: fából agyaggá változott, aztán furcsa, narancssárga fémmé, végül pedig olyasvalamivé, ami gyanúsan emlékeztetett a viaszra. Aztán kissé megroskadt, mintha féloldalt megolvadt volna.

A pódium vörös posztójából néhány szál fű nőtt ki.

Az emelvény fölötti csillár kristályfüggői vízcseppekké olvadtak; a cseppek egy pillanatig még szivárványos színekben ragyogva a helyükön lógtak, aztán a padlóra záporoztak.

Egy szaladó mágus zakóján a hajszálcsíkok megannyi kígyó módjára tekeregtek.

Ezek és a tucatnyi más apró furcsaság egy vendégnek se tűnt fel. Az afrita látványos megsemmisülése kellett hozzá, hogy végre észbe kapjanak.

Akkor aztán kitört a pánik. Halandók és koboldok rohangásztak és röpködtek, kiabáltak és visítoztak szerte a teremben. Lovelace és én minderre ügyet sem vetve a hasadékot néztük. Vártuk, hogy átbújjon rajta valami.

42

Bartimaeus

Amit vártunk, végül bekövetkezett. A hasadék közelében a síkok egyszerre szétcsúsztak, mintha kihúzták volna őket egymás mögül. Egy hétszemű lény láthat ilyet, ha jól fejbe kólintják: a pódium mögötti ablakok meghétszereződtek, és mindegyikük valamilyen szögben megdőlt. Kimondottan szédítő látvány volt.

Ha a Lovelace megidézte lény erejéből kitelik, hogy így szétzilálja a síkokat, gondoltam, a pentagramban állók nem sok jóra számíthatnak. A szellemnek már nagyon közel kellett lennie. A hasadékra szegeztem a szememet…

Amanda Cathcart szaladt el mellettünk visítva, csinos, baba kék frizurával. A díszes társaság most már egyéb érdekes jelenségekre is felfigyelt. Két mágus – azon tévhittől hajtva, hogy árthatnak Lovelace–nek – óvatlanul megközelítette a pódiumot, ami ahhoz vezetett, hogy a testük ízléstelenül megnyúlt; emellett egyikük orra nevetséges nagyságúra nőtt, a másiké pedig eltűnt.

– Mi történik? – suttogta a kölyök.

Nem válaszoltam. Ebben a pillanatban kitágult a hasadék.

A hét sík örvénylő elegybe vegyült, akár a megkevert szirup. A hasadék kitátotta száját, és áthatolt rajta egy karra emlékeztető valami. Átlátszó volt, mintha a legjobb minőségű üvegből lenne – igazság szerint tökéletesen láthatatlan lett volna, ha nincs körülötte a síkok szédítően kavargó egyvelege. A kar néhányszor ki–be csusszant a hasadékban: úgy tűnt, ízlelgeti az anyagi világ szokatlan közegét. A kar végén négy kidudorodást vagy ha úgy tetszik, ujjat figyeltem meg; azoknak se volt anyaguk, csak a síkok háborgó örvénye rajzolta körül őket

Odalent Lovelace egy lépést hátrált, és kissé reszkető kézzel benyúlt az inggombjai közé, az amulett megnyugtató érintését keresve.

A síkok összemosódása következtében a többi mágus is megpillantotta a kart. A látvány kétségbeesett és panaszos hangokat csalt ki belőlük, melyek jó néhány oktávos hangtartományt lefedtek. A legbátrabbak közül többen a terem közepére futottak, és rávették dzsinnjeiket, hogy azok küldjenek detonációkat illetve egyéb ártásokat a hasadék felé. Ezek a kísérletek azonban mind kudarcba fulladtak. Nem akadt egyetlen sugár, egyetlen bomba sem, amelyik akár csak megközelítette volna a kart; mind vagy irányt változtatva a fiaiba csapódott, vagy ártalmatlanul a padlóra hullott, akár a csőből kicsurranó víz.

A kölyök úgy eltátotta a száját, hogy mókusok hintázhattak volna az állkapcsán.

– Mi–mi az… a valami? – hebegte.

Jogos kérdés volt. Valóban: mi is volt az a valami, ami a fél karjával szétzilálta a síkokat, és elhárította a legerősebb varázslatokat? Adhattam volna hatásvadász választ, mint pl.: „Maga a végzet!”, de annak nem sok teteje lett volna, már csak azért sem, mert kölyök egyszerűen megismételte volna a kérdést.

– Nem tudom pontosan – feleltem. – Hogy ilyen tétován jön át, az arra utal, hogy nem sokszor idézték még meg. Valószínűleg döbbent és haragos, de az ereje elég egyértelmű. Nézz körül! A pentagramban minden varázslat csütörtököt mond, a tárgyak eltorzulnak… Érvényüket vesztették a fizika és a mágia törvényei. A leghatalmasabb szellemlények mindig magukkal hozzák a Másik Világ káoszát. Megértem, hogy Lovelace nem merte vállalni a kalandot a szamarkandi amulett nélkül.

Az átlátszó kar után időközben egy szintén átlátszó, izmos, legalább két méter széles váll is megjelent, és most egy fejszerűség kezdett átbújni a hasadékon. Annak is csak a korvonala volt érzékelhető; átnézve rajta tisztán és élesen látszottak az ablakok meg a távoli fák, körülötte viszont az addiginál is hevesebben kavarogtak a síkok.

– Lovelace ezt nem idézhette meg egyedül – szóltam. – Biztos, hogy segítettek neki, és nem csak a vén madárijesztő, akit megöltél, meg a halképű, aki az ajtónál állt. Ebben egy valóban erős mágusnak a keze is benne van.

A hatalmas szellem átbújt a hasadékon. Megjelent még egy kar, aztán a törzs körvonalai. A mágusok többsége csoportokba verődött a fal mellett, de néhányat, akik az ablakoknál álltak, elkapta egy örvényhullám, ami most végigfutott a síkokon. Nekik kicserélődött az arcuk – egy férfiból nő lett, egy nőből gyerek. Az egyik mágus eszét vesztette ettől az átalakulástól, és vakon rohanni kezdett a pódium felé. A teste egy szempillantás alatt cseppfolyóssá olvadt, spirális ívben felemelkedett, majd nyomtalanul eltűnt a hasadékban. Gazdám borzadva felnyögött.

Most egy nagy, átlátszó lábszár bújt ki a résen, szinte nőiesen óvatos és kecses mozdulattal. A helyzet kezdett kilátástalanná válni, de én természetemnél fogva örök optimista vagyok. Megfigyeltem, hogy a lényből kiinduló örvényhullámok megváltoztatják azoknak a varázslatoknak a jellegét, amelyekkel összeütköznek. Ez némi reményre adott okot.

– Nathaniel – szóltam. – Figyelj rám!

Először nem válaszolt. Szemlátomást nehezen tudta feldolgozni, hogy a hazáját irányító hölgyek és urak úgy rohangálnak, mint a lefejezett tyúkok. Az elmúlt napok eseményei után már–már elfelejtettem, hogy milyen zöldfülű. Ebben a percben a legkevésbé se tűnt mágusnak: szimplán egy rémült kisfiú volt

– Nathaniel!

Erőtlen hang.

– Tessék.

– Ide figyelj! Ha kiszabadulunk a gúzsból, tudod, mit kell tenned?

– De hát hogy szabadulnánk ki?

– Ne azzal törődj. Ha kiszabadulunk, mi a teendő?

Vállat vont.

– Akkor elmondom. Két tennivalónk van. Először: el kell venni az amulettet Lovelace–től. Az a te dolgod lesz.

– Miért?

– Mert most, hogy Lovelace nyakában van, én nem nyúlhatok hozzá. Az amulett elnyel minden mágikus lényt, és én nem szeretnék véletlenül erre a sorsra jutni. Tehát rád vár a feladat. Mikor becserkészed Lovelace–t, majd megpróbálom elterelni a figyelmét.

– Ez kedves tőled.

– A másik dolgunk – folytattam – visszájára fordítani a meg–idézést, hogy elkergessük nagyra nőtt barátunkat. Ez is a te dolgod lesz.

– Ez is…!?

– Igen. Én azzal segítek, hogy elveszem Lovelace–től a kürtöt. Csak úgy járhatunk sikerrel, ha összetörjük. Neked viszont rá kell venned néhány mágust, hogy mondják ki az elbocsátó szavakat Az erősebbje biztos ért hozzá, feltéve hogy még eszüknél vannak. Ne félj, ez már nem a te dolgod lesz. Akkor ezt megbeszéltük, ugye? Rástartolunk az amulettre. Ha megvan, te elindulsz segítséget szerezni, én pedig foglalkozom Lovelace–szel.

Hogy mit válaszolt volna a kölyök, az már sose derül ki, mert ebben a pillanatban a hatalmas szellem kilépett a hasadékból, és különösen erős örvény remegtette meg a síkokat. A hullám végigsöpört az elhagyott székeken – néhányat elfolyósított, másokat felgyújtott –, és elérte a fényes, fehér gúzst is, amiben gazdámmal raboskodtunk. A hullám érintésére a membrán felrobbant, s a légnyomás kétfelé röpített minket. A kölyök szerencsétlenül esett, megvágta az arcát.

Nem messze tőlünk a nagy, átlátszó fej lassan körbefordult.

– Nathaniel! – kiáltottam. – Állj fel!

Nathaniel

Zúgott feje a robbanástól, és nedvességet érzett az ajkán. Valahol a közelben, a terembeli kaotikus zsivaj közepette egy hang az igazi nevét kiáltotta. Feltápászkodott

A szellemlény immár teljes terjedelmében a teremben volt: Nathaniel érzékelte mennyezetig

tornyosuló alakját. Mögötte, a túlsó falnál mágusok és koboldok rettegő csapata kuporgott előtte pedig ott állt Simon Lovelace. A mágus egyik kezét a mellkasára szorította, a másikban még mindig ott volt a szellemidéző kürt.

– Látod, Ramuthra? – harsogta. – Nálam van a szamarkandi amulett, így fölöttem nincs hatalmad! De mindenki más a teremben, minden halandó és szellem a tiéd! Parancsolom, hogy pusztítsd el őket!

A hatalmas lény lassan bólintott. Azután a legközelebbi máguscsoport felé fordult, lökéshullámokat küldve körös–körül a teremben. Nathaniel futni kezdett Lovelace felé. Nem sokkal odébb egy légy repült alacsonyan a padló fölött.

Lovelace észrevette a legyet, s attól kezdve rajta tartotta a szemét. A rovar előbb megközelítette őt, aztán eltávolodott, majd megint közelebb merészkedett – s ezalatt Nathaniel hátulról a mágus felé osont.

Egyre közelebb és közelebb…

A légy most nyílegyenesen megcélozta Lovelace arcát. A mágus pislogott, s Nathaniel ezt a pillanatot használta ki a támadásra. Nekifutásból felugrott Lovelace hátára, és szaggatni kezdte a mágus gallérját Ezzel egy időben a légy selyemmajommá változott, s ujjacskáival mohón a kürt után kapott. Lovelace felkiáltott, lekevert egy jókora pofont a selyemmajomnak – az bukfencezve a földre huppant –, majd lendületesen előrehajolt, és a fején át ledobta magáról Nathanielt, aki hanyatt az üvegpadlóra esett.

A fiú és a majom egymás mellett hevertek Lovelace lábánál a földön. A mágus szemüvege a fél fülén lógott. Nathaniel leszakította a gallérját, így a szamarkandi amulett aranylánca fedetlenül maradt a nyakán.

– No lám! – fordult Nathanielhez a mágus, miután megigazította szemüvegét –, szóval visszautasítottad az ajánlatomat. Nagy kár. Hogy sikerült leráznod Maurice–ot? Ez segített neked? – A selyemmajomra mutatott. – Felteszem, ez Bartimaeus.

Nathanielnek másodpercekre elállt a lélegzete a kemény eséstől. Megpróbált felemelkedni a földről, de nagyon fájt a háta.

A selyemmajom morogva felpattant, és alakja változni kezdett.

– Gyerünk! – sziszegte oda Nathanielnek. – Állj fel mielőtt…

Lovelace intett egyet, és kimondott egy rövid szót. A következő pillanatban magas, sakálfejű alak tűnt fel az oldalán.

– Nem akartalak megidézni – szólt a mágus. – Jó szolgát nehéz találni, és ebből a teremből, attól tartok, csak én fogok élve távozni. De itt van Bartimaeus, és nem foszthatlak meg a lehetőségtől, hogy te végezz vele. – Könnyed mozdulattal a Nathaniel mellett kuporgó, ugrásra kész kőszörnyre mutatott. – Ezúttal ne okozz csalódást, Dzsabor.

A sakálfejű démon előrelépett, mire a kőszörny szitkozódva felröppent. Dzsabor hátából két, vöröslő erekkel átszőtt szárny nőtt ki. A dzsinn csont ropogás szerű zajjal csapott egyet velük, és már suhant is Bartimaeus után, Nathaniel és Lovelace magukra maradtak. A fiú hátfájása enyhült, most már fel tudott tápászkodni. Szemét a mágus nyakán csillogó aranyláncra szegezte.

– Tudod, John – szólt Lovelace, könnyedén paskolva tenyerét a kürttel –, ha az a szerencse ért volna, hogy kezdettől fogva én tanítalak, mi ketten nagyszerű dolgokat vihettünk volna véghez. Ha rád nézek, olyan, mintha saját magamat látnám fiatalon – te is úgy áhítod a hatalmat, mint én. – Elmosolyodott, kivillantva hófehér fogait. – De téged elrontott Underwood gyengesége és középszerűsége.

Lovelace elhallgatott, mert ekkor áttántorgott kettejük között egy üvöltő mágus, akinek a bőrét apró, acélkék pikkelyek borították. Szerte a teremben leírhatatlan, ijesztő zajok hangzottak fel: azok a varázslatok keltették őket, melyek a Ramuthrából kiinduló lökéshullámokkal találkozva eltorzultak vagy visszájukra fordultak. A mágusok és koboldok többsége a túloldali falnál tolongott – ha lett volna merre menekülniük, bizonyára eltaposták volna egymást. A hatalmas lény lusta léptekkel megindult feléjük. Eltorzult roncsok jelezték az útját: megnyúlt, elgörbült, természetellenes színekben játszó székek, táskák és kisebb–nagyobb személyes tárgyak. Nathaniel igyekezett nem figyelni minderre; az amulett láncára meredt, és újabb támadásra készült.

Lovelace elmosolyodott,

– Látom, még mindig nem adtad fel – szólt – Pontosan erről beszélek: most is megmutatkozik a vasakaratod. Nagyon helyes. De ha az én tanítványom lennél, megtanultad volna féken tartani az indulatodat, amíg nincsenek mögötte megfelelő képességek. Az igazi mágus tudja, hogy csak akkor lesz hosszú életű, ha van türelme.

– Ezt már más is mondta – felelte rekedten Nathaniel.

– Hallgatnod kellett volna rá. Túl sokat ártottál nekem ahhoz, hogy életben hagyjalak, de ha nem így volna, itt már akkor se tehetnék érted semmit. Az amuletten nem lehet osztozni.

Lovelace egy pillanatig tűnődve nézett Ramuthrára. A démon sarokba szorított egy kisebb csapatnyi mágust, és kinyújtotta feléjük átlátszó ujjait. Felhangzott egy éles sikoly – aztán elnémult, mintha elvágták volna.

Nathaniel apró mozdulatot tett. Lovelace tekintete azonnal újra felé fordult.

– Még mindig harcolsz? – vonta fel a szemöldökét a mágus. – Ha nem vagy képes feladni, és szépen meghalni a gyáva bandával együtt, akkor veled kezdem a takarítást. Tekintsd ezt bóknak, John.

Ajkához emelte a kürtöt, és röviden belefújt Nathaniel megborzongott; változást érzett a háta mögött.

A kürtszó hallatán Ramuthra megtorpant A síkok háborgása felerősödött körülötte, mintha intenzív érzelem, talán düh sugározna esszenciájából. Nathaniel tisztán látta, hogy a szellem megfordul, s úgy tűnt Lovelace–re néz a terem túloldaláról.

– Ne habozz, szolga! – kiáltott rá Lovelace. – Teljesítsd a parancsom! Ez a gyerek haljon meg elsőként.

Nathaniel földöntúli tekintetet érzett magán. Az óriási fej felé nézett, s pillantása megakadt a fej mögött lógó gyönyörű arany faliszőnyegen. A szőnyeg részletei olyan kristálytisztán rajzolódtak ki, mintha a szellem esszenciája felnagyította volna őket – Gyerünk! – Lovelace hangja száraz, elcsukló volt. A démonból most erőteljes hullám indult ki, mely az egyik csillárt kis sárga madarakká változtatta. Azok szétrebbentek, majd a mennyezet alatt köddé váltak A démon egy súlyos lépéssel hátat fordított a többi mágusnak és elindult Nathaniel felé.

A fiú zsigerei mintha vízzé változtak volna. Hátrálni kezdett Lovelace nevetése csengett a fülében.

Bartimaeus

Megint összeállt hát az álompáros: Dzsabor meg én. Összeszokott partnerekként jártuk táncunkat: ő üldözött, én visszavonultam, szépen, lépésről lépésre. Repültünk a káosz dúlta teremben, cikázva kerülgettük a rohangászó halandókat, az eltorzult, felrobbanó varázslatokat és a hatalmas lényből kiinduló energiahullámokat Dzsabor arcán furcsa grimasz ült: talán ingerült volt, talán elbizonytalanodott – mindenesetre ez a helyzet még az ő kivételes képességeit is próbára tette. Elhatároztam hát, hogy tovább rombolom az önbizalmát

– Milyen érzés hitványabbnak lenni Fakarlnál? – kiáltottam oda neki, miközben behúzódtam a csillársor egyik megmaradt darabja mögé. – Úgy látom, Lovelace az ő életét nem akarta kockára tenni azzal, hogy megidézi ide.

Dzsabor a csillár túloldaláról egy dögvészt hajított felém, de a varázs összeütközött egy energiahullámmal, és csinos virágesővé változott.

– Milyen bájos! – rikkantottam. – Köss belőlük csokrot! Szívesen adok kölcsön egy vázát.

Dzsabor felfogóképességét ismerve nem hinném, hogy megértette a sértést, de a jelek szerint hanghordozásom is elég volt ahhoz, hogy szóbeli választ csikarjon ki belőle.

– Azért engem idézett meg, mert én vagyok az erősebb! – üvöltötte, azzal leszakította, és felém hajította a csillárt Egy balett–táncos eleganciájával félreszökkentem, s a díszes lámpa a falba csapódott, kristályzáport zúdítva a lapuló mágusok fejére.

Kecses manőverem nem hatotta meg Dzsabort.

– Gyáva féreg! – ordította. – Lopakodsz, táncolsz és bujkálsz, mint mindig!

– Ezt hívják intelligenciának – feleltem, majd egy piruett lezárásaképpen megragadtam egy törött mennyezeti gerendát, és gerely módjára Dzsabor felé hajítottam. Ő annyi fáradságot se vett, hogy kitérjen előle: hagyta, hogy a gerenda a vállának ütközzön, és lepattanjon róla. Azután nekiindult. Szép szavak ide vagy oda, lopakodással, tánccal és bujkálással pillanatnyilag nem sokra mentem, s a teremben körülpillantva láttam, hogy a helyzet rohamosan romlik. Ramuthra megfordult, és elindult visszafelé a teremben, arra, ahol Lovelace és a gazdám állt. Nem volt nehéz kitalálni, miről szól a dolog: Lovelace haladéktalanul el akarta tenni láb alól a bosszantó kis vakarcsot. Meg tudtam érteni az álláspontját.

Lovelace még mindig a kezében tartotta a kürtöt, és a nyakában még mindig ott lógott az amulett. Az eddigi teljesítményünk tehát egyenlő volt a nullával. Valahogy el kellett terelnem a mágus figyelmét, mielőtt Ramuthra végezhetett volna a fiúval. Támadt egy jópofa ötletem… De ahhoz előbb le kellett ráznom Dzsabort egy időre.

Dzsabor piócatermészetét ismerve ezt könnyebb volt elhatározni, mint megvalósítani.

Utánam nyújtózkodó ujjai elől kitérve lebuktam a terem közepe felé. A hasadék közelsége miatt a pódium már rég valamilyen zselészerű anyaggá változott Elő ember vagy szellem egy se volt ezen a részen, csupán gazdátlan cipők és székek hevertek elszórtan az üvegpadlón.

Szélsebesen zuhantam. Dzsabor a nyomomban volt, hallottam szárnya suhogását.

Ahogy egyre közelebb kerültem a hasadékhoz, feszülni kezdett az esszenciám: elkapott és előrefelé húzott egy kellemetlen szívóerő, a szellemidéző varázséhoz hasonló. Mikor az érzés elérte az elviselhetőség határát, hirtelen lefékeztem, és villámgyors szaltóval megfordultam. Már jött is Dzsabor, előrenyújtott kezekkel, dühtől elvakultan, nem törődve a mögöttem leselkedő veszéllyel. Csak az érdekelte, hogy végre az esszenciámba döfhesse karmait, és széttéphessen, ahogy a régi Om–boszban és Föníciában tette áldozataival.

Csakhogy én nem templomok oszlopai közt reszketve megbúvó halandó voltam, hanem Bartimaeus, a félelmet nem ismerő dzsinn. Szilárdan megvetettem hát a lábam.

Dzsabor jött, én pedig birkózópózt vettem fel.

Ő sakálüvöltésre tátotta a száját…

Én meg csaptam egyet a szárnyammal, amitől kissé felemelkedtem. Mikor Dzsabor elzúgott alattam, villámgyorsan megfordultam, és teljes erőből belerúgtam a hátsó felébe. Baráti biztatásom és saját lendülete folytán Dzsabor nem tudott elég gyorsan lefékezni. Kétségbeesetten előreszegte szárnyát… lelassult… vicsorogva megfordult…

A hasadék szívóereje visszatartotta. Arcán a kétség felhője suhant át. Csapkodni próbált a szárnyaival, de azok nem akartak engedelmeskedni: olyan volt, mintha sebesen áramló szirupba süllyedtek volna. Szürkésfekete foszlányok szakadtak le a szárnyak széléről és tűntek el a hasadékban: Dzsabor esszenciájának apró darabkái. A dzsinn összeszedte minden erejét, és csodával határos módon sikerült is egy kicsit közelebb tornásznia magát hozzám. Odamutattam neki felemelt hüvelykujjamat.

– Szép volt! – ujjongtam. – Megtettél vagy öt centit! Csak így tovább! – Újabb herkulesi erőfeszítés következett. – Még egy centi! Bravó! Ha így haladsz, mindjárt elérsz!

Biztatás gyanánt meglengettem előtte a fél lábamat, de persze ügyeltem rá, hogy ne kaphassa el. Vicsorogva nyújtózkodott felém, de most már a végtagjai felületéről is hámlani kezdett az esszencia. Izmai másodpercről másodpercre vékonyodtak, s ahogy fogyott az ereje, egyre kevésbé tudott ellenállni a szívóhatásnak. Csúszni kezdett hátrafelé, először lassan, azután egyre gyorsabban.

Ha csak annyi esze van, mint egy tyúknak, átváltozott volna például szúnyoggá: egy kis testben talán ki tudott volna vergődni a hasadék gravitációs teréből. Az erre utaló baráti jó tanács megmenthette volna, de hát, istenem, annyira lekötött felbomlásának látványa, hogy mire észbe kaptam, már késő volt. Hátsó végtagjai és szárnyai fokozatosan felolvadtak, és sűrű, szürke–fekete folyadéksugárként spirális ívben a hasadék felé röppentek, hogy azon át eltűnjenek a Földről. Nem lehetett kellemes érzés neki – főként mert Lovelace parancsa még mindig ide kötötte –, arcán mégsem tükröződött fájdalom, csak gyűlölet. És ez így is maradt az utolsó pillanatig. Mikor a tarkója már elfolyósodott, még akkor is rám szögezte izzó, vörös szemét. Aztán az is eltűnt, elnyelte a hasadék, és én magamra maradva integettem utána.

Túl sok időt azonban nem vesztegethettem búcsúzkodásra. Sürgősebb feladataim voltak annál.

Nathaniel