Honnan tudom letölteni Jonathan Stroud: A szamarkandi amulettet?

A szamarkandi amulett

Jonathan Stroud

A SZAMARKANDI AMULETT

Budapest, 2004

A mű eredeti címe:

The Amulet of Samarkand

First published by Random House UK Limited, London, 2003

Book I of the Bartimaeus Trilogy

Az eredeti mű, a Bartimaeus trilógia első köteteként,

a Random House kiadásában jelent meg.

Published in agreement with Jonathan Stroud

represented by Laura Cecil Literary Agency, London,

whose representative in Hungary is ICBS, Copenhagen

A szerző képviselője a londoni Laura Cecil Irodalmi Ügynökség,

a magyarországi jogok tekintetében az ICBS, Koppenhága

Copyright © Jonathan Stroud, 2003.

Minden jog fenntartva; a műnek részletei sem közölhetőek,

és semmilyen formában nem sokszorosíthatóak

a jogtulajdonos engedélye nélkül.

A borítóterv a Miramax Books (USA) engedélyével készült

© DOYLE PARTNERS

Hungarian translation © Animus Kiadó, 2004.

Fordította: Tóth Tamás Boldizsár

ISBN 963 9563 34 X

Kiadta az Animus Kiadó 2004–ben

1301 Budapest, Pf.: 33

info@animus.hu www.animus.hu

Az 1795–ben alapított

Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők

Egyesülésének tagja

Felelős kiadó: Balázs István

Nyomdai előkészítés és tipográfia: Scriptor Kft.

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt., Debrecen

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Ginának

Első

rész

Bartimaeus

1

A helyiségben gyorsan esett a hőmérséklet. A jég megtelepedett a függönyökön, és vastag kérget vont a mennyezeti lámpákra. A villanykörték izzószálai zsugorodva elhalványultak, s füstölve kihunytak a gyertyák, melyek gombakolónia módjára ágaskodtak minden vízszintes felületen. Az elsötétült szobát sárga, fojtogató kénfüstfelhő gomolyogta be, melyben elmosódott, fekete árnyak tekeregtek. Valahol a távolban kórusnyi hang sikoltozott. A lépcsőre nyíló ajtó egyszerre megfeszült, és recsegve befelé domborodott. Láthatatlan lábak kopogtak peregve a padlódeszkán, láthatatlan szájak suttogtak gonosz szavakat az ágy mögött és az asztal alatt.

A sárga felhő most vastag füstoszloppá sűrűsödött, és négy indát lökött ki magából; azok mint kígyók nyelvei nyaltak bele a levegőbe, majd visszahúzódtak A füstoszlop a pentagram közepe fölött lebegett, s úgy bugyogott a mennyezet felé, akár egy kitörő vulkán felhője. Alig érzékelhető szünet következett, majd izzó sárga szempár bontakozott ki a füstfelhőben.

Ez volt a kölyök első próbálkozása – naná, hogy rá akartam ijeszteni.

Sikerült is. A fekete hajú fiú a nagy pentagramtól egy méterre, egy kisebb, másféle rúnákkal teli csillagban állt. Holtsápadt volt, és reszketett, akár száraz falevél a szélben. Még a fogai is összekoccantak. A szemöldökéről lehulló verejtékcseppek jégmorzsává fagytak a levegőben.

Ez mind szép és jó, de mi haszna? A kölyök talán tizenkét éves se volt. Kerek szem, beesett arc. Nem valami nagy sikerélmény félholtra rémiszteni egy ilyen taknyost.

Lebegtem hát és vártam, remélve, hogy a fiú gyorsan összeszedi magát, és elbocsát. Hogy addig se unatkozzam, a pentagram széle mentén kék lángnyelveket gyújtottam, melyek mintha kiutat kerestek volna a csillagból, hogy a fiú után kapjanak. Ez persze csak blöff volt – már ellenőriztem a varázskört, és az sajnos tökéletes volt. Egyetlen helyesírási hibát sem találtam benne.

Végre–valahára úgy tűnt, a süvölvény elég bátorságot gyűjtött hozzá, hogy megszólaljon. Abból következtettem erre, hogy most valahogy másképp remegett a szája. Kioltottam a kék tüzet, s helyette orrfacsaró bűzt keltettem.

A gyerek egércincogást idéző hangon megszólalt:

– Parancsolom, hogy… hogy… – Nyögd már ki! – …hogy mo–mondd meg a neved!

A zöldfülűek rendszerint ezzel kezdik. Felesleges süketelés. Hiszen tudta a nevemet, én is tudtam, hogy tudja. Különben hogy idézett volna meg? Ahhoz a megfelelő varázsszavak, a megfelelő mozdulatok, legfőképp pedig a megfelelő név kell. Ez nem úgy megy, mint mikor leint az ember egy taxit – a hívásra nem akárki jelenik meg.

Mély, zengő, amolyan keserűcsokoládé–ízű hangot választottam, olyat, ami egyszerre szól mindenhonnan és sehonnan, s amitől libabőrös lesz a zöldfülűek háta.

– Bartimaeus vagyok.

A név hallatán a kölyök nyelt egy nagyot. Helyes – szóval nem teljesen ostoba: tudja, hogy kivel–mivel van dolga. Hallotta híremet.

A kölyök lenyelte összegyűlt nyálát, aztán folytatta:

– Parancsolom, hogy… hogy ismét válaszolj. Az a Bartimaeus vagy–e, akit hajdan megidéztek a mágusok, hogy építse fel Prága lerombolt falait?

Mennyit tud ez a kölyök lacafacázni! Hát ki más lennék? Fokoztam egy kicsit a hangerőt, úgyhogy a villanykörtéken megrepedt a cukormázszerű jégburok, s zörögni kezdett az ablaküveg a piszkos függönyök mögött. A fiú hátrahőkölt.

– Én vagyok Bartimaeus! Én vagyok Szakar Al Dzsini, Hatalmas Negorzó és az Ezüsttollú Kígyó! Én építettem újjá Uruk, Karnak és Prága falait. Én beszéltem Salamonnal. Én vágtattam a prérin a bölényősökkel! Én vigyáztam a régi Zimbabwét, mielőtt lehullottak a kövek, és a nép sakálok lakomájává vált! Én vagyok Bartimaeus! Nincs aki uralkodhat felettem. Én parancsolom hát neked, kölyök: mondd meg, ki vagy, hogy megidézni mersz!

Jó szöveg, mi? Annál is hatásosabb, mivel igaz. Nem is csak dicsekvésből harsogtam el: reméltem, hogy a gyerek megszeppen tőle, és elárulja a nevét, azt pedig majd felhasználhatom ellene, mikor nem lesz résen. Ez azonban hiú reménynek bizonyult.

– Kényszerít téged a kör, a pentagram csúcsai és a rúnák béklyója! Urad és parancsolód vagyok! Meg kell hajolnod az akaratom előtt!

Ezt az ősrégi, unalomig ismert szöveget különösen irritáló volt ennek a senkiházi kölyöknek a szájából hallani – ráadásul ilyen cincogó egérhangon. Leküzdöttem magamban a kísértést, hogy jól beolvassak neki, és a szokásos válaszra szorítkoztam. Már csak az érdekelt, hogy mielőbb túl legyek ezen az egészen.

– Mondd hát: mit kívánsz?

El kell ismernem, a kölyök már ekkor meglepett. A legtöbb kezdő varázsló előbb bámészkodik, csak azután kérdez. Nem mennek be a boltba, csak a kirakatot nézik, próbálják felmérni, mire futná az erejükből, de ahhoz nincs merszük, hogy ki is próbálják magukat. Már az is ritka, hogy egy efféle suhanc megidéz egy magamfajta hírességet.

A kölyök megköszörülte a torkát. Eljött a nagy pillanat. A perc, amire oly régen készült. Évek óta erről álmodozott elalvás előtt, ahelyett hogy versenyautókon és lányokon járt volna az esze. Mogorván vártam a szánalmas parancsocskát. Vajon mi lesz? Lebegtessek valamit? Röptessek át egy bútordarabot a szoba egyik feléből a másikba? Ezek voltak a szokásos kívánságok. De lehet az is, hogy káprázatot rendel. Az vicces lesz: biztos félre tudom majd értelmezni a parancsot, csak hogy bosszantsam.

– Parancsolom, hogy hozd el a szamarkandi amulettet Simon Lovelace házából, és add át nekem, mikor holnap hajnalban megidézlek.

– Micsoda?

– Parancsolom, hogy hozd el…

– Ne ismételd meg, értettem. – Titkolnom kellett volna megrökönyödésemet, de kicsúszott a számon a kérdés, és a túlvilági hanghordozásból is kizökkentem kissé.

– Akkor hát ne késlekedj!

– Egy pillanat! – Már jött is az émelygés, amit a magunkfajta akkor érez, amikor elküldik. Olyan, mintha kiszívnák a zsigereinket a hátunkon keresztül. Ha nem akaródzik elmennünk, a varázslónak háromszor kell távozást parancsolnia. Rendszerint eszem ágában sincs húzni az időt, de ezúttal nem tágítottam: ott maradtam izzó szempárként a dühösen gomolygó füstoszlopban.

– Tisztában vagy vele, mit kívánsz tőlem, kölyök?

– Nem kell tárgyalnom, vitatkoznom vagy alkudoznom veled. Nem kell megfejtenem semmiféle rejtvényt, nem kell fogadást kötnöm, nem kell…

– Hidd el, eszem ágában sincs alkudozni egy tejfelesszájú kamasszal, úgyhogy megtarthatod a bemagolt badarságaidat. Valaki eszközül használ fel téged. Kicsoda? A mestered, igaz? A gyáva vénség egy gyerek mögé bújik. – Hagytam kissé eloszlani a füstöt, hogy átderengjenek rajta körvonalaim. – Kétszeresen is a tűzzel játszol, ha általam akarsz meglopni egy tapasztalt varázslót. Hol vagyunk? Londonban?

A fiú bólintott. Igen, Londonban voltunk, ott is valami szánalmas putriban. A füstön át szemügyre vettem a helyiséget. Alacsony mennyezett, málló tapéta. A falon egyetlen megfakult metszet: kietlen hollandiai táj. Furcsa kép egy gyerek szobájában. Inkább popénekes tyúkokra vagy futball poszterekre számítottam volna… A legtöbb varázsló már gyerekfejjel behódol a tömegízlésnek.

– Haj, fiacskám… – Hangom lágyan, szomorkásán csengett. – Kegyetlen világban élünk, és te még vajmi keveset tudsz az életről.

– Nem félek tőled! Parancsot kaptál, és most távozz!

Második elbocsátás. Mintha mángorló ment volna végig a zsigereimen. Éreztem, hogy alakom halványulni kezd. A gyerek korát meghazudtolóan erős volt.

– Most épp nem tőlem kell félned. Simon Lovelace fel fog kutatni téged, ha rájön, hogy ellopták az amulettjét. És ő nem lesz tekintettel a korodra.

– Teljesítened kell a parancsomat.

– Úgy van. – A kölyök tagadhatatlanul elszánt volt. És nagyon ostoba.

Felemelte a kezét, és hallottam, ahogy kiejti a Lélekabroncs első szótagját. Fájdalmat készült bocsátani rám.

Elhúztam onnan a csíkot, s ezúttal mellőztem a látványos effektusokat.

2

Szakadt az eső, mikor a londoni alkonyatban leszálltam egy lámpaoszlop tetejére. Ennyit a szerencsémről. Feketerigó alakját öltöttem: sárgacsőrű, szurokfekete tollú, eleven kis kópé akartam lenni – de másodperceken belül a legázottabb szárnyas lettem, ami valaha megfordult Hampsteadben. Fejemet jobbra–balra kapva körülkémleltem, és kiszúrtam egy terebélyes bükkfát az utca túloldalán. A novemberi szél már megfosztotta lombkoronájától, levelei rothadva hevertek körülötte a földön, de a sűrűn nőtt ágak így is némi védelmet ígértek az esőtől. Odarepültem, átsuhanva a széles külvárosi utcán tovabrummogó, magányos autó fölött. Magas falakon és örökzöldekkel teli kerteken túl terpeszkedő villák sejlettek fel a sötétben. Csúf, fehér homlokzataikkal olyanok voltak, akár egy sereg sápatag hulla.

Könnyen lehet persze, hogy csak a hangulatom miatt támadt ez a benyomásom. Öt dolog zavart ebben a percben. Először is jelentkezett a megtestesülés elmaradhatatlan velejárója, a tompa fájdalom, amit ezúttal a tollaimban éreztem. Alakváltoztatással átmenetileg megszabadulhattam volna ettől a kellemetlenségtől, de nem akartam kockáztatni, hogy az akció e kritikus szakaszában felhívjam magamra a figyelmet. Amíg nem térképeztem fel a környezetemet, meg kellett maradnom madárnak.

A második zavaró körülmény az időjárás volt. Ez nem igényel bővebb magyarázatot.

A harmadik: megfeledkeztem a fizikai test szabta korlátokról. Egy pont a csőröm fölött szörnyen viszketett, és sehogy sem sikerült megvakarnom a szárnyammal. A negyedik a kölyök volt. Rengeteg kérdés merült fel bennem vele kapcsolatban. Ki ő? Miért akar mindenáron meghalni? Hogyan fogok még a halála előtt megfizetni neki azért, hogy rám testálta ezt a feladatot? Az efféle hírek gyorsan terjednek; biztos, hogy körbe fognak röhögni, amiért egy ilyen kis pondró csicskást tudott csinálni belőlem.

Az ötödik… az amulett, ami bizony hathatós varázseszköz hírében állt. Sejtelmem se volt, mihez akar kezdeni vele a kölyök. Nem tudja használni, az biztos. Talán csak a nyakába akasztja majd, és hordja, mint valami ékszert. Halált hozó csecsebecse lesz… Lehet, hogy az amulett gyűjtés a legújabb divathóbort? A dísztárcsa lopás megfelelője a varázslókölykök körében? Akárhogy is, nekem kellett begyűjteni a szajrét, s félő volt, hogy ez nem lesz sétagalopp – még nekem sem.

Behunytam rigószemem, és kinyitottam belső szemeimet; egyiket a másik után, mindet egy–egy újabb síkon. Körülnéztem elöl és hátul, fel–alá szökdécselve az ágon, hogy mindent belássak. Az utcában nem kevesebb, mint három villa rendelkezett mágikus védelemmel; ez is mutatta, milyen divatos a környék. A két távolabbi házzal nem törődtem, egyedül a szemközti, az utcalámpán túli érdekelt: Simon Lovelace mágus rezidenciája.

Az első sík tiszta volt, a másodikon viszont a varázsló védőernyőt helyezett el. Az kék selyemfátyolként borította a magas kerítésfalat, s még a fölött is folytatódott: átívelt az alacsony fehér ház fölött, és leereszkedett a túloldalon, hatalmas, derengő fényű kupolát alkotva.

Nem rossz, de kikerülhető.

A harmadik és a negyedik síkon nem volt semmi, az ötödiken viszont megpillantottam három őrszemet. Közvetlenül a fal pereme mögött úsztak a levegőben. Fakó sárgák voltak, három izmos lábuk kerékagy módjára működő porc körül forgott. A porc fölött alaktalan massza terpeszkedett el, melyben két száj és jó néhány éber szem volt látható. A lények ötletszerűen haladtak ide–oda a kert széle mentén. Ösztönösen nekisimultam a fa törzsének, pedig tudtam, hogy aligha vehetnek észre. Ekkora távolságból mind a hét szinten feketerigónak kellett látszanom. A káprázat mögé csak akkor láthatnak be, ha majd közelebb megyek.

A hatodik sík üres volt. De a hetedik… azzal már voltak gondok. Látni nem láttam semmit, mégis biztosra vettem – ha úgy tetszik, megéreztem –, hogy ezen a síkon les rám valami.

Tétovázva nekidörgöltem a csőröm a fatörzs kiálló görcsének. Úgy volt, ahogy sejtettem: jó sok és jó erős varázslattal kellett itt szembenéznem. Hallomásból ismertem Lovelace–t. Azt beszélték róla, hogy félelmetes varázsló és zsarnoktermészetű szellemgazda. Szerencsésnek mondhattam magam, hogy még egyszer sem idézett meg a szolgálatára, és nem sok kedvem volt magamra vonni az ő vagy a szolgái haragját.

A fiú parancsát azonban teljesítenem kellett.

Az ázott rigó szárnyra kapott, elegánsan kikerülte a közeli lámpa fénykörét, és átrepült az utca túloldalára. A kertfal sarkánál, egy csenevész fűvel benőtt foltot szemelt ki magának leszállóhelyül. Ott négy fekete szemeteszsák állt, a reggeli elszállításra várva. A rigó beszökdelt a zsákok mögé. Egy macska, ami eddig távolról figyelte a madarat, várt még néhány másodpercig, hátha a kiszemelt zsákmány újra felbukkan, aztán elvesztette a türelmét, és utána iramodott. A zsákok mögött azonban rigó helyett csupán egy frissen ásott vakondtúrást talált.

3

Utálom a sár ízét. Ez az anyag méltatlan egy levegő és tűz alkotta lényhez. Mindig szörnyen lehangol az émelyítő, súlyos föld, valahányszor csak érintkezésbe kerülök vele. Ezért is vagyok olyan válogatós, ha megtestesülésről van szó. Szeretek madár lenni. Rovar is. A denevér még elmegy. A fürge lábú állatok prímák. A fán lakók kitűnőek. A föld alatt élő lények nem jók. A vakond undorító.

Ha azonban védőkupolát kell kikerülni, nem lehetünk finnyásak. Jól sejtettem, hogy az ernyő nem folytatódik a föld alatt. A vakond szorgalmasan ásott lefelé, jó mélyre, a fal alapjai alá. Nem szólalt meg semmilyen mágikus riasztó, pedig ötször is kavicsba ütközött a fejem. Végül ismét felfelé kanyarodtam, s összesen húszpercnyi szuszogás, kaparás és a pár centinként talált szaftos giliszták megszaglászása után fényes gomborrom újra friss levegőt szippanthatott.

A vakond óvatosan kidugta fejét a Simon Lovelace makulátlan pázsitját elcsúfító túrásból. Körbelesett, felmérte a terepet. A ház földszintjén égtek a lámpák. A függönyök be voltak húzva. Az emeletek sötétek voltak, már amennyire a vakond látta. A magasban ott feszült az áttetsző, kék kupola. Az egyik sárga őrszem három méterrel a bokrok fölött rótta buta köreit. A másik kettő bizonyára épp a ház túloldalán volt.

Újra körülnéztem a hetedik síkon. Ezúttal se láttam semmit, és ezúttal is elfogott a veszély érzete. Ez van.

A vakond visszabújt a talajba, és a fűgyökerek alatt a ház felé ásott. A legközelebbi ablak alatti virágágyásban bukkant fel újra. Ott megállt, töprengett. Ebben az alakban nem volt értelme továbbmennem, bármennyire csábított is a lehetőség, hogy behatolhatok a ház pincéjébe. Új módszert kellett kieszelnem.

A vakond szőrös fülét nevetés és pohárcsengés ütötte meg. A zaj meglepően hangos és tiszta volt, mintha a közvetlen közelben keletkezett volna. Alig fél méterre tőlem repedt ráccsal fedett szellőzőlyuk nyílt a falon. A cső a házba vezetett.

Némi megkönnyebbüléssel léggyé változtam.

4

A szellőzőcső biztonságos rejtekéből kinézve hagyományos berendezésű szalon tárult fel összetett szemem előtt. Volt benne vastag bársonyszőnyeg, ronda csíkos tapéta, egy ocsmány kristályszörnyeteg, ami csillár szerepében tetszelgett, két régi, megfeketedett olajfestmény, egy pamlag, két karosszék (szintén csíkos), egy alacsony dohányzóasztal, rajta ezüsttálca, a tálcán pedig egy üveg bor. A hozzátartozó poharakat két ember fogta a kezében.

Egyikük nő volt: viszonylag fiatal (mármint emberi léptékkel, ami annyit jelent, hogy jóformán újszülött) és eléggé csinos a maga kissé molett módján. Nagy szem, fekete haj, bubi–frizura. Habozás nélkül memorizáltam a külsejét. Az ő alakját fogom felvenni holnap, mikor újra találkozom a kölyökkel. Csak épp meztelenül. Majd meglátjuk, hogyan reagál rá az a hű–de–komoly kamasz agyacska.

Pillanatnyilag azonban sokkal jobban érdekelt a pasas, akire a nő most bólogatva rámosolygott. Az illető magas volt, sovány, jóképű, bár meglehetősen könyvmolyszerű, illatos olajjal bekent haját hátrasimítva viselte. Kis, kerek szemüvege és nagy szája volt, az utóbbiból egészséges fogak villantak ki. Álla előremeredt. Valami azt súgta nekem, hogy ő Simon Lovelace, a mágus. Talán a lényéből áradó erő és parancsoló szellem utalt erre? Vagy a tulajdonosi magabiztosság, amellyel körbemutatott a szobában? Esetleg az apró kobold, ami a válla fölött lebegett (a második síkon), készen arra, hogy riadót fújjon, ha veszély közeleg?

Mérgesen összedörgöltem mellső lábpáromat. Nagyon óvatosnak kellett lennem. A kobold megnehezítette a dolgomat.

Sajnáltam, hogy nem pók vagyok, hisz azok akár órákig is képesek mozdulatlanul gubbasztani. A legyek ellenben nyughatatlanok. Ha azonban ekkor átváltozom, azt a mágus szolgája mindenképp érzékelte volna. Fékeznem kellett hát virgonc kis testemet, nem törődve a fajdalommal, mely ismét erősödni kezdett, ezúttal a potrohomban.

A varázsló beszélt. Mást nem is igen csinált. A nő kerekre nyílt szemmel, a csodálattól elködösült kutyatekintettel bámult rá. Olyan irritáló látványt nyújtott, hogy legszívesebben megcsíptem volna.

– …csodálatos esemény lesz, Amanda! Mindenki kegyedet fogja irigyelni a londoni úri társaságban. Tudta, hogy maga a miniszterelnök is meg kívánja tekinteni a birtokot? Megbízható forrásból tudom. Az ellenségeim hetek óta ostromolják légből kapott rágalmaikkal, de ő kitart amellett, hogy a kastélyban tartsuk a konferenciát. Ebből is láthatja, kedvesem, hogy még mindig épp elég befolyásom van rá. Tudni kell manipulálni őt, ez a titok nyitja, tudni kell hízelegni a hiúságának… Köztünk legyen mondva, a miniszterelnök úr gyenge ember. A szakterülete a bűbájolás, de ma már azt se gyakorolja. Minek is tenné? Az egyen öltönyös emberei elvégzik helyette a munkát…

A kobold egyszer csak megneszelt valamit. Fejével villámgyorsan 180 fokos fordulatot tett, és a szoba túlsó végében nyíló ajtó felé nézett. Közben figyelmeztetően belecsípett a mágus fülébe. Néhány másodperccel később az ajtó kinyílt, és fekete zakós, kopasz szolga lépett be rajta nagy alázatosan.

– Elnézést kérek, uram. A kocsi előállt.

– Köszönöm, Carter. Azonnal megyünk.

A varázsló hosszú percekig folytatta a locsogást, faradhatatlanul dobálózva a nagy nevekkel. A nő a borát szürcsölgette, a megfelelő pillanatokban bólogatott vagy ámuldozott, és egyre közelebb dőlt a férfihoz. Én meg kis híján zümmögni kezdtem az unalomtól.

A szolga kihátrált. A varázsló letette (változatlanul teli) borospoharát a dohányzóasztalra, és kezet csókolt a nőnek. A kobold a háta mögött undorodó pofát vágott.

– Fáj, hogy búcsúznom kell, Amanda, de hív a kötelesség. Az este már nem jövök haza. Felhívhatom? Reménykedhetem esetleg egy holnap esti színházban?

– Az csodálatos lenne, Simon.

– Akkor ezt megbeszéltük. Makepeace barátomnak nemrég bemutatták egy új darabját. Haladéktalanul gondoskodom jegyekről. Most pedig Carter hazaviszi kegyedet.

A férfi, a nő és a kobold kimentek; s félig nyitva hagyták az ajtót maguk után. Erre az óvatos légy kimászott búvóhelyéről, s nesztelenül átsietett a szoba egy olyan pontjára, ahonnan kilátás nyílt a hallba. Néhány percig élénk tevékenység folyt odakint, kabátokat hoztak, utasítások hangzottak el, ajtók csapódtak. Azután a varázsló elment, és csend lett.

Kiröppentem a hallba. Fekete–fehér kővel borított, tágas helyiség volt. Itt–ott gigantikus virágcserepek álltak benne, melyekből élénkzöld páfrányok ágaskodtak a mennyezet felé. Körülrepültem a csillárt, és füleltem. Alapvetően csend volt, csupán egy távoli konyha felől hallatszottak ártatlan zajok: lábasok zörgése, tányércsörömpölés és gyakori, harsány böfögés. Ez utóbbi bizonyára a szakácstól származott.

Fontolóra vettem, hogy kiküldök egy gyenge mágikus impulzust, hátha fel tudom deríteni vele, hol tartja bűvös tárgyait a varázsló – de túl kockázatosnak ítéltem ezt a megoldást. Ha a házban nincsenek is további őrök, akár a kertbeli lények is érzékelhetnék a rezgést. A légynek, vagyis nekem, személyesen kellett vadászatra indulnom.

Minden síkon tiszta volt a levegő. Átrepültem a hallon, aztán – egy megérzést követve – felszálltam a lépcső fölött.

Az emeleten szőnyegpadlós folyosó indult két irányba. Falain olajfestmények sora függött. Érdeklődésemet nyomban a jobb oldali szakasz vonta magára, annak a közepén ugyanis egy kémet fedeztem fel. Az emberi szem csupán békés füstjelzőt látott volna benne, de a többi síkon felfedte valós külsejét: a mennyezeten egy fejjel lefelé fordított, dülledt szemű varangy gubbasztott. Körülbelül percenként egyszer apró ugrással fordult egy kicsit. Ha a varázsló visszatér, a varangy beszámol majd neki mindenről, ami a távollétében történt.

Gyenge varázst küldtem a varangy felé. A mennyezetből sűrű, olajos pára áradt ki, s körülgomolyogta a kémet, nullára csökkentve látótávolságát. A varagy bosszús brekegés közepette ugrálni kezdett, s én észrevétlenül átröpültem alatta a folyosó végén nyíló ajtó felé. Az itteni ajtók közül ez volt az egyetlen, amelyen nem volt kulcslyuk; fehérre festett fáját fémhevederekkel erősítették meg. Tehát két jó okom is volt rá, hogy itt próbálkozzam először.

Az ajtó alatt volt egy alig észrevehető rés. Rovar nem férhetett át rajta, de amúgy is vágytam már egy újabb transzformációra. A légy füstkarikává vált, s mire a varangy körüli párafátyol szertefoszlott, már rég átsuhant az ajtó alatt. A szobában gyermekké váltam.

Ha tudtam volna a tanonc nevét, az ő alakját öltöttem volna fel, csak hogy Simon Lovelace–nek könnyebb dolga legyen, ha majd nyomozni kezd. A neve nélkül azonban nem volt fogásom a kölykön. Így aztán egy olyan fiúvá váltam, akit egykor ismertem és szerettem. Haló porait már réges–rég elmosta a Nílus vize, így hát nem árthattam neki, és valamiért örömet okozott így emlékezni meg róla. Barna bőrű, csillogó szemű fiú volt, fehér ágyékkötőt viselt. Úgy nézett most körül, ahogy hajdan is szokott, fejét kissé oldalra billentve.

A szobának nem volt ablaka. A falak mentén vitrinek álltak, tele mágikus holmikkal. A többségük haszontalan csecsebecse volt, bűvészmutatványok kellékei, de akadt köztük néhány érdekes darab is.

Volt ott egy szellemidéző kürt, mégpedig biztosan valódi, mert a rosszullét kerülgetett, mikor ránéztem. A varázslónak elég csak egyszer belefújnia az ilyenbe, és mindenki, aki a szolgálatában áll, kegyelemért esedezve borul a lábai elé, mi több, könyörögnek, hogy teljesíthessék parancsait. Gonosz egy hangszer volt, nagyon régi, a közelébe se bírtam menni.

Egy másik vitrinben egy agyagszem volt kiállítva. Egyszer már láttam ilyet – egy gólem arcában. Eltűnődtem, vajon tudja–e az ostoba, mire képes egy ilyen látószerv. Szinte biztos, hogy nem – valószínűleg csak zsebre dugta, mint afféle szuvenírt egy közép–európai nyaralás alkalmával. Varázslóturizmus… Erről ennyit. Ha van igazság a földön, a szem egy szép napon hidegre teszi a bolond mágusát.

És ott volt a szamarkandi amulett. Külön tárlóban feküdt, egy üveglap és baljós híre védelmében. Odamentem hozzá, közben pedig végignéztem a síkokon, veszélyforrásokat keresve. Nem találtam semmi konkrétat, de a hetedik síkon mintha mozgott volna valami. Nem a szobában, de a közelben. Mindenesetre úgy véltem, jobb, ha sietek.

Az amulett kicsit volt és kopott. Vert aranyból készült, s rövid lánc tartozott hozzá. Ovális jádekő ült benne, az aranyfoglalatot vágtató méneket ábrázoló véset díszítette. A ló számított a legfőbb kincsnek annál a belső–ázsiai népnél, melynek körében, úgy háromezer éve a bűvös tárgy készült, s akik később az egyik hercegnőjük sírjába helyezték azt. Egy orosz régész bukkant rá az 1950–es években, és nem sokkal ezután ellopták azok a varázslók, akik felfedezték az igazi értékét. Hogy Simon Lovelace hogyan jutott hozzá – kit ölt meg vagy csapott be érte – arról fogalmam se volt.

Felszegtem a fejem, és füleltem. Néma csend volt a házban. A tárló fölé hajoltam, és rámosolyogtam ökölbe szorított kezű tükörképemre. Azután belebokszoltam az üveglapba.

Mágikus energiahullám zengte be a hét síkot. Megragadtam az amulettet, a nyakamba akasztottam, majd megpördültem a tengelyem körül. A szoba továbbra is üres volt, de éreztem, hogy a hetedik síkon gyorsan közeledik valami.

Lejárt a tolvajlásra kapott idő.

Miközben az ajtó felé rohantam, a szemem sarkából egy kaput pillantottam meg, ami a semmiből bukkant fel hirtelen. A kapu nyílása éjfekete volt, de a következő pillanatban megjelent benne valami.

Nekirohantam az ajtónak, és rácsaptam kis gyereköklömmel. Az ajtó azonnal kitárult, akár egy ívbe hajlított kártyalap. Fékezés nélkül kirohantam rajta.

A folyosó mennyezetén trónoló varangy felém fordult, és kitátotta a száját. Abból zöld nyálgolyó bukott ki, mely hirtelen felgyorsulva a fejem felé vette az irányt. Kitértem előle, s a nyálka a mögöttem levő falon loccsant szét – elpusztított egy festményt, és a puszta tégláig lecsupaszította a falat.

Egy töltetnyi sűrítőt dobtam a varangy felé, mire az bánatos brekkenéssel üveggolyó méretű, tömör atomhalmazzá vált, és koppanva a padlóra esett. Én pedig megállás nélkül futottam tovább a folyosón, s közben – az esetleges további lövedékek kivédése végett – védőpajzsot vontam anyagi testem köré.

Óvatosságom nem volt hiábavaló, ugyanis a következő pillanatban egy detonáció csapódott mögöttem a padlóba. A robbanás ereje akkorát taszított rajtam, hogy éles szögben nekirepültem a folyosó falának. Zöld lángnyelvek nyaldostak körül, akár egy óriási kéz ujjai, szenes csíkokat hagyva a berendezésen.

A romhalmaz közepén feltápászkodtam, és hátrafordultam.

A folyosó végi kiszakadt ajtószárnyon egy magas, égővörös bőrű, sakálfejű férfi állt.

– Bartimaeus!

Újabb detonáció röppent végig a folyosón. Legörnyedtem, és tigrisugrással a lépcső felé vetettem magam, majd, miközben a zöld robbanás porrá zúzta a sarokban a falat, lebukfenceztem a lépcsőn, átszaltóztam a korláton, és kétméteres esés után zökkenős landolást hajtottam végre. A fekete–fehér padlólapok közül nem egy alaposan megsínylette földet érésemet.

Felálltam, és a bejárati ajtó felé néztem. Az ajtó melletti jégvirágos ablakon át megpillantottam az egyik őrszem sárgán derengő körvonalait. Az őr lesben állt, nem sejtve, hogy belülről látni lehet őt. Úgy döntöttem, másik kijáratot keresek. Így győzi le a felsőbbrendű ész a primitív testi erőt!

Apropó erő: sietnem kellett a meneküléssel. Az emeletről érkező zajok üldözőt sejtettek.

Átrohantam két helyiségen – egy könyvtárszobán és egy ebédlőn. Mindkettőben az ablak felé vettem az irányt, és mindkétszer elálltam szándékomtól, miután odakint beúszott a képbe egy–egy másik sárga lény. Ostobaságukkal, hogy ily leplezetlenül megmutatták magukat, csak az én óvatosságom ért fel, amellyel bölcsen elkerültem az esetlegesen birtokukban levő mágikus fegyvereket.

A hátam mögött egy hang haragosan harsogta a nevem. Növekvő indulattal feltéptem a következő ajtót, s a konyhában találtam magam. Onnan nem vezetett tovább út a házon belül, volt viszont egy ajtó, ami a konyha külső falához épített, fűszernövényekkel és zöldségekkel teli melegházba nyílt. A melegházon túl már ott volt a kert – és a három forgó lábú őrszem, akik meglepő sebességgel közeledtek a ház sarka felől. Hogy időt nyerjek, Zárvarázst plántáltam az ajtóra, amin át érkeztem. Azután körülnéztem – és megpillantottam a szakácsot.

A konyha egy távolabbi pontján ült a székében, lábát a konyhaasztalra támasztva, kezében húsvágó bárddal. Kövér, joviális külsejű ember volt. Elmélyülten farigcsálta a körmét a bárddal, s a levágott szarudarabkákat gyakorlott mozdulattal a közeli tűzhelybe pöccintette. Mindeközben folyamatosan engem nézett apró, fekete szemével.

Nyugtalanság fogott el. A szakácsot szemlátomást cseppet se lepte meg, hogy egy egyiptomi fiúcska rohant be a konyhájába. A többi síkon is megnéztem a fickót. Az elsőtől a hatodikig ugyanaz volt: pocakos szakács fehér köpenyben. De a hetediken…

Ajaj.

– Bartimaeus.

– Fakarl.

– Hogy vagy?

– Megvagyok.

– Ritkán találkozunk.

– Hát igen.

– Kár, nem igaz?

– Igaz. De… most itt vagyok.

– Igen, most itt vagy.

Miközben ezt az érdekfeszítő társalgást folytattuk, az ajtón detonációk sorának robaja szűrődött be. Zárvarázsom azonban állta a sarat. A tőlem telhető legnyájasabban elmosolyodtam.

– Dzsabor még mindig olyan hirtelen haragú, mint volt.

– Hát igen, ő még a régi. Pontosabban mintha egy kicsit falánkabb lenne mostanában. Ez az egyetlen változás, amit megfigyeltem rajta. Sose tűnik jóllakottnak, még akkor sem, ha kap enni. De sejtheted, hogy arra mostanában igencsak ritkán kerül sor.

– Ha rövid a póráz, kezes a jószág. Ezt az elvet vallja a gazdátok, nemde? Megjegyzem, nem kis hatalma lehet, ha a rabszolgájává tudott tenni téged és Dzsabort is.

A szakács halványan elmosolyodott, s bárdja apró mozdulatával egy körömdarabkát pöccintett a mennyezet felé. Az belefúródott a vakolatba.

– Ejnye, ejnye, Bartimaeus, jó társaságban nem használjuk az r betűs szót. Mi Dzsaborral hosszú távra játszunk.

– Hát persze.

– Az erőviszonyokról jut eszembe, feltűnt, hogy nem a hetedik síkon szólítottál meg. Ez udvariatlanság volt részedről. Elképzelhető, hogy felkavar a valódi külsőm?

– Csak a gyomromat kavarja fel.

– Hát ez nagyszerű. Egyébként csak dicsérni tudom a választott alakodat. Igazán tetszetős. Épp csak úgy látom, nagyon húzza a nyakad egy bizonyos amulett. Légy oly kedves, könnyíts magadon, és tedd le az asztalra. Ha utána azt is elárulod, melyik varázslónak dolgozol, esetleg lehetőség nyílhat rá, hogy túléld ezt a találkozást.

– Igazán kedves vagy, de tudod, hogy nem tehetem.

A szakács bökdösni kezdte az asztal szélét a bárddal.

– Legyünk őszinték egymással. Megteheted, és meg is fogod tenni. Természetesen szó sincs róla, hogy bármi kifogásom lenne ellened. Lehet, hogy egyszer még munkatársak is leszünk. Egyelőre azonban kötelmek alatt állok, mint ahogy te is. És nekem is teljesítenem kell a feladatomat. Tehát, mint mindig, ezúttal is az erőviszonyok döntenek. Szólj, ha tévedek, de úgy veszem észre, ma híján vagy a szükséges magabiztosságnak – másként kimentél volna a bejárati ajtón, s a triloidok már holtan hevernének, ahelyett hogy fogócskáznának veled.

– Ennek csupán múló szeszély az oka.

– Értem. Megkérnélek, hogy ne araszolj az ablak felé, Bartimaeus. Ilyen szánalmas cselen még egy ember is átlátna, és különben is, odakint a triloidok várnak. Add át az amulettet, vagy megtapasztalod, milyen keveset ér a hevenyészett védőpajzsod.

A szakács felállt, és nyújtotta a kezét. Szünet következett. A záron túl még mindig dübörögtek Dzsabor kitartó (bár fantáziátlan) detonációi. Magának az ajtónak már réges–rég el kellett volna porladnia. A kertben ott lebegett a három őr, s valamennyi szemükkel engem figyeltek. Körülnéztem a helyiségben, ötletet keresve.

– Kérem az amulettet, Bartimaeus!

Mély, színpadias sóhajjal felemeltem a kezem, és megfogtam az amulettet. Utána hirtelen balra szökkentem, s ugyanabban a pillanatban levettem a zárat az ajtóról. Fakarl mérgesen ciccentett. Elindított egy kézmozdulatot, de a felénél telibe találta egy különösen nagy erejű detonáció, ami a zár helyén maradt nyíláson át repült be a konyhába. Fakarl hanyatt belerepült a tűzhelybe, s a fejére téglaeső zúdult.

Mikor Dzsabor belépett a konyhába, én már a melegházban voltam, s mire Fakarl kikecmergett a törmelékek közül, már kijutottam a kertbe. A három őrszem kerekre nyílt szemmel és pörgő lábakkal közeledett felém. Lábaikon sarlószerű karmok bukkantak fel. A lehető legerősebb fényárt küldtem feléjük, amitől az egész kertben olyan világos lett, mintha egy csillag robbant volna fel a levegőben. Az őröket elvakította a fény – nyüszítettek a fájdalomtól. Átugrottam felettük, és rohanni kezdtem a kertben. A házból utánam küldött varázslatok célt tévesztve suhantak el mellettem, és nem egy fát lángra gyújtottak.

A kertet körülvevő falat egy komposzt halom és egy fűnyíró gép között ugrottam át. Átszakítottam a varázsvonalak kék szövedékét, embergyerek alakú lyukat hagyva rajta. Szerte a kertben azonnal felvijjogtak a riasztószirénák.

Nyakamban az ugráló amulettel lehuppantam a járdára. A falon túlról szapora patadobogás hallatszott. Legfőbb ideje volt átváltoznom.

A vándorsólymok a leggyorsabb röptű madarak közé tartoznak. Zuhanórepülésben akár óránkénti kétszáz kilométeres sebességet is el tudnak érni, de aligha akadt még példány, amelyik Észak–London házai felett vízszintesen szárnyalva produkált volna hasonló teljesítményt. Sokan bizonyára képtelenségnek is tartják ezt, főleg egy súlyos amulettet cipelő madártól. Nos, legyen elég annyi, hogy mikor Fakarl és Dzsabor kiértek a hampsteadi kis utcába, s alkottak egy láthatatlan akadályt (aminek nyomban nekiment egy robogó teherautó), engem már hiába kerestek.

Rég messze jártam.

Nathaniel

5

Egy dolog van – szólt a mestere –, amit mindenféleképp bele kell vernünk a koszos kis fejedbe, de úgy, hogy soha el ne felejtsd. Ki tudod találni, mi az?

– Nem, uram – felelte a fiú.

– Nem?

A két busa szemöldök a homlokra szaladt a mímelt csodálkozástól, s a fiú megbabonázva nézte, ahogy eltűntek a lelógó, fehér hajfürtök mögött. A szemöldökpár egy pillanatig megbújt ott, szinte szemérmesen, csak hogy azután rémisztő hirtelenséggel leereszkedjen.

– Tehát nem… Nos akkor… – a varázsló előredőlt a széken. – Akkor megmondom.

Lassú, hatásvadász mozdulattal összeérintette ujjbegyeit, s a két kéz alkotta boltív csúcsát a fiú felé fordította.

– Sose feledd el – szólt szinte suttogva –, hogy a démonok végtelenül gonoszak. Ha tehetik, bántanak minket. Felfogtad?

A fiú még mindig a mágus szemöldökét nézte. Nem bírta levenni róla a tekintetét. Az most épp ferdén lefelé szegeződött, akár két egymásnak feszülő nyílhegy. Meghökkentően virgonc szemöldök volt. Szüntelenül mozgott – felszaladt, leereszkedett, megbillent, ívbe hajlott –, néha szimmetrikusan, máskor felemásan. Önállóságának ez az illúziója lenyűgözte a fiút, ráadásul összehasonlíthatatlanul kellemesebb volt a szemöldököt figyelni, mint állni mestere tekintetét.

A mágus vészjóslóan köhintett.

– Felfogtad?

– Öhm… igen, uram.

– Azt mondod, igen, és bizonyára úgy is gondolod, de… – Az egyik szemöldök tűnődve elindult felfelé. – …én mégsem vagyok meggyőződve róla, hogy valóban, maradéktalanul érted, amit mondtam.

– Dehogynem, uram. Értem. A démonok gonoszak, és bántanak minket, ha alkalmat adunk rá. – A fiú nyugtalanul fészkelődött párnáján. Mindenképp bizonyítani akarta, hogy figyelt mesterére. Odakint nyári napsütés perzselte a füvet és a felforrósodott járdát. Öt perccel korábban vidáman csilingelő fagylaltos kocsi haladt el az ablak alatt. A varázsló fülledt levegőjű szobájában azonban csak a súlyos, vörös függönyt keretező fénysáv jelezte, micsoda fényár van odakint. A fiú azt kívánta, bár véget érne már az óra, és ki mehetne.

– Figyelmesen hallgattam önt, uram.

A varázsló bólintott.

– Láttál már démont? – kérdezte.

– Nem, uram. Illetve csak könyvben, uram.

– Állj fel!

A fiú felpattant, fél lába kis híján meg is csúszott a párnán. Esetlenül, lógó karral álldogált.

Mestere egy könnyed ujjmozdulattal a háta mögötti ajtóra mutatott.

– Tudod, mi van odabent?

– A dolgozószobája, uram.

– Úgy van. Menj le a lépcsőn, és vágj át a szobán. A túlsó végében találod az íróasztalomat. Van rajta egy doboz. A dobozban van egy szemüveg. Vedd fel, és gyere vissza. Megértetted a feladatot?

– Igen, uram.

– Helyes, akkor indulj!

A fiú mestere tekintetétől követve a csomós, fekete fából készült, festetlen ajtóhoz lépett. A nehéz réz kilincsgombot csak némi erőlködés árán tudta elforgatni, de a fém hűs érintése jólesett neki. Az ajtó hangtalanul elfordult olajozott sarokvasain, s a fiú szőnyeggel borított lépcső tetején találta magát. A falon virágmintás tapéta díszelgett, s a lépcső felénél, egy kis ablakon barátságos fénysugár hatolt be.

A fiú lassú, óvatos léptekkel elindult lefelé a lépcsőn. A napfény és a csend bátorítóan hatott rá, csillapította félelmét. Sose járt még az ajtón túl; elképzelése, hogy mi várhat rá mestere dolgozószobájában, csak mendemondákból táplálkozott. Kitömött krokodilok és palackba zárt szemgolyók ijesztő képe lebegett az agyában, de ezeket a gondolatokat mérgesen elkergette. Nem fog félni! Nem és nem.

A lépcső aljában újabb ajtó állta útját. Némileg hasonlított a fentihez, de annál valamivel kisebb és díszesebb volt, s ötágú piros csillagot festettek a közepére. A fiú elfordította a kilincsgombot, és benyomta az ajtót. Az kissé ellenállt, az alja súrolta a vastag szőnyeget. Mikor a rés már elég nagy volt, a fiú beoldalazott rajta.

Belépéskor önkéntelenül visszafojtotta lélegzetét, s miután körülnézett, szinte csalódottan fújta ki a levegőt. A helyiség lelombozóan hétköznapi volt Egyik falát könyvespolcok foglalták el, a végében fa íróasztal terpeszkedett, mögötte párnázott bőr karosszék állt. Az asztalon tollak, papírok, egy ócska számítógép és egy kis fémdoboz hevert. Mögötte az ablak nyári pompába öltözött vadgesztenyefára nézett. Lombja finom, zöldes árnyalatot kölcsönzött a beszűrődő fénynek.

A fiú az íróasztal felé indult.

Félúton megállt, és hátranézett.

Semmi. De mégis olyan furcsa érzése támadt… Valamiért nyugtalanította a félig nyitott ajtó, amin egy perce ő maga lépett be. Most már sajnálta, hogy nem csukta be maga után.

Megrázta a fejét. Felesleges becsukni, hisz néhány másodperc múlva úgyis kimegy rajta.

Négy gyors lépéssel elérte az íróasztalt. Ismét körülnézett. Biztos, hogy hallott valamit…

A szoba üres volt. A fiú úgy fülelt, mint az üregében rejtőző nyúl. De hiába, a távoli, tompa utcazajon kívül nem hallott semmit.

Kerekre nyílt szemmel, zihálva fordult ismét az íróasztal felé. A fémdoboz csillogott a napfényben. A fiú a bőrrel bevont asztallap fölött hajolt át érte. Erre nem lett volna feltétlenül szükség – meg is kerülhette volna az íróasztalt, hogy kényelmesen elérje –, de valami arra ösztökélte, hogy késlekedés nélkül magához vegye, amiért jött, és eltűnjön a szobából. Átnyúlt hát az asztal fölött, de a dobozt nem érte el. Erre hasával az asztal élén hintázva nyújtózkodni kezdett, aminek az lett a vége,, hogy hadonászó karjával feldöntött egy tollakkal teli poharat. A tollak szétgurultak a bőrözött asztalon.

A fiú érezte, hogy verejtékcsepp gördül le a hóna alatt. Kapkodva nekilátott, hogy összeszedje a tollakat.

A háta mögött rekedt nevetés reccsent.

A fiú elfojtotta rémült kiáltását, és megpördült a tengelye körül. Semmit nem látott.

Egy hosszú pillanatig a félelemtől bénultan állt, hátát az íróasztal szélének vetve. Azután megszólalt a fejében egy bátorító hang. „Hagyd a tollakat! A dobozzal törődj, hisz azért jöttél.”

A fiú csigalassúsággal araszolni kezdett az íróasztal körül, háttal az ablaknak, tekintetével a szobát pásztázva.

Valami gyors egymásutánban hármat kopogott az ablakon. A fiú odakapta a tekintetét. Odakint nem volt semmi más, csak a szelíd fuvallatban lengedező vadgesztenyefa.

Nincs ott semmi.

Ekkor az egyik toll legurult az asztalról, és a szőnyegre pottyant. Nem csapott zajt, de a fiú észlelte a mozgást a szeme sarkából. Utána egy másik toll is hintázni kezdett – előbb lassan, majd egyre gyorsabban. Végül lebucskázott a számítógépről, és szintén a szőnyegen kötött ki. Egy harmadik toll ugyanígy tett. Aztán egy negyedik. Végül az összes toll gurulni kezdett, nem egy, hanem megannyi irányba. Egymásnak ütköztek, tolakodtak, leestek, majd elfeküdtek a padlón.

A fiú figyelte őket. Az utolsó toll is leesett.

A fiú nem mozdult.

Valami halkan belenevetett a fülébe.

A fiú kiáltva meglendítette a bal kezét, de semmit nem talált el vele. A lendülettől megfordult, s most már szemben állt az asztallal. A doboz ott feküdt előtte. Felemelte, de rögtön el is ejtette. Égette a kezét a napon átforrósodott fém. A doboznak az asztalhoz ütközve lerepült a teteje, és kiesett belőle egy csontkeretes szemüveg. A fiú felkapta, s egy másodperccel később már futott is az ajtó felé.

Valami követte őt. Ugrások zaját hallotta a háta mögül.

Majdnem elérte az ajtót, már látta a felfelé vezető lépcsőt…

…amikor az ajtó bezárult.

A fiú rángatni kezdte a kilincsgombot, dörömbölt, zokogva hívta mesterét, de mindhiába. Valami érthetetlen szavakat suttogott a fülébe. Halálos rémületében belerúgott az ajtóba, de csupán azt érte el, hogy megfájdultak a lábujjai a vékony, fekete cipőben.

Megfordult, és belebámult az üres szobába. Körülötte mindenfelől finom zörejek érkeztek: surrogás, kaparászás, zizegés, mintha láthatatlan, mozgó tárgyak súrolták volna a szőnyeget, a könyveket, a polcokat, sőt még a mennyezetet is. Egy lámpaernyőt mintha fuvallat lengetett volna.

Fojtogató könnyein és rémületén át törtek ki a szavak a fiúból:

– Elég! Távozz!

A surrogás, kaparászás és zizegés egy csapásra megszűnt. A lámpaernyő egyre lassabban lengett, majd megállt.

A szobában néma csend lett.

A fiú zihálva az ajtónak vetette hátát, és fülelt. Egy pisszenést se hallott.

Ekkor tudatosult benne, hogy még mindig ott van a kezében a szemüveg. Félelmének ködében felderengett az emlék, hogy mestere azt parancsolta: vegye fel a szemüveget, mielőtt visszatér hozzá. Talán ha megteszi, az ajtó kinyílik, és ő felmehet a lépcsőn a biztonságot nyújtó emeletre.

Remegő kézzel az orrára biggyesztette a szemüveget.

És meglátta a valóságot.

Vagy száz apró démon tanyázott a dolgozószobában. Egymás hegyén–hátán kuporogtak, minden rendelkezésre álló helyet elfoglalva, akár a dinnyében a magok, vagy mogyorószemek a zacskóban. Egymás arcába tapostak, egymás hasába fúrták könyöküket, olyan zsúfoltságban, hogy a szőnyeg egyetlen centimétere se látszott tőlük. Nagy szemeket meresztve gubbasztottak az íróasztalon, fürtökben lógtak a lámpákon meg a könyvespolcokon, és nem egy a levegőben lebegett. Némelyikük a másik hatalmas orrán egyensúlyozott, mások társaik valamely végtagjába kapaszkodtak. Akadt köztük olyan, amelyiknek hatalmas teste és hozzá narancsméretű feje volt, több példány pedig ennek az ellentétét produkálta. Volt farkuk, szárnyuk, szarvuk, bibircsókjuk, fölös számban nőtt karjuk, szájuk, lábuk és szemük. Tobzódtak a pikkelyekben, a bozontos szőrben, a képtelenebbnél képtelenebb kinövésekben. A legtöbbnek foga volt, néhánynak csőre, másoknak szívókorongja. A legkülönbözőbb színekben pompáztak, gyakran egészen furcsa kombinációkban. És mindannyian igyekeztek nyugton maradni, bizonyára, hogy elhitessék, nincsenek is ott. Látható erőfeszítéssel próbáltak mozdulatlanná dermedni, csak a farkuk meg a szárnyuk remegett, és fékezhetetlen szájuk rángatózott.

Amint azonban a fiú feltette a szemüveget, a démonok rájöttek, hogy láthatóvá váltak, és kéjes rikkantással rávetették magukat.

A fiú felordított, nekitántorodott az ajtónak, és összeesett. Két karjával próbálta védeni a fejét, s közben leverte orráról a szemüveget. Vakon hasra fordult, és összegömbölyödött, miközben szárnyak, pikkelyek és éles karmocskák rettenetes zaja korbácsolta a dobhártyáját.

Ott feküdt még húsz perccel később is, amikor a mestere megérkezett, és elküldte a koboldokat. Felvitték őt a szobájába. Egy álló napig egy falatot sem evett. További egy hétig csak bámult maga elé, és egy szót se szólt. Végül aztán visszanyerte beszédképességét, és folytathatta a tanulást.

Mestere nem emlegette fel az incidenst, de elégedett volt az eredményével – a gyűlölettel és félelemmel, amit abban a napfényes szobában sikerült tanítványába plántálnia.

Ez Nathaniel legkorábbi élményeinek egyike volt. Soha senkinek nem mesélt róla, de az eset örökre befészkelte magát a szívébe, akár egy sötét árnyék. Hatéves volt, amikor ez történt vele.Bartimaeus

6

Az olyan erőteljesen mágikus tárgyakkal, mint a szamarkandi amulett, az a gond, hogy sajátos, lüktető aurájuk; miatt olyan feltűnőek, mint temetésen a pucér ember. Tisztában voltam vele, hogy Simon Lovelace szökésemről értesülve nyomban kiküldi nyomozóit, akik az árulkodó lüktetést keresik majd, s nyilván minél tovább maradok egy helyen, annál nagyobb eséllyel bukkannak rám. Tudtam, hogy a fiú hajnal előtt nem fog megidézni, s valahogy túl kellett élnem az addig hátralevő néhány órát.

Vajon mit küld utánam a mágus? Azt valószínűtlennek tartottam, hogy még több olyan erős dzsinn állna a szolgálatában, mint Fakarl és Dzsabor, de gyengébb szolgákból bizonyára jó néhányat riadóztatni tudott. Fóliótokkal és hasonlókkal egyébként fél kézzel is elbánok, de ha nagy számban érkeznek, és én kimerült vagyok, akkor kínos helyzetek adódhatnak.

Miután szárnyszaggató sebességgel elhagytam Hampsteadet, egy lakatlan Temze–parti ház eresze alatt kerestem menedéket. Ott tollászkodtam egy kicsit, és közben az eget figyeltem. Kisvártatva hét, alacsonyan repülő kis piros fénygömb haladt át a látóteremen. Mikor a folyó közepe fölé értek, csoportjuk felbomlott: három továbbrepült délfelé, kettő nyugatnak, kettő pedig keletnek fordult. Mozdulatlanul meglapultam a tető árnyékában, de nem kerülte el a figyelmem, hogy az amulett különösen erős lüktetést bocsátott ki, mikor a legközelebbi kutatógömb eltűnt a folyó fölött. Ez nyugtalanított. Átrepültem hát a túlsó partra, ahol épp akkor épült egy elegáns folyóparti lakópark jómódú varázslók számára. Egy toronydaru derekán telepedtem le.

Öt percig csend volt és nyugalom. A folyó cuppogva örvénylett a rakpart sáros cölöpjei körül. Felhők úsztak át a hold előtt Azután egyszerre undok zöld fény áradt ki a túlparti, lakatlan ház ablakain. Odabent görnyedt árnyékok mozogtak, a helyiségekben kutatva. Semmit nem találtak; a fény besűrűsödött, és fénylő köd formájában kigomolygott az ablakokon, hogy aztán szanaszét fújja a szél. A ház újra sötétbe burkolózott. Én szárnyra kaptam, és utcáról utcára suhanva elrepültem délfelé.

Fél éjszakán át folytattam ezt az idegtépő londoni városbújócskát. A vártnál sokkal több gömb cirkált a légtérben (nyilván több varázsló idézte meg őket), és csapataik időről időre felbukkantak fölöttem. Az állandó helyváltoztatás viszonylagos biztonságot garantált, de két alkalommal még így is majdnem elkaptak. Egy irodaház megkerülése közben kis híján összeütköztem egy szemberepülő gömbbel; utána pedig épp kimerülten gubbasztottam a Green

Park egyik nyírfáján, amikor egyikük váratlanul rám bukkant. Szerencsére mindkét alkalommal sikerült kereket oldanom, mielőtt megérkezett az erősítés.

Nem kellett hozzá sok idő, hogy kifogyjak a szuszból. Az anyagi test folyamatos fenntartása és cipelése rengeteg értékes energiát emésztett fel. Úgy döntöttem hát, hogy változtatok a taktikán – keresek egy olyan helyet, ahol egyéb mágikus kisugárzások elnyomják az amulett lüktetését. Ideje volt elvegyülnöm a százfejű szörnyetegben, a piszkos posványban – azaz az emberek között. Mire rá nem viszi a dzsinnt a szükség!

Visszarepültem a belváros közepébe. A Trafalgar Square–en a turisták tarka áradata még e késői órán is körülhömpölyögte Nelson admirális emlékoszlopát. Az emberek olcsó varázstárgyakat vásároltak az oroszlánok között felállított standokon, s a térről mágikus impulzusok zavaros tömkelege áradt a magasba. Ennél jobb búvóhelyet keresve se találhattam.

Az éjszakai égből tollas villám csapott a mélybe s tűnt el két árusbódé között. Ugyanott a következő pillanatban egy szomorú szemű, egyiptomi fiú bukkant fel. Farmernadrágot, fekete bomberdzsekit és fehér pólót viselt, hozzá fehér edzőcipőt, aminek minduntalan kibomlott a fűzője, ahogy a fiú utat tört magának a tömegben.

Az amulett szinte égette a mellkasomat. A medál egyenletes időközönként kis hőhullámokat bocsátott ki magából, méghozzá dupla löketekben, akár a szívverés. Mohón fohászkodtam, hogy a jelet elnyelje a rengeteg közeli aura.

Az itteni mágia jelentős része értéktelen szemfényvesztés volt. A téren működési engedéllyel rendelkező sarlatánok csapata árulta a vacak bűbájokat és a hatóságok által szabadon hozzáférhetővé nyilvánított csecsebecséket. Az ámuldozó észak–amerikai és japán turisták lelkesen turkáltak a színes kövek és talmi ékszerek között; otthon maradt rokonaik születési csillagjegyén töprengtek, és hallgatták a nagyhangú árusok kitartó rábeszélését. Ha nem villogtak volna a vakuk, akár azt hihettem volna, hogy Karnakban vagyok. Alkuk köttettek, vidám kiáltások harsantak, mindenki mosolygott. A jelenet a hiszékenység és a mohóság időtlen élőképe volt.

Akadt azonban olyasmi is a téren, ami nem volt bóvli. Itt–ott komolyabb képű emberek álltak kisebb, zárt sátrak előtt, amelyekbe egyenként engedték be az érdeklődőket. Ezekben nyilván valódi értéket képviselő tárgyakat kínáltak eladásra, ugyanis kivétel nélkül mindegyik sátor körül apró szellemek strázsáltak. A feltűnés elkerülése végett ezek az őrök álcázták magukat – többségükben galambnak. Ügyeltem rá, hogy ne menjek a közelükbe, hátha valamelyik szemfülesebb, mint amilyennek látszik.

Néhány varázsló is sétált a forgatagban. Ők szinte biztosan nem vásárolni jöttek a térre; inkább a whitelhalli kormányhivatalok alkalmazottai lehettek, akik az éjszakai műszak közepén kijöttek levegőzni egy kicsit. Egyiküknek (aki elegáns öltönyt viselt) egy második síkbeli kobold ugrált a sarkában; a többit (akik szegényesebb öltözetűek voltak) füstölők aromája, áporodott verejtékszag és gyertyaviasz árulkodó illata lengte körül.

A rendőrség is képviseltette magát a tömegben. Jó néhány egyszerű utcai zsaru volt ott, meg két markáns arcú, szőrös alak az éjszakai rendőrségtől. Ez utóbbiak épp csak annyira mutatták meg magukat, hogy elriasszák a bajkeverőket.

Körös–körül ragyogó fényszórójú autók robogtak, parlamenti irodájukból a klubba szállítva a minisztereket és más magasabb beosztású varázslókat. Egy egész birodalomra kiterjedő hatalmi gépezet főtengelyének közvetlen közelében voltam, s úgy véltem, némi szerencsével itt észrevétlen maradhatok mindaddig, amíg meg nem idéznek. De sajnos én sem vagyok tévedhetetlen.

Odaballagtam egy különösen silány árukkal megrakott standhoz, és áttekintettem a kínálatot. Ekkor támadt először az a furcsa érzésem, hogy figyelnek. Kissé oldalt fordítottam a fejem, és a sokaságba pillantottam. Jellegtelen tömeget láttam. Végigfutottam a síkokon. Egyiken se leselkedett rám veszély: ostoba embercsorda vett körül. Ismét a stand felé fordultam, s szórakozottan a kezembe vettem egy varázstükröt, azaz egy olcsó üveglapot, aminek rózsaszín műanyag keretét varázspálcák, macskák és hegyes süvegek alig kivehető domborképe díszítette.

És újra éreztem! Ezúttal egész felsőtestemmel megfordultam. Közvetlenül mögöttem rés támadt a turisták tömegében, s azon át megpillantottam egy alacsony, kövér varázslónőt, egy csapat gyereket, akik egy standot álltak körül, és egy rendőrt, aki gyanakodva méregette őket. Én látszólag a legkevésbé se érdekeltem senkit. Csakhogy éreztem, amit éreztem – elhatároztam, hogy legközelebb résen leszek. Érdeklődést mímelve folytattam a tükör tanulmányozását. „Ajándék Londonból, a mágusvilág fővárosából! – harsogta a felirat a hátoldalon. – Made in Taiw…”

Ekkor újra jött az érzés. Egy macskánál is fürgébben pördültem meg, és – siker! Elkaptam a bámészkodók tekintetét. Ketten voltak, egy fiú és egy lány a gyerekcsapatból. Nem hagytam nekik időt rá, hogy lesüssék a szemüket. A fiú tizenöt év körüli lehetett; arcát mitesszerek borították. A lány kisebb volt – annál meglepőbben hatott kemény és hideg tekintete. Farkasszemet néztem velük. Mit féltem volna tőlük? Hisz’ egyszerű halandók voltak, nem láthatták, mi vagyok. Hadd bámuljanak.

Néhány másodperc múltán nem bírták tovább, elfordították pillantásukat. Vállat vontam, és továbbindultam. Az árus köhintése állított meg. Óvatosan visszahelyeztem a varázstükröt a helyére, megeresztettem egy bárgyú vigyort az árus felé, és továbbálltam.

A gyerekek a nyomomba szegődtek.

Amikor a következő bódénál megálltam, egy vattacukorárus mögül figyeltek. Csapatban vonultak, öten vagy hatan, nem láttam pontosan. Mit akarhatnak tőlem? Kizsebelni? Ha igen, miért épp engem? A téren tucat számra akadtak zsírosabb zsákmánnyal kecsegtető áldozatjelöltek. Amikor folytattam körutamat a téren, a gyerekek is továbbindultak.

Furcsa volt. És idegesítő. Mire harmadszor is körbementünk a téren, elegem lett. Két rendőr már egy ideje figyelt minket, s félő volt, hogy előbb–utóbb megállítanak. Ideje volt olajra lépnem. Nem akartam az átkozott kölykök miatt még nagyobb feltűnést kelteni.

Volt a közelben egy aluljáró. Leszaladtam a lépcsőn, el a metró bejárata mellett, és fel a túlsó oldalon, a tér központi részével szemben. A gyerekek eltűntek – talán még lent voltak az aluljáróban. Itt volt hát az alkalom az eltűnésre. Befordultam egy sarkon, elhaladtam egy könyvesbolt mellett, majd bevettem magam egy sikátorba. Ott aztán meglapultam a kukák között.

Két autó haladt el a sikátor előtt. Üldözőimnek nyomuk se volt. Engedélyeztem hát magamnak egy röpke mosolyt. Azt hittem, leráztam a kölyköket.

Tévedtem.

7

Az egyiptomi fiúcska kisétált a sikátorból, cikcakkban végigment néhány utcán, majd kiért a

Trafalgar Square–ről sugárirányban kiinduló utak egyikére. Menet közben új tervet kovácsoltam.

Hagyjuk a teret, ott túl sok a kölyök. De ha a közelben találnék alkalmas búvóhelyet, a gömbök akkor is nehezen tudnák azonosítani az amulett impulzusait. Akár egy kuka mögött is megvárhattam a hajnalt. Más lehetőségem nem is igen volt. Ahhoz, hogy megint szárnyra kapjak, már túlfáradt voltam.

És nyugalomra vágytam, hogy töprenghessek.

Megint jelentkezett a régi fájdalom. Ott lüktetett a mellkasomban, a gyomromban, a csontjaimban. Nem egészséges ilyen hosszú ideig egyetlen testbe zárkózni. Sose értettem, hogy bírják ki az emberek ép ésszel egy életen át.

Kitartóan baktattam a sötét, hideg utcán, és az ablakokon végigvonuló tükörképemet néztem. Az egyiptomi fiú összehúzta magát a szélben, kezét dzsekije zsebébe dugta, tornacipője talpa az aszfaltot sikálta. Ez a testtartás tökéletesen kifejezte bosszús hangulatomat. Az amulett minden lépésnél nekiütközött a mellkasomnak. Legszívesebben letéptem volna a nyakamból, belehajítottam volna a legközelebbi kukába, és kirobbanó dühvel köddé váltam volna. De nem tehettem ilyet: a fiú parancsa megkötötte a kezem. Magamnál kellett tartanom az amulettet.

Befordultam egy mellékutcába, ahol nem volt forgalom. Mindkét oldalon házak fenyegető, sötét tömege magasodott fölém. Nyomasztanak a városok, majdnem annyira, mint a földalatti tartózkodás. London kiváltképp szörnyű – hideg, szürke, büdös és esős. Vágyat ébreszt bennem a déli tájak, a sivatag, a tiszta kék ég után.

Baloldalt újabb, vizes karton– és újságpapírokban fulladozó Sikátor nyílt. Önkéntelenül végignéztem a síkokat, de nem láttam semmit. A hely megfelelőnek tűnt. Az első két kapualjat higiéniai okokból elvetettem. A harmadik száraz volt, leültem hát oda.

Legfőbb ideje volt átgondolnom az éjszaka eseményeit. Mozgalmas este volt az biztos. A sápadt fiú, Simon Lovelace, az amulett, Dzsabor, Fakarl… Pokoli koktél. No de sebaj! Hajnalban leszállítom az amulettet, és búcsút mondok az egész társaságnak.

Kivéve a fiút. Ő még csúnyán megkeserüli ezt. Aki miatt a nagy Uruki Bartimaeusnak egy West End–i sikátorban kell kuksolnia, az nem ússza meg szárazon. Először is kiderítem a nevét, aztán…

Várjunk csak…

Léptek zaja a sikátorban… Jó néhány pár cipő közeledik.

Talán csak véletlen. Elvégre London nagyváros: emberek járnak–kelnek benne. A sikátorokban is. A közeledők bizonyára hazafelé tartanak, a legrövidebb úton.

Ami véletlenül épp az én sikátoromon át vezet.

Nem hiszek a véletlenekben.

Visszahúzódtam a kapualj sekély homályába, és rejtő bűbájt vontam magamra. Fekete szálakból szőtt, sűrű háló hullott rám, beolvasztva anyagi testemet a sötétségbe. Vártam.

A cipők közeledtek. Kik lehetnek azok? Az éjszakai rendőrség járőrei? Egy csapat mágus, akiket Simon Lovelace küldött? Lehet, hogy a gömbök mégiscsak kiszúrtak engem?

Nem rendőrök voltak, és nem is mágusok – hanem a Trafalgar Square–i gyerekek.

Öt fiú és a csapat élén a lány. Ráérősen bandukoltak, s közben jobbra–balra nézegettek. Nyugtalanságom kissé oldódott. Jól elrejtőztem, s ha nem így volna, akkor se kellene tartanom tőlük most, hogy senki nem lát minket. Igaz, a fiúk jó nagyra megnőttek, de akkor is csak farmeros–bőrdzsekis suhancok voltak. A lány is fekete bőrdzsekit viselt, és olyan nadrágot, ami térd alatt hihetetlenül bő volt. Annyi felesleges anyag volt benne, amiből egy törpének komplett nadrágra futotta volna. A gyerekek a szemetet rugdosva közeledtek felém. Egyszerre rádöbbentem, milyen gyanúsan hallgatag a társaság.

A biztonság kedvéért újra ellenőriztem a többi síkot. Minden úgy volt, ahogy lennie kellett. Hat tinédzsert láttam.

Álcám mögött rejtőzve vártam, hogy elhaladjanak mellettem.

A lány ment elöl, ő ért mellém elsőnek.

Ásítottam egyet.

Az egyik fiú megkocogtatta a lány vállát.

– Itt van.

– Kapjátok el.

Mielőtt felocsúdhattam volna meglepetésemből, a három legmarkosabb suhanc beugrott a kapualjba, és rám vetette magát. Amint megérintették a rejtő bűbáj halóját, a szálak szétszakadtak, és semmivé foszlottak. Egy pillanatra elkábított a bőrszag, az olcsó dezodor és a verejtékbűz keverékének undok áradata. Rám ültek, püfölték a testemet, az arcomat. Egy szempillantás alatt kiszolgáltatott játékszert csináltak belőlem.

Aztán összeszedtem magam. Elvégre mégis csak Bartimaeus vagyok.

A fény– és hő kitörés egy pillanatra nappali világosságot varázsolt a sikátorban. A kapualjban a fal úgy festett, mintha lángszóróval perzselték volna meg.

Őszinte csodálkozásomra a suhancok kitartottak. Ketten a csuklómat szorongatták, akár egy élő bilincspár, a harmadik pedig két kézzel átkulcsolta a derekamat

Megismételtem a varázslatot, de kicsit erőteljesebben. A szomszéd utcában megszólaltak az autók riasztói. Bevallom, ezúttal arra számítottam, hogy három elszenesedett holttest csontos ölelésében találom magam.

A fiúk azonban még mindig éltek, és zihálva kapaszkodtak belém.

Valami itt nem volt rendjén.

– Tartsátok erősen! – parancsolta a lány.

Ránéztem, ő pedig rám. Egy kicsit magasabb volt, mint az én akkori megtestesülésem; fekete szeme és hosszú, fekete haja volt. A két másik fiú a két oldalán állt, akár egy pattanásos díszőrség.

Kezdtem elveszíteni a türelmemet.

– Mit akartok? – sziszegtem.

– Van valami a nyakadban.

A lánynak a korához képest – úgy tizenhárom lehetett –  meglepően higgadt, sőt parancsoló hangja volt

– Ki mondta?

– Már vagy két perce mindenki láthatja, te féleszű. Mikor elkaptunk, kiesett a pólód alól.

– Vagy úgy. Az más.

– Add ide!

– Nem adom.

A lány vállat vont

– Akkor elvesszük. De az a temetésed lesz.

– Fogalmad sincs róla, ki vagyok, igaz? – Könnyeden tálaltam a mondatot, egy kis fenyegető ízzel megfűszerezve. – Te nem vagy varázsló.

– De nem ám! – vágta rá a lány.

– Egy varázslónak lenne annyi esze, hogy ne húzzon ujjat a magamfajtával. – Továbbra is megfélemlítésre dolgoztam, bár a siker esélyét erősen csökkentette, hogy egy ütődött tejfelesszájú ölelgette a derekamat.

A lány fagyosan vigyorgott.

– Egy varázsló le tudna–e ilyen könnyen győzni téged, pokolfajzat?

Ebben igaza volt. Kezdjük azzal, hogy egy varázsló tucatnyi bűbáj és pentagram védelme nélkül a közelembe se mert volna jönni. Ezen kívül koboldok segítségére lett volna szüksége, hogy megtaláljon a rejtő bűbáj mögött, és végül meg kellett volna idéznie egy nehézsúlyú dzsinnt, akit rám uszíthat. Ha egyáltalán meg meri tenni. Ez a lány és barátai viszont mindenfajta segítség nélkül véghezvitték mindezt, ráadásul játszi könnyedséggel.

Megereszthettem volna egy nagy erejű detonációt vagy valamit, de túlfáradt voltam az ilyen látványos megoldáshoz. Úgy döntöttem, inkább tovább jártatom a számat.

Hátborzongató kacajt hallattam.

– Hah! Fél kézzel elbánok veletek, törpék!

– Csak a szád jár.

Taktikát váltottam.

– El kell ismernem, felcsigáztátok a kíváncsiságomat. Bátor dolog volt tőletek, hogy kiálltatok ellenem. Ha megmondjátok a neveteket és hogy mit akartok, megkíméllek benneteket. Mi több, akár segíthetek is nektek. Jó hasznát vehetitek bámulatos képességeimnek.

Csalódottan láttam, hogy a lány a fülére szorítja kezét.

– Ne kísérts sima szavakkal, démon! – kiáltott rám. – Úgy sem szedsz rá!

– Bizonyára nem akartok az ellenségetekké tenni – folytattam békülékenyen. – A jóindulatommal többre mentek.

– Nem érdekel se az egyik, se a másik – felelte a lány. – Csak az, amit a nyakadban viselsz.

– Azt nem kaphatod meg. Ha nagyon akarod, megküzdhetünk, de akkor egyrészt csúnya sérüléseket fogsz elszenvedni, másrészt elég egy jelzés, és az éjszakai rendőrség emberei úgy elözönlik ezt sikátort, akár a gorgók. Az ő társaságukra nem vágytok, igaz?

A lány arca megrándult. Tovább ütöttem hát a vasat

– Ne légy naiv – folytattam. – Gondolj bele: az értékes tárgy, amit el akartok rabolni tőlem, egy rettegett varázsló tulajdona. Ha csak hozzáértek, felkutat benneteket, és kiszögezi a bőrötöket a háza ajtajára.

Vagy a fenyegetés hatott vagy a naivitás emlegetése, mindenesetre a lány elbizonytalanodott – ezt a fintora árulta el.

Próbaképpen megmozdítottam az egyik könyökömet. A hozzá tartozó suhanc nyögött egyet, és keze megfeszült a csuklómon.

Néhány utcával odébb felvijjogott egy sziréna. A lány és testőrei nyugtalan pillantásokat küldtek a sikátor sötétjébe. A homályba borult égből néhány csepp eső hullott ránk.

– Elég volt ebből! – szólt a lány, és egy lépést tett felém.

– Vigyázz! – figyelmeztettem.

Felemelte a kezét. Miközben így tett, én lassan kinyitottam a számat. A lány a nyakamban függő lánc felé nyúlt.

Egy szempillantás alatt tátott szájú nílusi krokodillá változtam, s a szemtelen kéz felé haraptam. A lány felsikoltott, és hihetetlen gyorsasággal visszahúzta a kezét. Rút fogaim így is szinte súrolták a körmét. Újra felé kaptam, s közben ficánkolva igyekeztem kiszabadulni a suhanckezek szorításából. A lány sikoltott, megbotlott, és beleesett egy szeméthalomba, magával rántva egyik testőrét is. Hirtelen átváltozásom meglepte a három smasszert, főleg azt, amelyik pikkelyes derekamon csimpaszkodott. Az ő szorítása lazult, de a másik két suhanc még mindig kitartott. Izmos farkamat balra majd jobbra lendítettem hát, és sikerült is kemény csapást mérnem rájuk. Egyszeriben leesett rólam a kezük.

A lány talpon maradt testőre hamar felocsúdott meglepetéséből. Benyúlt a dzsekije zsebébe, és mikor kihúzta a kezét, valami megcsillant benne.

Miközben felém dobta a fegyvert, ismét átváltoztam.

A nagyból (krokodil) kicsivé (róka) való átalakulás remek ötlet volt, ezt szerénytelenség nélkül állíthatom. A vastag bőrön fogást kereső hat kéz egyszerre az üres levegőt markolászta, miközben a vörös szőrcsomó és a négy fürge tappancs lehuppant a földre. Ugyanabban a pillanatban a suhanó tárgy áthaladt a térnek azon a pontján, ahol az előbb még a krokodil torka volt, majd belefúródott a vasajtóba.

A róka a nedves macskakövön csúszkáló tappancsokkal eliramodott a sikátor vége felé.

Valahol szemközt éles sípszó hangzott fel. A róka megtorpant. Az ajtókon és falakon fénykörök szaladtak végig. A lámpákat dobogó lábak követték.

Már csak ez kellett! Megérkezett az éjszakai rendőrség.

Mikor az egyik fénycsóva felém vette az irányt, fürgén beleugrottam egy műanyag kukába. Fej, test, bozontos farok – sorban eltűntek. A fénykör átsiklott a kuka fölött, és folytatta útját a falon.

Kiabáló, sípoló férfiak érkeztek, s futottak tovább arra, ahol a lányt és barátait hagytam. Azután morgás ütötte meg a fülemet, és szúrós szagot éreztem, majd egy jókora, kutyához hasonlatos valami rohant el mellettem, bele az éjszakába.

A zaj visszhangozva távolodott. A róka egy kilyukadt, levet engedő szemeteszsák és egy rekesz ecetszagú, üres üveg között lapulva hegyezte a fülét. A kiáltozás és sípolás távoli zsivajjá torzult – a róka úgy hallotta, mintha vonyítássá olvadt volna össze.

Azután a zaj végképp elenyészett. A sikátorban teljes lett a csend.

A róka még sokáig mozdulatlanul feküdt bűzös búvóhelyén.

Nathaniel

8

A magának való, kissé mogorva természetű Arthur Underwood közepes rangú varázsló volt. A belső elhárításnál dolgozott, s Highgate–ben, egy magas, György–korabeli házban lakott a feleségével, Marthával.

Mr. Underwoodnak sosem volt tanítványa, és nem is vágyott rá, hogy legyen. Az egyedül végzett munka tökéletesen megfelelt neki, mindazonáltal tisztában volt vele, hogy előbb vagy utóbb a többi mágushoz hasonlóan kénytelen lesz befogadni egy gyermeket a házába.

Az elkerülhetetlen végül be is következett: egy napon megérkezett a Munkaügyi Minisztériumtól a rettegett felszólító levél. Mr. Underwood mogorva beletörődéssel teljesítette kötelességét, s a megjelölt napon elment a minisztériumba, hogy átvegye a névtelen koloncot.

Felment a gránitoszlopok között nyújtózó márványlépcsőn, és belépett a visszhangos előcsarnokba. Az hatalmas, jellegtelen helyiség volt; a kétoldalt sorakozó ajtók között hivatalnokok jártak–keltek, cipőik halkan, tisztelettudóan koppantak a kövön. A csarnok túlsó végében két hajdani munkaügyi miniszter életnagyságnál nagyobb szobra magasodott, közéjük beszorítva pedig egy papírhegyekkel megrakott íróasztal állt. Mr.. Underwood egyenesen odasietett. Csak mikor közvetlenül az asztal elé ért, akkor látta meg az aktatornyok mögött megbúvó, pöttöm hivatalnok mosolygós arcát.

– Üdvözlöm, uram! – köszönt az ügyintéző.

– Underwood alminiszter vagyok. A tanítványomért jöttem.

– Értem, uram. Már vártuk önt. Ha aláírna néhány papírt… – A hivatalnok kutatni kezdett az egyik irat halomban. – Egy perc az egész. Utána bemehet a fiúért a nappali őrzőbe.

– Tehát fiúról van szó.

– Igen, egy ötéves fiúról. Jó eszű gyerek, legalábbis a teszteredményei azt igazolják. Most persze egy kicsit zaklatott… – Az ügyintéző végre megtalálta a keresett iratokat, és tollat húzott elő a füle mögül. – Kérem, szignáljon minden lapot, és a szaggatott vonalon írja alá.

Mr. Underwood széles mozdulattal meglengette a tollat.

– A szülei… már elmentek, ha jól értem.

– Igen, uram. Hanyatt–homlok elszaladtak, ha szabad így fogalmaznom. A szokásos népség: fogják a pénzt, és már itt sincsenek. Jóformán el se köszöntek a gyerektől.

– A szokásos biztonsági intézkedések…?

– A születési dokumentációt kiemeltük és megsemmisítettük, a gyereket pedig felszólítottuk, hogy felejtse el, vagy legalábbis senkinek ne árulja el a polgári nevét. A gyerek most hivatalosan előélet nélkülinek minősül. Mindent az elejéről kezdhet vele, uram.

– Értem. – Mr. Underwood sóhajtva odakanyarította az utolsó aláírást is a papírra, majd visszaadta azt. – Ha végeztünk, elmennék a gyerekért.

Végigment néhány néptelen folyosón, majd egy nehéz, betétes ajtón át belépett egy színes falú helyiségbe, ami a boldogtalan gyerekek szórakoztatása végett zsúfolásig tele volt játékokkal. Egy fintorgó hintaló és egy hegyes süvegű műanyag varázslóbaba között meg is találta, akit keresett: egy vézna, sápadt fiúcskát. A gyerek, akinek a szeme vörös volt a sok sírástól, üres tekintettel nézett fel a varázslóra. Mr. Underwood megköszörülte a torkát.

– Underwood vagyok, a mestered. Most kezdődik el az igazi életed. Velem jössz!

A fiúcska hangosan szipogott, s vészjóslóan rángatózni kezdett az álla. Ezt Underwood is észrevette. Idegenkedését legyőzve kézen fogta hát a gyereket, talpra segítette, s elindult vele a visszhangos folyosókon az épület előtt várakozó autója felé.

A hazaúton a varázsló kétszer is megpróbált beszélgetést kezdeményezni, de könnyes hallgatásba ütközött. Ez cseppet se tetszett neki, ingerült horkantással feladta, és bekapcsolta az autórádiót, hogy meghallgassa a krikett eredményeket. A fiúcska némán gubbasztott a hátsó ülésen, és a térdét bámulta.

Underwood felesége az ajtóban várta az érkezőket. Egy tál süteményt meg egy bögreforró csokoládét tartott a kezében, s egyenesen a meghitt hangulatú nappaliba terelte a gyereket, ahol a kandallóban barátságos tűz lobogott.

– Egyetlen értelmes szót se lehet kihúzni belőle, Martha – jelentette mogorván Underwood. – Hallgat, mint a sült hal.

– Csodálod? Hisz halálra van rémülve szegényke! Bízd őt csak rám!

Mrs. Underwood alacsony, gömbölyded asszony volt; hófehér haját egészen rövidre nyírva hordta. Leültette a fiúcskát a kandalló elé, és megkínálta süteménnyel. A gyerek rá se nézett.

Eltelt vagy fél óra. Mrs. Underwood kitartóan csevegett, beszélt mindenről, ami csak eszébe jutott. A gyerek ivott egy kis csokoládét, és majszolt egy keveset a süteményből, de különben némán meredt a tűzbe. Mrs. Underwood végül elhatározta, hogy hatékonyabb módszerhez folyamodik. Leült a gyerek mellé, és átkarolta a vállát.

– Kössünk egyezséget, kis drágám – szólt. – Tudom, hogy azt mondták, senkinek ne áruld el a neved, de velem kivételt tehetsz. Hogyan ismerhetnélek meg alaposabban, ha csak „fiacskámnak” szólíthatlak? Nos, ha elárulod a neved, én is megmondom az enyémet – persze szigorú titoktartás mellett. Mit szólsz hozzá? Ez bólintás volt? Jól van. Én Martha vagyok, te pedig…

Halk szipogás, még halkabb hang:

– Nathaniel.

– Nagyon szép neved van, drágám. Ne félj, senkinek nem árulom el. Ugye, máris jobban érzed magad? Egyél még egy süteményt, Nathaniel, azután megmutatom a szobádat.

Miután a gyerek evett, megmosakodott és ágyba került, Mrs. Underwood visszatért férjéhez, aki a dolgozószobájában tevékenykedett.

– Végre elaludt – jelentette. – Nem lennék meglepve, ha sokkot kapott volna. Így eldobni egy gyereket… Felháborító eljárásnak tartom, hogy gyerekeket ilyen fiatalom elszakítanak a családjuktól.

– Mindig is így volt ez, Martha. Szükség van tanoncokra, és valahonnan szerezni kell őket. – Mr. Underwood szándékosan fel se nézett a könyvéből.

Az asszony nem törődött a néma célzással.

– Engedélyezni kellene, hogy a szüleinél lakjon – folytatta. – Vagy, hogy legalább néha meglátogathassa őket.

Mr. Underwood fáradt sóhajjal letette a könyvet.

– Nagyon jól tudod, hogy ez lehetetlen. El kell felejtenie a születésekor kapott nevet, máskülönben kiszolgáltatja magát a jövőbeni ellenségeinek. Márpedig hogy felejthetné el a nevét, ha kapcsolatot tart a szüleivel? Megjegyzem, senki nem kényszerítette a házaspárt, hogy váljanak meg a kölyküktől. Nem kellett nekik a gyerek, ez az igazság, Martha, különben nem jelentkeztek volna a hirdetésre. Pontosan ismerték a feltételeket. Mindenki megkapja, amit akar: a szülők a jelentős összegű kárpótlást, a gyerek a lehetőséget arra, hogy a legmagasabb szinten szolgálja a hazáját, az állam pedig a szükséges tanoncot. Ilyen egyszerű. Mindenki jól jár.

– De akkor is…

– Én is túléltem, Martha. – Mr. Underwood ismét a kezébe vette a könyvet.

– Sokkal emberségesebb lenne, ha a varázslóknak lehetne saját gyerekük.

– És jönnének a rivális dinasztiák, a családi szövetségek… Vérfürdőbe torkolna a dolog. Olvass bele a történelemkönyvekbe, Martha, nézd meg, mi történt Itáliában. Még egyszer mondom, ne aggódj a gyerek miatt. Fiatal még, gyorsan felejt. Menj inkább, készíts valami vacsorát!

Underwoodék lakhelye az a fajta ház volt, ami az utcafront felől nézve egyszerű, méltóságteljes, nem túl nagy épület benyomását kelti, de mélységében jelentős tereket rejt, s teli van lépcsőkkel, folyosókkal meg köztes emeletekkel. A háznak alapjában véve öt fő szintje volt: a pince, teli bortároló polcokkal, gombásládákkal és aszalódó gyümölcsökkel; a földszint, ahol a fogadószoba, az ebédlő, a konyha és a télikert kapott helyet; két emelet, melyeket fürdőszobák, hálók és dolgozószobák foglaltak el; és legfelül a tetőtér. Itt aludt Nathaniel a fehérre meszelt, meredek tetőgerendák alatt.

A fiút minden hajnalban a cserepeken üldögélő galambok burukkolása ébresztette fel. A tetőn volt egy szűk világítóablak; ha Nathaniel felállt egy székre, láthatta a szürke, eső mosta, londoni horizontot. A ház dombtetőn állt, így jó kilátás nyílt a városra: derűs időben el lehetett látni egészen a távoli Kristálypalotáig.

A szoba berendezését egy olcsó, furnérozott szekrény, egy kis komód, egy asztal, egy szék és egy alacsony könyves szekrényke alkotta. Mrs. Underwood hetente egyszer friss kerti virágokat hozott az asztalon álló vázába.

A varázsló felesége nemcsak az első rémes napon vette pártfogásába Nathanielt, hanem azóta is mindig szeretettel bánt vele. Ha maguk voltak a házban, gyakran szólította igazi nevén a fiút, nem törődve férje tiltakozásával.

– Tudnod se volna szabad a kölyök nevét – zsörtölődött Mr. Underwood. – Szigorúan tilos! Veszélybe sodorhatod vele! Tizenkét éves korában, ha majd nagykorú lesz, megkapja az új nevét, s attól fogva élete végéig azon fogja ismerni őt a világ –mint férfit, és mint varázslót. De addig is felelőtlenség…

– Ki tudhatná meg? – ellenkezett Mrs. Underwood. – Senki! Szegény gyereket pedig jobb kedvre derítem vele.

Az asszony volt az egyetlen, aki a nevét használta. Oktatói Underwoodnak titulálták a mestere után, a mester maga pedig egyszerűen kölyöknek szólította.

Nathaniel őszinte odaadással hálálta meg Mrs. Underwood jóindulatát, és mindenben követte a tanácsait.

A házban töltött első hét után Mrs. Underwood ajándékot vitt fel Nathaniel szobájába.

– Ez a tied lehet – mondta. – Elég régi és nem is olyan szép, de gondoltam, talán tetszeni fog neked.

Az ajándék egy festmény volt: csónakokat ábrázolt, melyek felfelé haladtak egy kis folyón. A folyó széles, sík vidéken, iszapos lapályok közt kanyargott. Az évtizedek során a lakk annyira megsötétedett a képen, hogy a részleteket már alig lehetett kivenni, Nathaniel mégis azonnal megszerette a festményt. Csillogó szemmel nézte, ahogy Mrs. Underwood felakasztotta az asztal fölötti falra.

– Varázsló leszel, Nathaniel – magyarázta az asszony. – Ez a legnagyobb megtiszteltetés, ami egy gyereket érhet. A szüleid hatalmas áldozatot hoztak: lemondtak rólad, hogy erre a nemes sorsa juthass. Ne sírj, kis drágám! Erősnek, kitartónak kell lenned, és meg kell tanulnod mindent, amit az oktatóid előírnak számodra. Ezzel tartozol a szüleidnek és magadnak. Gyere csak az ablakhoz! Állj fel erre a székre! Jól van… És most nézz arrafelé! Látod azt a kis tornyot ott a távolban?

– Azt?

– Nem, az egy irodaház, drágám. Azt a kis barnát, ott, a baloldalon. Igen, azt. Az a Parlament, drágám, oda járnak a legkiválóbb mágusok, onnan kormányozzák Nagy–Britanniát és a birodalmunkat. Mr. Underwood is ott dolgozik. Ha szorgalmas leszel, és mindenben engedelmeskedsz a mesterednek, egyszer majd te is ott dolgozhatsz, és akkor nagyon büszke leszek rád.

– Értem, Mrs. Underwood. – Nathaniel olyan erősen bámulta a tornyot, hogy a szeme is belefájdult. Az agyába akarta vésni a helyét. A Parlamentben fog dolgozni… Igen, szorgalmasan fog tanulni, hogy Mrs. Underwood büszke lehessen rá.

Az idő és az asszony istápolása lassan elcsitította Nathaniel honvágyát. Szüleinek emléke megfakult, s a fájdalom is egyre kevésbé kínozta, mígnem végül szinte el is felejtette, mennyit szenvedett egykor. A szigorú időbeosztás, a kimerítő munka is segítette a folyamatot: rendszeres tevékenységei szinte az egész napját kitöltötték, kevés időt hagyva a búslakodásra. Hét közben napi programja azzal kezdődött, hogy Mrs. Underwood kettőt koppintott a szobája ajtaján.

– Tea a lépcső tetején. A szájadnak szánom, nem a lábadnak.

Ez a rituálisan ismételt figyelmeztetés onnan származott, hogy Nathaniel egyik reggel, mikor álomittasan kitántorgott az ajtón, hogy lemenjen a fürdőszobába, fájdalmas kapcsolatot létesített a lába és a bögre között. Ennek következtében a forró tea beterítette a falat, s a folt még évek múltán is meglátszott. Szerencsére Mr. Underwood nem értesült a balesetről – soha nem ment fel ugyanis a tetőtérbe.

A felső emeleti fürdőszobában elvégzett mosakodás után Nathaniel inget, szürke nadrágot, szürke térdzoknit és csinos, fekete cipőt húzott. Télen, ha hideg volt a házban, felvette még a vastag kardigánt is, amit Mrs. Underwood vásárolt neki. A fürdőszobában a nagytükör előtt gondosan megfésülködött, és végigmérte a sovány, sápadt képű, ápolt fiút, aki a tükörből nézett vissza rá. Utána a hátsó lépcsőn lement a konyhába, hóna alatt a tanszereivel. Amíg Mrs. Underwood kukoricapelyhet rakott elé, és pirítóst készített számára, megpróbálta befejezni az este félbehagyott házi feladatokat. Az asszony nemegyszer segített is neki a munkában.

–Azerbajdzsánnak? Ha jól emlékszem, Baku a fővárosa.

– Paku?

–Baku. Nézd meg az atlaszban! Mihez kell ez az adat?

–Mr. Purcell azt mondta, a héten meg kell tanulnom a Kaspi–tenger körüli országokat.

– Ne lógasd az orrod! Kész a pirítós… Tisztában kell lenned az alapokkal, mielőtt elkezded tanulni az érdekes dolgokat.

– De ez olyan unalmas!

– Szerinted. Én jártam Azerbajdzsánban. Baku egy kicsit koszos, viszont ott van az afrita kutatás egyik fő központja.

– Mik azok a friták?

– Afriták. Tűzdémonok. Ők a szellemek második legerősebb rendje. Az azerbajdzsáni hegyekben igen erős a tüzelem jelenléte. Ott született a Zoroaszter vallás is, amelynek követői a minden élőben megtalálható isteni tüzet imádják… Ha a csoki reszeléket keresed, ott van a gabonapelyhes doboz mögött.

– Találkozott dzsinnel, amikor ott járt, Mrs. Underwood?

– Nem kell Bakuba utazni, hogy dzsinnel találkozz, Nathaniel – és ne beszélj tele szájjal. Csupa morzsa lesz a terítő. Nem, a dzsinnek eljönnek hozzád, főleg, ha itt laksz Londonban.

– És mikor fogok afritával találkozni?

– Ha van egy kis eszed, még jó sokáig nem. Siess, fejezd be az evést! Mr. Purcell már biztosan vár rád.

Reggeli után Nathaniel összeszedte a könyveit, és felment az első emeleti tanulószobába, ahol már valóban várt rá Mr. Walter Purcell. A tanár fiatal, de már ritkuló hajú, szőke férfi volt. Szokása volt gyakorta simogatni a fejét, abban a reményben, hogy el tudja rejteni koponyájának tar részeit. Kissé bőre szabott, szürke öltönyt hordott, és hozzá rémesebbnél rémesebb nyakkendőket. Ideges természetű volt, igen könnyű volt felzaklatni; ha például Mr. Underwooddal beszélt (mert néha kénytelen volt), egyenesen rángásai támadtak. Gyenge idegzetéből fakadó feszültségét Nathanielen próbálta levezetni. Ahhoz túl becsületes volt, hogy ok nélkül kínozza az okos és szorgalmas fiút; beérte annyival, hogy patáliát csapott minden apró hiba miatt – harapós volt, mint egy kiskutya.

Mr. Purcel nem tanított mágiát Nathanielnek, mert ahhoz a legkevésbé sem értett. Más tantárgyakkal foglakoztak, elsősorban matematikával, modern nyelvekkel (franciával és csehvel), földrajzzal meg történelemmel, de a politikára is nagy súlyt fektettek.

–Nos hát, ifjú Underwood – kezdte a szokásos megszólítással Mr. Purcell. – Mi a mi nemes kormányunk elsődleges célja?

– Nathaniel tanácstalanul nézett. – Gyerünk már! Halljam!

– Hogy kormányozzon?

– Hogy megvédjen minket. Ne feledd, hogy országunk hadban áll. Még ma is Prága fennhatósága érvényesül a Bohémiától keletre fekvő vidéken, és nagy erőfeszítésünkbe kerül, hogy távol tartsuk a cseh hadakat Itáliától. Veszélyes időket élünk. Londonban nyüzsögnek a kémek és az agitátorok. Ha egyben akarjuk tartani a birodalmat, erős kormányra van szükségünk, az erő letéteményesei pedig a mágusok. Gondold csak el, mi lenne a hazával nélkülük! Elképzelni is szörnyű: közemberek gyakorolnák a hatalmat! Az ország káoszba süllyedne, és már jönne is az invázió. Csupán a vezetőink állnak köztünk és a teljes anarchia között. Arra kell törekedned, fiam, hogy a kormány tisztviselője légy, és becsületesen dolgozz a nemzetért. Ezt jól jegyezd meg.

– Igen, uram.

– A becsület a varázsló legfőbb erénye – folytatta Mr. Purcell. – A mágus nagyhatalom birtokosa, és bölcs belátással kell élnie vele. A múltban többször előfordult, hogy rosszindulatú varázslók megpróbálták legyőzni államunkat – de mindig vereséget szenvedtek. Miért? Mert az erény és az igazság a becsületes varázslók oldalán áll.

– Ön mágus, Mr. Purcell?

A tanár lesimította haját és sóhajtott.

– Nem, Underwood. Engem… nem választottak ki. De szolgálom a hazát legjobb tudásom szerint. Nos…

– Akkor ön közember?

Mr. Purcell tenyerével az asztalra csapott

– Itt én kérdezek! Fogd a szögmérőt! Áttérünk a geometriára.

Röviddel nyolcadik születésnapja után Nathanid tanrendje kibővült. Elkezdett kémiát, fizikát és vallástörténetet, valamint számos további fontos nyelvet, például latint, arámit és hébert tanulni.

A tanórák reggel kilenctől ebédig, azaz egy óráig tartottak. Akkor Nathaniel lement a konyhába, és magányosan elfogyasztotta a szendvicseket, amelyeket Mrs. Underwood fóliával letakarva odakészített neki.

Délutánonként változatosabb volt a program. A hét két napján Nathaniel tovább tanult Mr. Purcellel. Másik két napon elvitték őt az uszodába, ahol egy nagydarab, sárhányó alakú bajszot viselő férfi alaposan megkínozta. Hasonló korú gyerekekből álló gyülevész csapat tagjaként Nathanielnek számtalan hosszt kellett leúsznia az összes elképzelhető stílusban. Az edzéseken túl félénk és kimerült volt ahhoz, hogy társaival beszélgessen, a többiek pedig bizonyára megérezték, kiféle–miféle, mert nem is próbáltak közeledni hozzá. Nathaniel tehát már ekkor, nyolcéves korában magára maradt.

Még kétféle délutáni program fért a hétbe: zene (csütörtökön) és rajz (szombaton). A zeneórától Nathaniel még az úszásnál is jobban rettegett. Tanára, Mr. Sindra, hájas, hirtelen haragú ember volt, és járás közben remegett a tokája. Nathaniel mindig feszülten figyelte ezt a tokát: ha a remegés fokozódott, az közelgő dührohamot jelzett. A dührohamok pedig nyomasztó rendszerességgel érkeztek. Mr. Sindra tombolt, valahányszor Nathaniel elsiette a skálázást vagy belesült a kottaolvasásba – márpedig mindez gyakran előfordult.

– Mondd meg nekem – üvöltötte Mr. Sindra –, hogyan akarsz megidézni egy lámiát ezzel a húrszaggatással!? Hogyan? Megáll az ember esze! Add ide! – Azzal kitépte a lantot Nathaniel kezéből, és saját terjedelmes mellkasához szorította. Aztán átszellemülten behunyta a szemét, és játszani kezdett. Édes dallam kelt szárnyra a tanulószobában. A kurta, kövér ujjak táncoló kolbászok módjára futkostak a húrokon. Odakint a fákon a madarak mozdulatlanná dermedve hallgatták a varázslatos muzsikát. Nathanielnek könnybe lábadt a szeme; agyába, mint megannyi kísértet, a távoli múltból érkezett emlékek úsztak be…

– Tessék, most te játssz! – utasította Mr. Sindra, és Nathaniel visszakapta a lantot. Játszani kezdett; ujjai csetlettek–botlottak a húrokon. A kinti fáról tucatjával zuhantak le az elkábult madarak. Mr. Sindra álla úgy remegett, akár a puding.

– Fakezű! Hagyd abba! Azt akarod, hogy a lámia felfaljon? Az a cél, hogy elbűvöld, nem az, hogy felbosszantsd! Tedd le azt a szerencsétlen hangszert, és vedd elő a furulyát!

Furulya vagy lant, ének vagy sistrum, bármivel, próbálkozott is Nathaniel, kudarcaiért ordibálással büntették. Annál békésebb hangulatban teltek viszont a rajzórák, amelyeket Miss Lutyens tartott. A karcsú és kedves nő volt az egyetlen tanár, akivel Nathaniel őszinte tudott lenni. Mrs. Underwoodhoz hasonlóan Miss Lutyens se viselte el a „névtelenkedést”, és titokban megkérte Nathanielt, hogy mutatkozzon be. A fiú ezt habozás nélkül meg is tette.

– Miért kell – kérdezte egy tavaszi délutánon, mikor a tanulószobában ültek, és az ablakon befúvó langyos szellő az arcukat simogatta –, miért kell egész idő alatt ezt a mintát másolnom? Nehéz is és unalmas is. Szívesebben rajzolnám le a kertet vagy ezt a szobát – vagy magát, Miss Lutyens.

A tanárnő ránevetett Nathanielre.

– A skiccelés művészeknek való, Nathaniel, meg gazdag kisasszonyoknak, akiknek nincs más dolguk. Belőled nem lesz se művész, se gazdag kisasszony. Te egészen más célból fogsz ceruzát ragadni. Mesterember leszel, afféle műszaki rajzoló, ezért képesnek kell lenned bármilyen mintát gyorsan, biztos kézzel és mindenekelőtt pontosan lemásolni.

Nathaniel kedvetlenül bámulta az asztalon heverő lapot. Azon egy bonyolult ábra volt látható, amely összetett levelekből, virágokból és ezek közé beágyazott absztrakt alakzatokból állt. Nathanielnek el kellett készítenie a minta másolatát a rajzfüzetében, s bár már vagy két órája dolgozott, még a felével se volt készen.

– De olyan értelmetlennek tűnik ez a munka – motyogta.

– Semmiképp sem értelmetlen – felelte Miss Lutyens. – Mutasd csak a rajzod! Nem rossz, Nathaniel, nem rossz, de nézd csak! Nem gondolod, hogy ez a kupola egy kicsit nagyobb, mint az eredeti? Látod? Ezen a kocsányon pedig hagytál egy lyukat – ez elég súlyos hiba.

– Csak apró hiba, hiszen a többi rendben van, nem?

– Nem az a lényeg. Ha egy pentagramot másolnál le, és egy részét kifelejtenéd, az az életedbe kerülne. Ugye, nem akarsz még meghalni, Nathaniel?

– Nem.

– Akkor ne hibázz! Különben pórul jársz. – Miss Lutyens hátradőlt a széken. – Igazság szerint most azt kellene mondanom, kezdd elölről az egészet.

– De Miss Lutyens!

– Mr. Underwood pontosan ezt várná el. – A tanárnő habozva elhallgatott. – De a rémületedből ítélve második nekifutásra se sikerülne jobban a dolog. Mára befejeztük. Menj ki a kertbe, úgy látom, jót tenne neked egy kis friss levegő.

Nathaniel számára a ház kertje az üdítő magányt és nyugalmat jelentette. Ott sosem kellett tanulnia, a kerthez nem fűződött semmilyen kellemetlen emléke. Hosszú, keskeny terület volt, vörös téglából épített, magas fal határolta. Nyáridőben a falon futórózsa nyílt, a tövében hat almafa szórta fehér virágait a fűre. Közép tájt két rododendron bokor szelte át keresztben a kertet, s a mögöttük fekvő rész többé–kevésbé rejtve maradt a ház megannyi ablakszeme elől. Ott magas és nedves volt a fű, eltakarták az eget a szomszéd kertből átnyúló vadgesztenyefaágak, s a fal árnyékában zuzmó borította kőpad rejtőzött. A pad mellett villámot markoló férfi márványszobra állt. Az alak viktoriánus stílusú kabátot viselt, és hatalmas barkója volt, ami úgy állt ki az arcából, akár a rák ollója. A szobor meglehetősen viharvert volt, s vékony moharéteg borította, de még így is hatalmat és erőt sugárzott. Nathaniel mindig elgyönyörködött benne, sőt, egyszer meg is kérdezte Mrs. Underwoodot, hogy kit mintáz a szobor, de az asszony csak mosolygott.

– Majd a mestered megmondja – felelte. – Ő mindent tud.

A fiú azonban nem merte megkérdezni Mr. Underwoodot.

Ezt a békés zugot, a kőpadot és az ismeretlen varázsló szobrát kereste fel Nathaniel, valahányszor lélekben fel akart készülni a találkozásra rideg és szigorú mesterével.

9

Hat– és nyolcéves kora között Nathaniel csak hetente egyszer, péntek délutánonként járt Mr. Underwoodnál. Ezeket a találkozásokat külön szertartás övezte. Nathaniel ebéd után felment megmosakodni és tiszta inget venni, majd pontosan fél háromkor megállt mestere első emeleti olvasószobájának ajtaja előtt. Hármat koppantott, mire egy hang kiszólt, hogy beléphet.

Mr. Underwood mindig az utcára néző ablak előtt ült, egy fonott székben, háttal a fénynek. Arca gyakran árnyékba burkolózott. Mikor Nathaniel belépett, egy hosszú, sovány kar a szemközti fal mellett álló, párnákkal telerakott dívány felé intett. Nathaniel fogott egy párnát, a padlóra helyezte, és leült rá. Közben vadul kalapált a szíve, és minden idegszálával mestere szavaira koncentrált, nehogy véletlenül ne halljon meg vagy félreértsen valamit.

Az első években Mr. Underwood többnyire beérte annyival, hogy ellenőrizte a fiú tanulmányi előmenetelét; kikérdezte a vektorokból, az algebráról vagy a valószínűség számítás alapjaiból; felszólította, hogy mondja el dióhéjban Prága történetét vagy sorolja fel franciául a keresztes háborúk fontosabb eseményeit. A feleletekkel szinte mindig elégedett lehetett, hisz Nathaniel jó eszű diák volt.

Nagy ritkán előfordult, hogy Mr. Underwood egy intéssel elhallgattatta Nathanielt, és ő maga kezdett előadásba a mágia céljairól és korlátairól.

– A varázsló hatalmat gyakorol – magyarázta. – A varázsló akaratától függően megváltoztatja környezetét. Ezt teheti önző vagy nemes indítékból. Cselekedetei lehetnek erényesek vagy gonoszak, de rossz varázsló csak egy van: a tehetetlen. Mit jelent a tehetetlenség, kölyök?

Nathaniel összerezzent.

– Az események fölötti uralom hiányát.

– Úgy van. Ha a mágus ellenőrzése alatt tudja tartani az erőket, amelyeket céljai szolgálatába állít, akkor megőrzi… Mit őriz meg?

Nathaniel előre–hátra hintázott a párnán.

– Öhm…

– Három szót várok. Használd a fejed!

– Sérthetetlenség, titoktartás, erő.

– Úgy van. Mi a nagy titok?

–A szellemek, uram.

–A démonok. Nevezd őket a nevükön! Mit nem szabad elfelejtenünk?

– Azt, uram – felelte remegő hangon Nathaniel –, hogy a démonok gonoszak, és ha tehetik, ártanak nekünk.

– Pontosan. Meg kell hagyni, páratlan emlékezőtehetséged van. De vigyázz, hogyan ejted ki a szavakat – hallottam, hogy megbicsaklott a nyelved. Ha a kritikus pillanatban rosszul mondasz ki egy szótagot, a démon könnyen kihasználhatja a hibádat.

– Értem, uram.

– Tehát a nagy titok a démonok ereje. A közemberek tudnak a létezésükről, s azt is tudják, hogy mi képesek vagyunk érintkezni a démonokkal – éppen ezért félnek annyira tőlünk! Nincsenek viszont tisztában a teljes igazsággal, ami nem más, mint hogy minden hatalmunk a démonokból fakad. Az ő segítségük nélkül hitvány szemfényvesztők, sarlatánok lennénk. Az egyetlen lényeges képességünk az, hogy meg tudjuk idézni a démonokat. Ha jól csináljuk, engedelmeskedniük kell nekünk. De ha akár csak a legcsekélyebb hibát követjük el, ránk támadnak, és ízekre szaggatnak minket. Borotvaélen táncolunk, kölyök. Hány éves is vagy?

– Nyolc, uram. A jövő héten leszek kilenc.

– Kilenc? Remek. Akkor a jövő héten elkezded rendes mágiái tanulmányaidat. Mr. Purcelltől továbbra is a közismereti alapokat tanulod, velem pedig ezen túl hetente kétszer találkozol. Elkezdjük átvenni rendünk legfőbb tantételeit. Ma azonban végezetül még mondd el a héber ábécét. Kezdheted.

Mestere és tanítói útmutatása mellett Nathaniel igen jó ütemben haladt tanulmányaival. Napról napra beszámolt eredményeiről Mrs. Underwoodnak, csak hogy sütkérezhessen az asszony dicséretének fényében. Esténként a tetőablakon át megbámulta a Parlament tornyát jelző távoli, sárgás ragyogást, és arról a napról álmodozott, amikor majd felnőtt varázslóként, a nemes kormány tisztviselőjeként járhat oda.

Két nappal a kilencedik születésnapja után Nathaniel épp reggelizett, amikor mestere belépett a konyhába.

– Hagyd abba az evést, és gyere velem!

Nathaniel engedelmesen követte a varázslót a folyosóra, majd abba a szobába, amit Underwood könyvtárként használt. A varázsló megállt egy széles könyvszekrény előtt, amin a legkülönfélébb méretű és színű kötetek sorakoztak. Volt köztük minden, régi, vaskos, bőrkötéses lexikonoktól a megsárgult, puha fedeles, misztikus jelekkel teleírt gerincű kötetekig.

– Íme, az olvasnivalód a következő három évre – szólt a mágus, és megkopogtatta a könyvszekrény tetejét. – Tizenkét éves korodra ismerned kell ezeknek a könyveknek a tartalmát. A kötetek többsége középangol, latin, cseh és héber nyelven íródott, de van köztük néhány kopt nyelvű mű is az egyiptomi halotti rítusokról. Azokhoz használd a kopt szótárt, amit szintén megtalálsz itt. Önállóan kell olvasnod, nincs időm rá, hogy pátyolgassalak. Ami az idegen nyelveket illeti, Mr. Purcell majd segít a felkészülésben. Minden világos?

– Igen, uram. Kérdezhetek valamit?

– Tessék.

– Ha az összes könyvet elolvastam, akkor mindent tudni fogok? Mármint mindent, ami ahhoz kell, hogy varázsló lehessek? Ez borzasztóan soknak tűnik.

Mr. Underwood horkantva felnevetett, és szemöldöke a homloka tetejéig szaladt.

– Nézz a hátad mögé! – mondta.

Nathaniel megfordult. Az ajtó mögött mennyezetig érő, hatalmas könyvszekrény állt. Kötetek százai voltak belezsúfolva, egyik vaskosabb és porosabb, mint a másik – egytől egyig olyan könyvek, amelyekről első ránézésre tudja az ember, hogy minden oldaluk két hasábban szedett bolhabetűkkel van teleírva. Nathaniel nyelt egyet.

– Ha azokon is átrágtad magad – szólt szárazon a mágus –, akkor majd elmondhatod, hogy már tartasz valahol Azok a könyvek a jelentősebb démonok megidézéséhez szükséges rítusokat és varázsigéket tartalmazzák. Ilyesmivel majd csak tizenéves korodban kezdhetsz el foglalkozni, úgyhogy verd is ki őket a fejedből. Amit itt van… – Újra megkopogtatta a kisebbik könyvszekrényt. – … az tartalmazza az előkészítő ismereteket, annyi pedig egyelőre bőven elegendő számodra. És most gyerünk tovább!

Átmentek egy laboratóriumba, ahol Nathaniel azelőtt sosem járt. Ott pecsétes, poros polcokon különféle színű folyadékokkal teli palackok és fiolák tömkelege sorakozott. Az üvegek némelyikében szilárd tárgyak is lebegtek. Nathaniel nem tudta megállapítani, hogy e tárgyak valóban torzak és különösek–e, vagy csak a palackok vastag, ívelt üvegfalán át szemlélve tűnnek olyannak.

Mr. Underwood leült egy magas székre, ami egy egyszerű fa munkaasztal mellett állt, és intett Nathanielnek, hogy foglaljon helyet vele szemben. Azután kicsiny, hosszúkás dobozt tolt a fiú elé. Nathaniel kinyitotta, s egy kisméretű szemüveget talált benne. Egyszerre megrohanta egy régi emlék, és megborzongott.

– Vedd már ki, kölyök! Ne félj tőle, nem harap. Jól van. És most nézz rám! Nézd meg a szemem – mit látsz benne?

Nathaniel vonakodva felpillantott. Igencsak nehezére esett belenézni az öregember villogó, tüzes barna szemébe, s mikor megtette, az agya mintha megfagyott volna. Nem látott semmit

– Nos?

– Öh, öh… sajnálom, de nem…

– A szembogaram körül nézd! Látsz ott valamit?

– Öh…

– Ej, te vaksi szamár! – Mr. Underwood dühösen felmordult, azzal lehúzta a bőrt a fél szeme alatt, felfedve a vöröslő nyálkahártyát. – Még mindig nem látod? Egy lencse, kölyök! Egy kontaktlencse! Itt van a szememen! Látod már?

Nathaniel rémülten meresztette a szemét, és ezúttal valóban látott egy ceruzavonal vékonyságú halvány kört mestere szembogara körül.

– Igen, uram – felelte gyorsan. – Igen, most már látom.

– Épp ideje. Helyes. – A varázsló kihúzta magát. – Ha betöltöd a tizenkettedik életévedet, két fontos dolog fog történni veled. Először is kapsz egy új nevet, amit a sajátodként használsz majd. Mondd csak meg, miért!

– Hogy a démonok ne szerezhessenek hatalmat felettem azzal, hogy rájönnek az eredeti nevemre.

– Úgy van. Az ellenséges varázslók természetesen nem kevésbé veszélyesek. Másodszor: megkapod az első pár, éjjel–nappal viselhető kontaktlencsédet. A lencse segítségével keresztüllátsz majd a démonok bizonyos trükkjein. Addig ezt a szemüveget fogod használni – de csak amikor utasítást kapsz rá, és semmilyen körülmények között nem viheted ki ebből a szobából. Megértetted?

– Igen, uram. Hogyan tudok a szemüveggel átlátni a trükkökön?

–A démonok különféle csalóka alakokat képesek ölteni, nemcsak az anyagi valóságban, hanem az érzékelés egyéb síkjain is – ezekről a síkokról hamarosan tanulni fogunk, most ne kérdezz róluk. Egyes magasabb rendű démonok akár láthatatlanná is tudnak válni. Ha megtévesztésről van szó, találékonyságuk nem ismer határokat. A lencse, és kisebb mértékben a szemüveg, lehetővé teszi, hogy egyszerre több síkon lásd a világot, s így könnyebben ki tudd szűrni az illúziókat. Nézd csak…

Mr. Underwood levett a háta mögötti zsúfolt polcról egy dugóval és viaszpecséttel lezárt, jókora palackot. Az zöldes folyadékkal volt tele, s egy döglött patkány úszkált benne barna szőrű, vértelen húsú állat. Nathaniel elhúzta a száját. Mestere kutató tekintettel nézett rá.

– Mit mondanál, kölyök, mi ez? – kérdezte.

– Egy patkány, uram.

– Miféle?

– Barna. Rattus Norvegicus, uram.

– Nocsak, a latin nevét is tudod. Remek. Teljesen téves, de azért dicséretes. Ez nem egy patkány. Vedd fel a szemüveget, és nézd meg újra.

Nathaniel engedelmeskedett. A szemüveg hideg volt és nehéz. Eltartott néhány másodpercig, mire a szeme meg szokta a vékony kvarckavics lencsét és fókuszálni tudott Mikor kitisztult előtte a palack képe, hátrahőkölt. A patkány helyén egy kicsi, fekete–piros színű, lapos képű, bogárszárnyú, harmonikatestű valami bukkant fel. A lény szeme nyitva volt, arcán sértődött kifejezés ült. Nathaniel levette a szemüveget, és újra odanézett. A tároló folyadékban megint a barna patkány úszott.

– Nahát!

Mr. Underwood mordult egyet.

– Ez egy vörös bosszanat. A Lincoln’s Inn–i Orvosi Intézet fogta be és palackozta. Primitív