Honnan tudom letölteni Jonathan Stroud: A szamarkandi amulettet?

kandallópárkányra, a szárított virágok mellé.

Ezután néhány másodpercig megint csend volt.

Lovelace a törmelék halomra dobta a kezében tartott kekszet.

– Amit ezzel a faasztallal tettem, Arthur, azt egy fafejjel is meg tudom csinálni – mondta.

Arthur Underwood ránézett a fiatal mágusra, és tompán így szólt:

–A legjobb teáskannám volt.

Ezután három rövid, éles füttyentést hallatott. Válaszul mély, morajló hang zendült, és a kandalló előtti kőlapokból kiemelkedett egy kék arcú, izmos óriáskobold. Underwood intett egyet, és megint füttyentett. Az óriáskobold elrugaszkodott a kőről, a levegőben megfordult, és rávetette magát a száraz virág mögé bújt kis koboldra. Ujjatlan mancsaival felkapta és szorongatni, gyúrni kezdte a szellemecskét, mit sem törődve annak hadonászó fűrészes fullánkjával. A kis kobold eltorzult, teste alakját vesztette, s néhány másodperc alatt farkastól, fullánkostól sárga péppé változott. Az óriáskobold csinos golyót formált a pépből, azt a levegőbe pöccintette, kitátott szájával elkapta és lenyelte.

Underwood ismét Lovelacehez fordult, aki összeszorított szájjal nézte végig a jelenetet.

El kell ismernem, a vén bohóc meglepett – jobb műsort mutatott be, mint vártam. A dresszírozott kobold megidézése azonban kimerítette. Verejtékcseppek gyöngyöztek a tarkóján.

Ezzel Lovelace is tisztában volt.

– Kap még egy utolsó esélyt – förmedt rá Underwoodra. – Adja vissza, ami az enyém, különben durvább eszközökhöz nyúlok. Vezessen a dolgozószobájába!

– Soha! – Underwood elkábult a megerőltetéstől és a dühtől, s nem volt hajlandó meghallani a józan ész szavát.

– Akkor ezt nézze meg!

Lovelace hátrasimította olajozott haját, és elmorgott néhány szót. Remegés futott végig az ebédlőn; az összes berendezési tárgy vibrálni kezdett, majd a hosszúkás helyiséget lezáró fal megmozdult, eltávolodott, mígnem végül elnyelte a messzeség. A helyén beláthatatlanul hosszú folyosó tűnt elő. Underwood elkerekedett szemmel nézte a varázslatot. Messze a folyosón egy alak bukkant fel; nagy sebességgel elindult felénk, egyre nőtt és nőtt, de nem szaladt, hanem lebegett – a lába ugyanis mozdulatlan volt.

Underwoodnak elakadt a lélegzete. Hátratántorodott, és nekiment a székének.

Meg tudtam érteni a reakcióját Ismertem a közelgő kolosszust, sakálfejestől, mindenestől.

–Állj! – Underwood arca viaszsápadt volt. Meg kellett kapaszkodnia a székében, hogy ne rogyjon össze.

– Mit mondott? – Lovelace a föléhez emelte kezét. – Nem értettem.

– Állj! Rendben, maga nyert! Megmutatom a dolgozószobámat! Csak küldje el!

Az alak egyre nőtt. Underwood rettegve lekuporodott a földre. Az óriáskobold bűnbánó képpel visszasüllyedt a kőlapok alá. Én is mocorogni kezdtem a sarokban, és azon töprengtem, mihez kezdek majd, ha Dzsabor megérkezik a helyiségbe.

Aztán Lovelace hirtelen intett egyet A végtelen folyosó a közeledő alakkal együtt eltűnt, és visszatért a fal, a közepén Underwood mosolygó nagymamájának megsárgult fényképével.

Az öreg varázsló teáskészletének romjai mellett térdepelt. Olyan vadul remegett a lába, hogy alig tudott felállni.

– Merre van a dolgozószobája, Arthur? – kérdezte Simon Lovelace.

Nathaniel

29

Nathaniel ott állt egyedül a lépcsőfordulóban, és úgy markolta a korlátot, mintha attól félne, hogy leesik. Lentről, az ebédlőből hangok szűrődtek fel hozzá, néha halkabban, néha hangosabban – de ő semmit sem hallott belőlük. A fejében dübörgő páni félelem minden külső zajt elnyomott.

Csak egy rossz varázsló van: a tehetetlen. És mi a tehetetlenség? Az események fölötti uralom hiánya. Az elmúlt pár nap alatt sikerült teljesen elvesztenie az uralmát az események fölött Először is Bartimaeus megtudta az igazi nevét. Ezt még orvosolni tudta a szelencével, de megkönnyebbülése nem tartott sokáig. Kudarcok és katasztrófák sorozata következett. Bartimaeust elfogták, Underwood leleplezte titkos tevékenységét és máguspályafutása véget ért, mielőtt még elkezdődött volna. A tetejébe már a démon se engedelmeskedik neki, és Lovelace bent van a házban. Ő pedig csak áll és bámul, képtelen feltartóztatni az eseményeket, amelyeket ő maga indított el. Tehetetlen….

Csüggedt mélázásából halk zaj zökkentette ki: a csendesen dudorászó Mrs. Underwood keltette, ahogy a konyhából az előtéren át az ebédlő felé tartott.

Teát vitt; Nathaniel hallotta a porcelán finom csengését a tálcán. Utána kopogtatás következett, majd további edénycsörgés, azután csend lett.

Nathaniel egy szempillantás alatt elfelejtette saját sanyarú sorsát. Mrs. Underwood veszélyben van. Az ellenség behatolt a házba. Lovelace nyilván perceken belül rábeszéli vagy rákényszeríti Underwoodot, hogy nyissa meg előtte a dolgozószobát. Megtalálják az amulettet, és akkor… mit fog tenni Lovelace Mr. Underwooddal – vagy a feleségével?

Bartimaeus azt mondta, várjon odafent, és készüljön fel a legrosszabbra. De Nathanielnek elege volt már a tétlenségből. Úgy érezte, még nem kell feladnia. A helyzet szinte kilátástalan, de még nem teljesen az. A varázslók az ebédlőben vannak. Underwood dolgozószobája üres. Belopózik, és kihozza az amulettet. Talán még el lehet rejteni valahova, bármit mond is Bartimaeus.

Zajtalan léptekkel, fürgén leosont a középső emeletre, ahol mestere dolgozószobája és laboratóriumai voltak. A földszintről érkező hangok most felerősödtek; mintha Underwood kiabált volna. Sietnie kellett. Átszaladt néhány szobán, és hamarosan megérkezett az ajtóhoz, ami mögött a dolgozószobához vezető lépcső indult. Ott megállt egy pillanatra. Utoljára hatéves korában járt itt. Ködös, régi emlékek rohanták meg; beleborzongott, de aztán megrázta magát, és továbbindult.

A lépcső aljába érve megtorpant.

Underwood dolgozószobájának ajtaján ott virított az ötágú, piros csillag. Nathaniel hangosan felnyögött. Elég képzett volt ahhoz, hogy felismerjen egy tűzártást; tudta, hogy elég csak hozzáérnie az ajtóhoz, és a varázslat szénné égeti. Mágikus védelem nélkül nem mehetett tovább, a védelemhez pedig gondos előkészítés, pentagram, szellemidézés kellett…

Minderre nem volt ideje. Tehetetlen volt! Megint csak tehetetlen! Elkeseredett dühében belebokszolt a falba. Valahonnan a ház egy távoli pontja felől olyan zaj szűrődött hozzá, ami akár rémült kiáltás is lehetett.

Sarkon fordult, és felszaladt a lépcsőn. Már menet közben hallotta, hogy odalent nyílik az ebédlő ajtaja, majd lépések zaja visszhangzott az előtérben.

Jönnek.

Mrs. Underwood izgatott, aggódó hangja fájdalmasan hasított Nathaniel szívébe:

– Valami baj van, Arthur?

Tompa, fásult, szinte felismerhetetlen hang válaszolt:

– Nem, nem, csak megmutatok valamit Mr. Lovelacenek a dolgozószobámban. Köszönöm, nincs szükségünk semmire.

Elindultak felfelé a lépcsőn. Nathanielt kínzó tanácstalanság gyötörte. Mit csináljon? Mikor már–már meglátták, beugrott a legközelebbi ajtón, behajtotta maga mögött, és zihálva kilesett a résen.

Lassú menet haladt el a szeme előtt. Mr. Underwood ment elöl; haja és ruházata zilált volt, tekintete zaklatott, háta görnyedt, mintha nagy súlyt cipelne. A nyomában Simon Lovelace haladt; szeme lencsék mögé rejtve, szája penge vékony, egyenes vonal. Őmögötte pedig egy pók szaladt a falra vetülő árnyak rejtekében.

A menet eltűnt a dolgozószoba irányában. Nathaniel hátrahúzódott az ajtóréstől. Szédült, kavargott a gyomra a bűntudattól és a félelemtől. Underwood arca… Hiába viszolygott mesterétől, hiába érzett megvetést iránta, az, hogy ilyen állapotban látta őt, szemben állt mindennel, amit tanult. Igen, Underwood gyenge, egy gyáva senki; igen, mindig is utálatosan bánt vele. De akkor is miniszter, a kormány háromszáz miniszterének egyike. És nem ő lopta el az amulettet. A tettes ő, Nathaniel.

Az ajkába harapott. Lovelace bűnöző. Ki tudja, mire képes? Hadd szenvedjen csak Underwood. Megérdemli. Nem állt ki mellette, kirúgta Miss Lutyenst… Bűnhődjön meg érte! Végül is épp azért rejtette a dolgozószobába az amulettet, hogy ő maga biztonságban legyen, ha Lovelace felbukkan. Nem avatkozik be, várni fog, ahogy a dzsinn mondta. Felkészül a menekülésre…

A tenyerébe temette arcát, fejében vadul kergették egymást a gondolatok.

Nem futhat el. Nem bujkálhat. Nem követheti egy ravasz és álnok démon tanácsát. A menekülés, a bujkálás nem mágushoz méltó magatartás. Ha most magára hagyja mesterét Lovelace–szel szemben, hogy fog ezentúl a tükörbe nézni? Ha a mestere szenved, Mrs. Underwood is szenvedni fog, azt pedig nem tudná elviselni. Nem, nincs menekvés. Most, hogy a helyzet valóban kritikussá vált, meglepetten és rémülten döbbent rá, hogy cselekednie kell. Közbe kell lépnie, nem törődve a következményekkel.

Még a gondolatától is rosszullét fogta el annak, amit tenni készült. Mégis megtette, apránként, lépésről lépésre vonszolva magát. Kiment az ajtón, végigbotorkált a lépcsőfordulón… lassan, nehezen lement a lépcsőn…

A józan esze minden lépésnél üvöltve biztatta, hogy forduljon vissza, és meneküljön, de ő kitartott. Ha megfutamodik, Mrs. Underwoodot hagyja cserben. Igen, bemegy, és elmondja az igazságot, aztán jöjjön, aminek jönnie kell.

Az ajtó félig nyitva állt, a tüzes ártás feketén ásított. Sárga fény áradt ki a dolgozószobából.

Nathaniel megállt a küszöbön. Az agya beszüntette működését. Nem fogta fel, mire készül.

Meglökte az ajtót, belépett a helyiségbe – és tanúja lett a felfedezés pillanatának.

Lovelace és Underwood egy faliszekrény előtt álltak, hátukat fordítva Nathaniel felé. A szekrény kétszárnyú ajtaja tárva nyitva állt. Nathaniel látta, amint Lovelace egy vadászó macska mohóságával előrehajolt, kinyújtotta a kezét, és félrelökött valamit a szekrényben. Utána diadalittasan felkiáltott, majd lassan megfordult, és kezét Underwood falfehér arca elé emelte.

Nathaniel magába roskadtan nézte a jelenetet

Milyen kicsiny volt a szamarkandi amulett… Milyen jelentéktelennek tűnt, ahogy vékony aranyláncán ott lógott Lovelace ujjai között. Finoman lengett, selymesen csillogott a tompa fényben.

Lovelace elmosolyodott.

– Lám, lám, mit találtam.

Underwood zavartan, hitetlenkedve rázta a fejét Arca néhány másodperc alatt éveket öregedett.

– Nem – suttogta. – Ez csapda… kompromittálni akar engem…

Lovelace még csak rá se nézett. Áhított kincsével volt elfoglalva.

– El se tudom képzelni, mihez akart kezdeni ezzel – szólt. – Hisz bizonyára már attól kimerült, hogy megidézte Bartimaeust.

– Csak ismételni tudom – válaszolta erőtlenül Underwood –, nem tudok Bartimaeusról, és nem tudok erről a tárgyról. Nem tudom, hogy került ide.

Most egy újabb hang ütötte meg Nathaniel fülét. Egy vékony, remegő hang: a sajátja.

– Igazat mond. Én loptam el. Velem kell elszámolnia.

A kijelentést követő csönd majdnem öt másodpercig tartott. Mindkét mágus megpördült a tengelye körül, és döbbenten meredt Nathanielre. Mr. Underwood szemöldöke felszaladt, leereszkedett, majd megint felszaladt, tükrözve leírhatatlan elképedését. Lovelace értetlenkedve ráncolta a homlokát.

Nathaniel a szünetet kihasználva közelebb lépett a két varázslóhoz.

– Én voltam – ismételte, immár valamivel határozottabb hangon. – Neki semmi köze hozzá, nem tudott róla. Hagyja őt békén.

Underwood szaporán pislogott, és a fejét rázta. Nem akart hinni se a szemének, se a fülének. Lovelace mozdulatlan maradt, tekintetét Nathanielre szegezte. A szamarkandi amulett könnyedén lengett az ujjai között.

Nathaniel megköszörülte kiszáradt torkát. Találgatni se mert, hogy most mi lesz. A beismerésen túl nem tervezett. A szolgája ott rejtőzik valahol a helyiségben, tehát nem teljesen védtelen. Remélte, hogy ha szükség lesz rá, Bartimaeus a segítségére siet.

Mesterének végül újra megjött a hangja.

– Miket hordasz itt össze, te féleszű? Fogalmad sincs, miről beszélgetünk. Takarodj kifelé innen! – Aztán eszébe jutott valami. – Várj csak… Hogy jutottál ki a raktárból?

A mellette álló Lovelace szája most rángatózó mosolyra húzódott. A mágus halkan nevetett.

– Egy pillanat, Arthur! Ne ítéljen elhamarkodottan.

Egy múló pillanatra visszatért Underwood ingerült konoksága.

– Ne nevettesse ki magát! Ez a vakarcs nem lehet a tettes! Hatástalanítania kellett volna a tűzártásomat, hogy a maga védelmi rendszeréről ne is beszéljek.

– És meg kellett idéznie egy tizennegyedik szintű dzsinnt – dörmögte Lovelace.

– Úgy van. Még a feltételezés is absz… – Underwoodnak elakadt a szava. Szemében a rádöbbenés fénye gyúlt. – Várjunk… talán… Lehetséges volna? Elmondom, Lovelace, hogy épp ma kaptam rajta a kölyköt szellemidéző felszereléssel és egy megrajzolt Adelbrand–pentagrammal a szobájában. Haladó szintű könyvek is voltak nála – például a Ptolemaiosz szája. Feltételeztem, hogy kudarcot vallott, hogy képességein felül ambiciózus volt… De mi van, ha tévedtem?

Simon Lovelace hallgatott. Szemét egy pillanatra se vette le Nathanielről.

– És egy órával ezelőtt – folytatta Underwood – tetten értem, amint kémkedett utánam. Látóüveget használt, pedig tőlem nem kapott olyat. Ha erre képes volt ki tudja, miféle gazemberségekkel próbálkozott még?

– De mégis… – susogta Lovelace –, mi oka lett volna meglopni engem?

Underwood viselkedése arról árulkodott, hogy nem ismerte fel az amulettet. Nathaniel rájött, hogy ez a tudatlanság megmentheti az életét. Vajon Lovelace elhiszi–e ugyanezt róla, Nathanielről is? Gyorsan beszélni kezdett, olyan gyermekien és ártatlanul, ahogy csak tudott.

– Viccnek szántam a dolgot, uram. Vissza akartam vágni, amiért ön tavaly megvert. Megkértem a démont, hogy hozzon el öntől valamit. Bármit, amit talál. És amit ellop, azt meg akartam tartani, amíg nagyobb nem leszek, és… amíg rá nem jövök, hogy mi az, és mire lehet használni. Remélem, nem értékes ez a tárgy. Bocsánatot kérek, amiért kellemetlenséget okoztam önnek…

Nathaniel bizonytalanul elhallgatott. Tisztában volt vele, milyen gyenge a meséje. Lovelace pedig csak nézte őt üres, kifejezéstelen arccal.

A mestere azonban most már hitt neki, és fékezhetetlen dühvel támadt rá.

– Ez volt az utolsó csepp a pohárban, Mandrake! – üvöltötte. – Ezért bíróság elé állítalak! Még ha meg is úszód a börtönt, megfosztanak tanonci rangodtól, és az utcára kerülsz! Kitagadlak! Semmilyen munkát nem fogsz kapni! Koldus leszel a közemberek között!

– Értem, uram.

Jöjjön bármi, csak Lovelace menjen el.

– Bocsánatkéréssel tartozom, Lovelace. – Underwood kihúzta magát, és kidüllesztette a mellét. – Mindkettőnket kellemetlenség ért – engem elárult a kölyök, magától pedig ellopott egy értékes tárgyat, ezt az amulettet… – Rápillantott a Lovelace ujjai között fityegő kicsiny, ovális aranymedálra, és ebben a lesújtó, végzetes pillanatban rádöbbent, hogy mi az. Fogai között kurtán, szisszenve áramlott be a levegő. Jelentéktelen zaj volt ez, de Nathaniel tisztán hallotta. Lovelace még mindig nem mozdult.

Underwood arcából az utolsó cseppig kiszaladt a vér. Rémülten Lovelacere kapta pillantását, hogy megnézze, észre–vett–e valamit a fiatal mágus. Nathaniel ugyanígy tett. A fülében dübörgő szívdobogáson át hallotta, amint mestere folytatni igyekszik monológját:

–… és… és méltó büntetésben fogjuk részesíteni. Átkozni fogja a napot, amikor…

Lovelace felemelte a kezét. Underwood azonnal elhallgatott.

– Nos, John Mandrake – szólalt meg Lovelace –, majdhogynem ámulatba ejtesz. Valóban kellemetlenséget okoztál nekem – nehéz napokat éltem át miattad. De lám, visszaszereztem, ami az enyém, így most már minden rendben van. Kérlek, ne kérj bocsánatot. Megidézni egy olyan dzsinnt, mint Bartimaeus, a te korodban nem kis teljesítmény. Hogy hosszú napokon át az irányításod alatt tudtad tartani, az még meglepőbb. Komoly nehézségeket okoztál nekem, ami keveseknek sikerül. Hogy Underwoodot lóvá tetted, az már kevésbé rendkívüli dolog. Összességében nagyon ügyes voltál. Épp csak a legvégén vallottál kudarcot. Mi ütött beléd, hogy képes voltál mindent bevallani? Lehet, hogy elintéztem volna a dolgot Underwooddal, és téged békén hagytalak volna. – Lovelace halkan, józan szenvtelenséggel beszélt.

Underwood közbe akart szólni, de Lovelace leintette.

– Hallgasson. Kíváncsi vagyok a gyerek magyarázatára.

– Azért jelentkeztem, mert nem ő a bűnös – felelte fásultan Nathaniel. – Neki semmi köze az egészhez. Az ön ellenfele én voltam, akár tudta, akár nem. Mr. Underwoodot hagyja ki a dologból. Ezért jöttem ide – Tette tökéletes hiábavalóságának súlya ólomként nehezedett a mellkasára.

Lovelace kedélyesen nevetgélt.

– Így képzeli el egy gyermek a tisztességet – mondta. – Sejtettem, hogy erről van szó. A régi jó romantikus becsületideál. A hősies ostobaság. Ki tanított rá, hogy így viselkedj? Nem Underwood, abban biztos vagyok.

– Azért loptam meg önt, mert bántott engem – folytatta konokul Nathaniel. – Bosszút akartam állni. Ennyi az egész. Büntessen meg érte, ha akar, nem fogok védekezni.

A büszke beletörődés álarca mögött éledő remény rejtőzött. Talán Lovelace nem vette észre, hogy felismerték az amulettet. Talán kiszab valamilyen jelképes büntetést, és elmegy.

Underwood szemlátomást ugyanebben reménykedett. Mohón megragadta Lovelace karját.

– Hallhatta, Simon, én teljesen ártatlan vagyok az ügyben. Az egész ennek a komisz, alattomos kölyöknek a műve. Tegyen vele belátása szerint. Döntse el, milyen büntetést érdemel. Szabad kezet adok magának.

Lovelace kiszabadította a karját.

– Köszönöm, Underwood. Rövidesen sor kerítek a fiú megbüntetésére.

– Helyes.

– De előbb megszabadulok magától.

– Mi…? – Underwood egy másodpercre megdermedt, aztán megiramodott, és korához képest meglepő fürgeséggel a nyitott ajtó felé szaladt. Épp mikor elhaladt Nathaniel mellett, egy semmiből támadt széllökés becsapta az ajtót. Underwood kétségbeesetten rázta, rángatta a kilincset, de az nem működött.

Underwood rémült hördüléssel megfordult. Ő és Nathaniel most szemtől szemben álltak a helyiség túl végében ácsorgó Lovelace–szel. Nathanielnek remegett a térde. Kapkodó tekintettel kereste Bartimaeust, de a pók nem volt sehol.

Lovelace végtelen óvatossággal két kezébe fogta az amulett láncát, és a nyakába akasztotta a bűvös ékszert.

– Nem vagyok teljesen ostoba, John – szólt. – Lehetséges, hogy valóban nem tudod, mi ez, de bizonyára megérted, hogy nem vállalhatok felesleges kockázatot. Szegény Arthur pedig nyilvánvalóan mindent tud.

Underwood erre két kézzel nyakon ragadta Nathanielt. A hangja rekedt volt a rettegéstől.

– Igen, de én nem fogok beszélni! Megbízhat bennem, Lovelace! Felőlem örökre a magáé lehet az amulett! De ezt a minden lében kanál kölyköt el kell hallgattatni, mielőtt eljár a szája! Végezzen vele most rögtön, akkor nem lesz több gondunk vele! – Körmét Nathaniel nyakába fúrta, és eltaszította magától a fiút. Nathaniel felkiáltott fájdalmában.

Lovelace arcán gúnyos vigyor terült szét.

– A tanítványáért aggódó mester! Meg vagyok hatva. Látod, John, Underwood meg én még utoljára bepillantást engedünk neked a mágusélet titkaiba. Ebből talán megérted, miért volt hiba bevallanod a bűnödet. Bedőltél a propagandának, elhitted, hogy az eszményi varázsló erkölcsös, mindig felelősséget vállal a tetteiért. Nos, ilyen mágus nem létezik. Nincs becsület, nincs tisztesség, nincs igazság. A varázsló csak a saját érdekeit nézi, és megragad minden kínálkozó alkalmat az előrejutásra. Ha gyenge, kerüli a veszélyt. (Ezért nem viszik sokra a másodrendűek ebben a rendszerben. Arthur sokat mesélhetne erről, nem igaz, Underwood?) De ha erős, akkor támad. Mit gondolsz, Rupert Devereaux hogy jutott hatalomra? A mestere puccsot hajtott végre, megölte az előző miniszterelnököt, és Rupert örökölte a címet. Ilyen egyszerű a történet. És ilyen egyszerű minden történet. Mikor a jövő héten használni fogom az amulettet, olyan nemes hagyományt követek, ami Gladstone koráig nyúlik vissza. – A szemüveg megvillant, és felemelkedett egy kéz, intésre készen. – Talán vigasztalásodra szolgál, ha elmondom: már az érkezésed előtt eltökéltem, hogy megölöm a ház minden lakóját. Semmit nem bízhatok a véletlenre. Ostoba önfeláldozásod tehát végeredményben semmin nem változtatott.

Nathaniel agyában felvillant a konyhában tevékenykedő Mrs. Underwood képe. Könny szökött a szemébe.

– Könyörgök…

– Gyenge vagy, fiam, akárcsak a mestered. – Lovelace tapsolt egyet. A dolgozószobában minden fény kihunyt. A padlón remegés futott végig. Nathaniel érezte, hogy valami megjelent a helyiség távoli sarkában, de nem mert odanézni – a félelem megbénította. A mellette álló Underwood elmotyogta egy védőbűbáj varázsigéjét. Energiaelnyelő szálak fénylő, zöld hálója emelkedett ki a padlóból és burkolta be a testét. Nathaniel a hálón kívül rekedt, védtelenül.

– Mester!

Ebben a pillanatban egy beomló bányavájat robaját idéző hang remegtette meg a szobát:

– Mit kívánsz?

Lovelace hangja:

– Öld meg ezeket itt, és minden élőt, aki csak az épületben találsz. Égesd porig a házat!

Underwood felüvöltött.

–A kölyköt vidd! Irgalmazz nekem!

A rettegéstől megsokszorozódott erővel megtaszította Nathanielt, aki hasra esett, és elnyúlt a földön. Könnyeinek függönye elvakította; megpróbált felállni, de semmi más nem volt a fejében, csak saját tehetetlen kiszolgáltatottságának bénító tudata. Kitátotta száját, hogy ordítson, de két karmos láb elszorította a torkát.

Bartimaeus

30

Underwood íróasztaláé volt az érdem. Dzsabor a túloldalán testesült meg, s vagy három másodpercébe került, mire szétverte a régimódi, robusztus bútordarabot, és átgázolt rajta. Ennyi idő elég is volt nekem a közbelépésre. Mindeddig a plafon egyik repedésében rejtőztem, a mennyezeti lámpa ernyője fölött. Most leugrottam, közben átalakultam vízköpő szörnnyé, és gazdám testén landoltam. Habozás nélkül nyakon ragadtam őt, s mivel Dzsabor elállta az utat az ablak felé, az ajtó irányába indultam vele.

Mindezt jószerével feltűnés nélkül hajthattam végre, a mágusok ugyanis ezalatt mással voltak elfoglalva. Underwood védőhálója mögül kék tűzvillámot küldött Lovelace felé. A lángcsóva becsapódott a varázsló mellkasába, de rögtön el is enyészett. A szamarkandi amulett elnyelte pusztító energiáját.

A fiúval a hónom alatt kirontottam az ajtón, és elindultam felfelé az egyenes lépcsősoron. Még nem értem el a tetejét, amikor egy iszonyatos robbanás hátba taszított, és egy távoli falnak repített minket. Megszédültem a becsapódástól. Miközben ott feküdtem félájultan, fülsiketítő robajok sorozata remegtette meg a házat. Meglehet, hogy Dzsabor kissé túlbuzgó volt: a zajból ítélve beszakadt alatta a dolgozószoba födémje.

Sietve rendbe szedtem az esszenciámat, és felpattantam, de akár hiszed, akár nem, a hígagyú kölyök addigra lelépett. Ott szaladt a lépcsőfordulón, és már ment is lefelé.

Hitetlenkedve csóváltam a fejem. Nem megmondtam neki, hogy maradjon veszteg? Ehhez képest egyenesen Lovelace karjaiba sétált, kockára téve mindkettőnk életét. Most pedig újra megindult, nagy valószínűséggel pont oda, ahol Dzsabor végezte áldatlan tevékenységét. Az rendben van, hogy hanyatt–homlok rohanunk, de azért nem mindegy, hogy merre. Széttártam a szárnyamat, és dühöngve követtem a kölyköt.

A menekülés második aranyszabálya: igyekezz csendben maradni. Mikor a kölyök leért a földszintre, ezt a hírt úgy adta a világ tudtára, hogy elüvöltötte magát:

–Mrs. Underwood! Mrs. Underwood! Merre van? Zengett a ház a hangjától, ami nem volt kis teljesítmény az egyéb robajok mellett.

Az égre emeltem tekintetemet, és leszaladtam az utolsó lépcsősoron. Az előteret addigra már félig–meddig betöltötte a gomolygó füst. A folyosóról táncoló piros fény szűrődött ki. A fiú előttem járt – s láttam, hogy egyenesen a tűz felé megy.

– Mrs. Underwood!

Messze, a gomolygó füstben megmozdult valami. Nyaldosó lángnyelvek barikádja mögött egy alak kuporgott a sarokban. A fiú is észrevette, és felé támolygott. Karmaimat kimeresztve begyorsítottam.

– Mrs. Underwood, jól…

Az alak felállt és kihúzta magát. Sakálfeje volt.

A kölyök kiáltásra nyitotta a száját, de mivel abban a pillanatban utolértem, és derékon ragadtam, beérte egy nyikkanással.

– Én vagyok az, te ütődött! – Vonszolni kezdtem őt a lépcső felé. – Ez meg akar ölni! Te is a mestered sorsára akarsz jutni!?

A kölyök arca mintha kővé vált volna. Szavaim szemlátomást sokkolták őt. Azt hiszem, addig a pillanatig nem fogta fel, mi történik körülötte, hiába kezdődött az orra előtt a dolog. Nos, én szívesen felvilágosítottam: legfőbb ideje volt, hogy szembesüljön tettei következményeivel.

Dzsabor átkelt a tűzfüggönyön, és utánunk indult a folyosón. A bőre úgy fénylett, mintha beolajozták volna; tükröződtek rajta a táncoló lángnyelvek.

Újra nekivágtunk a lépcsőnek. Vonszolnom kellett Nathanielt, aki mintha megbénult volna.

– Felfelé menekülünk! – recsegtem. – Ez sorház. A tetőkön elfuthatunk.

–A mesterem… – motyogta Nathaniel.

– Meghalt – tájékoztattam, s a pontosság kedvéért hozzátettem: – Valószínűleg egészben lenyelték.

– De Mrs. Underwood…

– Nyilván követte a férjét. Nem segíthetsz rajta.

És ekkor, bármily hihetetlen, az ostoba kölyök rugdosni és hadonászni kezdett.

– Nem! – kiabálta. – Én sodortam veszélybe őt! Meg kell keresnem!

Úgy ficánkolt, mint egy angolna, és sikerült is kicsúsznia á karmaim közül. Még egy másodperc, és átugrott volna a korláton, egyenesen Dzsabor tárt karjaiba. Káromkodtam egy kacifántosát, fülcimpán ragadtam a kölyköt, és húzni kezdtem felfelé a lépcsőn.

– Ne hadonássz! – szóltam rá. – Elég volt mára a felesleges gesztusokból!

– Mrs. Underwood…

– Nem akarná, hogy te is meghalj – tippeltem. – Igen, te tehetsz mindenről, de… öhm, ne vádold magad. Az élet az élőké, és ööö… Jaj, mit tudom én! – Kifogytam az ötletekből.

Talán bölcs szavaim hatására, talán nem, a kölyök mindenesetre abbahagyta a kapálózást. Karommal átkulcsoltam a nyakát, úgy húztam felfelé a lépcsőn, félig repülve, félig futva, amilyen gyorsan csak bírtam. Felértünk a másodikra, és folytattuk utunkat a padlásszoba felé. Közvetlenül alattunk már recsegett–roskadozott a lépcső Dzsabor talpa alatt.

Mire a tetőtérbe értünk, gazdám már összeszedte magát annyira, hogy majdnem önállóan tudott tántorogni így aztán – akár egy páros zsákban futó verseny utolsó helyezettjei, akiket a közönség együtt érzően megtapsol – élve és sértetlenül megérkeztünk a padlásszobába. Ami szerintem elég szép teljesítmény volt.

– Az ablakhoz! – biztattam gazdámat. – Ki kell másznunk a tetőre!

Odavonszoltam Nathanielt, és kinyitottam a tetőablakot. Hideg levegő csapott az arcunkba. Kiröppentem a nyíláson, lekuporodtam a tetőre, és bedugtam a kezem az ablakon.

– Gyerünk! Kihúzlak!

Végtelen megrökönyödésemre az ördögi kölyök habozott. Aztán megfordult, elvonszolta magát az egyik sarokba, lehajolt, és felemelt valamit. A látóüvegét! Te jó ég! Ott liheg a sarkában a sakálfejű halál, és ő képes időt veszíteni emiatt!? Azután visszatámolygott az ablakhoz. Az arca még mindig merev és kifejezéstelen volt.

Dzsabornak egyetlen dicséretreméltó tulajdonsága van: hogy lassú. Időbe tellett, mire leküzdte a lépcső jelentette akadályt. Hasonló felállás mellett Fakarl elénk vágott volna, s mire mi odaérünk, becsukta és lelakatolta volna a tetőablakot, sőt, talán egy szép új redőnyt is szerelt volna rá. Gazdám azonban olyan kába és erőtlen volt, hogy mire kartávolságba ért, Dzsabor már felbukkant a lépcső tetején. Teste tűz– és szikraesőt szórt, mindent lángra lobbantva maga körül. Mikor megpillantotta a fiút, felemelte a kezét, előrelépett…

És gyönyörűen beverte a fejét az alacsony ajtóba.

Megkaptam azt a másodpercet, amire szükségem volt Lábbal kapaszkodva, akár egy gibbon, belendültem a tetőablakon, megragadtam a kölyköt a hóna alatt, vele együtt visszalendültem, és nyomban el is ugrottam az ablaknyílás elől. Abban a szempillantásban, mikor a hátunk a tetőcserépnek ütközött, lángcsóva lövellt ki a tetőablakon, és az egész ház megremegett.

Ha rajta múlt volna, a kölyök reggelig ott hever és bámulja a csillagokat. Gondolom, sokkos állapotban volt. Lehet, hogy még sose próbálták megölni. Ezzel szemben az én reakcióimat évezredes gyakorlat tökéletesítette: egy szempillantás alatt felpattantam, felnyaláboltam a kölyköt, és már csattogtam is vele a lejtős tetőn, erős karmaimmal a cserepekbe kapaszkodva.

A legközelebbi kémény rejtekét választottam ki első megállónak. Odaérve ledobtam a kölyköt, és kilestem abba az irányba, amerről jöttünk. A házbeli infernó megtette hatását: a tetőcserepek elrepedtek, kiugrottak a helyükből, és a réseken lángnyelvek csaptak az ég felé. Valahol odalent recsegve megroskadt néhány födémgerenda.

A tetőablaknál mozgást észleltem: egy hatalmas fekete madár emelkedett ki a tűzből. Leszállt a tetőgerincre, majd alakot váltott. Dzsabor szemét meresztve nézett körül. Lebuktam a kémény mögé, és felmértem a menekülési útvonalat.

Lovelace többi szolgájának nyoma se volt: nem láttam se dzsinnt, se őrgömböket. A mágus talán úgy vélte, hogy az amulett birtokában már nem lesz szüksége rájuk, Dzsabor egyedül is elintézi, amit kell.

Az utcabeli házak összefüggő sort alkottak, szép hosszú utat biztosítva nekünk a háztetőkön. Baloldalt a tetősor sötét polc módjára nyúlt el a lámpafényben fürdő utca mentén. Jobboldalt a tetők a nagyra nőtt fákkal és bokrokkal teli, homályba borult kertekre néztek. Közepes távolságra tőlünk egy különösen magas fát a lakók egészen közel engedtek nőni a házhoz. Abban a fában láttam fantáziát.

A kölyök azonban még mindig gyengélkedett. Nem számíthattam tempós menekülésre tőle. Öt métert se adtam magunknak, és Dzsabor hátba lő minket egy detonációval.

Újra kikandikáltam a kémény mögül. Dzsabor már közeledett; kissé lehajtott fejjel szimatolta a nyomunkat. Tudtam, hogy egykettőre kitalálja, hol rejtőzünk, és akkor porrá zúzza a kéményt. Legfőbb ideje volt kidolgozni, egy briliáns, atom biztos tervet.

Mivel ez nem sikerült, improvizáltam.

A fiút hátrahagyva vízköpő szörny alakomban kiröppentem a kémény mögül. Dzsabor meglátott; mikor rám lőtt, egy pillanatra becsuktam a szárnyam, hogy zuhanjak egy keveset. A detonáció elsuhant a fejem fölött, ívesen átrepülte a háztetőket, és valahol az utcán robbant fel, a legkisebb kárt se okozva. Megint csapkodni kezdtem a szárnyammal. Közelebb repültem Dzsaborhoz, s közben a dzsinn lába körüli kis tüzeket figyeltem, melyeket a cserepek takarta tetőlécek tápláltak.

Tiszteletteljesen összeérintettem mellső mancsaimat.

– Nem beszélhetnénk meg a dolgot? Lehet, hogy a gazdádnak élve kell a fiú.

Dzsabornak sose volt kenyere a csevegés. Egy újabb lövedékkel kis híján végleg lezárta beszélgetésünket. Körbe–körbe röpültem körülötte, amilyen gyorsan csak a szárnyam bírta, azon igyekezve, hogy Dzsabor lehetőleg ne mozduljon el a helyéről. Valahányszor tüzelt, a lövés ellenereje meggyöngítette egy kicsit a tetőrészt, amin állt – a cserepek lövésről lövésre erősebben megremegtek. Csakhogy nekem is fogyott az erőm – szlalomjaim már nem voltak olyan kecsesek. Végül az egyik detonáció lesodort egy darabot a szárnyamból, és a tetőre zuhantam.

Dzsabor tett egy lépést felém.

Felemeltem a kezem, és leadtam egy válaszlövést. Gyenge töltet volt, és alacsonyan szállt, túl alacsonyan ahhoz, hogy veszélyeztesse Dzsabort. A tetőcserepeket érte, közvetlenül a lába előtt. Dzsabor meg se rezzent. Helyette diadalittas hahotára fakadt…

… ami rögtön a torkára is forrt, mivel nagy darabon beomlott körülötte a tető. A szerkezetet hosszában tartó főgerenda kettétört, beszakította a födémet, és a ház tüzes pokla elnyelte a léceket, vakolatdarabokat, átforrósodott cserepeket – no meg Dzsabort. Utóbbi igen hosszan

zuhanhatott – négy lángoló emeleten át egészen a pincéig –, és minden valószínűség szerint az épület jó része a fején landolt.

A tátongó lyukból tűzropogás hallatszott fel. Nekem, aki megkapaszkodtam a kémény szélében, és most kecsesen átlendültem a túloldalra – a zaj lelkes tapsnak tűnt.

A kölyök még mindig ott kuporgott, és üres tekintettel meredt az éjszakába.

– Szereztem pár perc egérutat – jelentettem –, de nem kéne elvesztegetnünk. Indulás!

Talán barátságos stílusom hatott rá, talán nem, mindenesete viszonylag gyorsan feltápászkodott. De ahogy azután elindult a tetőn, az alulról súrolta egy lajhár fürgeségét és eleganciáját. Abban a tempóban egy hét alatt se közelítette volna meg a fát. Még egy vak aggastyán is utolérte volna, nemhogy egy felbőszült dzsinn. Vetettem egy pillantást hátra. Üldözőnek egyelőre nyoma se volt – a lyukas tetőből csak lángnyelvek törtek fel. Nem teketóriáztam tovább. Összegyűjtöttem maradék erőmet, és a vállamra kaptam a kölyköt. Azután futásnak eredtem a tető hosszában. 

Négy házzal odébb elértünk a fa magasságába. Egy fenyőfáról volt szó, melynek a legközelebbi ágai mindössze négy méterre voltak a tetőtől. Ügy véltem, vállalni tudom az ugrást, de előtte szusszannom kellett egyet. Letettem a srácot a cserepekre, és megint hátranéztem. Semmi. Dzsabornak ezek szerint nehézségei támadtak. Elképzeltem, amint dühösen csapkodva próbál kikászálódni a több tonna égő törmelék alól…

Hirtelen mozgás támadt a lángoló ház tetején. Azonnal indulnunk kellett.

Nem hagytam rá időt a kölyöknek, hogy pánikba essen. Felkaptam a derekánál fogva, lerohantam vele a tetőn, és az eresznél elrugaszkodtam. A kölyök egy árva hangot sem adott ki, amíg a levegőben voltunk. Vadul csapkodtam a szárnyammal, hogy meghosszabbítsam röppályánkat, s végül pofonok és döfések árán, nagy ágrecsegés közepette meg is érkeztünk a tűlevelek közé.

Négy végtagom összes karmát a fa törzsébe vájtam, hogy le ne zuhanjunk, a kölyök pedig megtámasztotta talpát egy ágon. Visszanéztem a ház felé. A lángvörös háttér előtt fekete árnyalak mozgott.

Lazítottam a fogásomon, hogy csúszni kezdjünk lefelé. Karmaim mély árkot vájtak a kéregbe. Vizes füvön landoltunk a fa tövében.

Talpra segítettem a kölyköt.

– Egy pisszenést se halljak! – suttogtam. – A fák árnyékában maradunk.

És a gazdám meg én tovalopakodtunk a kert nedves sötétségében, miközben odaát az utcán felvijjogtak a tűzoltóautók szirénái, mögöttünk pedig egy újabb főgerenda nagy robajjal bezuhant Arthur Underwood házának lángoló romjai közé.

Harmadik

rész

Nathaniel

31

A törött ablakon túl kivilágosodott az ég, s a pirkadat óta zuhogó eső szitálássá csendesült, majd elállt Nathaniel tüsszentett egyet.

London ébredezni kezdett. Lent az utcán feltűntek az első járművek: morgó motorú vad, piros buszok, gyomrukban a város központja felé igyekvő emberekkel. Egy–egy elhaladó személyautó dühös dudálással rémisztgette az útját keresztező gyalogosokat. Kerékpárok is jöttek, utasaik görnyedten taposták a pedált nehéz nagykabátjaikban.

Lassanként kinyitottak az üzletek. A tulajdonosok kegyetlen zörgés–csikorgás közepette felhúzták a rolókat, majd kitették áruikat: a hentes rózsaszín hústömböket lendített a márványlapra, az újságos magazintartót akasztott a pult fölé. A szomszédos pékműhely kemencéit már rég befűtötték; a kenyér és a cukrozott fánk illata belengte az utcát, és elérte Nathanielt is, aki dideregve, éhesen kuksolt az üres szobában.

Egy közeli mellékutcában kinyitott a piac. Kiáltások harsantak: volt köztük csengő és vidám, rekedt és bosszús. Inasok fémhordókat görgettek, zöldségekkel megrakott taligákat toltak. Felbukkant egy rendőrautó is; a piacnál lépésben haladt, aztán sofőrje kérkedve felpörgette a motort, és gyorsított.

A nap alacsonyan függött a háztetők fölött. Sápadt, tojás sárga korongját ködpára homályosította el.

Bármely másik reggelen Mrs. Underwood már készítette volna a reggelit.

Nathaniel maga előtt látta őt: kis, kövér alakját, eltökélten vidám arcát, ahogy sürög–forog a konyhában, serpenyőt csúsztat a tűzhelyre, paradicsomot vág, kenyeret dob a pirítóba… És várja, hogy ő, Nathaniel megérkezzen.

Bármely másik reggelen ez így lett volna. De a konyha már a múlté volt. A ház már a múlté volt. És Mrs. Underwood, Mrs. Underwood már…

Nathaniel zokogni akart. Fájt az arca, úgy vágyott a sírásra. Áradattá duzzadtak az érzelmek a lelkében, s csak arra vártak, hogy a gátakat átszakítva kitörhessenek. De száraz maradt a szeme. Nem jött a megkönnyebbülés. Kibámult az utcai sürgés–forgásba, de semmit sem látott belőle, s még a csontjaiba maró hideget sem érezte. Valahányszor behunyta a szemét, táncoló fehér árnyakat látott a sötétben – a lángok emlékét.

Mrs. Underwood már…

Mély, borzongató sóhaj szakadt fel belőle. Nadrágja zsebébe dugta a kezét, s ujjai beleütköztek a sima bronzlemezbe. Ettől összerezzent, és kezét visszahúzta. Egész testében remegett a hidegtől. Úgy érezte, mintha az agya is megfagyott volna.

A mestere – érte mindent megtett, amit tudott. De Mrs. Underwood… figyelmeztetnie kellett volna, hogy meneküljön el a házból. Ám ő ehelyett…

Gondolkodnia kell. Most nincs idő… Ki kell találnia, mihez kezd, különben vége az életének.

Fél éjszakán át londoni kertekben és mellékutcákon rohant kitátott szájjal, üres tekintettel. Koromsötét helyeken botorkált, falakat mászott meg, utcai lámpák fénykörén futott át, elsuttogott utasításokat teljesített vakon, gondolkodás nélkül. Emlékei voltak róla, hogy hideg kőfalakhoz simul, sövényeken vergődik át, vágott és zúzott sebeket szerez, és bőrig ázik. Egy alkalommal hosszú ideig, talán órákig egy korhadó avar halom oldalában kellett lapulnia, arcát a gőzölgő, nyálkás anyaghoz nyomva. Akkor is, és most, utólag is rossz álomnak tűnt az egész.

A menekülés alatt végig Underwood rémülettől eltorzult arcát és a lángok közül kiemelkedő sakálfejet látta maga előtt. Az is álomszerű volt. Álmok az álomban.

Az üldözőkről nem volt emléke, pedig azok időnként a sarkukban voltak. Egy–egy kutatógömb zümmögése, szélhordta, furcsa, szúrós illatok – ennyi maradt meg a fejében. Nem sokkal pirkadat előtt azután keskeny, vörös téglás házakkal teli, sikátoros környékre vetődtek, és rátaláltak a lakatlan házra.

Itt átmenetileg nem fenyegetett veszély. Volt ideje gondolkodni, kitalálni, hogyan tovább.

De Mrs. Underwood már…

– Hideg van, mi? – kérdezte egy hang.

Nathaniel elfordult az ablaktól. A fiú, aki nem volt fiú, ott ült a közelében a lepusztult helyiségben, és nézte őt. Most úgy mutatkozott, mintha meleg téli ruházatot viselne: steppelt dzsekit, új farmernadrágot, erős, barna bőrbakancsot, gyapjúsapkát. Úgy tűnt, cseppet se fázik.

– Reszketsz – jegyezte meg. – Nem is csoda, hisz elég nyáriasan vagy öltözve. Mi van a pulóvered alatt? Egy szál ing, mi? És az a vékony cipő! Biztos áll benne a víz.

Nathaniel alig hallotta a dzsinn szavait. Gondolatban egészen máshol járt.

– Ilyen helyre nem félmeztelenül jön az ember – folytatta az egyiptomi fiú. – Nézz csak körül! Repedezett falak, lyukas mennyezet… Ki vagyunk téve az elemeknek. Brrrr! Kiráz a hideg.

Egy hajdan középületként használt ház legfelső emeletén voltak, egy tágas teremben. A sárga és penészzöld foltokkal tarkított falakon hosszú üres polcok sorakoztak – nem volt rajtuk más, csak por, szemét és madárpotyadék. Két sarokban asztalok és székek halomba dobált maradványai hevertek. A terem egyik hosszanti oldalán utcára néző, magas ablakok nyíltak, a másikon széles márványlépcső vezetett le az alsóbb emeletekre. A levegőt az enyészet dohos szaga töltötte be.

– Nem akarsz esetleg átmelegedni? – kérdezte a fiú, a szeme sarkából Nathanielre pillantva. – Csak egy szavadba kerül

Nathaniel nem válaszolt. Lélegzete ráfagyott az arcára.

A dzsinn egy kicsit közelebb húzódott hozzá.

– Gyújthatnék tüzet. Jó meleg tüzet. Tudok bánni azzal az elemmel. Nézd csak! – A fiú tenyerében apró láng lobbant. – Kárba megy ez a sok jó fa… Mi lehetett ebben a házban, mit gondolsz? Könyvtár? Szerintem igen. A közemberek manapság már nemigen olvashatnak, igaz? Így szokott ez lenni. – A láng kicsit nagyobb lett. – Csak kérned kell, ó uram, parancsolóm, és tüzet rakok neked. Megteszem baráti szívesség gyanánt.

Nathanielnek hangosan vacogott a foga. Semmi sem gyötörte úgy – még az éhség sem, mely vad kutya módjára marcangolta a gyomrát –, mint a hideg. A lángocska vidáman táncolt a dzsinn tenyerén.

– Igen… – motyogta Nathaniel. – Gyújts tüzet…

A kis láng azon nyomban kihunyt. A fiú összeráncolta a szemöldökét.

– Ennél azért szebben kellene kérned.

Nathaniel lehunyta szemét, és sóhajtott.

– Kérlek, gyújts tüzet.

– Így mindjárt más.

A fiú kezéből kiugrott egy szikra, és lángra lobbantott néhány fadarabot. Nathaniel odabotorkált a tűzhöz, leguggolt mellé, és a lángok fölé tartotta tenyerét.

A dzsinn néhány percig szótlanul sétált fel és alá a teremben. Nathaniel ujjaiba lassan visszatért az élet, de az arca továbbra is dermedt maradt. Nagy sokára jutott csak el a tudatáig, hogy a dzsinn megint ott van mellette. A fiú letelepedett a padlóra, és szórakozottan piszkálta a tüzet.

– Hogy érzed magad? – kérdezte. – Kezdesz felengedni?

Udvariasan várt a válaszra, de Nathaniel hallgatott.

– Mondanék neked valamit, ha megengeded – folytatta csevegő hangon a dzsinn. – Érdekes példány vagy ám. Jó sok mágust ismertem az idők során, de kevés ilyen öngyilkos alkatú volt köztük. Többségük nem tartotta volna túl jó ötletnek, hogy felvilágosítsa a nála erősebb ellenfelet a stiklijeiről. De neked ez is bőven belefér.

– El kellett mondanom… – felelte kurtán Nathaniel. Nem volt kedve beszélgetni.

– Aha. Bizonyára zseniális tervet eszeltél ki, csakhogy az sajnos rejtve maradt előttem – és, megjegyzem, Lovelace előtt is. Megtennéd, hogy elmondod, miben állt?

– Hallgass!

A dzsinn az orrát ráncolta.

– Ez volt a terved? Nem mondom, elég egyszerű. De azért ne felejtsd el, hogy nagy önfeláldozásodban az én bőrömet is vásárra vitted. – Hirtelen ötlettel benyúlt a tűzbe, kivett egy darab parazsat, és tűnődve forgatni kezdte az ujjai között. – Egyszer már volt egy ilyen gazdám, mint te. Az is végtelenül önfejű volt, nem nézte, mi a jó neki. Nem is élt sokáig. –A dzsinn sóhajtott, s visszadobta a parazsat a tűzbe. – Na mindegy… minden jó, ha jó a vége.

Nathaniel most először nézett rá a dzsinnre.

– Jó a vége?

– Megúsztad élve. Az nem jó?

Nathaniel egy pillanatig Mrs. Underwood arcát látta a tűzben. Megdörzsölte a szemét.

– Nem szívesen mondom ezt – folytatta a dzsinn –, de Lovelace–nek igaza volt. Teljesen meg voltál kattanva az este. Egy mágus nem csinál ilyet. Még szerencse, hogy a közelben voltam, és megmentettelek… Na és most hova mész? Prágába?

– Micsoda?

– Lovelace tudja, hogy meglógtál. Kerestetni fog, és láttad, mit meg nem tenne, hogy elhallgattasson. Nincs mese, örökre el kell tűnnöd Londonból. Külföldet tudom javasolni. Prágát.

– Miért mennék épp Prágába?

– Mert az ottani mágusok talán segítenek neked. És úgy hírlik, jó ott a sör.

Nathaniel arca elsötétült.

– Nem vagyok áruló.

A fiú vállat vont.

– Ha az emigrációt szégyelled, akkor marad az itteni csendes élet. Lássuk csak… ahogy elnézlek, a nehéz fizikai munkát nem bírnád, úgyhogy melós nem lesz belőled.

Nathaniel méltatlankova kihúzta magát.

– Nem szándékozom…

A dzsinn zavartalanul folytatta.

– Más területen viszont ez a csenevész alkat akár előnyös is lehet. Megvan: kéményseprőinas leszel! Mindig szükség van valakire, aki felmászik a kürtőbe.

– Nem vagyok… 

– Vagy elszegődhetsz csatornapucolónak. Kapsz egy kefét meg egy kampót, és már mászhatsz is be a szűkebb csövekbe dugulást elhárítani.

– Nem fogok…

– Válogathatsz a szakmák között! Egyik jobb, mint a másik, és mindegyik jobb, mint halott mágusnak lenni.

– Hallgass! – Nathaniel már attól, hogy felemelte a hangját, úgy érezte, mintha szét akarna hasadni a feje. – Nem kérek a tanácsaidból!

Feltápászkodott, és villámló tekintettel a dzsinnre meredt. A gúnyos szavak félresöpörték bénító kimerültségét és gyászát, s lángra lobbantották a lelkében lappangó dühöt, melyet bűntudata és halálos félelme táplált. Lovelace azt mondta, nincs a világon becsület, nincs tisztesség, minden varázsló csak a saját érdekeit nézi. Ám legyen. Megtanulja a leckét. Több ilyen hibát nem fog elkövetni.

De Lovelace maga is hibázott. Alábecsülte ellenfelét. Gyengének nevezte, aztán megpróbálta elpusztítani. De nem sikerült neki.

– Azt mondod, lapuljak meg? – fakadt ki Nathaniel. – Hát nem fogok! Lovelace megölte az egyetlen embert, akinek fontos voltam… – Itt megakadt. A hangja elcsuklott, de a szeme még száraz volt.

– Underwoodot? Na ne viccelj! Az öreg utált téged! Ő a józan eszére hallgatott.

– A feleségéről beszélek. Őt akarom megbosszulni. És meg is fogom!

A drámai szavak hatását némiképp csökkentette a dzsinn csúfondáros kacaja. Aztán az egyiptomi fiú felállt, és lassan, szomorúan megcsóválta a fejét.

– Te nem az igazságot keresed, pajtás, hanem a felejtést. Lángok martaléka lett minden, amit a magadénak tudtál. Most már nincs vesztenivalód. Úgy olvasok a gondolataidban, mintha az enyémek lennének. Kiállnál Lovelace ellen, hogy a dicsőség tüzében hamvadhass el.

– Nem. Igazságot akarok.

A dzsinn felnevetett.

– Milyen könnyű is lesz követni a mesteredet és a feleségét a semmibe – sokkal könnyebb, mint új életet kezdeni. A büszkeséged irányít, az küld a halálba. Hát semmit nem tanultál tegnap este? Nem vagy ellenfél neki, Nat. Add fel!

– Soha.

– Hiszen már nem is vagy varázsló. – A dzsinn körbemutatott a lepusztult teremben. – Hol vagyunk? Ez nem csinos családi ház, tele könyvekkel és iratokkal. Hol vannak a gyertyák? Hol vannak a füstölők? Hol a kényelem? Akár tetszik, akár nem, elvesztettél mindent, amire egy mágusnak szüksége van. A jómódot, a biztonságot, az önbecsülést. Mestered sincs már. Földönfutó lettél.

– A látóüvegem még megvan – vetette ellen Nathaniel. – És te is itt vagy nekem.

Gyorsan lekuporodott a tűz mellé. A falakból áradó hideg újra belemart tagjaiba.

– No igen, épp most akartam rátérni erre. – A dzsinn bakancsa orrával turkálni kezdte a szemetet. – Ha majd lehiggadsz, hozok neked egy kis krétát. Azzal rajzolhatsz nekem egy kört, és szabadon engedhetsz.

Nathaniel rámeredt.

– A feladatot elvégeztem – folytatta a fiú. – Sőt, túl is teljesítettem. Kémkedtem Lovelace után, kiderítettem, mi a helyzet az amulettel, és megmentettem az életedet.

Nathaniel furcsán könnyűnek érezte a fejét, mintha az rongydarabokkal lenne tele.’

– Jaj, ne, nem kell úgy hálálkodni! – komédiázott a fiú. – Zavarba jövök tőle. Nem kérek mást, csak egy szép pentagramot, és kvittek vagyunk.

– Nem – felelte Nathaniel. – Még nem engedlek el.

– Tessék? Úgy tűnik, a tegnap esti drámai mentőakció károsította a hallásomat. A „nem” szócskát véltem hallani.

– Azt is mondtam. Még nem engedlek szabadon.

Súlyos csönd ereszkedett a teremre. A kis tűz Nathaniel szeme láttára zsugorodni kezdett, mintha magába szippantotta volna a padló. A végén teljesen eltűnt, és halk ropogás közepette jégburok képződött az előbb még vidáman lángoló fadarabokon. Nathaniel bőre összerándult a hidegtől. A fagyos levegő a tüdejébe mart.

– Hagyd abba! – nyögte fulladozva. – Gyújts meg a tüzet!

A dzsinn szeme gonoszul csillogott.

– De hiszen érted teszem – szólt. – Most jöttem csak rá, milyen tapintatlan voltam. Azok után, hogy tegnap tűzvészt okoztál, most bizonyára sokáig nem akarsz lángokat látni. Lelkiismeret–furdalásod támad tőlük.

Villogó képek tűntek fel Nathaniel szeme előtt: a romba dőlt konyhában felcsapó lángok képei.

– Nem én gyújtottam fel a házat – suttogta. – Azt nem én tettem.

– Nem–e? Te dugtad el ott az amulettet. Te terelted a gyanút Underwoodra.

– Nem! Nem számítottam rá, hogy Lovelace megjelenik. Csak a biztonság kedvéért…

– Hát persze, hogy a biztonság kedvéért… – sziszegte a fiú. –A saját biztonságod kedvéért tetted oda.

– Ha Underwood nem lett volna egy gyáva senki, még élne! Elbánt volna Lovelac–szal, riasztotta volna a rendőrséget!

– Magad se hiszed, amit mondasz. Nézz szembe a tényekkel: te ölted meg őket.

Nathaniel arca eltorzult a dühtől.

– Le akartam leplezni Lovelace–t! Csapdába akartam csalni az amulettel!

– Kit érdekel az már? Elkéstél vele. Elszúrtad.

– Hála neked, démon! Ha nem vezetted volna Lovelace–t a házhoz, senkinek nem esett volna baja! – Nathaniel úgy kapaszkodott ebbe az érvbe, mint fuldokló az utolsó szalmaszálba. – Te vagy a bűnös, és meg fogsz lakolni! Azt hiszed, szabadon engedlek? Soha! Időtlen fogság vár rád!

– Szóval így állunk. Nos, ebben az esetben… – Az álfiú csak egyet lépett előre, mégis egyszerre ott állt közvetlenül Nathaniel előtt – Ebben az esetben akár most rögtön meg is ölhetlek. Mit veszthetek vele? Így is, úgy is a szelencébe kerülök, hadd legyen meg legalább az a kis örömöm, hogy kitekerem a nyakad.

Azzal szelíden Nathaniel vállára tette a kezét.

Nathaniel megborzongott. Ösztönei azt parancsolták, hogy meneküljön, de ellenállt a kísértésnek, és belenézett a lélektelen, fekete szempárba.

Egy hosszú pillanatig mindkét fiú hallgatott.

Végül Nathaniel megnyalta kiszáradt ajkát.

– Nem kell megölnöd – szólt. – Felszabadítlak, mielőtt letelik az egy hónap.

A dzsinn közelebb húzta őt magához.

– Most szabadíts fel.

– Nem. – Nathaniel nyelt egyet – Előbb elvégezzük a dolgunkat

–A dolgunkat? – A dzsinn összeráncolta szemöldökét, és végigsimított Nathaniel vállán. – Ugyan mi dolgunk van még?

Nathaniel megfeszítette izmait, és mozdulatlan maradt.

– A mesterem és a felesége meghaltak. Bosszút kell állnom értük. Lovelace megfizet a tettéért.

A dzsinn suttogó szája ott volt a fülénél, Nathaniel mégsem érzett kiáramló levegőt.

– De hiszen megmondtam: Lovelace túl erős. Esélyed sincs rá, hogy legyőzd. Végy példát rólam: felejtsd el a dolgot. Szabadíts fel, és nem lesz több gondod.

– Nem tehetem.

– Miért?

– Tartozom ennyivel… a mesteremnek. Jó ember volt…

– Nem volt jó ember. És nem is ez az igazi ok. – A dzsinn szája már szinte Nathaniel fülét érintette. – Téged már nem az igazságérzet és a becsület hajt, hanem a lelkiismeret–furdalás. Képtelen vagy vállalni tetteid következményeit. El akarod felejteni, mit műveltél a mestereddel és a feleségével. Engem nem zavar, hogy ennyire szeretsz szenvedni, de engem hagyj ki a játékból.

Nathaniel szavai határozottabbak voltak, mint ő maga:

– Ha valaha újra szabad akarsz lenni, az egy hónap leteltéig szolgálnod kell engem.

– Lovelace–re támadni kész öngyilkosság – mindkettőnknek. – A fiú szája körül undok mosoly játszott – így hát még mindig nem látom be, miért ne öljelek meg most rögtön…

– Le tudjuk leplezni Lovelace–t! – Nathaniel most már nem bírt magával, és hadarni kezdett – Csak alaposan át kell gondolnunk a taktikát. Egyezzünk meg: segítesz nekem bosszút állni Lovelace–en, és én cserébe rögtön utána felszabadítalak, így egyértelmű lesz a helyzet. Mindkettőnknek érdekében áll a siker.

A dzsinn szeme megvillant.

– Lám, egy újabb dicséretesen méltányos kompromisszum, melyet történetesen a hatalommal bíró fél diktál. Rendben van. Nincs választásom. De vigyázz, ha egyszer is feleslegesen kockáztatod bármelyikünk életét, akkor én fogok bosszút állni – rajtad.

– Rendben.

A fiút elengedte Nathaniel vállát, és hátralépett. Nathaniel tágra nyílt szemmel, zihálva nézett rá. A dzsinn most dudorászva az ablakhoz sétált, s közben csak úgy mellesleg meggyújtotta a tüzet. Nathaniel igyekezett lehiggadni, összeszedni magát. A gyötrelem újabb hulláma öntötte el, de most nem engedte, hogy a bénító érzések erőt vegyenek rajta. Arra most nem volt idő. Erősnek kellett mutatkoznia a szolgája előtt

– Nos, uram és parancsolóm – szólt a dzsinn –, világosítsd fel elmém. Mondd meg, mit tegyek.

Nathaniel nyugalmat erőltetett a hangjára.

– Először is szerezz nekem ennivalót és meleg ruhát. Azután átgondoljuk mindazt, amit Lovelace–ről és az amulettről tudunk. Azt is fontos lenne kideríteni, mit gondolnak a hatóságok… arról, ami tegnap este történt.

– Azt könnyű megtudni – felelte a dzsinn, és az ablakra mutatott. – Nézz le az utcára!

32

„Itt a Times! Reggeli kiadás!”

A rikkancsfiú lassan tolta taligáját a járdán, meg–megállva, valahányszor egy járókelő pénzdarabot nyomott a markába. Nagy volt a tömeg, s a fiú lassan haladt. Még a pékségnél se járt, mikor Nathaniel és Bartimaeus kiléptek az üres épület melletti sikátorból, és az úttesten átvágva elindultak felé.

Nathanielnek még ott volt a zsebében annak a pénznek a maradéka, amit néhány napja Mrs. Underwood csuprából vett ki. Rápillantott a taligára: azon magas halomban álltak a kormány hivatalos lapja, a Times példányai. Maga a rikkancsfiú nagy, kockás sapkát, ujjatlan kesztyűt és bokáig érő, fekete kabátot viselt. Csupasz ujjai lilák voltak a hidegtől. Menet közben időről időre elkurjantotta magát:

– Itt a Times! Reggeli kiadás!

Nathanielnek nem volt gyakorlata a közemberekkel való érintkezésben. Elővette legmagabiztosabb hangját, úgy szólt oda fiúnak:

– Egy Timest! Mennyibe kerül?

– Negyven penny, öcsi.

Nathaniel szótlanul átnyújtotta a pénzt, s cserébe megkapta az újságot. A rikkancsfiú ránézett – előbb csak futólag, aztán hirtelen megélénkülő érdeklődéssel. Nathaniel tovább akart indulni, de a fiú vidoran utána szólt:

– Nyúzott vagy, haver. Kint éjszakáztál?

– Nem.

Nathaniel szigorú arcot vágott, hogy elejét vegye a további indiszkréciónak. A módszer azonban nem vált be.

– Persze, hogy nem, persze, hogy nem. Akkor se kéne elismerned, ha úgy lenne. De azért vigyázz magadra. A kijárási tilalom miatt több a zsaru, mint máskor.

– Miért van kijárási tilalom? – érdeklődött a dzsinn.

A rikkancsfiú szeme elkerekedett.

– A Holdról jöttél, pajtás? A parlamenti csúnya dolog óta nyolc után nem szabad kimenni az utcára. Legalább a hét végéig. Nem olyan szörnyű, de esténként fent vannak a kutatógömbök, és nyomul az éjszakai rendőrség. Jobb meglapulni, mert ha megtalálnak, bekapnak. De úgy látom, nektek eddig szerencsétek volt. Figyeljetek – ha kell, tudok jó szállást éjszakára. Zsaru biztos és a legjobb hely… – Lopva körülnézett, és suttogóra fogta a hangját. – …ha el akartok passzolni ezt vagy azt.

Nathaniel megütközve nézett rá.

– Köszönjük, de nem akarunk.

A rikkancsfiú megvakarta a tarkóját.

– Ahogy gondolod. Na, megyek is tovább. Valakinek melózni is kell.

Azzal megragadta a taliga rúdját, és elindult, de Nathaniel látta, hogy még legalább kétszer visszanézett a válla fölött.

– Furcsa… – jegyezte meg Bartimaeus. – Mi volt ez?

Nathaniel vállat vont. Ő már napirendre tért a dolog fölött.

– Menj, szerezz nekem ennivalót és ruhát. Én visszamegyek a könyvtárba, és elolvasom az újságot.

– Jól van. Légy szíves, próbáld kerülni a bajt, amíg visszatérek.

A dzsinn megfordult, és eltűnt a tömegben.

A három hasáb hosszú cikk a második oldalon, a Munkaügyi Minisztérium szokásos havi tanonctoborzó hirdetése és az olaszországi hadjáratról szóló, rövid tudósítás között kapott helyet. Az írás beszámolt róla, hogy Arthur Underwood belső elhárítási miniszter és felesége, Martha életüket vesztették a tűzben, amely előző este 10:15 körül ütött ki a házukban. A tűzoltóknak csak három órával később sikerült megfékezniük a lángokat, de addigra az épület teljesen kiégett. Komoly károk keletkeztek a két szomszédos házban is, de azok lakóit időben kimenekítették. A tűz oka ismeretlen, de a rendőrség szeretné kihallgatni Underwood tanítványát, a tizenkét éves John Mandrake–et, akinek a holttestét nem találták meg a romok között. A kissé beszámíthatatlannak ismert Mandrake tavaly rátámadt több prominens mágusra, írta az újság, és óvatosságra intette azokat, akik esetleg felismerik. Mr. Underwood halála, így a cikk, fájó veszteség a kormány számára. A mágus lelkiismeretes munkát végzett felelős beosztásában, és számos jelentős eredmény fűződik a nevéhez – azonban ezek közül a cikk – bizonyára hely hiányában – egyet sem említett.

Az ablak alatt ülő Nathaniel az ölébe ejtette az újságot. Lehorgasztotta fejét, és behunyta a szemét. Semmi olyat nem olvasott, amit ne tudott volna már, de szívbemarkoló volt a történteket rideg szavakba öntve, nyomtatásban látni. Átadta magát az elkeseredésnek, várta a könnyeket, de gyásza megrekedt benne, nem akart kitörni. Hiába, a síráshoz is túl fáradt volt. Már csak aludni akart…

Egy bakancs orra bökdöste meg az oldalát, nem is túl gyengéden. Összerezzent és felriadt.

A vigyorgó dzsinn állt fölötte, ígéretesen gőzölgő papírzacskóval a kezében. Az éhség félresöpörte Nathaniel büszkeségét – kikapta a zacskót a fiú kezéből, és majdnem leöntötte magát a műanyag poharas kávéval. Megkönnyebbülésére a kávé alatt két papírdoboz s azokban egy–egy meleg fasírtos–salátás szendvics lapult. Nathaniel úgy érezte, soha életében nem evett még ilyen jót. Két perccel később a dobozok már üresek voltak, s ő ott ült szuszogva, fagytól feldagadt ujjai között a kávéspohárral.

– Ez szép mutatvány volt – jegyezte meg a dzsinn.

Nathaniel beleszürcsölt a forró kávéba.

– Hogy szerezted?

– Loptam. Megcsináltattam a kaját, aztán elszaladtam vele, amíg a pasas a pénztárgépet nyomkodta. Nem cifráztam. Kihívták a zsarukat.

Nathaniel felnyögött.

– Pont azok hiányoznak nekünk.

– Semmi vész. Egy magas, szőke, nercbundás nőt keresnek. Jut eszembe… – Rámutatott egy kisebb kupacra a szeméthalmok között. – Ott van pár jobb ruha. Kabát, nadrág, sapka és kesztyű. Remélem, passzolnak rád. Mindenből törpeméretet hoztam.

Néhány perccel később Nathaniel már jóllakottabb, jól öltözöttebb és valamivel elevenebb volt. A tűz mellett üldögéltek a dzsinnel, s mindketten a lángokba bámultak.

– Azt hiszik, én voltam – szólt Nathaniel, és az újságra bökött.

– Miért, mire számítottál? Lovelace nem fog beismerő vallomást tenni. Melyik mágus tenne ilyen ostobaságot? – Bartimaeus jelentőségteljes pillantást vetett Nathanielre. –A tűz eleve arra szolgált, hogy eltüntesse a látogatása minden nyomát. És mivel nem sikerült kinyírnia téged, most úgy intézi, hogy te vidd el a balhét.

– Keres a rendőrség.

– Bezony. Az egyik oldalon a rendőrség, a másik oldalon Lovelace. Biztos, hogy rád uszítja a nyomozóit Ügyes húzás, pontosan megfelel a céljának – mozgásban tart téged, elszigetel, hogy ne ugorhass a torkának.

Nathaniel a fogát csikorgatta.

– Majd meglátjuk, mire megy vele. És ha én magam fordulnék a rendőrséghez? Házkutatást tartanának Lovelace–nél, megtalálnák az amulettet…

– Azt hiszed, hinnének neked? Gyanúsított vagy. De ha nem lennél az, akkor is kétszer meggondolnám a helyedben, hogy a hatósághoz forduljak–e. Lovelace nem magányos harcos. Ott van például a mestere, Schyler…

– Schyler? – Hát persze, a vörös arcú, ráncos öreg. – Schyler a mestere? Igen, őt ismerem. Kihallgattam őket a Parlamentben, mikor az amulettről beszéltek. De van egy másik cinkosa is, egy Lime nevű.

A dzsinn bólintott.

– És lehet, hogy ez csak a jéghegy csúcsa. Nagyon sok kutatógömb vadászott rám, amikor elhoztam az amulettet – azokat mágusok serege küldte ki. Ha tényleg sokan benne vannak az összeesküvésben, és te a hatóságokhoz fordulsz, akkor jó esélyed van rá, hogy valamelyik fejes leadja a drótot Lovelace–nek, téged pedig kinyírnak. Lehet például, hogy Sholto Pinn, a kereskedő is benne van. Ő Lovelace egyik legközelebbi barátja, a minap is együtt ebédeltek. Ezt nem sokkal azelőtt tudtam meg, hogy Pinn boltjánál megzavartak a munkában.

Nathaniel dühe újra fellángolt.

– Mert nem voltál elég óvatos! Azt mondtam, hogy nyomozz Lovelace után, nem azt, hogy sodorj veszélybe!

– Csigavér, csigavér. Pontosan azt tettem, amit kértél. A boltban szereztem az információimat az amulettről. Lovelace egy Beecham nevű kormánytisztviselőtől lopatta el. A tolvaj elvágta érte Beecham torkát. A kormány nagyon szeretné visszakapni a cuccot. Még többet is megtudtam volna, de sajnos jött egy afrita, és betessékelt a Towerba.

– De sikerült megszöknöd. Hogyan?

– Na látod, ez nagyon érdekes részlet – folytatta Bartimaeus. – Maga Lovelace hozatott ki engem. Valószínűleg hallotta Pinntől vagy valakitől, hogy elfogtak egy hihetetlenül ügyes dzsinnt, és rögtön rájött, hogy az csak én, az amulett eltulajdonítója lehetek. Erre elküldte Fakarlt és Dzsabort, a két szolgáját, hogy szabadítsanak ki. Szerinted miért vállalt ekkora kockázatot?

– Mert vissza akarta kapni az amulettet.

– Pontosan. Ugyanis a közeljövőben szüksége lesz rá, amint azt el is kotyogta tegnap. Fakarl ugyanazt mondta: valami nagy durranás lesz pár napon belül, és ott fogják használni az amulettet. Az idő tehát lényeges faktor.

Nathaniel fejében megmozdult egy félig elfeledett emlék.

– A Parlamentben valaki említette, hogy Lovelace valamiféle bált vagy konferenciát készül tartani. Valahol Londonon kívül.

– Igen, arról én is tudok. Lovelace–nek van egy Amanda nevű valakije. Barátnő, ismerős, nem tudom, mi. Az ő kastélyában vagy házában lesz a konferencia. A miniszterelnök is részt vesz rajta. Amanda pont ott volt Lovelace–nél, mikor az amulettért mentem. A pasas nagyon tette a szépet neki, úgyhogy a nő biztos nem a felesége. Kétlem, hogy túl régen ismernék egymást.

Nathaniel töprengett

– Hallottam, amikor Lovelace azt mondta Schylernek, hogy le kellene fújni a konferenciát. Akkor még nem volt nála az amulett.

– Aha, de most már nála van.

Nathaniel érezte, hogy megint elönti a harag.

– Mit tudtál meg a szamarkandi amulett képességeiről?

– Nem sokkal többet annál, amit mindig is tudtam. Híres és köztudottan nagy hatalmú tárgy. A sámán, aki készítette, igazi nagymenő volt – ezek a mai handabandázó bohócok a nyomába se érnek. Az ő törzsében nem használtak papírt, nem írtak könyveket; a tudás kizárólag szájhagyomány útján maradt fenn a nemzedékek során. Az amulett megvédi viselőjét mindenfajta mágikus támadástól – nagyjából erről van szó. Nem talizmán, tehát nem lehet támadni vele. Minden amulett…

– Tudom, mire valók az amulettek – vágott a szavába ingerülten Nathaniel.

– Csak teszteltelek. Ki tudja, mit tanítanak manapság a gyerekeknek… Na szóval, volt alkalmam megtapasztalni, mire képes az amulett, mikor a kérésedre bevittem csalinak Underwood dolgozószobájába.

Nathaniel arca eltorzult.

– Nem csalinak vitted be!

– Hát persze, bocsánat. A lényeg az, hogy az amulett gond nélkül elnyelte annak az egyébként elég gyenge tűzártásnak a lángját. És tegnap este megvédte Lovelace–t Underwood ügyetlen kis támadásától is, amint azt a hónom alatt lógva láthattad. Az egyik informátorom szerint úgy tartják, hogy az amulettbe a Másik Világ legmélyének egyik lakóját zárták. Ha ez igaz, akkor tényleg ügyes holmi lehet.

Nathaniel megdörzsölte fájó szemét. Semmire nem vágyott jobban, mint hogy végre kialhassa magát.

– Akármit tud is az amulett – folytatta a dzsinn –, az biztos, hogy Lovelace használni akarja azon a konferencián. Hogy hogyan? Fogas kérdés. Hogy mire? Könnyű: átveszi vele a hatalmat. – Bartimaeus ásított. – A régi mese.

Nathaniel szitkozódott.

– Nyomorult áruló!

– Dehogyis áruló! Átlagos mágus. Olyan, mint te.

– Micsoda!? Hogy mersz ilyet mondani? Én sosem…

– Jó, lehet, hogy most még nem vagy olyan. Pár év múlva már olyan leszel. – Bartimaeus unott arcot vágott. – Nos, mit gondolsz, mihez kezdjünk?

Egy gondolat suhant át Nathaniel fején.

– Vajon… – kezdte habozva. – A parlamenti merénylet két napja történt. Vajon az is Lovelace műve volt?

A dzsinn kétkedő arcot vágott.

– Nem hinném. Az amatőrmunka volt. Meg aztán Lovelace levelezéséből az derült ki, hogy Schylerrel nem terveztek ilyesmit aznap estére.

– A mesterem úgy gondolta, hogy az Ellenállás tette – olyan emberek, akik gyűlölik a mágusokat.

Bartimaeus elvigyorodott.

– Ez már sokkal valószínűbb. Jó lesz, ha vigyázol magadra. Lehet, hogy most még szervezetlenek, de egyszer még kicsinálnak titeket. Mindig az a vége. Gondolj Egyiptomra, nézd meg Prágát…

– Prága lehanyatlott.

– Nem a város, a prágai mágusok süllyedtek dekadenciába. És elvesztették a hatalmat. Nézz csak oda…

A könyvtárterem egyik részén a korhadt polcok már leszakadtak a falról. A szabaddá vált felületet grafittik tömkelege borította, melyek közül a legfeltűnőbb egy sor gondosan megrajzolt hieroglifa volt.

– Azok ó–birodalombeli átkok – magyarázta Bartimaeus. – Igazán művelt falfirkálók jártak itt. „Halál a nagyurakra” – ezt jelenti az a bal oldali. Ha nem tévedek, ez rólatok szól, Natty fiú.

Nathaniel eleresztette a füle mellett a megjegyzést. Megpróbálta összeszedni a gondolatait.

– A hatóságokhoz fordulni túl kockázatos – dörmögte. – Akkor viszont csak egy lehetőség marad: elmegyek a konferenciára, és ott leplezem le a tervet.

A dzsinn udvariasan köhécselt.

– Mintha említettünk volna bizonyos felesleges kockázatokat… Légy észnél, Nathaniel! Ez az akció nekem öngyilkossági kísérletnek tűnik.

– Nem az, ha gondosan megtervezzük. Először is meg kell tudnunk, hol és mikor lesz a konferencia. Már ez se lesz könnyű… Neked kell elmenned és megszerezned ezt az információt. – Nathaniel szitkozódott. – De azzal is időt veszítünk! Bár itt volnának a könyveim meg a füstölők! Egész csapatnyi koboldot küldhetnék minden egyes miniszter után! Nem… azokat nehéz lenne irányítani. De például…

A dzsinn időközben felvette az újságot a földről, és lapozgatni kezdett benne.

– De például elolvashatod, mit ír az újság.

– Miért, mit ír?

– A Parlamenti hírek rovatban ez áll: „December 2., szerda, Heddleham Hall. Amanda Cathcart kastélyában kerül megrendezésre az ez évi Parlamenti Konferencia és Téli Bál. Jelen lesz többek között Őfőméltósága Rupert Devereaux, Angus Nash, Jessica Whitwell, Chlöe Baskar, Tim Hildick, Sholto Pinn és az elit számos más tagja.”

Nathaniel kikapta a dzsinn kezéből az újságot, és átfutotta a hírt.

– Amanda Cathcart… ő lenne az a bizonyos barátnő. Igen, ez lesz az.

– Kár, hogy nem tudjuk, hol van az a Heddleham Hall.

–A látóüvegem majd megkeresi.

Nathaniel elővette zsebéből a bronzlemezt. Bartimaeus ferde szemmel nézett rá.

– Nem hinném, hogy ez az ócskaság működik.

– Én csináltam.

– Vagy úgy.

Nathaniel kétszer áthúzta kezét a lemez fölött, és elmotyogta a varázsigét. Harmadik szólításra megjelent a kobold körkörösen forgó arca. A szellem felvonta fél szemöldökét csodálkozásában.

– Hát nem haltál meg?

– Nem.

– Kár.

– Hagyd abba a keringést’ – förmedt rá Nathaniel. – Feladatom van számodra.

– Egy pillanat. – A kobold hirtelen lefékezett – Ki az ott veled?

– Bartimaeus, egy másik szolgám.

– Mondja ő – dörmögte a dzsinn.

A kobold összevonta a szemöldökét.

– Bartimaeus? Az, aki a Towerben volt?

– Igen.

– Hát nem halt meg?

– Nem.

– Kár.

– Nagyszájú kis vakarcs. – Bartimaeus nyújtózott egyet és ásított – Szólj neki, hogy vigyázzon a szájára. Fogpiszkálónak szoktam használni ilyen koboldokat.

A csecsemő tamáskodó arcot vágott.

– Igen? Én meg ilyen dzsinneket szoktam reggelizni.

Nathaniel mérgesen dobbantott.

– Befognátok a szátokat, hogy végre elmondhassam, mit akarok? Ha nem tudnátok, én vagyok a főnök! Kobold: mutasd meg nekem a Heddleham Hall nevű épületet. Valahol London közelében van, a tulajdonosa egy Amanda Cathcart nevű nő. Ennyi. Indulj utadra, és cselekedj parancsom szerint!

– Remélem, nincs túl messze az a ház. Elég rövid az asztrál zsinórom.

A lemez elhomályosult Nathaniel türelmetlenül várta, hogy kitisztuljon a kép.

Várt és várt.

– Elég lassú az a látóüveg – jegyezte meg Bartimaeus. – Biztos, hogy működik?

– Természetesen. Nehéz a feladat, azért tart ilyen sokáig És ne hidd, hogy a tied könnyebb lesz. Ha megvan a kastély, odamész és körülnézel. Kíváncsi vagyok, van–e már mozgás. Lehet, hogy Lovelace valamilyen csapdát állít.

– Elég ravasz csapdának kell lennie, ha át akarja ejteni vele azt a sok mágust, aki szerdán odamegy. Nem kéne megrázni azt a lemezt?

– Mondom, hogy működik! Tessék, már kezdődik is.

A lemezen újra megjelent a kobold. Sípolva lihegett, mintha az egész utat futva tette volna meg.

– Meg vagy te őrülve? – zihálta. – Más mágusok arra használják a látóüveget, hogy meglessék szívük hölgyét a zuhany alatt. De te nem, dehogy. Az túl könnyű feladat lenne. Sose jártam még ilyen szigorúan őrzött helyen. Az a kastély talán még a Towernél is rosszabb. Hajszálkioldós hálók, véletlenszerűen megtestesülő gömbök, minden frincfranc. Alighogy odaértem, már jöhettem is vissza. Ez a legjobb anyag, amit szerezni tudtam.

A lemezen elmosódott kép jelent meg. Kivehető volt rajta egy nagy, barna, soktornyú épület, amit park és erdősáv vett körül. Az objektumhoz hosszú bekötőút vezetett. Az épületen túl két fekete pont repült nagy sebességgel az égen.

– Látod őket? – hallatszott a kobold hangja. – Őrszemek. Amint megtestesültem, azonnal érzékeltek. Jó gyorsak, mi? Ne csodált, hogy elhúztam a csíkot.

A kép eltűnt, és visszatért a csecsemőarc.

– Na, milyen volt?

– Használhatatlan – felelte Bartimaeus. – Még mindig nem tudjuk, hol van a kastély.

– Ebben nagyon tévedsz. – A csecsemő végtelenül önelégült képet vágott. – Londontól ötven mérföldre délre van, és a brightoni vasútvonaltól kilenc mérföldre nyugatra. Hatalmas birtok, nem tudjátok eltéveszteni. Lehet, hogy néha lassú vagyok, de mindig alapos.

– Távozhatsz. – Nathaniel áthúzta a kezét a lemez fölött, kitörölve a kobold képét. – Ezzel már el lehet indulni. A szigorú mágikus őrizet arra utal, hogy tényleg ott rendezik a konferenciát. Szerdán… Tehát két napunk van rá, hogy odaérjünk.

A dzsinn felfújta az arcát

– Két napunk van rá, hogy megérkezzünk Lovelace–hez, Fakarlhoz, Dzsaborhoz és száz gonosz mágushoz, akik téged mind gyújtogatónak tartanak. Csodás. Nagyon izgalmas lesz, alig várom.

Nathaniel arca elkomorult

– Úgy emlékszem, megegyeztünk. Mondtam már, minden az előkészítésen múlik. Menj most el a Heddleham Halihoz, közelítsd meg, amennyire csak tudod, és fürkészd ki, hogy lehet bejutni. Itt várok rád. Addig lefekszem aludni.

–A halandóknak tényleg nincs állóképességük. Nos, rendben. Elindulok.

A dzsinn felállt.

– Mennyi ideig leszel távol?

– Néhány óra hosszat. Megjövök még sötétedés előtt. Kijárási tilalom van, gömbök járőröznek, úgyhogy ne menj ki a házból.

– Ne utasítgass engem! Menj már! Várj… mielőtt elmész, mutasd meg, hogyan kell tüzet gyújtani.

Néhány perccel később a dzsinn útra kelt, Nathaniel pedig lefeküdt a ropogó tűz mellé. Gyásza és bűntudata árnyékként telepedett a lelkére, de a kettő együtt sem volt olyan erős, mint a kimerültsége. Alig egy perc múlva elnyomta az álom.

33

Álmában nyár volt, s ő egy kertben üldögélt, egy nő oldalán. Simogató béke töltötte el a lelkét a nő beszélt, ő hallgatta, közben madarak csicseregtek, s lágy napsütés melegítette az arcát. Az ölében egy könyv feküdt, de ő nem nyitotta ki: vagy már kiolvasta, vagy nem akarta elolvasni. A nő néha hangosabban, máskor halkabban beszélt; ő nevetett, s érezte, ahogy a nő átkarolja. Ekkor egy felhő úszott a nap elé. A levegő kihűlt. Egy hirtelen széllökés kinyitotta a könyvet, és csattogva végigpörgette a lapjait. A nő hangja egyre mélyebb lett; Nathaniel most először nézett rá… A szőke hajkorona alatt a dzsinn szemét és vigyorgó száját pillantotta meg. A vállát átkaroló kéz megfeszült, és húzni kezdte őt. A dzsinn kitátotta a száját…

Kicsavarodott testtartásban riadt fel, fél karjával az arca előtt

A tűz időközben kialudt, s odakint szürkébe fordult az ég. A könyvtárteremre sűrű árnyak telepedtek. Több órát alhatott, de nem kipihentnek, csak gémberedettnek érezte magát. Ráadásul fázott, és éhes is volt. Mikor felállt, érezte, mennyire gyenge. A szeme viszketett és égett.

Az ablakhoz lépett, és a fényben megnézte az óráját. Három óra negyven volt: végéhez közeledett a nappal. Bartimaeus pedig még nem ért vissza.

Sötétedéskor emberek léptek ki a szemközti boltokból, kezükben egy–egy kampós végű rúddal. Lehúzták a kirakati rolókat – hosszú percekig visszhangzó zörgés és csattogás töltötte be az utcát, mintha száz várkapu csapórácsát eresztették volna le. Közben egyenként kigyulladtak a sárga fényű utcalámpák, s a boltok feletti ablakok mögött vékony függönyöket húztak be láthatatlan kezek. Az úttesten kivilágított ablakú buszok robogtak el, a járdán hazafelé tartó emberek siettek.

Bartimaeus pedig még mindig nem tért vissza. Nathaniel türelmetlenül járkálni kezdett a hideg, sötét teremben. Szolgája késlekedése feldühítette. Megint úgy érezte, hogy tehetetlen, ki van szolgáltatva az eseményeknek. Semmi nem változott. Attól kezdve, hogy Lovelace egy éve rátámadt, egészen addig, amikor megölték Mrs. Underwoodot, ő minden krízishelyzetben béna és tehetetlen volt, és minden alkalommal nagy árat fizetett gyengeségéért. De ezentúl másképp lesz! Már nem tartja vissza semmi, nincs vesztenivalója. Ha dzsinn visszatér, azonnal…

– Azok ó–birodalombeli átkok – magyarázta Bartimaeus. – Igazán művelt falfirkálók jártak itt. „Halál a nagyurakra” – ezt jelenti az a bal oldali. Ha nem tévedek, ez rólatok szól, Natty fiú.

Nathaniel eleresztette a füle mellett a megjegyzést. Megpróbálta összeszedni a gondolatait.

– A hatóságokhoz fordulni túl kockázatos – dörmögte. – Akkor viszont csak egy lehetőség marad: elmegyek a konferenciára, és ott leplezem le a tervet.

A dzsinn udvariasan köhécselt.

– Mintha említettünk volna bizonyos felesleges kockázatokat… Légy észnél, Nathaniel! Ez az akció nekem öngyilkossági kísérletnek tűnik.

– Nem az, ha gondosan megtervezzük. Először is meg kell tudnunk, hol és mikor lesz a konferencia. Már ez se lesz könnyű… Neked kell elmenned és megszerezned ezt az információt. – Nathaniel szitkozódott. – De azzal is időt veszítünk! Bár itt volnának a könyveim meg a füstölők! Egész csapatnyi koboldot küldhetnék minden egyes miniszter után! Nem… azokat nehéz lenne irányítani. De például…

A dzsinn időközben felvette az újságot a földről, és lapozgatni kezdett benne.

– De például elolvashatod, mit ír az újság.

– Miért, mit ír?

– A Parlamenti hírek rovatban ez áll: „December 2., szerda, Heddleham Hall. Amanda Cathcart kastélyában kerül megrendezésre az ez évi Parlamenti Konferencia és Téli Bál. Jelen lesz többek között Őfőméltósága Rupert Devereaux, Angus Nash, Jessica Whitwell, Chlöe Baskar, Tim Hildick, Sholto Pinn és az elit számos más tagja.”

Nathaniel kikapta a dzsinn kezéből az újságot, és átfutotta a hírt.

– Amanda Cathcart… ő lenne az a bizonyos barátnő. Igen, ez lesz az.

– Kár, hogy nem tudjuk, hol van az a Heddleham Hall.

–A látóüvegem majd megkeresi.

Nathaniel elővette zsebéből a bronzlemezt. Bartimaeus ferde szemmel nézett rá.

– Nem hinném, hogy ez az ócskaság működik.

– Én csináltam.

– Vagy úgy.

Nathaniel kétszer áthúzta kezét a lemez fölött, és elmotyogta a varázsigét. Harmadik szólításra megjelent a kobold körkörösen forgó arca. A szellem felvonta fél szemöldökét csodálkozásában.

– Hát nem haltál meg?

– Nem.

– Kár.

– Hagyd abba a keringést’ – förmedt rá Nathaniel. – Feladatom van számodra.

– Egy pillanat. – A kobold hirtelen lefékezett – Ki az ott veled?

– Bartimaeus, egy másik szolgám.

– Mondja ő – dörmögte a dzsinn.

A kobold összevonta a szemöldökét.

– Bartimaeus? Az, aki a Towerben volt?

– Igen.

– Hát nem halt meg?

– Nem.

– Kár.

– Nagyszájú kis vakarcs. – Bartimaeus nyújtózott egyet és ásított – Szólj neki, hogy vigyázzon a szájára. Fogpiszkálónak szoktam használni ilyen koboldokat.

A csecsemő tamáskodó arcot vágott.

– Igen? Én meg ilyen dzsinneket szoktam reggelizni.

Nathaniel mérgesen dobbantott.

– Befognátok a szátokat, hogy végre elmondhassam, mit akarok? Ha nem tudnátok, én vagyok a főnök! Kobold: mutasd meg nekem a Heddleham Hall nevű épületet. Valahol London közelében van, a tulajdonosa egy Amanda Cathcart nevű nő. Ennyi. Indulj utadra, és cselekedj parancsom szerint!

– Remélem, nincs túl messze az a ház. Elég rövid az asztrál zsinórom.

A lemez elhomályosult Nathaniel türelmetlenül várta, hogy kitisztuljon a kép.

Várt és várt.

– Elég lassú az a látóüveg – jegyezte meg Bartimaeus. – Biztos, hogy működik?

– Természetesen. Nehéz a feladat, azért tart ilyen sokáig És ne hidd, hogy a tied könnyebb lesz. Ha megvan a kastély, odamész és körülnézel. Kíváncsi vagyok, van–e már mozgás. Lehet, hogy Lovelace valamilyen csapdát állít.

– Elég ravasz csapdának kell lennie, ha át akarja ejteni vele azt a sok mágust, aki szerdán odamegy. Nem kéne megrázni azt a lemezt?

– Mondom, hogy működik! Tessék, már kezdődik is.

A lemezen újra megjelent a kobold. Sípolva lihegett, mintha az egész utat futva tette volna meg.

– Meg vagy te őrülve? – zihálta. – Más mágusok arra használják a látóüveget, hogy meglessék szívük hölgyét a zuhany alatt. De te nem, dehogy. Az túl könnyű feladat lenne. Sose jártam még ilyen szigorúan őrzött helyen. Az a kastély talán még a Towernél is rosszabb. Hajszálkioldós hálók, véletlenszerűen megtestesülő gömbök, minden frincfranc. Alighogy odaértem, már jöhettem is vissza. Ez a legjobb anyag, amit szerezni tudtam.

A lemezen elmosódott kép jelent meg. Kivehető volt rajta egy nagy, barna, soktornyú épület, amit park és erdősáv vett körül. Az objektumhoz hosszú bekötőút vezetett. Az épületen túl két fekete pont repült nagy sebességgel az égen.

– Látod őket? – hallatszott a kobold hangja. – Őrszemek. Amint megtestesültem, azonnal érzékeltek. Jó gyorsak, mi? Ne csodált, hogy elhúztam a csíkot.

A kép eltűnt, és visszatért a csecsemőarc.

– Na, milyen volt?

– Használhatatlan – felelte Bartimaeus. – Még mindig nem tudjuk, hol van a kastély.

– Ebben nagyon tévedsz. – A csecsemő végtelenül önelégült képet vágott. – Londontól ötven mérföldre délre van, és a brightoni vasútvonaltól kilenc mérföldre nyugatra. Hatalmas birtok, nem tudjátok eltéveszteni. Lehet, hogy néha lassú vagyok, de mindig alapos.

– Távozhatsz. – Nathaniel áthúzta a kezét a lemez fölött, kitörölve a kobold képét. – Ezzel már el lehet indulni. A szigorú mágikus őrizet arra utal, hogy tényleg ott rendezik a konferenciát. Szerdán… Tehát két napunk van rá, hogy odaérjünk.

A dzsinn felfújta az arcát

– Két napunk van rá, hogy megérkezzünk Lovelace–hez, Fakarlhoz, Dzsaborhoz és száz gonosz mágushoz, akik téged mind gyújtogatónak tartanak. Csodás. Nagyon izgalmas lesz, alig várom.

Nathaniel arca elkomorult

– Úgy emlékszem, megegyeztünk. Mondtam már, minden az előkészítésen múlik. Menj most el a Heddleham Halihoz, közelítsd meg, amennyire csak tudod, és fürkészd ki, hogy lehet bejutni. Itt várok rád. Addig lefekszem aludni.

–A halandóknak tényleg nincs állóképességük. Nos, rendben. Elindulok.

A dzsinn felállt.

– Mennyi ideig leszel távol?

– Néhány óra hosszat. Megjövök még sötétedés előtt. Kijárási tilalom van, gömbök járőröznek, úgyhogy ne menj ki a házból.

– Ne utasítgass engem! Menj már! Várj… mielőtt elmész, mutasd meg, hogyan kell tüzet gyújtani.

Néhány perccel később a dzsinn útra kelt, Nathaniel pedig lefeküdt a ropogó tűz mellé. Gyásza és bűntudata árnyékként telepedett a lelkére, de a kettő együtt sem volt olyan erős, mint a kimerültsége. Alig egy perc múlva elnyomta az álom.

33

Álmában nyár volt, s ő egy kertben üldögélt, egy nő oldalán. Simogató béke töltötte el a lelkét a nő beszélt, ő hallgatta, közben madarak csicseregtek, s lágy napsütés melegítette az arcát. Az ölében egy könyv feküdt, de ő nem nyitotta ki: vagy már kiolvasta, vagy nem akarta elolvasni. A nő néha hangosabban, máskor halkabban beszélt; ő nevetett, s érezte, ahogy a nő átkarolja. Ekkor egy felhő úszott a nap elé. A levegő kihűlt. Egy hirtelen széllökés kinyitotta a könyvet, és csattogva végigpörgette a lapjait. A nő hangja egyre mélyebb lett; Nathaniel most először nézett rá… A szőke hajkorona alatt a dzsinn szemét és vigyorgó száját pillantotta meg. A vállát átkaroló kéz megfeszült, és húzni kezdte őt. A dzsinn kitátotta a száját…

Kicsavarodott testtartásban riadt fel, fél karjával az arca előtt

A tűz időközben kialudt, s odakint szürkébe fordult az ég. A könyvtárteremre sűrű árnyak telepedtek. Több órát alhatott, de nem kipihentnek, csak gémberedettnek érezte magát. Ráadásul fázott, és éhes is volt. Mikor felállt, érezte, mennyire gyenge. A szeme viszketett és égett.

Az ablakhoz lépett, és a fényben megnézte az óráját. Három óra negyven volt: végéhez közeledett a nappal. Bartimaeus pedig még nem ért vissza.

Sötétedéskor emberek léptek ki a szemközti boltokból, kezükben egy–egy kampós végű rúddal. Lehúzták a kirakati rolókat – hosszú percekig visszhangzó zörgés és csattogás töltötte be az utcát, mintha száz várkapu csapórácsát eresztették volna le. Közben egyenként kigyulladtak a sárga fényű utcalámpák, s a boltok feletti ablakok mögött vékony függönyöket húztak be láthatatlan kezek. Az úttesten kivilágított ablakú buszok robogtak el, a járdán hazafelé tartó emberek siettek.

Bartimaeus pedig még mindig nem tért vissza. Nathaniel türelmetlenül járkálni kezdett a hideg, sötét teremben. Szolgája késlekedése feldühítette. Megint úgy érezte, hogy tehetetlen, ki van szolgáltatva az eseményeknek. Semmi nem változott. Attól kezdve, hogy Lovelace egy éve rátámadt, egészen addig, amikor megölték Mrs. Underwoodot, ő minden krízishelyzetben béna és tehetetlen volt, és minden alkalommal nagy árat fizetett gyengeségéért. De ezentúl másképp lesz! Már nem tartja vissza semmi, nincs vesztenivalója. Ha dzsinn visszatér, azonnal…

valaki, akinek nem látszott az arca.

Nathaniel visszafojtott lélegzettel fülelt. Hiába, túl messze volt, nem értett egy szót se a sutyorgásból. Nem támadhatott most rájuk, de minden információ hasznos lehetett a későbbiekben, megérte hát kockáztatni. Néhány lépéssel közelebb osont.

Még mindig túl messze volt. Annyit már ki tudott venni, hogy többnyire a harmadik alak beszél. Magas hangja volt, fiatalos, éles.

Még egy kicsit közelebb…

A következő lépésnél Nathaniel bakancsa beleütközött egy üres borosüvegbe, ami a fal mellett állt. A palack megbillent, és halkan nekikoppant a falnak. Nem dőlt fel. De a kis koppanás elég volt. A lámpa kilendült a kapualjból, és három arc fordult Nathaniel felé: Stanleyé, Fredé és…

Egyetlen futó pillantásra volt csak idő, de a kép kitörölhetetlenül belevésődött Nathaniel agyába. Sápadt, fiatal, női arcot látott, egyenes szálú, fekete hajjal szegélyezve. A lány szeme elkerekedett; tekintete riadt volt, de nem rémült – és tüzes. Parancsszót kiáltott, mire Fred előrelendült, majd Nathaniel egy fényes tárgyat pillantott meg, ami felé suhant a sötétben. Rémülten lebukott, és beverte halántékát a téglafalba. Epe tódult fel a torkában, szikrázó fényeket látott, és a fal tövébe roskadt.

Behunyt szemmel, felig aléltan feküdt. Teste elernyedt, s csak tompán érzékelte környezetét. Sebes léptek közeledtek felé, fémtárgy karistolt valamit, bőrruha csikordult. Valami megközelítette, majd könnyedén súrolta az arcát.

– Nem találtad el – szólt egy női hang. – Elájult, de él.

– Ha akarod, elvágom a torkát. – Ez Fred volt.

A szünet, ami ezután következett, bármilyen hosszú lehetett Nathaniel megbecsülni se tudta.

– Nem kell… Ez csak egy hülye kölyök. Gyerünk innen!

A sötét sikátorra csend ült. Nathanielnek már nem zúgott a feje, a jeges víz rég átáztatta kabátját, s a bőrét marcangolta, de ő még mindig ott feküdt. Nem mert megmozdulni.

Bartimaeus

34

Már közel öt órája visszaérkeztem, amikor fáradt motozás hangzott fel a laza deszkánál, majd beszédült a könyvtárba az én lehangolt, kimerült és rettentően büdös gazdám. Úgy vonszolta fel magát a lépcsőn, mint holmi óriáscsiga, – a csíkról, amit húzott, reméltem, hogy csak sár. Az első emeleten aztán nekiesett a falnak, és összeroskadt. Puszta tudományos érdeklődésből kicsiny lángot gyújtottam, és megvizsgáltam őt közelebbről. Szerencsére hozzá voltam szokva a styxi manókhoz és hasonló förtelmekhez, így nem döbbentem meg különösebben. Nathaniel körülbelül úgy festett, mint akit labdának használtak egy disznóólbeli futballmérkőzésen, s utána beletuszkoltak egy teli porszívózsákba. A frizurája a tarajos sün hátsó felét mintázta, nadrágja a térdénél véres cafatokká változott. Volt egy jókora zúzódás az arcán és egy csúnya vágás a füle fölött. És ami a legszebb: izzott a tekintete.

– Kellemes estéje volt, uram? – kérdeztem.

– Tüzet – förmedt rám. – Csinálj tüzet! Megfagyok.

A parancsoló hangnem kevéssé illett olyasvalakihez, akitől a sakál is undorodva elfordult volna, de ezt nem tettem szóvá. Ahhoz túlságosan szórakoztató volt a helyzet. Inkább gyűjtöttem némi fát, kellemes kis tüzet gyújtottam, majd (Ptolemaiosz alakjában) letelepedtem mellé, olyan közel, amennyire a gyomrom bírta.

– No lám – szóltam vidoran –, ez kellemes meglepetés. Többnyire a dzsinn tér vissza lestrapáltan és koszosan. Tetszik ez az újítás. Miért mentél ki a házból? Rád találtak Lovelace nyomozói? Felbukkant Dzsabor?

Összeszorított fogakkal sziszegte:

– Lementem újságért.

Ez egyre jobb volt! Sajnálkozva csóváltam a fejem.

– Az efféle veszedelmes vállalkozásokat felkészültebb emberekre kellene bíznod. Legközelebb kérj meg egy öreg nénit vagy egy óvodást…

– Fogd be! – A kölyök szeme villámokat szórt. – A rikkancsfiú tette! Meg a barátja, az a Fred! Két közember! Ellopták a látóüvegemet, azt, amit magamnak csináltam. És egy sötét helyre csaltak. Meg akartak ölni, és meg is tették volna, ha a lány…

– Lány? Miféle lány?

– …de így is betört a fejem, és belezuhantam egy pocsolyába, aztán, miután otthagytak, nem találtam vissza, és már kijárási tilalom volt, kint voltak a kutatógömbök, végig bujkálnom kellett előlük. A végén beszaladtam egy híd alá, és egy csomó ideig ott kellett feküdnöm a sárban, mert fenn az úton reflektorokkal világítottak. És amikor elmentek, még mindig nem tudtam, merre kell menni. Órákig bolyongtam…

Nem volt épp shakespeare–i monológ, de tény, hogy rég hallottam jobb esti mesét. Fel is vidított.

– Az Ellenállás tagjai voltak – folytatta a kölyök a tűzbe meredve. – Biztos vagyok benne. El fogják adni a lemezemet – azoknak, akik megtámadták a Parlamentet! Áááh! – Ökölbe szorította a kezét. – Miért nem voltál ott, hogy segíts!? Elkaphattuk volna őket! Kiszedtük volna belőlük, hogy ki a vezetőjük!

– Emlékeztetnélek rá – feleltem hűvösen –, hogy épp a tőled kapott feladatot teljesítettem. Ki az a lány, akit említettél?

– Nem tudom. Csak egy másodpercig láttam. Ő volt a vezetőjük. De egyszer még elkapom, és akkor megfizet!

– Nem azt mondtad, hogy ő védett meg?

– Elvette a lemezemet! Tolvaj és áruló!

Egy efféle lányról nekem is voltak emlékeim.

– Honnan tudtak a lemezedről? – kérdeztem. – Megmutattad nekik?

– Dehogy mutattam. Hülyének nézel?

– Az mellékes. Biztos, hogy nem vetted elő, amikor, mondjuk, pénz után kotorásztál?

– Nem. A rikkancsfiú egyszerűen tudott róla. Valami dzsinn vagy kobold lehetett.

– Érdekes…

Több volt, mint valószínű, hogy ugyanabba a bandába botlott, amelyik engem zaklatott, amikor nálam volt a szamarkandi amulett. Az én leányzóm meg a barátai is tudtak az amulettről, pedig nem láthatták. Utóbb pedig megtaláltak a rejtő bűbáj mögött. Hasznos képesség… és minden jel szerint jó célra használják. Ha valóban az úgynevezett Ellenálláshoz tartoznak, akkor a mágusellenes mozgalom szervezettebb – és feltehetőleg ütőképesebb –, mint hittem. Lám, London is halad a korral…

Ezeket a gondolataimat nem osztottam meg a kölyökkel. Elvégre ő az ellenfél csapatát erősítette, s a mágusoknak amúgy sem kenyerük a bölcs belátás.

– Ha félretehetjük egy percre a meghurcoltatásaidat – szóltam esetleg beszámolnék róla, mit végeztem.

A kölyök nyögött egyet.

– Megtaláltad Heddleham Hallt?

– Igen, és ha kívánod, el tudlak vezetni oda. A Temze mellett fut egy vasútvonal, ami arra visz. De előbb elmondanám, miféle védelmi rendszerrel szerelte fel Lovelace a barátnője házát. Elég érdekes. Repülő fóliótjárőrök őrzik a légteret, a földön pedig dzsinnek bukkannak fel véletlenszerűen. Legalább két védőkupolát is emeltek – azok is változtatják a helyüket. Még egyedül se tudtam átjutni ezeken, úgyhogy egy ilyen fél hullával, mint te, majdhogynem lehetetlen lesz.

Tényleg nagyon fáradt lehetett, mert ettől se pöccent be.

– Viszont érzem az esszenciámban, hogy rejtegetnek valamit – folytattam. – Két nap van még hátra az eseményig, de már az egész védelmi rendszer működik, ami iszonyatos energia befektetést jelent. Ez arra utal, hogy stikli van a dologban.

– Mennyi idő alatt lehet eljutni oda?

– Alkonyatra a birtok határán lehetünk – ha elérjük a reggeli vonatot.

– Jól van.

A kölyök nagy cuppogás és levedzés közepette feltápászkodott

– Biztos, hogy akarod? – kérdeztem. – Szívesen elviszlek a kikötőbe, ott mindig keresnek hajósinasokat. Nehéz meló, de nem rossz. Gondold meg, a finom tengeri levegő–

Nem kaptam választ. A kölyök már ment is kifelé. Lemondó sóhajjal eloltottam hát a tüzet és követtem.

Az útvonal, amit kinéztem magunknak, a Temze egyik mellékfolyója mentén délkeleti irányban elnyúló, beépítetlen térségen át vezetett A folyó csekély vízhozamú volt, de annál kanyargósabb; miniatűr árterében halmok, mocsarak és tavacskák váltották egymást, s az éjszaka hátralevő részét ezek leküzdésével töltöttük. Cipőnk sárban és vízben tocsogott, kezünket és lábunkat éles nádlevelek metélték, fejünket élősdi rovarok zümmögték körül. Ráadásul a kölyök folyamatosan sopánkodott; kis kalandja az Ellenállással maradandó hatást tett a hangulatára.

– Nekem ez sokkal rosszabb, mint neked – pirítottam rá egy különösen heves kifakadása után. – Repülve öt perc alatt odaérnék, de nem lehet, mert gardedámot kell játszanom melletted. A sár a te lételemed, halandó, nem az enyém.

– Azt se látom, hova lépek – jött a nyafogós felelet. – Nem tudnál egy kis fényt kelteni?

– Szívesen, ha mindenáron ide akarod csalogatni az éjszakai dzsinneket. Amint azt tapasztalhattad, figyelik a várost, és ne feledd, hogy Lovelace is kerestet minket. Pontosan azért választottam ezt az útvonalat, mert sötét és kellemeden.

Úgy tűnt, magyarázatom nem vigasztalja különösebben, de ettől kezdve legalább nem panaszkodott.

Véget nem érő bukdácsolásunk közben volt időm a rám jellemző, jéghideg logikával átgondolni a helyzetet. Hat nap telt el azóta, hogy a kölyök először megidézett. Hat napja kínozta kellemetlenségek sora az esszenciámat És remény se volt rá, hogy a dolognak egyhamar vége lesz.

A kölyök. Hol helyezzem el privát feketelistámon volt már rosszabb gazdám is, az igaz, de ilyen problémás kevés. Minden valamirevaló, ravasz és kegyetlen mágus tudja, mikor van itt a harc ideje. Viszonylag ritkán kockáztatják a maguk és szolgáik életét. Ezzel szemben a kölyök, miután a kotnyeleskedése tragédiához vezetett, megint nekiugrik az ellenségnek, akár a sebzett vadkan. Eredeti neheztelése már lényegtelenné vált, óvatosságának nyoma se maradt, a gyász fájdalma mindenre elszánttá tette. Úgy elvakította a büszkeség és a harag, hogy többé nem törődik olyan mellékes dolgokkal, mint a saját élete. Ezzel persze nem lenne semmi gond, ha nem rángatna engem is magával.

Nem találtam megoldást a problémára. Hozzá voltam bilincselve gazdámhoz, nem tehettem mást, mint hogy igyekszem életben tartani.

Mikor pirkadni kezdett, már az Észak–Londontól a Temzéig tartó útszakasz vége felé jártunk. A mellékfolyó itt egy darabon kiszélesedett, majd gátak során átbukdácsolva a Temzébe ömlött. Ideje volt visszatérnünk a kiépített utakra. Egy meredek partrészen felkapaszkodtunk egy kerítéshez, és máris egy macskaköves utcán találtuk magunkat. A város politikai központja jobbra feküdt tőlünk, a Tower területe pedig balra; előttünk a Temze szalagja nyúlt el. A kijárási tilalom már véget ért, de az utcák még üresek voltak.

– Jól van – szóltam, és megálltam. – A vasútállomás itt van a közelben, de mielőtt odamennénk, meg kell oldanunk egy problémát.

– Mi az?

–A külsőd és a szagod.

Az ártér különféle nedvei bonyolult mintát rajzoltak Nathaniel bőrére és ruhájára. Bekeretezve aukcióra lehetett volna küldeni őt.

Összevonta a szemöldökét.

– Jól van, tisztíts meg. Biztos tudod a módját.

– Tudom.

Talán nem kellett volna belenyomnom a folyóba. A Temze vize nem sokkal tisztább, mint az ingovány, amin átgázoltunk. A mocsok nagyját mindazonáltal lemosta. Egyperces erőteljes víz alatti sikálás után a felszínre engedtem a kölyköt, hogy levegőt vehessen. Szép sugárban fröcskölt a víz az orrából, és artikulátlan, gurgulázó hangot hallatott, amit én a magam módján értelmeztem.

– Még egyszer? Te tényleg tisztaságmániás vagy.

Az újabb öblítés eredményeképpen a kölyök egészen emberszerű lett. Nekitámasztottam őt a beton gátfalnak, és tűzvarázs óvatos használatával megszárítottam a ruháit. Nyomott hangulata furcsamód nem enyhült a szagával együtt, de hát ne legyünk telhetetlenek.

Ezek után besétáltunk a vasútállomásra, és el is értük a dél felé induló első vonatot. Loptam két jegyet a pénztárban, s amíg a személyzet egy gyanúsan megnyerő modorú, pirospozsgás hivatalnoknő után kutatott a peronokon, komótosan felszálltam a vonatra. Nathaniel – eléggé tüntető módon – a kocsi másik végében keresett helyet magának. Úgy tűnt, lelkileg kissé megviselte a mosdatás.

Az út első része, amíg kifelé gurultunk a városból, az elmúlt hat nap legnyugodtabb félórája volt számomra. A vonat egy köszvényes csiga sebességével vánszorgott London véget nem érő külkerületein át. Lehangoló tégladzsungel, lepusztult gyárak és repedezett betonsíkságok mellett haladtunk el. Azokon túl szűk, sorházas utcák feküdtek. Itt–ott füstölgött egy–egy kémény. Egy alkalommal nyugat felé repülő dzsinn csapatot pillantottam meg a napot eltakaró, színtelen felhőréteg előtt Még ilyen nagy távolságból is észlelni lehetett a mellvértjükön megcsillanó napfényt.

Kevés volt a fel– és leszálló, lazíthattam hát egy kicsit. A dzsinnek sosem bóbiskolnak, de én annak a megfelelőjét tettem: visszamentem az időben, és elmerengtem létem boldogabb pillanatain. Mágusok baklövésein, legszebb bosszúimon…

Álmodozásomnak a kölyök vetett véget, amikor ledobta magát a szemközi ülésre.

– Ki kéne dolgoznunk valamiféle tervet – szól mogorván. – Hogy lehet átjutni a védelmi rendszeren?

– Véletlenszerűen mozgó kupolák és ugyanilyen őrszemek mellett semmiképp se tudunk észrevétlenül behatolni. Valamiféle trójai falóra lesz szükségünk. – A kölyök bambán nézett rám. – Azaz egy ártatlan külsejű valamire, amit beengednek a védett területre,.. És amiben mi elrejtőzünk. Áruld már el, mit tanulnak manapság a mágusok?

– Szóval el kell bújnunk valamiben – dörmögte. – Van ötleted, hogy miben?

– Nincs.

A kölyök homlokráncolva töprengett a dolgon. Szinte hallottam, hogyan nyekeregnek agyának rozsdás tekervényei.

– A vendégek holnap érkeznek – morfondírozott. – Azokat be kell engedniük, úgyhogy elég nagy forgalom várható a kapuknál. Talán el tudunk bújni valakinek a kocsijában.

– Talán – bólintottam. – Csakhogy a mágusok ki se fognak látszani a védőpajzsok és árgus szemű koboldok közül. Ha csak a közelükbe megyünk, máris lefülelnek.

– És a személyzet? – kérdezte. – Nekik is be kell menniük valahol. Mi tagadás, mondott valamit.

– Többségük valószínűleg már ott van – feleltem. – De igazad van, lehet, hogy páran csak aznap lépnek szolgálatba. Meg aztán biztos szállítanak oda friss élelmiszert… és talán mutatványosokat is várnak, zenészeket, zsonglőröket…

A kölyök mérgesen nézett rám.

– Zsonglőröket?

– Ki ismeri régebben a mágusokat, te vagy én? Zsonglőrök mindig vannak. De a lényeg az, hogy biztosan lesznek egyszerű halandók is a kastélyban. Ha tehát időben elhelyezkedünk, lehet, hogy be tudunk surranni valakinek a takarásában. Egy próbát megér. Addig viszont még aludj egyet. Hosszú séta vár ránk, miután leszálltunk.

A kölyök szemhéja mintha ólomból lett volna. Kivételesen nem ellenkezett.

A kölyök elég tisztességes ideig alhatott, mert a vonat szinte csak vánszorgott. Aztán végre–valahára mégis csak megérkeztünk a Heddleham Halihoz legközelebb eső állomásra. Felráztam gazdámat, és lekászálódtunk egy olyan peronra, amit a természet már félig–meddig visszahódított magának. A betonjárda repedéseiben a legkülönfélébb fűfajták vertek gyökeret, s egy vállalkozó kedvű futó növény gyarmatosította a váróterem tetejét és falait. A rozsdás lámpák alatt madarak fészkeltek. Nyoma sem volt vasutasnak vagy más élő embernek.

A szerelvény úgy vonszolta magát tovább, mintha egyenesen a roncstemetőbe tartana. A síneken túl fehér kapu vezetett ki egy földútra. Minden oldalon végeláthatatlan mezők és szántóföldek terültek el. A látvány felderített. Jólesett végre kiszabadulni a város undok markából, jólesett fák és mezők természetes körvonalait látni.

– Azon az úton kell elindulnunk – mondtam. – A kastély legalább kilenc mérföldre van, úgyhogy még nincs szükség különösebb óvatosságra. Szerintem… Most meg mi bajod? A kölyök elsápadt, zaklatottnak tűnt.

– Semmi, csak… szokatlan nekem ez a nagy… tér. Egyetlen házat se látok.

– Ahol nincs ház, ott jó nekünk. Ez azt jelenti, hogy nincsenek emberek. Se mágusok.

– De olyan furcsa… Túl nagy a csend. Hát igen. A kölyök most járt először vidéken. Valószínűleg nagyobbfajta parkban se volt még soha. A tágas tér megrémítette. Átkeltem a síneken, és kinyitottam a kaput.

– Azon az erdőn túl van egy falu. Ott szerezhetsz ennivalót, és megölelgetheted a házakat.

Jó időbe telt, mire gazdám megnyugodott. Szinte úgy tűnt, mintha attól félne, hogy a téli fák és mezők felkelnek, és ránk támadnak – szüntelenül kapkodta a fejét, mindenfelől veszélyt sejtett, minden madárhangra összerezzent.

Én ezzel szemben utunk elején tökéletesen nyugodt voltam – pontosan azért, mert a táj kihaltnak tűnt. Közel s távol nem érzékeltem semmiféle mágikus tevékenységet.

Szerencsésen beértünk a faluba. Mindenekelőtt kifosztottuk a helyi vegyesboltot. Magunkhoz vettünk annyi élelmiszert, hogy a kölyök gyomra aznap már csendben maradjon. A falut egy romos templom körül álló maroknyi parasztház alkotta – közel se volt elég nagy ahhoz, hogy saját körzeti mágusa legyen. A néhány ember, akivel találkoztunk, békésen őgyelgett, s még csak egy árva kobold se lebegett a válluk fölött. Gazdám felettébb lekicsinylően szólt róluk.

– Ezeknek fogalmuk sincs, mennyire védtelenek – dörmögte, mikor magunk mögött hagytuk az utolsó házat is. –A leggyengébb mágikus támadás is végezne velük.

– Elképzelhető, hogy nem ez a legfőbb gondjuk – mutattam rá. – Hanem például a megélhetés. Bár, gondolom, ilyesmit nem tanítottak neked.

– Gondolod? – kapta fel a fejét a kölyök. – Vedd tudomásul, hogy mágusnak lenni a legszebb hivatás. A mi tudásunk és áldozatkészségünk tartja egyben az országot. Ezeknek a bolondoknak hálásnak kellene lenniük, hogy köztük élünk.

– Hálásnak kellene lenniük az olyanokért, mint Lovelace?

Erre morcosan összevonta a szemöldökét, de nem felelt.

Az első veszélyes helyzetbe a délután derekán kerültünk. Gazdám egyszerre azon kapta magát, hogy rávetem magam, és belerántom az árokba. Egészen lenyomtam őt a földre, talán egy kicsit erősebben is a kelleténél – ugyanis megtelt a szája sárral.

– Mihinász!?

– Pssszt! Tizenkét óránál egy járőr repül át észak–déli irányban.

Egy rés felé mutattam az út menti sövényen. Messze, a felhők között egy kis csapat seregély repült.

A kölyök köpködve kiürítette a száját.

– Nem sokat látok belőlük.

– A ötödik szinttől felfelé fóliótok. Mostantól fogva óvatosabbnak kell lennünk.

A seregélyek továbbrepültek dél felé, és eltűntek. Felálltam, és végigjárattam tekintetemet a horizonton. Nem messze tőlünk rendezetlen facsoport jelezte az erdős terület kezdetét.

– Jobb lesz, ha letérünk az útról – jelentettem ki. – Itt túl messziről látszunk. Majd alkonyat után közelítjük meg a kastélyt.

Végtelen óvatossággal átpréseltük magunkat a sövény egyik résén, s miután megkerültük a mögötte elnyúló mezőt, beértünk a viszonylagos biztonságot nyújtó erdőbe. Egyik síkon se fenyegetett minket semmi.

Az erdőn baj nélkül átjutottunk. A szélére érve aztán lekuporodtunk, és szemügyre vettük az út következő szakaszát. Enyhe lejtő terült el előttünk így jól beláttuk a mélyen felszántott, vörösesbarna földeket.

Körülbelül egy mérföld távolságban a szántóföldek egy régi és igencsak viharvert téglafalba futottak bele. Az és a mögötte álló alacsony, sötét fenyves jelölte a Heddleham–b irtok határát. A fenyőfák közül (az ötödik szinten) piros kupola emelkedett ki. Amíg figyeltem, eltűnt, majd egy pillanattal később egy másik, kékes színű kupola bukkant fel valamivel odébb, a hatodik szinten.

A fák között egy magában álló ívszerűség magasodott – talán a birtok hivatalos bejárata. Az ívtől út vezetett a földeken át egy tőlünk fel mérföldre lévő útkereszteződéshez, amely mellett néhány tölgyfa állt A mi utunk szintén abba a kereszteződésbe futott bele, s onnan még két út vezetett tovább más irányokba.

A nap még nem tűnt el teljesen a fák között. A kölyök hunyorogva nézett sárga korongja felé.

– Az ott egy őrszem? – Rámutatott egy fatönkre, ami körülbelül félúton lehetett az útkereszteződés felé. A tönkön ült valami; talán egy mozdulatlan, fekete alak.

– Igen – feleltem. – Egy másik épp most testesült meg annak a háromszög alakú szántóföldnek a szélén.

– Nahát! Az előző eltűnt.

– Hisz mondtam – véletlenszerűen materializálódnak. Nem lehet előre tudni, hol fognak felbukkanni. Látod a kupolát?

– Nem.

– Nyugodtan kidobhatod a lencsédet.

A kölyök szitkozódott.

– Mit vársz tőlem, démon? Nincs olyan jó szemem, mint neked. Hol van?

– Nem tetszik a modorod. Nem mondom meg.

– Ne légy nevetséges! Tudnom kell.

–A démon nem mond semmit.

– Hol van?

– Óvatosabban toporzékolj. Beleléptél valamibe.

– Mondd már meg!

– Már rég közölni akartam veled, hogy nem szeretem, ha démonnak neveznek. Érthető?

A kölyök sóhajtott.

– Rendben.

– Csak hogy tisztázzuk.

– Jól van.

– Dzsinn vagyok.

– Jó, rendben van. Hol a kupola?

–A fák között. Most a hatodik síkon van, de hamarosan áthelyeződik.

– Eléggé megnehezítették a dolgunkat.

– Igen. Arra valók a védelmi rendszerek.

A kölyök arca szürke volt a kimerültségtől, de eltökéltsége nem csökkent.

– A cél világos. Szinte biztos, hogy a kapuív a birtok hivatalos bejárata – ott van az egyetlen lyuk a védőkupolákon. Ott ellenőrzik az érkezők személyazonosságát és a belépőket. Ha sikerül átjutnunk a kapun, bent vagyunk.

– Ismerős gyilkosaink karjai között – bólintottam. – Hurrá.

– A kérdés csak az, hogyan jutunk be…

A kölyök sokáig egy helyben ült. Kezével árnyékolta szemét, figyelte a fák mögé leszálló napot és a szántóföldeket, melyek lassan hideg, zöldes árnyékba burkolóztak A környéken rendszeres időközönként őrszemek bukkantak fel majd tűntek el nyomtalanul (a kénszagot nem éreztük ahhoz túl messze voltunk).

Egy távoli hang ismét az utakra vonta figyelmünket Azon, amelyik a látóhatár felé vezetett, messziről fekete, gyufásdoboznak tűnő valami közeledett: egy mágus kocsija. Az autó szélvészként robogott a sövények között s minden sarok előtt vadul dudált. Mikor elérte a kereszteződést teljesen lefékezett, majd – miután nem jött semmi keresztben – ráfordult a Heddleham–b irtok felé vezető útra. Mikor már közeledett a kapuhoz, két őrszem a földeken átvágva rohanni kezdett utána. Ruhájuk rongyos zászló módjára lebegett mögöttük Mikor az út menti sövényhez értek azon már nem keltek át, hanem a sövény mentén futottak tovább, a kocsi tempójában. Az autó a fák között álló kapuhoz érve megállt. Azon a részen már szinte teljesen sötét volt, így nem sokat lehetett látni abból, ami történt. Valaki odalépett a kocsihoz. Az őrszemek hátramaradtak, nem mentek be a fák közé. Az autó rövidesen folytatta útját, áthajtott a kapuív alatt, és eltűnt. Motorzaját lassan elnyelte az este. Az őrszemek visszatértek a szántóföldre.

A kölyök hátradőlt, és kinyújtózott.

– Tessék – szólt –, most már tudjuk, mit kell tennünk.

35

Az útkereszteződés volt az ideális hely a rajtaütésre. Egyrészt mert itt a közeledő járműveknek a balesetveszély itt le kellett lassítaniuk, másrészt mert a kereszteződést tölgyfák és babérbokrok vették körül, így az nem látszott a Heddleham birtok kapuja felől. A növényzet mellesleg a lesben álláshoz is jó fedezéket nyújtott

Éjszaka közelítettük meg a helyet. A kölyök az út menti sövény tövében kúszott el odáig, én előtte csapongtam denevéralakban.

Egyetlen őrszem se testesült meg a közelünkben. Egyetlen fóliót se repült el felettünk. A kölyök szerencsésen elérte a kereszteződést, és elbújt a legnagyobb tölgyfa alatti aljnövényzetben. Én megkapaszkodtam egy ágban, és lógva őrködtem.

Gazdám aludt vagy legalábbis aludni próbált. Én átadtam magam az éjszakai élet ritmusának: figyeltem az elsuhanó baglyok árnyát, a futkosó rágcsálókat, a vadászó sünök motozását, a járőröző dzsinneket. Pirkadat előtt néhány órával kitisztult az ég, s az elúszó felhők mögül előbújtak a csillagok. Eltűnődtem, vajon Lovelace kiment–e a tetőre, nézni őket, megtudni, mit ígérnek a számára. A levegő fagyosra hűlt. Zúzmara csillogott a földeken.

Hirtelen eszembe jutott, hogy gazdám bizonyára szenved a hidegtől.

Ez a gondolat egy vidám órát biztosított számomra. Ám kisvártatva az is belém hasított: a kölyök akár halálra is fagyhat búvóhelyén. Az nem volna jó, mehetnék a szelencébe. Kelletlenül leereszkedtem hát a bokrok közé, és megkerestem Nathanielt.

Sajnos és szerencsére még életben volt, bár az arca kissé elkékült. Egy avarkupac alatt bújt meg, s a levelek szünet nélkül zörögtek a remegésétől.

– Csináljak meleget? – kérdeztem suttogva. Egy kicsit megmozdult a feje. Nehéz volt megállapítani, hogy ő maga vagy a hideg rázza–e. – Ne?

– Ne.

– Miért ne?

Csak nagy nehezen tudta szétfeszíteni állkapcsait.

– Észrevennék.

– Biztos nem a büszkeség beszél belőled? Nem akarsz segítséget egy undok démontól? A fagy veszélyes dolog – kis darabok törhetnek le belőled. Láttam már olyat.

– Me–menj innen!

– Ahogy tetszik

Visszarepültem a fára. Nem sokkal később, mikor a keleti égbolt világosodni kezdett, a kölyök tüsszentett egyet, de egyébként makacsul csöndben maradt.

Hajnalhasadás után a denevérjelmez elvesztette varázsát, ezért lerepültem a bokrok alá, és mezei egérré változtam. A kölyök ott hevert, ahol korábban; merev volt, mint egy feldőlt szobor, és folyt az orra. Felszaladtam egy közeli gallyra.

– Nem kéne egy zsebkendő, ó uram és parancsolóm? Nyögve felemelte a karját, kabátujjával megtörölte az orrát,és szipogott egyet. – Történt valami?

– Igen, de a bal orrlyukad alatt még maradt egy kicsi.

– Az útról beszélek