Honnan tudom letölteni Jonathan Stroud: A szamarkandi amulettet?

16

Mikor a tetőablakon át kiröppentem a kölyök szobájából, annyira tele volt a fejem ötletekkel és bonyolult fortélyok terveivel, hogy azt se figyeltem, merre tartok, és egyenest nekirepültem egy kéménynek.

Ez figyelmeztető jel volt. így jár, aki beleéli magát látszólagos szabadságába.

Folytattam utam a levegőben, egy világváros milliós galambnépességének tagjaként. Napsugár fényezte a szárnyam, hűvös szél borzolta csodás tollaimat. Alattam a végtelen, szürkésbarna háztetősorok úgy futottak a párás horizont felé, akár egy hatalmas szántóföld őszi barázdái. Milyen hívogató is volt ez a tág tér! Addig akartam repülni, vissza se nézve, amíg messze magam mögött nem hagyom ezt az átkozott várost. Megtehettem volna. Senki nem állt volna utamba, senki nem idézett volna meg újra.

Mégsem engedhettem a vágynak. A kölyök elég világosan megmondta, mi lesz a sorsom, ha nem kémkedem parancsa szerint Simon Lovelace után, és nem segítek kikészíteni a mágust. Igaz, most mehettem, amerre akartam; igaz, bármilyen módszert használhattam, hogy megszerezzem a szükséges infót (észben tartva, hogy ha tetteim folytán Nathanielnek baja esik, az később rám is visszaüt). Igaz, a kölyök most egy jó darabig nem fog megidézni. (Kimerült volt, ki kellett pihennie magát.) Igaz, egy hónapom volt rá, hogy elvégezzem a munkát De el kellett végeznem, mégpedig a kölyök megelégedésére. Ha nem, a kedves kis dohányosszelencében találhatom magam, amely minden valószínűség szerint már a Temze fenekét elborító sűrű, fekete iszapban pihen.

A szabadság illúzió csupán. Mindig meg kell fizetni az áfát.

Mindent megfontolva arra jutottam, hogy két választásom van: vagy egy ismert helyből, vagy egy ismert tényből indulhatok ki. A hely Simon Lovelace heampsteadi villája, titkos üzelmei nagy részének feltételezhető helyszíne volt. Nem állt szándékomban még egyszer behatolni az épületbe, de úgy okoskodtam, elhelyezhetek ott egy őrszemet, így megfigyelhetem, ki megy be és ki jön ki onnan. Az ismert tény az volt, hogy a mágus gyaníthatóan törvénytelen úton jutott a szamarkandi amulett birtokába. Gondoltam, talán sikerül találnom valakit, aki többet tud a tárgy közelmúltbeli sorsáról, elsősorban arról, hogy kié volt ezelőtt.

A két kiindulási irány közül Hampstead tűnt az egyszerűbbnek. Arról legalább tudtam, hogy merre van.

Ezúttal távolabb maradtam a háztól. Kiszemeltem egy olyan épületet az utca túloldalán, amelyikről jó rálátás nyílt a villa kapujára; leszálltam ott, és kényelmesen elhelyezkedtem az ereszen. Szemügyre vettem a terepet. Előző este óta némileg változott a kép Lovelace háza táján. A védőhálót kijavították és megerősítették még egy réteggel, a legcsúnyábban megégett fákat pedig kivágták és elszállították. Ami ennél vészjóslóbb jel volt: a negyedik és ötödik síkon egy sor magas, szikár, vöröses színű lény taposta a gyepet.

Lovelace–nek, Fakarlnak és Dzsabornak nyomuk se volt, de nem is reménykedtem benne, hogy ilyen hamar megpillantom őket. Kissé felborzoltam hát tollaimat a szél ellen, és mozdulatlanná váltam leshelyemen.

Három napig gubbasztottam azon az ereszen. Három egész napig! Jót tett a pihenés, az igaz, de bosszantott a megtestesülés okozta fokozódó fájdalom, s a tetejébe még unatkoztam is. Ez idő alatt ugyanis nem történt semmi említésre méltó.

Délelőttönként egy öreg kertész totyogott fel és alá a parkban; fűmagot szórt azokra a helyekre, ahol Dzsabor detonációi kiégették a gyepet. Délutánonként metszegetett egy kicsit, végiggereblyézte a felhajtót, aztán becsoszogott a házba teázni. A vörös lényeket nem vette észre, pedig három közülük, hatalmas ragadozó madarak módjára, folyamatosan követte őt.

Esténként kutatógömbök egész flottája röppent az égbe, hogy városszerte folytassák a keresést. Maga a varázsló ki se mozdult a házból – nyilván otthonról irányította az amulett felkutatására tett további kísérleteket. Eltűnődtem, vajon Fakarl és Dzsabor megbűnhődtek–e, amiért hagytak megszökni. Titkon reméltem, hogy igen.

A harmadik nap reggelén halk, elismerő turbékolás zökkentett ki a feszült koncentrálásból. Egy kicsiny, szemrevaló galamb leszállt az eresz tőlem jobbra eső részére, és érdeklődőén félrebiccentett fejjel nézegetni kezdett engem. Éltem a gyanúperrel, hogy tojó. Fölényesnek és visszautasítónak szánt purrogást hallattam, és elfordultam. A galamb erre kacéran ugrott egyet felém. Már csak ez hiányzott: egy szerelmes madár. Távolabb húzódtam tőle. Ő közelebb ugrott. Én megint odébb mentem. Most már elértem az eresz végét, ott ültem a lefolyócső nyílása fölött.

Nagy volt a kísértés, hogy kóbor macskává változzam, és ráijesszek a galambra, de kockázatos lett volna átalakulni ilyen közel a villához. Már épp el akartam repülni onnan, amikor végre megtörtént, amire oly sokáig vártam: elhagyta valami a Lovelace–rezidenciát.

Kis kerek lyuk jelent meg a fénylő kék hálókupolán, és kiröppent rajta egy palack zöld színű, denevérszárnyú, malacorrú kobold. A lyuk bezárult; a kobold kitárt szárnnyal leereszkedett, és az utcai lámpák magasságában elrepült.

Az egyik mancsában két levelet szorongatott.

Ekkor búgó turbékolás hangzott fel közvetlenül a fülem mellett. Odafordítottam a fejem – és beleütköztem az értelmi fogyatékos tojó csőrébe. A madár fondorlatos női ravaszsággal kihasználta az alkalmat, hogy a közelembe férkőzzön.

Válaszom tömör és lényegre törő volt. Kapott egy szárnyvéget a szemébe meg egy rúgást a tollas melle húsába. Ugyanazzal a lendülettel fel is emelkedtem, és üldözőbe vettem a koboldot.

Nyilvánvaló volt számomra, hogy a kis szellem küldönc, s hogy olyan titkos üzenetet szállít, amit túl kockázatos lenne telefonon vagy e–mailben továbbítani. Láttam már efféle postásokat. Ez a kobold jelentette számomra az első lehetőséget, hogy információt szerezzek Lovelace mesterkedéseiről.

A kobold egy fuvallaton vitorlázva átsuhant néhány kert fölött. Kurta szárnyaimmal szorgalmasan csapkodva követtem, s közben alaposan átgondoltam a helyzetet. A legbiztonságosabb és legkézenfekvőbb eljárás az volt, hogy a leveleket átmenetileg figyelmen kívül hagyva összebarátkozom a kis küldönccel. Felvehettem például egy másik postakobold alakját, hogy aztán beszélgetésbe elegyedjem vele, és további „véletlen” találkozások során a bizalmába férkőzzem. Ha elég türelmes, barátságos és fesztelen vagyok, előbb–utóbb bizonyára elkotyog valamit…

Vagy megtehettem, hogy jól elverem. Ezt a gyorsabb és célirányosabb módszert sokkal rokonszenvesebbnek tartottam. Tisztes távolságból követtem hát a koboldot, majd Hampstead Heath fölött elébe kerültem.

Mikor már elég messze jártunk a villától, galambból vízköpő szörnnyé változtam, egy bozótos–ligetes terület fölött lecsaptam a szerencsétlen kis szellemre, s magammal rántottam a földre. Ezután fél lábánál fogva felemeltem szegénykét, és alaposan megráztam.

– Eressz el! – visította, vadul kalimpálva négy karmos mancsával. – Ezért meglakolsz! Miszlikre szaggatlak!

– Tényleg, fiacskám? – Bevonszoltam egy bokorba, és ügyesen elhelyeztem rajta egy kisebbfajta sziklát. Csak a négy lába meg az orra kandikált ki a kő alól.

– Így ni – mondtam, miután törökülésben helyet foglaltam a kövön, és kivettem a borítékokat a kobold mancsából. – Először is elolvasom ezeket, utána pedig beszélgetni fogunk. Mindent elmondhatsz nekem, amit Simon Lovelaceről tudsz.

Az alant felhangzó rémes szitkokat meg se hallva szemügyre vettem a borítékokat. Az egyik teljesen egyszerű és üres volt; nem írtak rá se nevet, se címet, s egy kis pacni piros viasszal pecsételték le. A másik hivalkodóbb volt: finom, sárgás papírból készült, pecsétjén a mágus monogramja díszelgett: S. LA címzett egy R. Devereaux nevű úr volt.

– Első kérdés – szóltam. – Ki az az R. Devereaux?

A kobold hangja erőtlen, de pimasz volt.

– Viccelsz? Nem tudod, kicsoda Rupert Devereaux? Teljesen gyagyás vagy?

– Adok egy jó tanácsot. Általában nem célszerű modortalanul beszélni olyasvalakivel, aki nagyobb nálad, kiváltképp, ha az illető bedugott téged egy nagy kő alá.

– Dugd a tanácsodat a…

****38

– Újból felteszem a kérdést: Kicsoda Rupert Devereaux?

– Nagy–Britannia miniszterelnöke, ó nagylelkű és kegyes uram.

– Nocsak39 Lovelace tényleg magas körökben forog. Lássuk, mi mondanivalója van a miniszterelnök számára–

Legélesebb karmommal óvatosan leválasztottam a levélről a pecsétet, s magam mellé helyeztem a sziklára. Ezután kinyitottam a borítékot.

Nem ez volt pályafutásom legizgalmasabb elfogott levele.

Kedves Rupertt!

Kérlek, fogadd legőszintébb és legalázatosabb bocsánatkérésemet, de meglehet, hogy este kis késéssel ékezem a parlamentbe. Némi intéznivalóm akadt a jövő heti nagy esemény kapcsán, s a dolog sajnos nem tűr halasztást. Fontosnak tartom, hogy az előkészületek a tervezett ütemben haladjanak, s remélem, hogy ennek fényében méltóztatsz kegyesen elnézni esetleges késeseimet.

Egy úttal megragadnám az alkalmat, hogy ismét szavakba Öntsem, mily Védtelenül hálásak Vagyunk, amiért a konferencia házigazdái lehetünk.

Amanda már renováltatta a dísztermet, s most helyeztet el (újperzsa stílusú) bútorokat Főméltóságod lakosztályában. Emellett bőséges mennyiségben rendelt meg Főméltóságod által kegyelt ínyencfalatokat, egyebek között friss pacsirtanyelvet.

Még egyszer bocsánatot kérek. Főméltóságod beszédén természetesen már jelen leszek.

Főméltóságod hűséges és alázatos szolgája

Simon

38 A tapintatos kis csillagok rövid, kicenzúrázott epizódra utalnak, melyet trágár beszéd és sajnálatos, de szükséges tettlegesség jellemez. Mikor újra felvesszük történetünk fonalát, a helyzet nagyjából változatlan, épp csak zihálok kissé, a bűnbánó kobold pedig már mintaszerűen közlékeny.

39 Aznap este, mikor elloptam az amulettet fültanúja voltam, amint Lovelace bírálóan nyilatkozott a miniszterelnök képességeiről. Tudatlanságom alátámasztotta véleményét. Ha Devederaux tehetséges mágus lett volna, nagy valószínűséggel hallottam volna a nevét. A nagyhatalmú varázslók híre nagyon gyorsan terjed, mivel velük van a legtöbb gondunk.

Tipikus, nyalizós mágusduma. Az a fajta undok, megalázkodó szócséplés, ami még olvasva is olajos szájízt hagy maga után. És a levél még csak nem is volt valami informatív. Azt mindenesetre könnyen kitaláltam, hogy a halaszthatatlan „intéznivaló” csak az amulett felkutatása lehet. Az is érdekes volt, hogy a dolgot el kellett intézni még egy „jövő heti nagy esemény”, valamiféle konferencia előtt. Ennek talán érdemes lehetett utánanézni. Ami Amandát illeti, ő bizonyára az a nő volt, akit villabeli látogatásomkor Lovelace–szel láttam. Hasznos lehet róla is további értesüléseket szereznem.

Gondosan összehajtottam a levelet, visszatettem a borítékba, kezembe vettem a viaszpecsétet, és egy kisebb hőhullám segítségével megolvasztottam az alsó oldalát. Visszanyomtam a borítékra, és íme! Szebb volt, mint annak előtte.

Ezután kinyitottam a második borítékot. Kis papír fecnit találtam benne, melyen rövid üzenet állt

A belépőjegy még mindig nem került elő. Lehet, hogy le kell mondani az előadást.

Gondoljuk át a lehetőségeinket. Este találkozunk a P–benn.

Na ez már jobban tetszett! Sokkal gyanúsabb volt: se címzett, se aláírás, sehol semmi egyértelműség. És, mint minden valamirevaló titkos üzenetnél, a valódi értelme rejtve maradt Legalábbis rejtve maradt volna egy ostoba halandó előtt. Én ellenben azonnal tudtam, miféle elveszett belépőjegyről van szó. Lovelace ismét az ellopott amulettről beszélt –Úgy tűnt, a kölyöknek igaza volt: a mágusnak talán tényleg van valami titkolnivalója. Ideje volt feltenni kobold barátomnak néhány célratörő kérdést.

– Ezt a megcímezetlen borítékot kinek kell elvinned?

– Mr. Schylernek, ó szörnyűséges uram. Greenwichbe.

– És ki az a Mr. Schyler?

– Úgy hiszem, ó minden dzsinnek leghatalmasabbika, hogy ő Mr. Lovelace régi mestere. Rendszeresen szállítom a leveleiket. Mindketten kormánytisztviselők.

– Értem. – Ez nem volt túl sok, de kiindulásnak megtette. Mire készülnek ezek ketten? Mi az az „előadás”, amit talán le kell mondani? A két levél tartalmából kiderült, hogy Lovelace és Schyler este a Parlamentben készülnek megvitatni a helyzetet. Érdemes lenne elmenni oda, és kihallgatni, miről folyik köztük a szó.

Időközben folytattam a kobold faggatását.

– Simon Lovelace. Mit tudsz róla? Miféle konferenciát szervez?

A kobold panaszos kiáltást hallatott.

– O fényességes csillagsugár, kimondhatatlanul fáj, de sejtelmem sincs! Pörköljenek meg tudatlanságomért! Én, hitvány féreg, csak egyszerű postás vagyok. Elmegyek oda, ahova küldenek, elhozom a választ, sose járok kerülő utakon, sose késlekedem – kivéve mikor az a szerencse ér, hogy kegyelmességed méltóztatik rám támadni, és egy kő alá dugni.

– Helyes. Nos, kik állnak legközelebb Lovelace–hez? Kiknek viszel a leggyakrabban levelet?

– Ó nagyhírű és dicsőséges uram, talán Mr. Schyler az, akivel Mr. Lovelace legsűrűbben levelez. A többiek közül senki nem tűnik ki. Ők szinte mind politikusok és londoni előkelőségek. Természetesen valamennyien mágusok, de egyébiránt igen különböző emberek. A minap például levelet vittem Tim Hildicknek, a régiókért felelős miniszternek, Sholto Pinnek a Pinn–féle Kelléktártól és Quentin Makepeace–nek, aki színházi impresszárió. Jellemzően így néz ki egy napom.

– Mi az a Pinn–féle Kelléktár?

– Ha más kérdezné ezt tőlem, ó félelmetes és felülmúlhatatlan úr, azt mondanám rá, hogy ostoba fajankó. Nálad azonban ez annak a lefegyverző egyszerűségnek a jele, amely minden erény forrása. A Pinn–féle Kelléktár London leghíresebb varázseszközboltja. A Piccadillyn van. Sholto Pinn a bolt tulajdonosa.

– Ez érdekes. Szóval ha egy mágusnak szüksége van valamilyen bűvös tárgyra, Sholto Pinnhez fordul?

– Igen.

– Tessék?

– Bocsáss meg, ó csodálatos úr, de nincs időm új jelzőket kitalálni neked, ha rövid kérdéseket teszel fel.

– Most az egyszer elnézem. Szóval Lovelace Schyleren kívül senkivel nincs különösen szoros kapcsolatban? Biztos vagy benne?

– Igen, magasságos lény. Mr. Lovelace–nek sok barátja van, de több nem emelkedik ki közülük.

– Ki az az Amanda?

– Nem tudom megmondani, ó adu ász. Talán a felesége. Neki sose vittem levelet.

– Adu ász…? Tényleg kezdesz kifogyni az ötletekből. Hát jó. Még két kérdésem van számodra. Egy ismersz–e vagy vittél–e valaha üzenetet egy magas, fekete szakállú férfinak, aki viseltes utazóköpenyt és kesztyűt hord? Titokzatos, fenyegető alak. Kettő: milyen szolgái vannak Simon Lovelace–nek? Nem az olyan senkik érdekelnek, mint te, hanem a magamfajta erős lények. Erőltesd meg az agyadat, akkor talán leveszem rólad ezt a kavicsot, mielőtt elmegyek.

A kobold bánatos hangon felelt.

– Bár kielégíthetném kíváncsiságod, ó minden kutakodások ura, de először is: félek, sosem láttam efféle szakállas személyt, másodszor: nincs bejárásom a mágus belső termeibe. Azokban nagy hatalmú lények tanyáznak; érzem az erejüket, de szerencsére sosem találkoztam még velük. Csak annyit tudok, hogy a gazda ma reggel tizenhárom kiéhezett krelt telepített a kertbe. Tizenhármat! Egy is sok volna belőlük! Mindig a lábam után kapnak, ha levelet viszek.

Egy pillanatig tűnődtem. A leghasználhatóbb szál a Schyler–kapcsolat volt. Ő és Lovelace kétségtelenül készültek valamire, s ha aznap este a Parlamentben kihallgatnám őket, nagy valószínűséggel kiderülne, mire. De a találkozóig még hosszú órák voltak hátra. Arra gondoltam, időközben felkeresem a Pinn–féle Kelléktárat a Piccadillyn. Lovelace biztos nem a boltban vette az amulettet, de ott talán mégis megtudhatok valamit a csecsebecse közelmúltbeli történetéről.

A kobold mocorogni kezdett a kő alatt.

– Ha végeztél velem, ó kegyes hatalmasság, kérlek, engedj utamra. Az izzó szegecsekkel sújtanak, ha késlekedem a kézbesítésben.

– Jól van. – Szokásos dolog bekebelezni a zsákmányul ejtett, apróbb koboldokat, de ez nem volt az én stílusom40. Leszálltam a szikláról, és félregurítottam. A papírvékonyra lapított postakobold pár helyen kiegyengette magát, és feltápászkodott.

– Tessék, a leveleid! Ne félj, nem írtam át őket.

– Az se zavarna, ha átírtad volna, ó kelet diadalmas meteorja. Én csak viszem a borítékokat, fogalmam sincs, mi van bennük

– A találkozásunkról senkinek egy szót sem, különben legközelebb is lesz dolgod velem.

– Azt hiszed, a fejemre ejtettek? Az ég óvjon tőled! Na, ha vége a vasalásnak, akkor én el is húzom a csíkot.

A kobold bőrhártyás szárnyának pár erőtlen csapásával a ■ levegőbe emelkedett, és hamarosan eltűnt a fák fölött. Adtam neki pár perc egérutat, aztán megint galambbá változtam, és magam is szárnyra kaptam. A néptelen harasztos fölött déli irányba indultam, a távoli Piccadilly felé.

40 Meg aztán csikart volna a hasam repülés közben.

17

A Pinn–féle Kelléktár az a fajta üzlet volt, ahova csak a nagyon gazdagok és a nagyon bátrak mernek betérni. Igen előnyösen helyezkedett el, a Duke Street és a Piccadilly sarkán, s úgy festett, mintha egy csapat kipukkadt dzsinn leejtett volna itt egy palotát, s utána betuszkolta volna a szomszédos szürke épületek közé. Ragyogó kirakataival és aranyozott oszlopaival szinte világított a széles, szürke bulvárt szegélyező varázskönyvesboltok és delikatesz üzletek között.

Körültekintően kellett landolnom, mivel az épület párkányai részint tüskések voltak, részint ragacsos anyaggal kenték be őket a magamfajta jöttment galambok távoltartása végett. Végül egy közlekedési táblát választottam leszállóhelyül, melynek a tetejéről jól láthattam Pinn boltját.

Az üzlet minden egyes kirakata annak a hivalkodásnak és közönségességnek az emlékműve volt, ami az összes mágus titkos álma: forgó állványokon drágakő berakásos sétabotok álltak; óriási nagyítóüvegek alatt gyűrűk és karpercek garmadája ragyogott; mozgó kirakati babák hajlongtak gyémánttűvel díszített olasz öltönyökben. A bolt előtt elkullogó közönséges, avagy kerti varázslók kopott munkaruhájukban vágyakozó pillantásokat vetettek erre a kiállításra, s hírnévről meg gazdagságról álmodozva baktattak tovább. Közember csak elvétve bukkant fel az utcán – ez a környék a mágusok negyede volt.

Az egyik kirakaton át beláttam a bolt belsejébe, ahol egy magas, polírozott fapult mögött, egy bárszéken talpig fehérbe öltözött, parttalanul kövér férfi gubbasztott. Azzal volt elfoglalva, hogy utasításokat adott a mellette emelkedő ingatag doboz halomnak. Mikor az utolsó parancs is elhangzott, a férfi elfordult, a doboztorony pedig inogva útra kelt a helyiségen át. Mikor bekanyarodott, köpcös fóliótot pillantottam meg a dobozok alatt. A bolt sarkában álló polcok elé érve a fóliót kinyújtotta feltűnően hosszú és mozgékony farkát, s felülről lefelé haladva, sorban a polcokra helyezte a dobozokat.

Úgy sejtettem, hogy a kövér ember maga Sholto Pinn, a tulaj. A postakobold azt mondta róla, mágus, s feltűnt, hogy aranykeretes monoklit visel. Nyilván annak a segítségével látta igazi alakjában szolgáját. A fóliót ugyanis az első síkon fiatal fiúként jelent meg – talán hogy ne rémissze meg az arra vetődő közembereket. Emberi viszonylatban Sholto tiszteletet parancsoló

jelenség volt: testalkata ellenére fürgén és könnyeden mozgott, szemében átható tekintet ült. Valami azt súgta, hogy nehéz lenne túljárni az eszén. Elvetettem hát eredeti tervemet, miszerint emberalakot öltök, és úgy próbálok információt kicsikarni belőle.

A fóliót készségesebb adatközlőnek tűnt. Türelmesen vártam hát az alkalomra.

Az ebédidő közeledtével az addig gyér vevőforgalom kissé megélénkült. Sholto szorgalmasan hízelgett és kufárkodott; utasításaira a fóliót fel–alá szaladgált a boltban, hozta a dobozokat, köpenyeket, esernyőket és egyéb kívánt árukat.

Köttetett néhány üzlet, majd végképp elérkezett az ebédidő, s a bolt kiürült. Sholto gondolatai ekkor a gyomra felé fordultak. Rövid eligazítást tartott a fóliótnak, majd vastag, fekete kabátot öltött, és elhagyta a boltot. Tekintetemtől kísérve leintett egy taxit, mely azután eltűnt vele az utca forgatagában. Ez biztató jel volt: arra utalt, hogy jó darabig nem tér vissza.

A fóliót ez alatt kitette a „zárva” táblát, és Sholtót utánozva, nagy dölyfösen elterpeszkedett a pult mögötti széken.

Elérkezettnek látván az alkalmat, álcát váltottam. Eltűnt a galamb, s helyette a Hampsteadben elagyabugyált postakobold szakasztott mása kopogtatott Pinn boltjának ajtaján. A fóliót meglepődve felpillantott, majd szigorú képet öltött és intett, hogy tűnjek el. Újra kopogtam, ezúttal hangosabban. A fóliót mérges kiáltással leugrott a magas székről, átcsörtetett a bolton, és résnyire kinyitotta az ajtót. Az ajtócsengő finoman csilingelt.

– Zárva vagyunk.

– Üzenetet hoztam Mr. Sholtónak.

– Házon kívül van. Gyere vissza később.

– Nem lehet, főnököm. Sürgős az üzenet. Mikor jön vissza?

– Körülbelül egy óra múlva. Ebédelni ment.

– Hol kajál?

– Ezzel az információval nem ruházott fel. – A fóliót dölyfös, lekezelő stílusban beszélt, nyilván méltóságán alulinak tartotta, hogy egy magamfajta egyszerű kobolddal társalogjon.

– Nem számít, megvárom. – Azzal besurrantam az ajtó résén, átbújtam a fóliót hóna alatt, és már bent is voltam a boltban.

– Azannya, micsoda fényes kalyiba!

A fóliót rémülten eredt a nyomomba.

– Kifelé! Kifelé! Mr. Pinn szigorúan meghagyta, hogy senkit ne…

– Nem kell úgy izgulni, pajtás. Nem nyúlok le semmit.

A fóliót beállt közém és a legközelebbi, ezüst zsebórákkal

teli vitrin közé.

– Azt próbáld meg! Ha egyet toppantok, nyomban itt terem egy horla, hogy felfaljon bármilyen tolvajt és betolakodót! Távozz hát!

– Jól van, jól van. – Nyakamat behúzva az ajtó felé fordultam. – Nem merek ujjat húzni veled, túl erős vagy. És túl befolyásos. Nem mindenkire bíznak rá egy ilyen előkelő boltot.

– Ebben, látod, igazad van. – leplezte le hiúságát a fóliót.

– Téged biztos nem vernek, és nem kapsz soha izzó szegecseket.

– Még szép, hogy nem! Értékes munkát végzek, és a gazdám kegyes hozzám.

Most már tudtam, miféle szerzettel van dolgom: a legrosszabb fajta kollaboránssal. Legszívesebben megharaptam volna. Ugyanakkor örültem is jellemhibájának, mivel hasznot húzhattam belőle.

– Ejha! – ámuldoztam. – Tényleg kegyes egy úr lehet! De miért az, kérdem én? Mert tudja, mekkora mázlija van, hogy te segítesz neki. Nélküled biztos nem boldogulna. Lefogadom, páratlanul jól tudsz nehéz dobozokat rakodni. A farkaddal eléred a legmagasabb polcokat is, meg seperni is tudsz vele… A fóliót méltatlankodva kihúzta magát.

– Arcátlan kis élősdi! A gazdám sokkal többre tart engem annál! Közlöm veled, hogy a helyetteseként emleget, még társaságban is! Én vigyázok az üzletre, amíg ebédel. Vezetem a könyvelést, segítek felbecsülni az eladásra felkínált áruk értékét, kiterjedt kapcsolataim vannak…

– Várj csak… árukat mondtál? – Elismerően füttyentettem. – Úgy érted, foglalkozhatsz a bűvös holmikkal, az amulettekkel meg mindennel? Nem hiszem el!

Az undok teremtmény erre egyenesen elvigyorodott.

– Pedig úgy van! Mr. Pinn feltétel nélkül megbízik bennem.

– És mondd! Az igazán nagy erejű dolgokat kezeled, vagy csak a silányabbját: tudod, a dicsőség kezeit, penészkés üvegeket meg ilyesmit?

– Természetesen a nagy erejű dolgokat! A legritkább, legveszélyesebb tárgyakat. Gondolj bele, gazdámnak meg kell bizonyosodnia az erejükről, arról hogy nem hamisítványok–e – ehhez pedig szüksége van a segítségemre.

– Na ne! És mi mindennel volt már dolgod? Talán híres tárgyakkal is? – Most már kényelmesen elhelyezkedtem, neki is vetettem a vállam a falnak. Az áruló rabszolga annyira felfuvalkodott, hogy teljesen kiment a fejéből eredeti szándéka, miszerint meg akart szabadulni tőlem.

– Ugyan, nem hiszem, hogy hallottál volna bármelyikről is. Lássuk csak… A tavalyi év szenzációja Nefertiti bokaperece volt. Mr. Pinn egyik ügynöke ásta ki Egyiptomban, és külön géppel szállították ide. Nekem jutott az a kiváltság, hogy megtisztíthattam. A kezemben tartottam, dolgoztam vele! Erre gondolj majd, mikor legközelebb a szakadó esőben röpködsz! Utóbb Westminster hercege szerezte meg egy aukción, jókora summa fejében. Azt mondják… – Itt közelebb hajolt hozzám, és suttogóra fogta hangját. – …hogy a nejének vette, aki zavaróan egyszerű megjelenésű hölgy. A bokaperec tündöklő szépséggel ruházza fel viselőjét – a segítségével nyerte el Nefertiti a fáraó kegyeit. De hát biztos fogalmad sincs, miről beszélek.

– Nincs.

– Mi is volt még itt? Romulus farkasbundája, a chartres–i fuvola, Bacon barát koponyája… Folytathatnám, de csak untatnálak vele.

– Hát igen, ez egy kicsit magas nekem, főnök. De ide figyelj! Mondok egyet, amiről hallottam: a szamarkandi amulett. Gazdám emlegette párszor. Azt biztos nem pucoltad még soha!

Könnyed megjegyzésemmel érzékeny pontra tapinthattam, mert a fóliótnak összeszűkült a szeme, és megremegett a farka.

– Mondd csak, ki a te gazdád? – váltott hangot. – És hol az üzenet? Nem látok nálad levelet.

– Persze, hogy nem látsz. Az üzenet itt van, ni! – Karmocskámmal a fejemre böktem. – Az se titok, hogy ki a gazdám. Simon Lovelace a neve. Talán már láttad itt a boltban.

Egy kicsit kockázatos volt bevonni a mágust a játékba, de a fóliót hangnemet váltott az amulett említésére, és nem akartam tovább táplálni gyanakvását azzal, hogy kitérő választ adok. Lovelace neve szerencsére tiszteletet ébresztett a kis talpnyalóban.

– Vagy úgy, Mr. Lovelace? Te új küldönc vagy, igaz? Mi van Poflikkal?

– Tegnap este elvesztett egy levelet. Gazdám örökre megszegecselte.

– Nocsak. Megjegyzem, mindig is túl szemtelennek tartottam Pofiikot. Megérdemli a sorsát. – A kellemes gondolat szemlátomást megnyugtatta a fóliótot. Tekintete álmodozóra váltott. – Mr. Lovelace igazi úriember és mintavevő. Mindig elegáns, mindig udvarias. Természetesen jó barátja Mr. Pinnek. Szóval beszélt az amulettről… Hát igen, ez nem meglepő azután, ami történt. Csúnya história volt, és még most, fél év múltán se bukkantak a gyilkos nyomára.

Erre hegyezni kezdtem a fülemet, de nem látványosan. Inkább szórakozottan megvakartam az orrom.

– Igen, Mr. Lovelace említette, hogy történt valami randa dolog. De nem mondta, hogy mi.

– Miért is kötné egy magadfajta vakarcs orrára? Egyesek szerint az Ellenállás műve volt, bárkik is azok. De talán valószínűbb, hogy egy renegát mágus a tettes. Nem is értem, az államnak megvan minden eszköze…

– No hát mondd már, mi történt azzal az amulettel? Megfújták, mi?

– Igen, ellopták. Sőt, gyilkoltak is érte. Borzalom. Rettentően felkavart a dolog. Szegény, szegény Mr. Beecham! – És a nyomorult fóliótparódia egy könnycseppet dörzsölt szét a szeme sarkában41! – Azt kérdezted, volt–e itt nálunk az amulett? Természetesen nem. Túlságosan is értékes ahhoz, hogy piacra kerüljön. Sokáig állami őrizetben volt, az utóbbi harminc évben Mr. Beecham surreyi birtokán tartották. A legszigorúbb biztonsági varázsok, bűvös kupolák védték, amint azt Mr. Beecham néha megemlítette Mr. Pinnek, amikor felkeresett minket. Remek ember volt – szigorú, de igazságos, minden tiszteletet megérdemelt. Hajjaj, szegény!

– És valaki ellopta tőle az amulettet?

– Igen, hat hónapja. Egyetlen riasztó se jelzett, az őrök semmit se vettek észre, egyik nap estére mégis nyoma veszett. Szegény Mr. Beecham pedig ott feküdt vérbe fagyva az üres tárló mellett. Bizonyára ott volt a szobában, amikor a tolvajok behatoltak, és mielőtt segítséget hívhatott volna, elvágták a torkát. Micsoda tragédia! Mr. Pinnt szörnyen megrázta az eset.

41 Az, hogy gyilkosságként emlegette egy mágus halálát, jelezte, milyen mértékben átpártolt az ellenséghez. Még meg is siratta a varázslót! Komolyan, ehhez képest szinte nosztalgiával gondoltam Dzsabor egyszerű és őszinte vérszomjára.

– Meghiszem azt! Csúnya história, főnököm, nagyon csúnya história. – Olyan gyászos képet vágtam, amilyen csak egy koboldtól kitelik, de magamban diadalmasan kurjongattam. Pontosan ez volt az a szaftos kis infó, amiért jöttem. Simon Lovelace tehát tényleg ellopatta az amulettet – és még gyilkoltatott is érte. A fekete szakállú, akit Nathaniel Lovelace dolgozószobájában látott, egyenesen Beecham hullája mellől érkezhetett oda. Mi több, Lovelace – akár egyéni vállalkozásban, akár egy titkos társaság tagjaként dolgozott – magától az államtól lopta el az amulettet, vagyis hazaárulást követett el. Penészke legyek, ha a kölyök nem fog örülni ennek a hírnek!

Egyben biztos voltam: Nathaniel nagy fába vágta a fejszéjét, amikor megbízott az amulett megszerzésével – nagyobba, mint hitte. Simon Lovelace nyilvánvalóan semmitől se riad vissza, hogy újra a magáénak tudhassa vérfoltos kincsét, és gondolkodás nélkül elhallgattat mindenkit, aki tudja, hogy nála volt–lesz a szajré.

De vajon minek lopatta el Beechamtől? Miért kockáztatta, hogy a fejére vonja az állam bosszúját? Hírből ismertem ugyan az amulettet, de nem tudtam pontosan, miben áll az ereje. Elképzelhető volt, hogy a fóliót erről is tud felvilágosítást adni.

– Érdekes dolog az az amulett – szóltam. – Ügyes kis holmi, igaz?

– Gazdám szerint igen. Azt mondják, egy nagy hatalmú lény lakozik benne – valami a Másik Világ legmélyéből, ahol a káosz az úr. Megvédi viselőjét a támadástól…

A fóliót tekintete mögém vándorolt, és egyszerre torkára forrt a szó. Széles árnyék vetült rá, mely egyre hízott, ahogy előresiklott a lakkozott padlón. A Pinn–féle Kelléktár ajtaja kinyílt, felhangzott a csengőszó, és egy–két másodpercig a Piccadilly forgalmának zaja robbant a bolthelyiség puha csendjébe. Lassan megfordultam.

– Lám, lám, Primpek – szólt Sholto Pinn, miközben elefántcsont nyelű botjával betolta az ajtót – A távollétemben a barátoddal diskurálsz? Nincs otthon a macska…

– Nem, nem, gazdám, szó sincs róla! – A nyomorult kis talpnyaló a fejét fogta, hajlongott és hátrált. Közben egyre jobban leeresztett, és olyan lett, mint a fonnyadt alma. Micsoda előadás! Jómagam meg se moccantam, tovább támasztottam a falat.

– Nem a barátod? – Sholto halk, zengő hangja a sötétre érett fát beragyogó napsütés, a méhviasz kence és a finom portói bor hangulatát idézte. Jóindulatú hang volt, olyan, ami bármikor öblös kacagásba csaphat át. A férfi keskeny ajkú, széles száján mosoly bujkált, de tekintete rideg volt. Pinn közelről még terjedelmesebbnek tűnt: nagy, fehér falhoz hasonlított. Bundakabátjában a gyér világítás mellett akár egy mamut hátsó felének nézhette őt az ember.

Primpek időközben nekihátrált a pultnak.

– Nem, gazdám. Ez egy küldönc, aki téged keres. Üzenetet hozott neked.

– Megdöbbentesz, Primpek! Küldönc, aki üzenetet hozott! Fantasztikus! És mondd, miért nem vetted át a levelet, és küldted útjára őt? Épp elég munkát bíztam rád.

– Úgy van, gazdám, úgy van. De épp most érkezett!

– Hát ez egészen elképesztő! Látóüvegem segítségével megfigyeltem, hogy már tíz perce csevegsz vele, mint egy halas kofa. Mi a magyarázat erre? Talán öregségemre romlik a

szemem?

A varázsló előhúzta a mellényzsebéből monokliját, a bal szemére illesztette, majd botját könnyedén lengetve néhány lépést tett előre. Primpek szaporán pislogott, de nem válaszolt.

– Nos, lássuk. – A bot vége hirtelen felém lendült. – Hol van az üzenet, kobold?

Tiszteletteljesen megérintettem a fejem búbját.

– Emlékezetemben őrzöm, uram. Gazdám túl fontosnak vélte, semmint hogy papírra vesse.

– Csakugyan? – A monokli mögötti szem tetőtől talpig végigmért. – Ki a gazdád?

– Simon Lovelace, uram! – Peckesen tisztelegtem, és vigyázba vágtam magam. – Engedelmeddel, uram, átadom az üzenetet, majd távozom. Nem szeretnélek feltartani.

– Értem. – Sholto Pinn még közelebb lépett, és immár mindkét szemét rám szegezte. – Folytasd hát, halljuk az üzenetet

– Így hangzik, uram: „Kedves Sholto! Magát meghívták ma estére a Parlamentbe? Engem nem – a miniszterelnök, úgy tűnik, megfeledkezett rólam, és ez igazán rosszulesik. Kérem, gyorsan adjon tanácsot mit tegyek. Baráti üdvözlettel, Simon.” Szóról szóra így hangzik, uram. – A szöveget elég hihetőnek éreztem, de nem akartam kísérteni a sorsot újra tisztelegtem hát, és már indultam is az ajtó felé.

– Rosszulesik neki? Szegény Simon. Mmm. – A mágus mérlegelte a hallottakat. – Mielőtt elmész, kobold, mondd meg a neved.

– Öhm… Bodmin vagyok, uram.

– Bodmin. Aha. – Sholto Pinn felemelte gyűrűvel ékesített, vastag hüvelykujját, és megdörzsölte az állát. – Látom, alig várod, hogy visszatérhess a gazdádhoz, Bodmin. De előbb felelj még két kérdésemre.

Kelletlenül megálltam.

– Hogyne, uram.

– Udvarias kobold vagy, azt meg kell hagyni. Nos, először is: miért ne írna le Simon egy ilyen ártatlan üzenetet? Miért bízná azt egy magadfajta primitív démon tökéletlen emlékezetére?

– Kitűnő memóriám van, uram. Arról vagyok híres.

– Ez akkor is különös… No de hagyjuk. A másik kérdésem… – Sholto Pinn most még két lépéssel közelebb jött hozzám, s már szinte fenyegetően tornyosult fölém. – A másik kérdésem ez: miért nem kérte ki Simon a tanácsomat negyedórával ezelőtt, amikor együtt ebédeltünk?

Aha. Ideje lelépni.

Az ajtó felé szökkentem, de Sholto Pinn megelőzött. Sétabotját a padlóhoz ütötte, majd előreszegezte. A bot hegyéből sárga fénysugár lövellt ki, mely az ajtóba csapódott, és záporozó plazmagömbökké változva verődött vissza. A plazma mindent megfagyasztott, amihez csak hozzáért. Jeges gőzfelhőbe burkolózva átbukfenceztem a lövedékek fölött, és leszálltam egy szatén alsóneművel telezsúfolt vitrinre. A botból újabb sugár tört elő, de mielőtt becsapódott volna, én már ismét a levegőben voltam: átugrottam a mágus feje fölött, és lezuttyantam a pultra, szanaszét szórva az ott heverő papírokat.

Ezután nyomban megperdültem a tengelyem körül, és kilőttem egy detonációt. A varázsló hátát találtam el vele. Pinn előreesett, neki a megfagyott vitrinnek. Védelmező energiamező vette körül, amit a síkokon végignézve szép sárga szikrák formájában meg is pillantottam. Nem sikerült hát megsebesítenem, de azért tisztességesen elszédítettem: levegő után kapkodva leroskadt egy rakás fagyott bokszeralsóra.

Elindultam a legközelebbi kirakat felé, hogy azon át kitörjek az utcára.

Primpekről azonban megfeledkeztem. A fóliót e pillanatban kilépett a vállfákon lógó köpenyek mögül, és a fejem felé suhintott egy XL feliratú címkét viselő, hatalmas sétabottal. Elhajoltam az ütés elől, így a bot a fejem helyett a pult elülső üvegét törte be. Primpek nyomban újabb támadásra készült; nekiugrottam hát, kitekertem a kezéből a botot, és egy jól irányzott pofonnal átrendeztem ábrázatának térképét. Ő tompa nyögéssel beesett egy rakás keménykalap közé, én pedig folytattam utamat.

Két kirakati baba között felfedeztem egy alkalmas kitörési pontot: egy víztiszta dombor üveg lapot, mely lágy szivárványba törte a beeső napfényt. Szép volt és nagyon drágának tűnt. Egy detonációval üvegporrá változtattam, és már repültem is kifelé.

De nem elég gyorsan. A kitörő ablak beindította a védelmi rendszert.

A kirakati bábuk megfordultak.

Szép, sötét fából faragott bábuk voltak, az a fajta, amelyiknél ovális lap helyettesíti az arcot. Kis, jelzésszerű orr–domborulat mintha lett volna rajtuk, de szájnak és szemnek nyoma se volt. A legújabb varázslódivat szerinti unisex öltönyt viselték: feketét, finom fehér hajszálcsíkozással és borotvaéles hajtókával; hozzá magas, keményített gallérú, tört sárga inget és merészen tarka nyakkendőt. Cipőjük nem volt; a nadrágszárakból legömbölyített falábvégek lógtak ki.

Mikor átugrottam a bábuk között, azok villámgyorsan felemelték karjukat, hogy utamat állják. A zakóujjakból egy–egy ezüstpenge ugrott ki, hogy kattanva rögzítse magát a fakézen. Túl gyorsan repültem ahhoz, hogy idejében le tudjak fékezni, viszont még mindig nálam volt az XL méretű bot. A pengék összehangolt ívben lendültek felém. Az utolsó pillanatban az arcom elé emeltem a botot – a kések mélyen belehatoltak, majdhogynem kettévágták, s az ütközés lefékezett.

Egy pillanatig bőrömön éreztem az ezüst fagyos auráját, aztán elengedtem a botot, és hátraszökkentem. A bábuk megrázták késeiket – botom két darabban a földre hullott –, majd behajlították térdüket, és ugrottak…

Hátra szaltóval átszökkentem a pult fölött.

Az ezüstpengék csinos kereszttel jelölték meg azt a helyet a padlón, ahol az imént álltam.

Át kellett változnom, méghozzá sürgősen – a sólyomalak megfelelőnek tűnt –, ugyanakkor a védekezésről sem feledkezhettem meg. Mielőtt kitalálhattam volna, mit tegyek, a bábuk ismét támadtak – túlméretezett inggallérjuk csak úgy lobogott, ahogy a levegőt szelték. Oldalirányban eldobtam magam, esésemet egy rakás üres ajándékos doboz tompította. Az egyik bábu a pulton landolt, a másik mögöttem, de sima fejük már akkor is felém fordult.

Éreztem, hogy fogy az energiám. Viszonylag rövid idő alatt túl sokszor változtam át, és túl sokat varázsoltam. Azonban még messze nem voltam tehetetlen. Infernót dobtam a közelebbi babára, amelyik a pulton kúszott felém. Fehér ingmelléből kék láng tört elő, s a tűz gyorsan terjedni kezdett a szöveten. A nyakkendő összezsugorodott, a zakó foszlányokká égett. A bábut azonban ez nem tántorította – nem tántoríthatta – vissza: ismét csapásra emelte a pengét. Hátrálni kezdtem. A bábu lekuporodott, készen arra, hogy rám vesse magát. Törzsét lángnyelvek nyaldosták körül – most már maga a fa égett.

Támadóm magasra szökkent, és lecsapott rám, hátán a köpenyként lobogó lángokkal. Az utolsó pillanatban félreugrottam, s a bábu súlyosan landolt a parkettán. Csúnya reccsenés hallatszott – a tűz rágta fa valahol eltört. A bábu tett még egy lépést felém, de teste ekkor már groteszk szögben megdőlt – azután végképp kettétört a lába, összeroskadt, és beltéri tábortűzzé változott.

Épp arra készültem, hogy hasonló módon elbánjak a másik bábuval is, amelyik ekkor már vészesen közeledett felém, amikor egy kis hang a hátam mögött Sholto Pinn felocsúdására figyelmeztetett. Hátrapillantottam. Sholto könyökére támaszkodva feküdt, és úgy festett, mint akin átment egy bölénycsorda. Üstökén pikáns bugyi pihent, kacéran félrecsúszva. Ártatlan külseje mögött azonban veszélyes szándék lappangott. Kitapogatta elejtett botját, és villámgyorsan felém bökött vele. Ismét jött a sárga fénysugár – de én addigra már messze jártam, és a plazma az épp felém szökkenő másik bábut burkolta be. Az fagyott tagokkal a padlóra zuhant, s egyik lába többszörös, darabos törést szenvedett.

Sholto átkozódva kutatott utánam a tekintetével. Nem kellett volna messze keresnie csekélységemet, mivel ott voltam épp fölötte, egy rögzítetlen polcszekrény tetején. A bútordarab tele volt gondosan felcímkézett irattartókkal, valamint ízlésesen elrendezett pajzsokkal, szobrokkal és antik ládákkal, melyeket ránézésre a világ legkülönbözőbb tájain csaltak ki jogos tulajdonosuktól. A gyűjtemény egy vagyont érhetett. Hátamat a falnak vetettem, s lábamat a legfelső polcnak támasztva taszítottam egyet a bútoron.

Az recsegve megingott.

Sholto meghallotta a zajt, felnézett, és szeme elkerekedett a rémülettől.

Most teljes erőből rúgtam meg a polcot, egy kis dühöt is beleadva a mozdulatba. A megsemmisült kirakati babákba zárt szerencsétlen dzsinnekre gondoltam.

A polc egy pillanatig ingatagon egyensúlyozott. Egy kis egyiptomi kanopusz esett le róla elsőként, majd nyomban utána egy tikfa füstölőszer tartó. A szerkezet súlypontja ezután előretolódott, a polc megremegett, s rakománya meghökkentő sebességgel rázúdult a hanyatt fekvő mágusra.

Sholtónak hozzávetőleg egy fél sikolyra maradt ideje, mielőtt árukészlete maga alá temette.

Az ijesztő robaj többszörös karambolt okozott kint a Piccadillyn. Sholto szép kirakatának romjai fölött füstölőszer és hamufelhő gomolygott ki az utcára.

Eddigi teljesítményemmel elégedett voltam, de köztudott, hogy a csúcson kell abbahagyni. Óvatosságból megszemléltem a polcot, de semmi sem mozdult alatta. Nem tudhattam, hogy védőpajzsa megóvta–e a mágust, de már nem is érdekelt különösebben. Az volt a fontos, hogy most már senki nem tartóztatott fel.

Ismét elindultam a kirakaton robbantott lyuk felé – és ismét utamat állták.

Mégpedig Primpek.

Megálltam a levegőben.

– Nagyon kérlek – szóltam –, hagyd abba ezt a hősködést. Egyszer már átrendeztem az ábrázatodat.

A fóliót korábban előremeredő orra még most is befelé állt a fejében, akár a kifordított kesztyű ujja. Undorítóan nézett ki.

– Bántottad a gazdámat – suttogta orrhangon.

– Igen, és ugrándoznod kellene az örömtől! – vágtam vissza. – A helyedben rávetném magam és végeznék vele, nem a pálya szélén nyafognék, ahogy te teszed, undok köpönyegforgató.

– Két hétig dolgoztam azon a kirakaton.

Most már elfogyott a türelmem.

– Egy másodperced van rá, hogy eltakarodj, áruló.

– Elkéstél, Bodmin! Bekapcsoltam a riasztót. A hatóságok elküldtek egy af…

– Persze, persze. – Maradék erőmet összegyűjtve sólyommá változtam. Primpek nem számított efféle mutatványra egy egyszerű postakoboldtól. Hátratántorodott, én pedig elsuhantam a feje fölött, röptömben egy adag sólyompotyadékot helyezve el a fején. Egy másodperccel később már a szabad ég alatt szárnyaltam.

További egy másodperc múltán egy ezüstszálakból szőtt háló lerángatott a Piccadilly aszfaltjára.

A legundokabb fajta Fogóháló volt. Szálai az összes síkon megbéklyóztak, rátapadtak tollaimra, rugdosó, karmos lábamra, csattogó csőrömre. Teljes erőből küzdöttem, de az égető ezüst a tőlem leginkább idegen elem, a föld súlyával nehezedett rám. Nem tudtam átváltozni, nem tudtam varázsolni, s esszenciámat a szálak puszta érintése is parázsként égette, minél többet ficánkoltam, annál jobban kínlódtam.

Így hát néhány másodperc után megadtam magam. Kicsiny, mozdulatlan, tollas kupacként gubbasztottam az aszfalton. Fél szemmel kipislogtam a szárnyam alól. A halálos szövedéken túl a járda még nedves volt a legutóbbi esőtől, és elszórtan üvegcserepek csillogtak rajta. Primpek

elnyújtott, éles kacaja zengett a fülemben.

Utána egy leereszkedő árnyék elsötétítette az aszfaltot körülöttem.

Két nagy, megpatkolt pata finom koppanással landolt a járdán. Érintésük nyomán az aszfalt kipukkadó hólyagot vetett.

A háló körül fokhagyma és rozmaring undok illatától terhes párafelhő gomolygott fel. A méreg megbénította az elmém; elkábultam, izmaim elernyedtek…

Sűrű sötétség ereszkedett a sólyomra, s tudata kihunyt, akár gyertya a koppintó alatt.

Nathaniel

18

A névválasztást követő két nap igen kellemetlenre sikeredett. Bartimaeus megidézése és a vele vívott párbaj minden csepp erőt kiszívott Nathanielből. Mire hazaért a Temze–parti kirándulásról, már kicsit szipogott; estére bedugult az orra, másnap reggel pedig már náthás volt, mint az ágyú. Mikor romos állapotában megjelent a konyhában, Mrs. Underwood csak egy pillantást vetett rá, majd gondolkodás nélkül sarkon fordította, és visszaparancsolta az ágyba. Kisvártatva ő maga is felment a padlásszobába, forró vizes palackkal, egy halom mogyorókrémes szendviccsel meg egy bögre gőzölgő, mézes teával felszerelkezve. Nathaniel elköhögött egy köszönömöt a takaró alatt.

– Szóra sem érdemes, John – legyintett az asszony. – Délig egy pisszenést se halljak! A díszbeszéd estéjére talpra kell hogy állj. – Szemöldökét ráncolva körülnézett a szobában. – Átható gyertyaillat van itt. És füstölőszag. Ugye, nem gyakoroltál titokban?

– Nem, Mrs. Underwood. – Nathaniel némán átkozta magát hanyagságáért. Ki akart szellőztetni, de az este olyan kimerült volt, hogy megfeledkezett róla. – Néha előfordul, hogy feljön a szag Mr. Underwood laboratóriumából.

– Furcsa, eddig sosem éreztem.

Az asszony tovább szimatolt Nathaniel tekintetét mintha mágnes vonzotta volna a szőnyeg széléhez, ahol nagy rémületére egy árulkodó pentagram kilógó szegélyét pillantotta meg. Akaraterejét összeszedve levette pillantását a krétarajzról, és köhögő görcsöt produkált, hogy elterelje Mrs. Underwood figyelmét. Az asszony a kezébe nyomta a mézes teát

– Idd meg ezt, kis drágám, azután aludj egyet! Délben majd megint rád nézek.

Még messze volt a dél, mikor a szobában már friss és illatos volt a levegő, s a szőnyeg alól az utolsó krétafolt is eltűnt

Nathaniel az ágyában feküdt. Új neve, amihez Mrs. Underwood látható elszántsággal próbálta hozzászoktatni, idegenül csengett számára. Esetlennek, sőt kissé nevetségesnek érezte. John Mandrake. Egy középkori varázslóhoz talán illene, de egy orrfolyós, nyápic fiúhoz semmiképp. Nehéz lesz megszoknia új önmagát, és még nehezebb elfelejtenie régi nevét..

Nem mintha most, Bartimaeusszal a képben akár csak esélye lett volna rá, hogy elfelejthesse. Hiába volt a biztosíték, a folyó fenekén pihenő szelence, Nathaniel nem érezte biztonságban magát. Igyekezett kiverni fejéből és szívéből a szorongást, de az vissza–visszatért, nem hagyott nyugtot neki. Könnyen lehet, hogy megfeledkezett valami létfontosságú dologról, és a démon rájön a hibára. Lehet, hogy e pillanatban is bosszútervet kovácsol, ahelyett hogy a parancs szerint Lovelace után kémkedne.

Rémes kilátások garmadája kavargott végtelenül a narancshéjak és használt papír zsebkendők között heverő fejében. Nagy volt a kísértés, hogy elővegye a látóüveget rejtekhelyéről, a tetőcserép alól, és megnézze, mit csinál Bartimaeus. Tudta azonban, hogy ez oktalanság lenne – kába volt a náthától, alig tudott beszélni, s még ahhoz sem volt ereje, hogy egyenesen üljön. Ilyen körülmények között hogy is tudna parancsolni a pimasz kis koboldnak? Egyelőre vakon meg kellett bíznia a furfangos dzsinnben. Biztosan nem lesz semmi baj…

Mrs. Underwood ápolásának hála, Nathaniel a harmadik nap reggelére összeszedte magát.

– Még épp idejében – mondta az asszony. – Eljött a nagy nap!

– Kik lesznek ott este? – érdeklődött Nathaniel. Törökülésben ült a konyha sarkában, és a cipőjét pucolta.

– A kormány háromszáz minisztere, a házastársaik, néhány szerencsés tanítvány és még pár alacsonyabb rangú civil és katona mágus, akiket hamarosan előléptetnek, de nincs elég ismeretségük. Ez remek alkalom arra, hogy az ember megtudja, ki számít és ki nem, és persze hogy mi a legújabb divat. Júniusban, a nyári fogadáson több női miniszter kísérletképpen szamarkandi stílusú kaftánban jelent meg. Nagy feltűnést keltettek, de persze nem lett belőle divat. Ejnye, John, figyelj oda!

Nathaniel ugyanis elejtette a cipőkefét.

– Bocsánat, kicsúszott a kezemből. Miért épp a szamarkandi stílus? Miért olyan divatos az a város?

– Látod, arról fogalmam sincs. Ha kész vagy a cipővel, keféld le a zakódat is.

Szombat lévén nem voltak tanórák, így semmi nem akadályozta Nathanielt abban, hogy teljesen átadja magát az egyre növekvő izgalomnak, amit a nagy esemény közeledte keltett benne. Már háromkor, azaz indulás előtt jó pár órával elkészült az öltözködéssel, és attól kezdve fel–alá sétált a házban – tette ezt mindaddig, amíg mestere ki nem dugta a fejét hálószobája ajtaján, és rá nem parancsolt, hogy álljon meg.

– Hagyd abba ezt a csörtetést, kölyök! Szétrobban tőle a fejem! Vagy azt akarod, hogy itthon hagyjunk?

Nathaniel némán megrázta a fejét, lábujjhegyen lement a könyvtárszobába, és elmerült a közepes rangú dzsinneknél alkalmazható kényszerítőbűbájok tanulmányozásában. Az idő így kellemesen telt: épp a fűrészfogas inga bonyolult varázsigéjét memorizálta, mikor libbenő nagykabátban berontott hozzá Mr. Underwood.

– Hát itt vagy, te féleszű?! Végigkiabáltam utánad az egész házat! Még egy perc, és már nem találtál volna itthon minket!

– Elnézést, uram… olvastam…

– Azt a könyvet ugyan nem, ostoba kis mormota. Az negyedik szintű, kopt nyelven íródott – egy kukkot sem értesz belőle. Aludtál, ne is tagadd! Na gyerünk, kapkodd magad, különben tényleg itthon hagylak!

Amikor mestere rányitotta az ajtót, Nathaniel szeme valóban csukva volt: úgy könnyebben tudott szövegeket memorizálni. A félreértést mindazonáltal kapóra jött neki, hiszen így nem kellett további magyarázatokon töprengenie. A könyv a következő pillanatban már gazdátlanul hevert a széken, Nathaniel pedig mestere nyomában a folyosón loholt.

Kimentek a házból az esti utcára, ahol Mrs. Underwood várta őket. Az asszony fényes, zöld ruhában, vállán egy bundás anakondának tűnő valamivel, mosolyogva állt a nagy, fekete autó mellett

Nathaniel életében csak egyszer ült mestere kocsijában, de arra sem emlékezett. Most bemászott a hátsó ülésre, s rácsodálkozott a fényes bőrkárpit puhaságára és a visszapillantó tükrön lógó illatosító–fenyőfa furcsa, mesterséges illatára.

– Maradj veszteg, és ne nyúlj az ablakhoz! – A tükörben feltűnt Mr. Underwood bozontos szemöldöke. Nathaniel hátradőlt, kezét elégedetten ölbe tette, és várta, hogy elinduljanak a Parlamentbe.

A fiú kibámult a dél felé tartó kocsi ablakán. London megannyi fénye – a sok reflektor, utcalámpa, kirakat, ablak és őrgömb – gyors egymásutánban suhant át az arcán. Elkerekedett szemmel, szinte pislogás nélkül fogadta be a látványt. Az utazás a városon át már önmagában is kivételes esemény volt az ő számára, aki tapasztalatait a világról mindaddig jórészt könyvekből szerezte. Igaz, néha elbuszoztak Mrs. Underwood–dal ruhát vagy cipőt vásárolni, és egy ízben, amikor Mr. Underwood vidéken volt, az állatkertbe is elmentek, de Highgate külső részénél Nathaniel ritkán jutott messzebb, sötétedés után pedig még sohasem.

Szokás szerint már a puszta méretektől is elállt a lélegzete: az utak és utcák tömkelegétől, a szalagokká nyúlt fények sokaságától, ami minden irányból körülvette. A lakóházak többsége itt egészen másként festett, mint az utcájukbeli épületek: kisebbek, komorabbak, zsúfoltabbak voltak. Gyakran nagy, ablaktalan, lapos tetejű és magas kéményű épületek körül csoportosultak – azok feltehetőleg gyárak lehettek, ahol a közemberek különféle unalmas elfoglaltságokat űznek. Ezek cseppet sem érdekelték Nathanielt.

Magukat a közembereket is alkalma volt látni. Mindig is csodálkozott rajta, hogy milyen sokan vannak. A sötétség és a szemerkélő eső ellenére meglepő számban tartózkodtak az utcákon – behúzott nyakkal, sietve gyalogoltak, akár a hangyák a kertben; boltok ajtaján jártak ki–be, vagy épp betértek valamelyik piszkos sarki kocsmába. Ez utóbbiak jégvirágos ablakain meleg, narancsszínű fény áradt ki, és mindegyiknek a bejárata fölött őrgömb lebegett: valahányszor belépett valaki az ajtón, a gömb sötétvörösen lüktetni kezdett

Mikor a kocsi elhaladt az egyik ilyen kocsma előtt – ez különösen nagy volt, s egy metrómegállóval szemben helyezkedett el – Mr. Underwood akkorát csapott a műszerfalra, hogy Nathaniel összerezzent.

– Ez az, Martha! – fordult a feleségéhez. – Ez itt az egyik legrémesebb! Ha rajtam múlna, az éjszakai rendőrség már holnap kiszállna ide, és bilincsbe verve vinnének el mindenkit, akit odabenn találnak!

– Jaj, dehogy kell az éjszakai rendőrség, drágám! – felelte szelíd rosszallással Mrs. Underwood. – Biztos van jobb módszer is az átnevelésükre.

– Nem tudod, mit beszélsz, Martha. Mutass egy londoni kocsmát, és megmutatom benne a közemberek titkos találkozóhelyét! Ott van az mindegyikben: a tetőtérben, a pincében vagy a söntés mögötti rejtekajtón túl. Láttam eleget, hidd el. A belső elhárítás számtalanszor razziázott az ilyenekben. De nem találtunk soha egyeden bizonyítékot, soha egyetlen keresett tárgyat – csak üres helyiségeket, pár széket meg asztalt Én mondom neked, minden bajunkat ezeknek a koszos lebujoknak köszönhetjük. A miniszterelnöknek előbb–utóbb lépnie kell az ügyben, de addigra kit tudja, milyen botrány lesz már a nyakunkon. Az őrgömb ide édeskevés! Porig kell égetnünk ezeket a helyeket, ahogy azt Duvallnak is mondtam délután. De persze rám senki se hallgat.

Nathaniel már rég megtanulta, hogy akkor se kérdezősködjön, ha nagyon érdekli a téma. Most is csak némán nyújtogatta a nyakát, tekintetével követve a kocsma távolodó, narancsszín fényeit.

Most már beértek London központjába. Az épületek itt nagyobbak, elegánsabbak voltak, méltók a birodalom fővárosához. Az útszéleken több magánautó parkolt, a boltok szélesebb és fényesebb kirakatokkal kínálták portékáikat, s a járdákon egyre több sétáló mágus tűnt fel.

– Minden rendben, kis drágám? – kérdezte hátrafordulva Mrs. Underwood.

– Igen, Mrs. Underwood. Most már közeledünk?

– Pár perc, és ott vagyunk, John.

Mr. Underwood belepillantott a középső tükörbe.

– Ideje, hogy figyelmeztesselek valamire – szólt – Ma este engem képviselsz. Egy teremben fogunk tartózkodni az ország legnagyobb mágusaival, olyan férfiakkal és nőkkel, akiknek a hatalma számodra felfoghatatlan. Elég egy apró hiba, egy neveletlen gesztus, és befellegzett a jó híremnek. Ismered Disraeli tanítványának történetét?

– Nem, uram.

– Az is egy díszbeszéd alkalmával történt. A tanítvány megbotlott a lépcsőn, miközben épp bejelentették Disraeli érkezését. Nekiesett a mesterének, az legurult a lépcsőn, majd rázuhant Argyll hercegnőjére – aki szerencsére erős testalkatú hölgy volt.

– Értem, uram.

– Disraeli felállt, és kifogástalan udvariassággal bocsánatot kért a hercegnőtől. Azután a tanítvány felé fordult – aki reszketve állt a lépcső tetején –, és tapsolt egyet. A tanítvány térdre hullott és könyörögve széttárta karját – de hiába. A terem körülbelül tizenöt másodpercre elsötétült. Mikor újra kivilágosodott, a tanítvány helyén egy tömör vasszobor állt, a komisz kölyök tökéletes mása. Esdeklően felemelt kezében egy csizma–vakarót tartott, s az elmúlt százötven évben azzal pucolják meg cipőjük talpát a terembe lépők.

– Tényleg, uram? Láthatom majd a szobrot?

– Nem az a lényeg, kölyök! Ha kínos helyzetbe hozol engem, teszek róla, hogy egy hasonló kalaptartó is kerüljön a lépcső tetejére! Megértetted?

– Igen, uram, megértettem. – Nathaniel elhatározta, hogy alkalomadtán utánanéz a kővé változtatás módszerének. Azt máris gyanította, hogy egy nagyobb erejű afrita megidézése szükséges hozzá. Mestere képességeit ismerve kételkedett benne, hogy Mr. Underwoodnak akár a legkisebb esélye lenne egy ilyen varázslat sikeres végrehajtására. Lopva el is mosolyodott a sötétben.

– Végig mellettem maradsz! – folytatta Mr. Underwood. – Nem beszélsz, csak ha engedélyt kapsz rá, és nem bámulod a mágusokat, legyen bármilyen testi fogyatékosságuk. Most pedig hallgass – megérkeztünk, koncentrálnom kell.

A kocsi lelassult, s beállt a Whitehallon guruló, hasonló, fekete autók konvojába. Híres késő Viktória–kori mágusok gránitszobrai és a Nagy Háború elesett hőseinek emlékműve mellett haladtak el, majd néhány tömbszerű szobor következett: a legfőbb erények (hazafiasság, tekintélytisztelet, asszonyi engedelmesség) allegóriái. Ezek mögött lapos homlokzatú, sokablakos irodaházak, a birodalmi kormány épületei emelkedtek.

A kocsisor már csak lépésben haladt. Nathaniel némán nézelődő emberek csoportjait pillantotta meg a járdán. Amennyire meg tudta állapítani, az álldogálók komor, sőt ellenséges tekintettek figyelték a fekete autókat. Legtöbbjük arca sovány, elkínzott volt. Valamivel távolabb szürke egyenruhás, jól megtermett emberek álltak – az ő feladatuk nyilván az összegyűltek ellenőrzése volt. Valamennyien – a rendőrök és a közemberek egyaránt – szemlátomást alaposan átfagytak.

A kocsi melegét és kényelmét élvező Nathaniel lelkében egy addig ismeretlen érzés: önelégültség ébredt. Ő most már jelentős dolgok részese; annyi év után végre a Parlament felé tart, s ezzel bennfentessé vált. Fontos emberré, akit sorsa a többség fölé emelt. Eletében először megérezte a könnyen jött hatalom lusta örömét.

A kocsi elérte a Parliament Square–t, és balra fordult egy kovácsoltvas kapu felé. Mr. Underwood engedélyt mutatott fel, mire valaki intett, hogy továbbhaladhatnak. Ezután végiggurultak egy macskaköves udvaron, ráfordultak egy lehajtóra, s hamarosan neonlámpákkal megvilágított alagsori garázsba értek. Mr. Underwood beállt az első üres helyre, és leállította a motort.

Nathaniel az ülés bőrkárpitjába fúrta ujjait Egész testében remegett az izgalomtól.

Megérkeztek.

19

Villogó fekete autók végtelen sora mellett gyalogoltak egy kétszárnyú vasajtó felé. Nathanielen már annyira elhatalmasodott a lámpaláz, hogy semmire nem tudott odafigyelni. Szinte el se jutott a tudatáig, hogy az ajtónál megállította őket két karcsú biztonsági őr – Mr. Underwood átadott nekik három műanyag kártyát, amelyeket az ellenőrzés után visszakapott. Szinte észre se vette, hogy beszálltak egy tölgyfa burkolatú felvonófülkébe, s hogy a mennyezetről egy kis vörös gömb figyelte őket. Mikor azonban megállt a lift, és a kinyíló ajtók mögött feltárult a fényűző Westminster Hall, Nathaniel egy csapásra kizökkent kábulatából.

A terem széltében, hosszában és belmagasságában is hatalmas volt. Meredek, sátras mennyezetén a századok során megfeketedett gerendák futottak. A falakat és a padlózatot egyaránt óriási, sima kőtömbök alkották, s a boltíves ablakok keretében bonyolult mintás, festett üvegtáblák díszelegtek. A terem túlsó végében ajtók és ablakok sora nyílt egy, a folyó fölé nyúló teraszra. A falakból kiálló fémkosarakban sárga lámpások ültek, s ugyanilyenek lógtak alá a mennyezetről. A teremben már vagy kétszáz ember álldogált, de elvesztek a hatalmas térben – a helyiség szinte üresnek tűnt Nathaniel nyelt egyet. Egyszerre úgy érezte, jelentéktelen senkivé zsugorodott.

Ott állt Mr. és Mrs. Underwood mellett a terembe levezető széles lépcső tetején. Fekete ruhás szolga suhant oda hozzájuk, majd távozott el, karján mestere kabátjával. Egy másik szolga udvariasan továbbtessékelte őket s ők elindultak lefelé a lépcsőn.

Nathaniel tekintete megakadt egy tompaszürke szobron. Az furcsa ruhába öltözött kuporgó fiút mintázott aki elkerekedett szemmel nézett felfelé, és két kezében egy csizmavakarót tartott. Az arc kissé megkopott ugyan az idők során, de még így is különös, esdeklő kifejezés ült rajta. Nathaniel megborzongott, és gyorsan továbbment, de ügyelt rá, hogy messze elkerülje mestere lábát.

A lépcső aljába érve megálltak. Szolgák léptek hozzájuk tálcákkal, melyeken pezsgővel illetve limonádéval töltött poharak álltak. Nathanielt az előbbi ital vonzotta, de az utóbbiból kapott. Mr. Underwood egy húzásra felig kiürítette poharát, s közben nyugtalanul pislogott körbe. Mrs. Underwood álmatag mosollyal az arcán járatta végig tekintetét a termen. Nathaniel ivott egy kis limonádét, aztán ő is körülnézett.

Fiatal, középkorú és öreg mágusok beszélgettek, nevetgéltek és sétáltak a teremben. A lámpások fénye színes kavalkádba olvasztotta a fekete öltönyöket, a gyönyörű estélyi ruhákat, a ragyogó, fehér fogsorokat és csillogó ékszereket. A kijáratok közelében szürke egyen zakót viselő, komor férfiak álldogáltak. Nathaniel arra tippelt, hogy ezek rendőrök vagy biztonsági szolgálatra beosztott mágusok, akik a legkisebb rendzavarásra dzsinnek seregét idéznék meg – de e pillanatban még lencséjével a szemén se tudott semmiféle mágikus lényt felfedezni a teremben.

Felfedezett viszont jó pár melldüllesztő kamasz fiút és büszke tartású lányt, akik nyilván szintén varázslótanoncok voltak. Kivétel nélkül mind fesztelenül beszélgettek a többi vendéggel – szemlátomást cseppet sem voltak zavarban. Nathaniel most döbbent csak rá, milyen kínos, hogy mestere és Mrs. Underwood magukban álldogálnak.

– Nem kellene beszélgetnünk valakivel? – kockáztatta meg a kérdést

Mr. Underwood dühös pillantást vetett rá.

– Megmondtam, hogy… – Elharapta mondatot, és lelkesen intett egy kövér férfinak, aki épp akkor ért a lépcső aljába. – Grigori!

Grigori nem viszonozta a lelkesedést.

– A, jó estét, Underwood.

– Mennyire örülök, hogy látom! – Mr. Underwood szabályosan letámadta a férfit, annyira vágyott rá, hogy beszélgethessen valakivel. Mrs. Underwood és Nathaniel magukra maradtak.

– Minket nem is mutat be? – kérdezte megütközve Nathaniel.

– Ne törődj vele, kis drágám. A mesterednek kötelessége beszélni a fontos emberekkel. Nekünk viszont senkivel nem muszáj beszélgetnünk. Ellenben nézelődhetünk, ami nagyon élvezetes dolog. – Mrs. Underwood halkan ciccegett. – Meg kell, hogy mondjam, az idei divat rémesen konzervatív.

– Itt van a miniszterelnök úr, Mrs. Underwood?

Az asszony nyakát nyújtogatva körülnézett

– Nem hiszem, kis drágám. Még nem érkezett meg. Ott van viszont Mr. Duvall, a rendőrfőnök. – Nem messze tőlük egy szürke egyenruhás, nagydarab férfi türelmesen hallgatott két lelkes, fiatal nőt, akik szemlátomást párhuzamosan beszéltek hozzá. – Egyszer volt alkalmam társalogni vele. Elragadó úriember, és természetesen nagy hatalmú varázsló. Lássuk csak… Ki van még itt? Te jó ég, igen… Látod ott azt a hölgyet? – Nathaniel látta. A nő döbbenetesen sovány volt, és haját egészen rövidre nyírva viselte. Keze, amellyel a pezsgőspohár szárát markolta, egy ragadozó madár karmos lábára emlékeztetett. – Ő Jessica Whitwell. Úgy tudom, biztonsági téren dolgozik. Ünnepelt mágusnő, igazi híresség. Ő volt az, aki tíz éve leleplezte a beépült cseh kémeket. Azok megidéztek egy maridot, és ráuszították, de ő vákuumot támasztott, ami beszippantotta a démont. Egymaga vívta ki a győzelmet, ráadásul a lehető legkisebb véráldozattal. Szóval felnőttkorodban ne húzz majd ujjat vele.

Mrs. Underwood csilingelve, felnevetett, és kiitta pezsgője maradékát. Nyomban odalépett hozzá egy pincér, s újratöltette a poharat. Nathaniel is nevetett. Mint korábban már többször, most is azon kapta magát, hogy átragad rá az asszony derűje, s már nem feszengett annyira.

– Elnézést, elnézést! Westminster hercege és hercegnéje.

Két libériás inas sietett el mellettük, majd valaki egyszer csak durván félretolta őt. Alacsony, dölyfös arcú asszony tolakodott át a tömegen; madárijesztőt idéző fekete ruhát és arany bokaékszert viselt, s egy nyúzott arcú férfi loholt a nyomában. Mrs. Underwood fejcsóválva nézett a pár után.

– Micsoda rettenetes nőszemély! El nem tudom képzelni, mit eszik rajta a herceg. – Megint ivott egy korty pezsgőt, majd folytatta: – Az pedig ott… Szent ég! Mi történhetett vele? O Sholto Pinn, a kereskedő.

A lépcsőn egy magas, kövér, fehér vászonöltönyös férfi bicegett lefelé. Két mankóra támaszkodott, és szemlátomást minden mozdulat fájdalmat okozott neki. Arcát sebek és zúzódások borították, fél szemét koromfekete bevérzés zárta le. Két inas fáradozott azon, hogy utat nyisson számára a fal mellett álló székek felé.

– Nincs túl jó bőrben – állapította meg Nathaniel.

– Hát nincs. Biztosan balesetet szenvedett, talán valamelyik bűvös tárgy tette ezt a szerencsétlennel… – A pezsgő megoldotta Mrs. Underwood nyelvét, s az asszony véget nem érő előadást tartott Nathanielnek a terembe érkező hírességekről. A rangos eseményen ott volt az előkelő társaság krémje, London (egyszersmind a világ) legbefolyásosabb mágusai. Mivel az asszony előadása a nagy emberek leghíresebb tetteire is kiterjedt, Nathaniel egyre nyomasztóbb mértékben érezte, menynyíre nem illik ő ebbe a díszes társaságba. A kellemes önelégültség, amit a kocsiban érzett, már réges–rég elszállt, s most mardosó csalódottság vette át a helyét. Többször is megpillantotta mesterét, aki minden összeverődött csoportban a perifériára szorult, vagy épp csak elviselték a jelenlétét, vagy egyáltalán nem vettek tudomást róla. Nathaniel a Lovelace–incidens óta tudta, hogy mestere egy nagy senki. Most újabb bizonyítékot kapott rá. Az összes mágus tudja, milyen gyenge ember Underwood… Nathaniel a fogát csikorgatta dühében. Egy lenézett varázsló lenézett tanítványának lenni! Ennél többre számított, és többet is érdemel…

Mrs. Underwood sürgetően megveregette a karját.

– Odanézz! John! Látod őt? Ő az! Ő az!

– Kicsoda?

–Rupert Devereaux, a miniszterelnök!

Nathaniel elképzelni se tudta, hogyan bukkanhatott fel ilyen hirtelen, de tény, hogy egyszerre ott volt egy alacsony, karcsú, világosbarna hajú férfi, aki a kecsesség és a nyugalom szigeteként állt a vetélkedő szmokingok és koktélruhák tengerében. Épp hallgatott valakit bólintott és finoman mosolygott. A miniszterelnök! Nagy–Britannia, sőt talán a világ legnagyobb hatalmú embere… Nathaniel szívét a csodálat melege járta át. Semmire se vágyott jobban, mint hogy Devereaux közelében lehessen, nézhesse, hallgathassa őt s érzékelni vélte, hogy a teremben tartózkodók mind ugyanígy éreznek: a beszélgetések felszíne alatt mindenki egy irányba fordította érzékeinek antennáit. Azonban alighogy Nathaniel bámulni kezdte a miniszterelnököt a versengők köre bezárult és eltakarta előle az elegáns, mozgékony kis alakot

Nathaniel lelombozva elfordult beleivott a limonádéjába – és megdermedt.

A lépcső aljának közelében két mágus állt. A környéken tartózkodók közül szinte csak ők nem mutattak érdeklődést a miniszterelnök iránt fejüket összedugva élénk beszélgetésbe merültek. Nathaniel nagy levegőt vett. Ismerte mindkettőjüket, mi több, előző évi megaláztatása óta arcuk képe kitörölhetetlenül ott ült emlékezetében. Az egyik a ráncos, vörös arcú öreg volt, aki most a tavalyinál is megtörtebbnek tűnt, a másik a középkorú, halbőrű. Az utóbbi lenőtt, egyenes szálú haja most a gallérjára lógott. Lovelace barátai. Ha ők jelen vannak, maga Lovelace se lehet messze.

Nathanielnek kellemetlen, csiklandozó érzés támadt a gyomrában – a gyengeség bosszantó jele. Megnyalta kiszáradt ajkát. Nyugalom, szólt rá magára. Nem kell félned. Lovelace nem jöhet rá, hogy nálad van az amulett, még akkor sem, ha szemtől szemben állsz vele. A kutaszainak be kell hatolniuk Underwood házába, csak ott érzékelhetik a tárgy auráját.

Biztonságban van tehát. És ahogy jó mágushoz illik, meg kell ragadnia a kínálkozó alkalmat: ha közelebb húzódik ellenségeihez, talán ki tudja hallgatni a beszélgetésüket.

Lopva körülpillantott. Mrs. Underwood nem figyelt rá; egy köpcös úrral beszélgetett, és időről időre vidáman felkacagott Nathaniel oldalazni kezdett a tömegben. A lépcső melletti sötét részt célozta meg, ahol észrevétlenül megközelíthette a két mágust.

Félúton járt, mikor az öreg varázsló a mondat közepén elhallgatott, s felnézett a bejárat felé. Nathaniel követte pillantását.

Nagyot dobbant a szíve.

Ott volt maga az ellenség. Simon Lovelace kipirultan, kissé zihálva lépett be a terembe. Gyorsan kibújt a kabátjából, odadobta egy szolgának, majd megigazította zakóját, és már indult is a lépcső felé. Külsőre és viselkedésre is pontosan olyan volt, ahogy Nathaniel emlékezett rá: szemüveg, hátranyalt haj, energikus mozgás, széles száj, mely mosolyt villant külön–külön mindenkire. Lovelace sebesen haladt lefelé a lépcsőn, elutasította a felkínált pezsgőt, s egyenesen barátaihoz sietett

Nathaniel megszaporázta lépteit s néhány másodperc múlva meg is érkezett egy üres részre a lépcsőkorlát mellett

Az íves korlát becsavarodó vége itt alacsony oszlopot alkotott, melyen kővázát helyeztek el. Ha a vázától balra lesett ki, a nyirkos bőrű mágus tarkóját látta, ha jobbra, akkor az öreg zakójának vállát Az időközben leérkezett Lovelace rejtve maradt.

A váza eltakarta őt a három mágus szeme elől. Az alacsony oszlop hátsó oldalához húzódott és könnyednek szánt testtartásban nekidőlt. Most már csak az őt érdeklő hangokat kellett kiszűrnie a sokaság keltette alapzajból.

Sikerült. Épp Lovelace beszélt éles hangon, ingerülten.

– … de semmi eredmény. Mindent megpróbáltam. Egyetlen megidézett lény se tudta megmondani, ki használja.

– Csak az idődet pocsékolod. – Ez az öreg varázsló erős akcentusú hangja volt. – Honnan tudná azt a többi démon?

–A siker legkisebb esélye is megéri a próbálkozást De egyébként igaza van. A gömbökkel se mentem semmire. Talán változtatnunk kellene a terven. Megkapta az üzenetemet? Szerintem fújjuk le a dolgot.

– Fújjuk le? – Ez egy harmadik hang volt, feltehetőleg a halbőrűé.

– Majd a lányra fogom.

– Nem volna bölcs dolog. – Az öreg fojtott hangon beszélt, Nathaniel alig értette szavait – Ha lemondanád, Devereaux még jobban megneheztelne rád. Számít a kényeztetésre, amit ígértél neki. Nem, Simon, jó képet kell vágnunk a dologhoz. Folytasd a kutatást Még van néhány napunk, addig előkerülhet.

– Tönkremegyek, ha hiába szerveztük meg! Tudja, mennyibe került az a terem!?

– Nyugalom. Halkabban beszélj.

– Rendben… Tudja, mi bosszant a legjobban? Hogy a tettes itt van, ebben a teremben. Figyel engem, nevet rajtam… Ha rájövök, ki volt, én…

– Ne ordítson, Lovelace! – Ez megint a halbőrű volt.

– Talán jobb lenne átsétálnunk egy félreesőbb helyre…

Nathaniel úgy lökte el magát az oszloptól, minta áramütés érte volna. Elindulnak. Nem volna szerencsés most szembetalálkoznia velük. Habozás nélkül kioldalazott a lépcső árnyékából, és elvegyült a tömegben. Mikor már elég messze került, visszanézett. Lovelace és társai nem mentek sehova: egy idősebb mágus rájuk akaszkodott, és lelkesen hablatyolt nekik – a triumvirátus nem kis bosszúságára.

Nathaniel belekortyolt az italába, és összeszedte magát. Nem mindent értett abból, amit hallott, de annyit elégedetten konstatált, hogy Lovelace dühös. További információkért meg kellene idéznie Bartimaeust. Szolgája talán most is jelen van, és figyeli Loveláce–t… A lencsén át semmit sem látott, de a dzsinn bizonyára a negyedik szintig álalakot öltött. A pezsgőző, beszélgető emberek bármelyike lehetett egyszerű álca, amely a démont rejti.

Nathaniel egy darabig gondolataiba merülve állt. Mellette mágusok egy kis csoportja beszélgetett, de szavaik csak lassan hatoltak el a fiú tudtáig.

– …olyan jóképű. Van valakije?

– Simon Lovelace–nek? Igen, van egy nő, de nem emlékszem a nevére.

– Tartsd távol magad tőle, Devina. Lovelace már nem az az üdvöske, aki volt.

– Ő rendezi a jövő heti konferenciát, nem? És olyan vonzó férfi…

– Sokat kellett hízelegnie ezért a kegyért Devereaux–nak. Nem, most épp úgy tűnik, a fiúnak nincs jövője. A miniszterelnök félreállította. Lovelace egy éve megpályázott egy vezető állást a belügynél, de Düvall megfúrta. Ki nem állhatja őt, már nem emlékszem, miért

– Az ott Lovelace mellett az öreg Schyler, nem? Mi a fenét kell megidézni az ilyen arcért? Koboldban is láttam már szebbet

– Lovelace miniszter létére furcsán válogatja meg a társaságát, az egyszer biztos. Ki az a zsíros képű alak?

– Azt hiszem, Lime a neve. A mezőgazdaságiaknál van.

– Fura egy szerzet…

– Tényleg, hol lesz az a konferencia?

– Valahol az Isten háta mögött, Londonon kívül.

– Jaj, ne mondd, tényleg? Szaladhatunk a vasvillás parasztok elől, mi?

– Ha a miniszterelnök ezt akarja…

– Rémes.

– De olyan jóképű…

– John…

– Te tényleg hibbant vagy, Devina… Az viszont érdekelne, hol csináltatta az öltönyét.

– John!!!

Nathaniel szeme előtt egyszerre ott termett a kipirult arcú Mrs. Underwood.

– Tűvé tettem érted a termet, John! – sopánkodott az asszony, és megragadta Nathaniel karját. – Mr. Devereaux mindjárt elkezdi a beszédét! Hátrább kell mennünk, elöl csak a miniszterek állhatnak. Gyere, indulás!

Félrehúzódtak, miközben a vendégek a csordaszellemnek engedve, nagy sarokkopogás és ruhasuhogás közepette elindultak egy bíborszövettel bevont kis emelvény felé. A hömpölygő

tömeg ide–oda sodorta Mrs. Underwoodot és Nathanielt, akik végül az összegyűlt sokaság szélén kötöttek ki, a teraszra nyíló ajtók közvetlen közelében. Érkezésük óta jelentősen megnőtt a vendégek száma. Nathaniel úgy becsülte, már több mint fél ezren lehetnek a teremben.

Rupert Devereaux fiatalos lendülettel szökkent fel a pulpitusra.

– Hölgyeim, uraim, miniszterek! Őszinte örömmel köszöntöm itt önöket ma este… – Devereaux–nak kellemes hangja volt, mély, de dallamos, könnyed, mégis határozott. A hallgatóság spontán tapssal köszönte meg az üdvözlést Mrs. Underwood izgalmában kis híján elejtette pezsgőspoharát, s Nathaniel is lelkesen tapsolt.

– Díszbeszédet tartani mindig kivételesen kellemes kötelesség számomra – folytatta a miniszterelnök. – Természetesen azért is, mert ilyenkor ennyi csodálatos ember vesz körül…- Az újra kitörő tetszésnyilvánításba beleremegtek a terem ablakai. – Köszönöm. Külön örömömre szolgál, hogy ma sikerekről számolhatok be, mind hazai, mind külhoni viszonylatban. Hamarosan kitérek a részletekre is, de előbb hadd jelentsem be, hogy csapataink Torino mellett patthelyzetbe szorították az itáliai felkelőket, és beásták magukat télire. Alpesi zászlóaljaink eközben szétverték a cseh expedíciós erőket… – Devereaux hangját egy teljes percre elnyelte a felzúgó taps. – …és jó néhány dzsinnjüket elpusztították.

A miniszterelnök szünetet tartott.

– Ami a belföldi helyzetet illeti, az aggodalom jeleit tapasztaljuk Londonban a kisstílű tolvajlás újabb hulláma miatt. Az elmúlt néhány héten nagy számban kaptunk jelentést mágikus tárgyak eltulajdonításáról. Nos, valamennyien tudjuk, hogy a bűntények mögött egy maroknyi áruló áll – pitiáner, semmirekellő csirkefogók, akik nem jelentenek komoly veszélyt a társadalomra. Mindazonáltal ha nem távolítjuk el őket, az további közembereket bátoríthat arra, hogy kövessék a példát. Sajnos nem várhatunk jobbat attól az ostoba csordától. Ezért drákói szigorral fogunk eljárni a vandalizmus felszámolása érdekében. A felforgatókat külön eljárás nélkül elzárjuk. Biztosra veszem, hogy a belügyi szervek ezzel a plusz lehetőséggel élve hamarosan rács mögé juttatják a főkolomposokat.

A díszbeszéd még hosszan folytatódott, a hallgatóság időnkénti tetszésnyilvánításával tarkítva. Egyre kevesebb volt benne az információ, s végül már kizárólag a kormány erényeinek és az ellenség gonoszságának ismételt hangoztatásából állt. Nathaniel hamar el is unta a dolgot; egy darabig még igyekezett odafigyelni, de egyre inkább úgy érezte, hogy agya kocsonyássá válik. Feladta hát a próbálkozást, és nézelődni kezdett.

Ha kicsit balra fordította a fejét, kilátott a nyitott ajtón át a teraszra. A márványkorláton túl a Temze fekete vize terült el; tükrére itt–ott hosszú, sárga sávokat festettek a déli part lámpái. Magas volt a vízállás, s a folyó feltartóztathatatlanul hömpölygött a Westminster Bridge, a dokk negyed és a tenger felé.

A jelek szerint egy másik vendég is unalmasnak ítélte a szónoklatot, és inkább kiment a teraszra. Nathaniel jól ki tudta venni az alakját a teremből kiáradó fény rajzolta folt mellett. Modortalan egy vendég, hogy ilyen nyíltan semmibe veszi a miniszterelnököt.. de talán nem is vendég, csak egy biztonsági őr.

Nathaniel gondolatai elkalandoztak. A Temze feneke járt az eszében; Bartimaeus szelencéjét már bizonyára félig betemette az iszap.

A szeme sarkából látta, hogy a teraszon álló alak hirtelen gyors mozdulatot tesz – mintha valami nagyobbfajta tárgyat húzott volna elő köpenye vagy kabátja alól.

Nathaniel pislogva meresztgette a szemét de az alak homályba burkolózott. A termet még mindig bezengte a miniszterelnök kellemes hangja:

–…a konszolidáció korát éljük, barátaim. Mi vagyunk a Föld legnagyobb hatalmú mágus elitje, senki nem veheti fel velünk a versenyt..

Az alak elindult az ajtó felé.

Nathaniel kontaktlencséje színes foltot villantott fel a sötétségben: valamit, ami nem minden síkon volt egyforma…

– …követnünk kell elődeink példáját, arra kell törekednünk, hogy…

Gyanakvás ébredt Nathanielben. Meg akart szólalni, de nyelve hozzáragadt a szájpadlásához.

Az alak gyors léptekkel besétált a terembe. Villogó, fekete szemű suhanc volt; fekete farmert és fekete anorákot viselt, s az arcát sötét olaj vagy krém fedte. Kezében grapefruit nagyságú, lüktetve világító, kék gömböt tartott Nathaniel még azt is látta, hogy a gömbben apró, fehér valamik kavarognak.

– …jövőbeli dominanciánkat. Ellenségeink ereje fogytán…

A suhanc felemelte a kezét. A gömb csillogva verte vissza a lámpák fényét

Elakadó lélegzet hangja a tömegből. Valaki észrevette…

–… igen, meg merem ismételni…

Nathaniel szája néma kiáltásra nyílt.

A kar előrelendült. A gömb kirepült a kézből.

– …fogytán az erejük…

A kék gömb széles ívben szállt a vendégek feje fölött. Nathaniel úgy érezte, mintha egy örökkévalóságig tartott volna ez a pillanat. A gömb röpte megigézte őt, akár az egeret a lengő kobra látványa. A teremben néma csend lett, csak a suhanó golyóbis finom zümmögése hallatszott – aztán egy nő kitörő, éles sikolya.

A gömb eltűnt a vendégek feje fölül. Nathaniel üvegcsörömpölést hallott.

Egy pillanattal később pedig jött a robbanás.

20

Ha zárt térben széttörnek egy elemgömböt, annak mindig rémületes és pusztító hatása van. Minél kisebb a tér, illetve minél nagyobb a gömb, annál szörnyűbbek a robbanás következményei. Nathanielnek és a jelenlévő varázslók többségének a szerencséjére a Westminster Hall igen tágas, a bedobott gömb pedig viszonylag kicsi volt. A hatás azonban ezzel együtt is döbbenetes volt.

Mikor az üveg összetört, az elemek, melyek az évek óta tartó összezártságban egymás eszenciáját mardosták, rettenetes erővel rugaszkodtak el egymástól. A levegő, a föld, a tűz és a víz: mind a négy fajta eszelős sebességgel tört ki szűk börtönéből, egy szempillantás alatt kaotikus állapotokat teremtve a robbanás fészke körül. A közelben állók közül sokakat ugyanabban a pillanatban szél lökött fel, kőzápor talált el, lángok perzseltek meg és vízszintes vízoszlop vágott mellbe. Ezek a vendégek szinte kivétel nélkül eldőltek, mint a tekebábuk. Nathaniel viszonylag messze állt a földre hullott gömbtől, a légnyomás mégis a felkapta, és nekidobta a teraszra nyíló ajtónak.

A jelentősebb mágusok sérülés nélkül úszták meg a dolgot, ők ugyanis komoly biztonsági mechanizmusok védelmét élvezték – ez általában egy bezárt dzsinnt jelentett, akinek meg kellett testesülnie, amint bármiféle agresszív varázslatot észlelt mestere közelében. A védőpajzsok elnyelték vagy visszaverték a tűzgomolyagokat, a kőzáport és a vizet, a süvítő szélrohamokat pedig eltérítették. A szerényebb képességű mágusok némelyike nem volt ilyen szerencsés. Egyesek ide–oda pattogtak a védőpajzsok között, vagy eszméletüket vesztették a versengve dühöngő elemektől. Másokat fellökött és elsodort a gőzölgő vízár, ezek ázott kupacokban hevertek a terem falai mentén.

A miniszterelnök ekkor már messze járt. Abban a pillanatban, amikor gömb tőle három méterre a kőpadlónak ütközött, egy sötétzöld afrita tűnt fel a levegőben. A démon Hermetikus Palástot vont Devereaux köré, azzal együtt felemelte a miniszterelnököt, és kirepült vele az egyik tetőablakon.

Nathaniel kissé megszédült az ajtóval való összeütközéstől. Épp igyekezett feltápászkodni, amikor észrevette, hogy két szürke zakós rohan felé ijesztő sebességgel. Hátrahőkölt, és visszazuhant a padlóra. A biztonsági őrök átugratták őt, és kirohantak a teraszra. A második, mikor átszökkent fölötte, különös hörgő kiáltást hallatott, amitől Nathanielt kirázta hideg. A teraszon csoszogás hangzott fel, aztán olyan karistolás, amit a kövön megcsúszó karmok keltenek, végül pedig két távoli csobbanás hallatszott.

Nathaniel óvatosan felemelte a fejét. A terasz üres volt.

A teremben időközben nagyjából véget ért a kiszabadult elemek tombolása. A padlót alkotó kőkockák közötti résekben víz csordogált, A falakat és a vendégek arcát sárfoltok lepték el. A szónoki emelvény bíbor kárpitjának szegélyén néhány lusta lángnyelv pislákolt. A mágusok többsége mozgolódni kezdett – feltápászkodtak vagy másokat segítettek talpra –, néhány ember azonban továbbra is elnyúlva hevert a padlón. A lépcsőn és a szomszédos helyiségekbe vezető ajtókon át szolgák serege sietett a katasztrófa sújtotta terembe. Az emberek lassan a hangjukat is visszanyerték; volt kiabálás, jajveszékelés, sőt néhány elkésett és immár meglehetősen felesleges ordítás is felhangzott.

Nathaniel felállt, nem törődve a vállába hasító, éles fájdalommal, és az aggodalomtól hajtva Mrs. Underwood keresésére indult. Óvatosan kellett lépkednie, mert a kőpadló csúszós volt a sártól.

A fehér öltönyös, kövér férfi mankójára támaszkodva beszélgetett Simon Lovelace–szel és a ráncos arcú, öreg varázslóval. Szemlátomást egyikük se szenvedett említésre méltó sérüléseket, bár Lovelace–nek horzsolás éktelenkedett a homlokán, és a szemüvege is elrepedt. Mikor Nathaniel elhaladt a három férfi mellett, azok összehajoltak, s nyilván elmotyogtak egy közös megidéző varázsigét, mert egy másodperccel később hat magas, karcsú, ezüstszínű köpenyes dzsinn materializálódott mellettük. Parancsok hangzottak el, majd a démonok a levegőbe emelkedtek, és a teraszajtókon át kiröppentek a teremből.

Mrs. Underwood a padlón üldögélt, és zavarodottan pislogott. Nathaniel lekuporodott mellé.

–Jól van, Mrs. Underwood?

Az asszony álla csupa sár volt, és az egyik füle körül kissé megperzselődött a haja. Egyébként sértetlennek tűnt. Nathanielnek könny szökött a szemébe a megkönnyebbüléstől.

– Igen, igen, jól vagyok, John. Köszönöm, de nem kell ölelgetned. Én is örülök, hogy nem esett bajod. Hol van Arthur?

– Nem tudom. – Nathaniel végigfuttatta pillantását a sáros tömegen. – Ja de, ott van!

Mesterének nem volt ideje aktiválni a megfelelő védekezést – legalábbis erre engedett következtetni a szakálla, ami most villámcsapás nyomán kettéhasított fára emlékeztetett. Inge és zakója rongyos volt, mellénye megfeketedett, nyakkendőjének maradványai pedig finoman füstölögtek. A nadrágja is alaposan megsínylette az elemek támadását: most felül túl mélyen kezdődött, alul pedig túl magasan végződött. Mr. Underwood hasonló állapotban levő mágusok egy csoportjának közelében állt, s vöröslő, koromfoltos arca csak úgy izzott a felháborodástól.

– Úgy látom, túléli – állapította meg Nathaniel.

– Menj, segíts neki. Menj csak, menj! Jól vagyok, tényleg, csak jólesik pihenni egy kicsit.

Nathaniel habozva közelítette meg mesterét El tudta képzelni Underwoodról, hogy valamilyen furcsa logikával őt okolja a katasztrófáért.

– Uram… Jól van?

Underwood nem vette észre vagy nem akarta észrevenni őt. A megfeketedett szemöldökpár alatt a harag tüze lobogott. A mágus dühös mozdulattal összehúzta hasán rongyos zakóját, és a lyukába dugta az egyetlen megmaradt gombot. Utána lesimította nyakkendőjét – mivel az még izzott kissé, felszisszent a fájdalomtól –, és odalépett a legközelebbi embercsoporthoz. Nathaniel tanácstalanul követte.

– Ki volt a tettes? Látták? – kérdezte felcsattanó hangon Underwood.

Egy nő, akinek az estélyi ruhája vizes felmosórongyhoz vált hasonlatossá, megrázta a fejét.

– Túl hirtelen történt.

Többen bólogattak.

– Berepült valami hátulról…

– Talán egy kapun át. Biztos egy lázadó mágus..,

– Azt mondják, bejött valaki a teraszról – szólt közbe egy nyafogó hangú, ősz férfi.

– Ugyan, az nem lehet. Ott őrök álltak.

– Elnézést, uram…

– Lehet, hogy az Ellenállás volt?

– Lovelace, Schyler és Pinn kutatódémonokat küldtek a folyó fölé.

– Uram….

– A tettes bizonyára a folyóba ugrott, és elsodorta a víz.

– Uram! Én láttam!

Underwood most végre hajlandó volt Nathanielre nézni.

– Tessék? Mit mondtál?

– Láttam a tettest, uram. Egy fiú volt, a teraszról…

– Ha hazudsz, esküszöm, hogy…

– Nem, uram, láttam, már mikor kint volt. Egy kék gömböt tartott a kezében. Berohant az ajtón, és eldobta. Fekete hajú, sovány fiú volt, valamivel idősebb, mint én. Sötét ruhában volt, és azt hiszem, befestette az arcát. Nem tudom, hogy utána mit csinált. Egy elemgömb volt, amit bedobott, ebben biztos vagyok, egy kis elemgömb. Szóval nem kellett mágusnak lennie hozzá, hogy össze tudja törni…

Nathaniel szünetet tartott, hogy levegőt vegyen, s közben rádöbbent, hogy lelkesedésében sokkal kiterjedtebb tudást árult el, mint ami egy frissen nevet szerzett tanonchoz illett. Szerencsére azonban se Underwood, se a többiek nem akadtak fenn ezen. Egy–két másodpercig némán emésztették a hallottakat, azután elfordultak Nathanieltől, és egymás szavába vágva hadarni kezdték legújabb elméleteiket a merényletről.

– Biztos, hogy az Ellenállás volt… De hát azok most mágusok vagy sem? Mindig mondtam, hogy…

– Underwood, a belső elhárítás a maga osztálya. Tudnak ellopott elemgömbökről? Ha igen, mi a ménkűt csináltak eddig az ügyben?

– Erről nem beszélhetek. Bizalmas információ…

– Ne motyogjon a szakálla maradékába! Jogunk van tudni!

– Hölgyeim, uraim… – A hang halk volt, mégis elnémította a vitatkozókat, s forrása magára vonta a tekinteteket. Simon Lovelace lépett oda a feldúlt csoporthoz. Törött szemüvege és sebes homloka dacára éppolyan elegáns volt, mint mindig, még a haja se kócolódott össze. Nathanielnek egy szempillantás alatt kiszáradt a szája.

Lovelace fekete szeme végigfutott a csoporton.

– Kérem, ne bántsák szegény Arthurt – szólt, és mosoly suhant át az arcán. – Jámbor barátunk nem felelős ezért a felháborító esetért. Jelen tudomásunk szerint a merénylő a folyó felől hatolt be…

A fekete szakállú mágus Nathanielre mutatott.

– A gyerek is azt mondta.

A sötét szem most Nathanielre szegeződött, és a felismerés jeleként kissé kitágult.

– Ifjabb Underwood… Szóval te láttad?

Nathaniel némán bólintott.

– Nocsak… Lám, még mindig vág az eszed. Van már neve, Underwood?

– Öhm, igen. John Mandrake. Már be is jelentettem.

– Nos, John… – Lovelace kitartóan meredt Nathanielre. – Elismerést érdemelsz. Akikkel eddig beszéltem, azok közül senki nem látta a tettest. Ha eljön az ideje, bizonyára vallomást kell majd tenned a rendőrségen.

Nathaniel nagy nehezen mozgásra bírta a nyelvét.

– Igen, uram.

Lovelace ismét a többiekhez fordult.

–A merénylő csónakon érkezett a terasz alá, felmászott a falon, és elvágta az őr torkát. Holttestet nem találtunk, de egy nagy vértócsát igen, tehát a hulla feltehetőleg a Temzébe került. A merénylet után valószínűleg maga a tettes is a folyóba ugrott, és lefelé úszott az árral. Lehet, hogy vízbe fulladt

A fekete szakállú rosszallóan ciccegett.

– Hallatlan! Ezért Duvall a felelős! A rendőrségnek meg kellett volna akadályoznia a merényletet!

Lovelace felemelte a kezét

– Ebben teljesen igaza van. Mindazonáltal a rendőrök késlekedés nélkül elindultak a forró nyomon. Elképzelhető, hogy találnak valamit, bár a víz megnehezíti a nyomkövetést. Én is kiküldtem néhány dzsinnt hogy kutassák át a partokat Jelen pillanatban sajnos nem tudok többet mondani önöknek. Mindenesetre örülhetünk, hogy a miniszterelnök úrnak nem esett baja, és egyetlen jelentős személyiség sem vesztette életét. Ha szabad javasolnom, térjenek most vissza otthonukba pihenni, s ha jónak látják, átöltözni. Biztosra veszem, hogy a későbbiekben további információkhoz jutunk majd valamennyien. Most pedig, ha megbocsátanak…

Lovelace udvarias mosollyal visszahúzódott, és átsétált a vendégek egy másik csoportjához. A társaság elképedve bámult utána.

– Micsoda egy pökhendi… – A fekete szakállú mágus megvető mordulással fejezte be a mondatot. – Úgy viselkedik, mintha nem egyszerű kereskedelmi miniszterhelyettes lenne. Előbb–utóbb egy aírita fogja várni valahol, az biztos… Na jó, maradjanak, ha akarnak, nekem elég volt ebből.

Azzal elcsörtetett a lépcső felé. A többiek egyenként követték a példáját. Mr. Underwood jelezte távozási szándékát feleségének, aki időközben a sérülések összehasonlítgatásába kezdett egy külügyi érdekeltségű házaspárral. Kisvártatva Underwoodék és Nathaniel maguk mögött hagyták a Westminster Hall–beli csapzott tömeget.

– Ezek után remélem – szólt Mr. Underwood –, hogy végre növelik a költségvetési támogatásunkat. Ha nem, akkor mégis, mit csináljak? Az egész osztályon csak hat mágus dolgozik! Csodákat ne várjanak tőlem!

Utazásuk első felében mély csend és erős égettszakáll–szag érződött az autóban. Mikor azonban elhagyták a belvárost, Underwoodnak egyszerre megeredt a nyelve. Úgy tűnt, valami nem hagyja nyugodni.

– Nem a te hibád volt, drágám – csitította Mrs. Underwood.

– Nem, de akkor is én leszek a bűnbak! Kölyök, te is hallottad, hogy beszéltek: engem tettek felelőssé a lopásokért!

Nathaniel megkockáztatott egy kérdést.

– Miféle lopásokért, uram?

Underwood dühösen rácsapott a kormányra.

– Azokért, amiket az úgynevezett Ellenállás követ el! London szerte mágikus tárgyakat visznek el hanyag és figyelmetlen varázslóktól! Például elemgömböket is, igen – ha jól emlékszem januárban loptak el néhányat egy raktárból. Az elmúlt két évben egyre szaporodtak az ilyen esetek, és tőlem várják, hogy felderítsem őket, a belső elhárítás mindössze öt emberével!

Nathanielt felbátorította, hogy választ kapott; előredőlt az ülésen.

– Bocsánat, uram, de mi az az Ellenállás?

Underwood túl gyorsan fordult be egy sarkon, közben egy Öregasszonyt kis híján elütött, aztán meg rádudált, amitől az ijedtében belehátrált egy pocsolyába.

– Egy rakás áruló, akiknek nem tetszik, hogy a mi kezünkben van az irányítás – felelte fogcsikorgatva a mágus. – Mintha nem nekünk köszönhetné ez az ország a hatalmát és a gazdagságát! Senki nem tudja, kik ők, de az biztos, hogy nincsenek sokan. Egy maroknyi

közember, akik kocsmákban gyűjtenek pénzt és támogatást maguknak; pár féleszű uszító, akik gyűlölik a mágiát, az összes áldásával együtt!

– Szóval nem mágusok?

– Hát persze, hogy nem, te ostoba, hisz épp ez a lényeg! Közönséges csőcselék! Megvetnek minket és mindent, aminek köze van a mágiához. Meg akarják buktatni a kormányt! Mintha a legkisebb esélyük is lenne rá.

Underwood gázt adott, és áthajtott egy piros lámpán, majd még dühösen oda is intett egy gyalogosnak, aki riadtan menekült vissza a biztonságot nyújtó járdára.

– De hát miért lopnak mágikus tárgyakat, uram? Mármint ha gyűlölik a mágiát.

–A fene se tudja. Nincs semmi logika a cselekedeteikben, hisz közemberek. Talán abban reménykednek, hogy így meggyengíthetnek minket – mintha ugyan fikarcnyit is számítana az a néhány vacak! De vannak olyan eszközök, amelyeket hozzá nem értők is tudnak használni, amint azt ma este fájdalmasan tapasztalhattuk. Lehet, hogy fegyvereket halmoznak fel egy jövőbeni felkeléshez… talán egy ellenséges hatalom biztatta fel őket. Nem lehet tudni, amíg el nem kaptuk, és ki nem vallattuk őket.

– De ez volt az első igazi merényletük, nem?

– Az első ilyen nagyságrendű. Nevetséges esetekre eddig is sor került már. Penészkés üveggel dobtak meg .kormányautókat, efféle dolgok. Néhány mágus sérüléseket is elszenvedett. Egy alkalommal a sofőr karambolozott, és elvesztette az eszméletét. Mire magához tért, eltűnt a kocsiból a táskája és néhány mágikus eszköz… Szégyellte is magát a bolond. De most túl messzire ment az Ellenállás. Azt mondod, az elkövető fiatalkorú volt?

– Igen, uram.

– Érdekes… A többi bűneset helyszínén is láttak kölyköket. De mindegy, akár fiatalok, akár öregek a tolvajok, átkozni fogják a napot, amikor elkapjuk őket! Holnaptól mindenki, akinél eltulajdonított mágikus tárgyat találnak, a legszigorúbb büntetésben részesül. Nem lesz könnyű haláluk, arra mérget vehetsz. Mondtál valamit, kölyök?

Nathanielből kitört egy hang, a krákogás és a nyiffanás furcsa keveréke. Lelki szemei előtt egyszerre feltűnt az ellopott szamarkandi amulett, ami most valahol Underwood dolgozószobájában rejtőzött. Szótlanul megcsóválta a fejét.

A kocsi bevette az utolsó kanyart, halkan végiggurult a sötét, kihalt utcán, majd Underwood beparkolt vele a ház elé.

– Jegyezd meg, amit mondok, kölyök! – szólt a mágus. –A kormánynak most már lépnie kell. Holnap reggel első dolgom lesz létszámbővítést kérni az osztály számára. Akkor talán sikerük végre lefülelni azokat a tolvajokat. És ha a markunkban lesznek, egyenként szaggatjuk miszlikre őket!

Underwood kiszállt a kocsiból, és becsapta az ajtót, újabb égett szőrszag felhőt hagyva maga után. Mrs. Underwood a hátsó ülés felé fordult, ahol Nathaniel egyenes háttal, merev nyakkal, a semmibe meredve ült.

– Kérsz egy bögre kakaót lefekvés előtt, kis drágám?

Bartimaeus

21

Az elmémet beborító sötétség szertefoszlott, s egy szempillantás alatt olyan éber lettem, mint egy gyík. Minden érzékem tökéletesen működött, ugrásra kész voltam, akár a megfeszült rugó. Most rögtön megszököm! Nem szöktem meg.

Az elmém egy időben több szinten dolgozik42. Köztudott rólam, hogy egyszerre tudok csevegni, ellenbűbájt kieszelni, és menekülési útvonalakat mérlegelni. Ez a képesség a legtöbb esetben kapóra jön. Ezúttal azonban csupán egy tudatszintre volt szükségem hozzá, hogy belássam: szökésről szó sem lehet. Nyakig ültem a pácban.

No de haladjunk sorjában. Annyit mindenképp megtehettem, hogy tökéletesítem a megjelenésemet. Mikor magamhoz tértem, nyomban észrevettem, hogy elvesztettem esztétikus külsőmet: sólyomtestem sűrű, olajos párává hullott szét, mely úgy loccsant ide–oda a levegőben, mintha árapályjelenséget játszana. Kényszerű földi tartózkodásaim idején ez az anyag hasonlít leginkább tiszta esszenciámra 43 – a baj csak az, hogy nemes eredetije ellenére nem nyújt valami vonzó látványt 44. Gyorsan átváltoztam hát egy karcsú nő másává. Egyszerű tunikát viseltem, s a hecc kedvéért két kis szarvat biggyesztettem a homlokomra.

Mikor ezzel megvoltam, kaján pillantással felmértem környezetemet.

Egy talapzaton vagy oszlopon álltam, mely körülbelül két méter magasan emelkedett ki a kővel burkolt padlóból. Az első síkon semmi különöset nem láttam magam körül, de a másodiktól a hetedikig mindegyiken csúnya dolog állta pillantásom útját: egy nem túl nagy, de annál erősebb energiagömb. Az undok készüléket vékony, fehér szálak szövedéke alkotta, melyek a karcsú lábam alatti oszlop tetejéből indultak ki, és csinos fejem fölött találkoztak. Nem kellett megérintenem a szálakat ahhoz, hogy tudjam: ha megtenném, elviselhetetlen fájdalmat szenvednék el.

Börtönömön nem volt egyetlen nyílás, egyetlen gyenge pont sem. Nem szabadulhattam ki innen. Úgy be voltam zárva a gömbbe, mint buta aranyhal az akváriumba.

42 Mármint több tudatos szinten. A halandó emberek csak egy tudatos szinten gondolkodnak, alatta meg ott vegetál egy–két többé–kevésbé tudattalan szint. Valahogy úgy képzelj el, hogy el tudok olvasni egy olyan könyvet, amiben négy különböző történetet nyomtattak egymásra, és egyszerre mind a négyet felfogom. Ha nektek párhuzamos magyarázattal akarok szolgálni, azt legfeljebb így, lábjegyzetben tehetem meg.

43 Esszencia : A magamfajta szellem alapvető, lényegi valója, mely egyéniségét, tulajdonságait tartalmazza. A ti világotokban kénytelenek vagyunk esszenciánkat valamilyen anyagi formába önteni, ellenben otthon, a Másik Világban esszenciáink szabadon és kaotikusan vegyülnek.

44 Az igazat megvallva mind látványában, mind illatában a koszos felmosó vízre emlékeztet.

Csakhogy, ellentétben az aranyhallal, nekem jó volt a memóriám. Emlékeztem, mi történt, miután kiröppentem Sholto boltjából. Emlékeztem a rám hulló, ezüst fogóhálóra; az afrita izzó patáira, melyek megolvasztották az aszfaltot; a rozmaring– és fokhagymabűzre, amely gyilkos marok módjára fojtogatott, amíg el nem veszítettem az eszméletemet. Micsoda gyalázat – engem, Bartimaeust megbénítanak egy közönséges Londoni utcán! No de dühöngeni ráértem később. Most hideg fejjel kellett mérlegelnem a szabadulás lehetőségeit.

A gömbön kívül tágas, kissé ódon helyiséget láttam. A falakat szürke kőből rakták, a mennyezetet súlyos gerendák alkották. Egyetlen ablak volt, magasan fent az egyik falon; a beeső hervatag fénysugár alig tudott átvergődni a sűrűn kavargó porszemeken, hogy elérje a padlót. Az ablakot a cellámhoz hasonló, mágikus háló zárta le. A helyiségben még számos olyan oszlop emelkedett, amilyenen én is álltam. Azok mind üresek voltak – egy kivételével, amelyen kicsi, fényes és igen sűrű anyagúnak tűnő gömb egyensúlyozott. Nem voltam biztos benne, de úgy rémlett, mintha egy összepréselt valami lenne a gömbben.

Sehol nem láttam egyetlen ajtót sem, bár ez nem sokat jelentett. Varázslóbörtönökben bevett szokás volt a mágikus kapuk használata. A kilépés a szomszédos helyiségbe (illetve a belépés ide) csak bizonyos felhatalmazott őrvarázslók együttes parancsára megnyíló kapukon át volt lehetséges. Tehát ha sikerül is kijutnom valahogy energiagömb–cellámból, még hátra lett volna az ajtónyitók kijátszásának macerás feladata.

Emellett pedig ott voltak az őrök is: két megtermett uttuku, akik egykedvűen járkáltak a terem falai mentén. Egyikük feje sivatagi sast mintázott: csúf, görbe csőr, szúrós tollak. A másik bikafejű volt, s felhőkben dőlt a nyálpermet az orrlyukaiból. Mindketten emberlábon jártak, ezüsthegyű dárdát szorongattak nagy, eres kezükben, és izmos hátukra nehéz, tollas szárny simult. Buta, de fenyegető tekintetük szüntelenül ide–oda cikázott, letapogatva a helyiség minden egyes négyzetcentiméterét.

Könnyű, szűzies sóhajt hallattam. A helyzet tényleg nem volt valami rózsás.

A játszmát azonban még nem adtam fel. A börtönterem méreteiből arra következtettem, hogy a kormány foglya vagyok, de nem ártott meg is bizonyosodni erről. Az első dolgom az volt, hogy kipréseljek őreimből mindent, amit tudnak.

Kissé pimasz füttyentéssel hívtam fel magamra a figyelmüket. A közelebbi uttuku (a sas fejű) rám nézett, és felém bökött a lándzsájával.

Megnyerő mosolyt küldtem felé.

– Üdv, fiúk!

Az uttuku sziszegett, mint egy kígyó, s csőréből kivillant hegyes, piros madárnyelve. Elindult felém, s közben tovább böködte a levegőt.

– Ne hadonássz azzal a fegyverrel! – szóltam rá. – Sokkal hatásosabb, ha meg se mozdítod. így olyan, mintha savanyúcukorra vadásznál vasvillával.

Sas pofa megállt előttem. A lába két méterrel lejjebb volt, mint az enyém, de bőven volt olyan magas, hogy így is farkasszemet tudjon nézni velem. Cellám izzó falától mindenesetre tisztes távolságot tartott.

– Ha még egyszer kinyitod a szádat, szitává lyuggatlak! – közölte, és rámutatott lándzsája hegyére. – Ezüstből van, tudod–e? Ha nem hallgatsz el, bedugom a gömbbe, és megcsiklandozlak vele.

– Köszönöm, megértettem. – Félretoltam egy hajfürtöt a homlokomról. – Belátom, hogy ki vagyok szolgáltatva nektek.

– De ki ám! – Az uttuku már továbbindult volna, de ekkor egy magányos gondolat valahogy utat talált elméjének sivatagába. – A társam – folytatta, és Bikafejre mutatott, aki távolabbról meresztgette ránk kis, vörös szemeit – azt mondja, találkozott már veled valahol.

– Nem valószínű.

– Valamikor régen. Akkor máshogy néztél ki. Azt mondja, emlékszik a szagodra. Csak nem tudja, honnan.

– Lehet, hogy igaza van. Elég régen járom már a világot De sajnos elég rossz az arcmemóriám, úgyhogy nem tudok segíteni neki. Egyébként most hol vagyunk? – Jobbnak láttam másra terelni a szót, mert tartottam tőle, hogy ezen az úton előbb–utóbb eljutunk Al Arisig. Ha Bikafej a csata egyik túlélője, és ha tudja a nevemet…

Az uttukunak kissé lesimult a bóbitája, miközben a kérdésemet fontolgatta.

– Végül is miért ne tudhatnád meg? – felelte végül. – A Towerben vagyunk. A londoni Towerben.

Látható élvezettel mondta ezt, s a nagyobb nyomaték kedvéért minden szónál a kőpadlóra koppantott lándzsája nyelével.

– Aha. Az jó hely, igaz?

– Neked nem.

Ezen a ponton egy sor frappáns megjegyzés sorakozott fel elmémben, de nagy nehezen visszatartottam őket, és inkább csöndben maradtam. Nem hiányzott, hogy megszurkáljanak. Az uttuku folytatta őrjáratát, s helyette most Bikafej közeledett felém, undok, nedves orrával szüntelenül szipogva–szaglászva.

Mikor olyan közel ért a gömbömhöz, hogy a kifújt tajték csöppek megsercentek az izzó szálakon, bosszús tehetetlen morgást hallatott.

– Ismerlek téged – szólt. – Ismerem a szagodat. Régen találkoztunk, az igaz, de én nem felejtek. Tudom a nevedet.

– Talán egy barátom barátja vagy? – Nyugtalanul pislogtam az ezüsthegyű lándzsára. Társával ellentétben Bikafej nem hadonászott vele.

– Nem… ellenség voltál…

– Rémes, mikor az embernek nem ugrik be valami, ami pedig ott van a nyelve hegyén – jegyeztem meg. – Nincs igazam? Az ember töri a fejét, de sokszor hiába, mert egy idegesítő alak belebeszél, megzavarja az embert a locsogásával, nem lehet koncentrálni tőle…

Bikafej dühösen felbődült.

– Fogd be a szád! Már majdnem eszembe jutott!