Honnan tudom letölteni Jonathan Stroud: A szamarkandi amulettet?

kobold, de veszélyes, mert terjeszti a dögvészt. Patkány látszatát csak az anyagi síkon kelti, az összes többin az igazi képét mutatja.

– Döglött, uram?

– Hmm? Hogy döglött–e? Gyanítom, hogy igen. Ha nem, akkor nagyon dühös lehet. Legalább ötven éve ül ebben a palackban – már én is a mesteremtől örököltem.

Mr. Underwood visszatette az üveget a polcra.

– Jegyezd meg, kölyök – folytatta –, hogy még a leggyengébb démonok is gonoszak, veszélyesek és agyafúrtak. Egy pillanatra se lankadhat az éberségünk. Figyelj!

A varázsló egy Bunsen–égő mögül kivett egy üvegdobozt, aminek látszólag nem volt nyitható fedele. A dobozban hat apró teremtmény röpködött ide–oda, újra meg újra beleütközve az üvegfalakba. Első pillantásra rovaroknak tűntek, de ahogy jobban szemügyre vette őket Nathaniel, látta, hogy több lábuk van a kelleténél.

– Ezek a csekények – magyarázta Mr. Underwood – talán a legprimitívebb démonok. Gyakorlatilag nem tekinthetők értelmes lényeknek, és szemüveg nélkül is észleled a valódi alakjukat. De ha nem tartjuk féken őket, még ezek is árthatnak nekünk. Látod a narancsszín fullánkot a farkuk alatt? A szúrásuk sokkal veszélyesebb, mint a méh– vagy a darázscsípés: nagy fájdalommal jár, és csúnya kelés alakul ki tőle a testen. Remekül alkalmasak rá, hogy megfenyítsük velük a riválisunkat… vagy az engedetlen tanoncunkat.

Nathaniel az üvegfalat ostromló, dühös kis lényeket nézte, és szaporán bólogatott.

– Értem, uram.

– Undok teremtmények. – Mr. Underwood félretolta az üvegdobozt. – De ha a megfelelő parancsszavakat használjuk, minden utasításunkat teljesítik. Ily módon, alapszinten demonstrálják a mágia lényegét. Veszélyes eszközökkel dolgozunk, amelyeket folyamatosan az ellenőrzésünk alatt kell tartanunk. Először is tehát el kell sajátítanod a varázslók önvédelmének alapjait.

Nathaniel hamar rájött, hogy hosszú időnek kell még eltelnie addig, amíg önállóan dolgozhat a varázslók „eszközeivel”. Hetente két tanórát töltött el mesterével a laboratóriumban, és hónapokig mást se csinált, csak jegyzetelt. Foglalkoztak a pentagramok elméletével és a rúnaírás művészetével, átvették a megtisztító rítusokat, amelyeket a mágusnak szellemidézés előtt el kell végeznie. Később Nathaniel dörzsmozsárral dolgozott: megtanult olyan füstölőkeverékeket összeállítani, amelyek illata vonzza a démonokat, illetve távol tartja nemkívánatos fajtáikat. Máskor gyertyákat darabolt és állított fel a legkülönbözőbb alakzatokban. Mindez idő alatt mestere egyetlenegyszer sem idézett meg semmit.

Nathaniel türelmetlen volt, gyorsabban szeretett volna haladni a tanulással, ezért szabadidejében falta a könyvtárban található könyveket. Kielégíthetetlen tudásszomja még Mr. Purcellt is elismerésre késztette. Lelkes szorgalommal dolgozott Miss Lutyens óráin, s ügyességét – mestere szigorú pillantásától kísérve – immár a pentagram rajzolásban kamatoztatta. A szemüveg pedig mindeközben a laboratóriumi polcon porosodott.

Miss Lutyens volt az egyetlen, akinek Nathaniel elpanaszolta csalódottságát.

– Türelem – intette a tanárnő. – A türelem a mágus legfőbb erénye. Ha elkapkodod a munkát, kudarcot vallasz. A kudarc pedig nagyon fájdalmas lehet. Légy higgadt, és csak az adott feladatra összpontosíts. Most pedig, ha készen állsz, rajzold le újra ezt a mintát, ezúttal bekötött szemmel.

Féléves tanulás után érkezett el a nap, amikor Nathaniel először részt vehetett egy szellemidézésen. Nagy bosszúságára csupán megfigyelőként – aktív résztvevő még mindig nem lehetett. Mestere rajzolta meg a pentagramokat, azt is, amelyikbe Nathanielnek kellett állnia. A fiú még a gyertyákat se gyújthatta meg, ráadásul Mr. Underwood utasítására a szemüveg is a polcon maradt.

– Akkor hogyan fogok látni bármit is? – kérdezte Nathaniel, jóval ingerültebb hangon, mint amit mesterével szemben meg szokott engedni magának. Underwood egy szúrós pillantással belé is fojtotta a szót.

Maga a szellemidézés is lelombozóan kezdődött. Elhangzottak a varázsigék – Nathaniel örömmel nyugtázta, hogy majdnem mindet érti és aztán nem történt semmi. Enyhe fuvallat röppent át a laboratóriumon, egyébként minden mozdulatlan maradt. A szellemet váró pentagram változatlanul üres volt. Mr. Underwood behunyt szemmel állt, mintha aludna. Nathanielt elfogta az unalom, és a lába is fájni kezdett. A megidézett démon nyilván nem hajlandó eljönni, gondolta. Aztán egyszerre rémülten látta, hogy a laboratórium sarkában felállított gyertyák közül több is eldőlt. Lángjuk meggyújtott egy halom papírt, és a tűz gyorsan terjedt Nathaniel rémülten felkiáltott, és kilépett…

– Maradj a helyeden!

A fiúnak a szívverése is elállt a rémülettől. Nyomban megdermedt, úgy, ahogy volt, felemelt lábbal. Mestere kinyitotta a szemét, és rettenetes dühvel meredt rá. Mennydörgő hangon kimondta a hét elbocsátó szót, mire eltűnt a sarokban lobogó tűz, s vele a papírhalom is. Az eldőlt gyertyák ismét álltak, és csendesen égtek, mintha mi sem történt volna. Nathaniel úgy érezte, szíve összezsugorodik a mellkasában.

– Ki akartál lépni a körből!? – sziszegte Mr. Underwood olyan perzselő indulattal, amilyet Nathaniel még sose tapasztalt tőle. – Megmondtam, hogy egyes démonok láthatatlanok maradnak. Ezek a lények a megtévesztés mesterei, ezernyi módon próbálnak megkísérteni, félrevezetni. Ha egyetlen lépést teszel, te magad is lángra lobbantál volna. Gondolkozz el ezen, amikor éhesen fekszel le ma este. Kotródj a szobádba!

A későbbi szellemidézések kevésbé drámaian zajlottak. Nathaniel továbbra is szemüveg nélkül volt, s a démonok számos megtévesztő alakjával ismerkedett meg. Egyes szellemek hétköznapi állatok képében jelentek meg: nyávogó macskaként, esdeklő tekintetű kutyaként, gazdátlan, fájós lábú hörcsögként – Nathaniel alig tudta megállni, hogy meg ne simogassa őket. Kedves kis madárkák szökdeltek fel–alá, és csipkedték jámboran varázskörük szélét; egy alkalommal almavirágeső hullott alá a semmiből, bódító illattal töltve be a helyiséget.

Ahogy múltak a hónapok, Nathaniel felvértezte magát a legkülönbözőbb ingerekkel szemben. A láthatatlan szellemek némelyike gyomorforgató bűzzel támadt rá; mások Miss Lutyens vagy Mrs. Underwood parfümjének illatát idézték meg. Megint mások hátborzongató hangokkal próbálkoztak: undok cuppogással, suttogással vagy épp sikolyokkal. Nathaniel néha esdeklő hangokat hallott, melyek kezdetben magasan csengtek, majd egyre mélyebbé váltak, mígnem végül a lélekharang kongását idézték. O azonban lezárta elméjét mindezen ingerek előtt, és immár soha eszébe se jutott kilépni a varázskörből.

Egy év elmúltával engedélyt kapott rá, hogy szemüveget viseljen a szellemidézések alatt. Most már számos démont valódi alakjában figyelhetett meg, bár akadtak olyan, erősebb példányok, amelyek minden belátható síkon megőrizték félrevezető külsejüket. Nathaniel higgadt és magabiztos maradt a szédítő érzékelési váltások során. A tanulásban töretlenül haladt előre, önuralma fejlesztésében úgyszintén. Szinte napról napra erősebb, ügyesebb és eltökéltebb lett, miközben minden szabadidejét továbbra is a szakkönyvek olvasásának szentelte.

Mr. Underwood elégedett volt tanítványa előmenetelével, Nathaniel pedig mohósága és türelmetlensége mellett is örült mindannak, amit megtanult. Kapcsolata mesterével, ha meghitt nem is, de mindenképp gyümölcsöző volt, s minden bizonnyal az is maradt volna, ha a tizenegyedik születésnapja előtti nyáron nem kerül sor egy szörnyű incidensre…

Bartimaeus

10

Végre pirkadni kezdett. Az ég alján feltűntek az első kelletlen sugarak, s a rakparti horizont lassan glóriát öltött. Ujjongva üdvözöltem a fényt – úgy éreztem, nem jöhet elég gyorsan.

Éjszakai kalandom kimerítő és megalázó volt. Számtalan menetben leskelődtem, lapultam és menekültem, így, ebben a sorrendben, s közben bejártam fél Londont. Bántalmazott egy tizenhárom éves lány. Kukában kellett kuksolnom. Most pedig a Westminster apátság tetején gubbasztottam, vízköpő kőszörnynek álcázva magam. Mélyebbre már nem is süllyedhettem.

A felkelő nap első sugara a mohos nyakamban lógó amulettre esett. A bűvös tárgy úgy villogott, akár az üveg. Ösztönösen megmarkoltam karmos kezemmel, hogy eltakarjam az árgus szemek elől, pedig most már nem aggódtam különösebben.

A sikátorbeli kukában hosszú órákig üldögéltem. Az alatt erőre kaptam, valamint teljesen átvettem a rohadó zöldségek szagát Utána támadt az a briliáns ötletem, hogy kő külsőben az apátságra költözöm, ahol mágikus kisugárzások garmadája segít eltakarni az amulett impulzusát.

Új megfigyelési pontomról is láttam még néhány gömböt elrepülni a távolban, de egy sem jött közel hozzám. Végül aztán véget ért az éj, s a varázslók belefáradtak a kutatásba. A légi gömbök felszívódtak, a veszély elmúlt.

Napkeltétől kezdve türelmetlenül vártam a megidézést. A fiú azt ígérte, hajnalban hív majd, de lusta kamasz lévén bizonyára elaludt.

Várakozás közben rendbe szedtem gondolataimat. Egy dologban biztos voltam: hogy a kölyköt bepalizta egy felnőtt mágus, egy titokzatos felbujtó, aki azt akarja, hogy a fiú vigye el a balhét a lopásért. Erre nem volt nehéz rájönni – nincs az a gyerek, aki saját szakállára megidézne engem, és ekkora feladatot bízna rám. Az ismeretien mágus valószínűleg ki akar babrálni Lovelace–szel, és a saját szolgálatába akarja állítani az amulett bűvös erejét. Ha igen, nagy kockázatot vállalt. A sikeresen megúszott hajtóvadászat mértéke arra engedett következtetni, hogy az amulett eltűnése egy egész sor nagyhatalmú embernek okozott bosszúságot.

Simon Lovelace önmagában is komoly ellenfél lehetett, hisz nem akárki tudja tartósan a szolgálatába állítani Fakarlt és Dzsabort. Úgy sejtettem, a tettesnek nem sok esélye lesz, ha Lovelace a nyomára bukkan.

Aztán ott volt az a sehonnai gyereklány, akinek a barátai ellenálltak a varázslatomnak, és átláttak a bűbájomon. Sok száz éve nem láttam ilyen embereket, s különösen furcsa volt épp Londonban találkozni velük. Nehéz volt megmondani, hogy egyáltalán tisztában vannak–e képességük jelentőségével. A lánynak, úgy tűnt, fogalma sincs, mire jó az amulett, csak azt tudta, hogy érdemes megszerezni. Bizonyosan nem volt se Lovelace, se a kölyök szövetségese. Rejtélyes dolog… Nem értettem, hogy kerül a lány ebbe az egész történetbe.

De ez végül is nem az én problémám volt. Az apátság teteje már napfényben fürdött. Engedélyeztem magamnak egy rövid, kéjes szárnynyújtogatást.

És abban a pillanatban jött a megidézés.

Mintha ezernyi horog akadt volna esszenciámba, hogy egyszerre minden irányba rángatni kezdjen. Ha ellenállok, előbb–utóbb szétszakadtam volna – de nem volt semmi okom a vonakodásra. Át akartam adni az amulettet, hogy megszabaduljak a kölyöktől.

Ezzel a sürgető vággyal az agyamban engedelmeskedtem a megidézésnek: eltűntem a tetőről…

…és ugyanabban a pillanatban felbukkantam a kölyök szobájában. Gyorsan körülnéztem.

– Na halljuk, mit akarsz?

– Bartimaeus, megparancsolom, hogy közöld, maradéktalanul teljesítetted–e a rád bízott feladatot…

– Persze, hogy teljesítettem. Mit gondolsz, mi ez, divatékszer? – Karmommal a mellkasomon lógó amulettre mutattam. Az mintha kacsingatott volna a gyertyák remegő fényében. – Íme, a szamarkandi amulett. Eddig Simon Lovelace–é volt Most a tied. Hamarosan újra Simon Lovelace–é lesz. Vedd át, és jó szórakozást a következményekhez. Viszont érdekelne ez a pentagram, amit rajzoltál. Mik ezek a rúnák? Mire jó az a plusz vonal?

A kölyök kidüllesztette a mellét.

– Ez Adelbrand pentagramja.

Ha egy ilyen korú gyerektől nem lenne teljesen idegen ez az arckifejezés, azt mondanám, hogy a kölyök ravaszul somolygott.

Adelbrand pentagramja. Ez bajt jelentett. Látványosan ellenőriztem a csillag és a kör vonalait, apró hiányosságok után kutatva a krétarajzon. Utána a rúnákat és a szimbólumokat vettem szemügyre.

– Aha! – harsantam fel. – Ezt rosszul írtad! Tudod, hogy mit jelent ez, ugye? – Összehúztam magam, mint az ugrásra készülő macska.

A kölyök arcszíne a fehér és a vörös érdekes keverékébe váltott, alsó ajka megremegett, szeme majd’ kiugrott üregéből. Nagyon úgy festett, hogy kereket fog oldani, de nem tette. Tervem tehát csődöt mondott22. A kölyök tekintete végigfutott a padlóra írt betűkön.

– Arcátlan démon! A pentagram hibátlan, nem hagyhatod el!

– Jól van, hazudtam. – Kissé összezsugorodtam, és a púpom mögé hajtottam szárnyamat. – Kell az amulett vagy sem?

– Tedd az edénybe!

A két kör külső íve között félúton kicsiny szappankő edény állt. Leakasztottam nyakamból az amulettet, és némi megkönnyebbüléssel az edénybe dobtam. A fiú lehajolt érte. A szemem sarkából figyeltem mozdulatait – ha csak a lába, ha csak egy ujja a körön kívülre kerül, elkapom, mint ájtatos manó a hangyát.

A kölyök azonban észnél volt. Lógó köpenye zsebéből előhalászott egy botot, aminek a végéből görbe drót állt ki – nagy valószínűséggel egy széthajtott iratkapocs. A kampó néhány óvatos bökés után beleakadt a tál peremébe, s a kölyök behúzta zsákmányát a körbe. Aztán a láncnál fogva felemelte az amulettet, majd elhúzta az orrát

– Fúj, ez undorító!

– Nem tehetek róla. A Rotherhithe–i Csatornázási Műveket okold érte. Illetve ne is őket: magadat okold. Miattad egész éjjel menekülnöm kellett. Szerencséd, hogy nem merültem el teljesen a szennyvízben.

22 Ha a mágus a megidézés során kilép a köréből, elveszíti hatalmát áldozata fölött. Abban reménykedtem, hogy ily módon megszökhetek. Mellesleg, ha összejön, én is kiléphettem volna a pentagramomból, és elkaphattam volna a kölyköt.

– Üldöztek? – Hangjában mohó izgalom csendült. Téves érzés, gondoltam, inkább a rettegést ajánlom.

– London démonhordáinak fele a nyomomban volt. – Kőszememet forgatva összecsattintottam a csőröm. – Ne legyenek illúzióid, kölyök. Fel fognak bukkanni itt is, dühöngve, sárgán villogó szemmel, vérszomjasan. És te tehetetlen leszel velük szemben. Egyetlen esélyed van: engedj ki ebből a körből, akkor segítek, hogy ne kerülj a karmaik közé23.

– Azt hiszed, elment az eszem?

– Erre a kérdésre a kezedben levő amulett ad választ. No de sebaj. Megtettem, amit akartál, teljesítettem a feladatot. Sok szerencsét életed hátralevő rövid részéhez! – Alakom derengő fénybe borult, és halványodni kezdett. A padlóból gőzoszlop tört fel, mintha el akarna nyelni. Azonban mindez csak a vágyaimat tükrözte – hála Adelbrand pentagramjának.

– Nem távozhatsz el! Újabb munkád lészen.

Fogságom megújításánál csak ez az időnkénti rémes régieskedés bosszantott jobban. „Lészen”, „simaszájú démon”… Könyörgök, kétszáz éve senki nem beszél így! A kölyök valami ósdi könyvből magolhatott be mindent, amit tud.

De fülsértő lészenek ide vagy oda, a gyereknek igaza volt. A szimpla pentagramok egyszeri szolgálatra köteleznek minket.

Elvégezzük a melót, aztán szabadok vagyunk. Ha a mágus újabb parancsot akar adni, meg kell ismételnie az egész kimerítő meg–idézési procedúrát Adelbrand pentagramja azonban hatályon kívül helyezi ezt a szabályt a plusz vonalak és varázsigék bezárják a kiskaput további parancsok teljesítésére köteleznek minket. Ennek az összetett mágikus aktusnak az elvégzése azonban egy felnőtt kitartását és koncentrációs képességét igényli, s épp ez adott muníciót nekem következő támadásomhoz.

Elapasztottam a gőzkitörést és így szóltam:

– Na halljuk, ő hol van?

A kölyök buzgón forgatta az amulettet az ujjai között, és csak egy szórakozott pillantást küldött felém.

– Kicsoda hol van?

– A főnök, a mestered, a szürke eminenciás, a trón mögött suttogó manipulátor. Az, aki rábeszélt erre a kis csínyre, aki megtanított rá, mit kell rajzolni és mondani. Az, aki egy sötét sarokból nézi majd, hogyan dobálják Lovelace dzsinnjei megcsonkított holttestedet a londoni háztetőkön. Az az ember olyan játékot űz, amiről te mit sem tudsz, kihasználja a tudatlanságodat és az ifjúi becsvágyadat.Ez fájt neki. Egy kicsit lebiggyesztette a száját. Atyáskodóan éneklős hangon folytattam:

– Kíváncsi vagyok, mit mondott neked. „Szépen csináltad, kisfiam, rég nem láttam ilyen ügyes kis varázslócskát. Mondd csak, nincs kedved megidézni egy félelmetes erejű dzsinnt? Van? No hát akkor, mire várunk? Meg is tréfálhatnánk valakit. Ellopjuk az amulettjét…”

A kölyök felnevetett. Ez váratlanul ért. Dühkitörésre vagy esetleg rettenetre számítottam. De nem, ő nevetett.

Még egyszer megforgatta az amulettet, azután visszatette az edénybe. Ez is meglepő fordulat volt. A kampós bottal kitolta az edényt a körből, vissza az eredeti helyére.

– Mit csinálsz?

– Visszaadom.

– Nekem ugyan nem kell.

23 Naná, úgy, hogy végzek veled, mielőtt ideérnek.

– Vedd magadhoz!

Eszemben sem volt szópárbajt vívni egy tizenkét éves kölyökkel, már csak azért sem, mert a hatalmában voltam, így hát kinyúltam a körömből, és magamhoz vettem az amulettet.

– Na és most mi van? Ha Simon Lovelace beállít, nem fogok összeveszni vele. Rámosolygok és visszaadom az amulettjét. Azután megmutatom neki, melyik függöny mögött reszketsz.

– Várj!

A kölyök elővett valami fényeset terjedelmes köpenye egyik belső zsebéből. Említettem már, hogy a köpenye kábé három számmal nagyobb volt a kelleténél? Egykor nyilván egy igen gondatlan mágusé lehetett, mert bár rengeteg helyen megfoltozták, így is tele volt tűz, vér és karmok könnyen azonosítható nyomaival. A köpenyéhez hasonló sorsot kívántam a kölyöknek is.

Bal kezében most egy csiszolt rézből készült látólemezt tartott. Néhányszor áthúzta felette jobbját, majd várakozó figyelemmel nézte a tükörsima fémet. A lemezben lakozó fogoly kobold egykettőre jelentkezett is. Homályos kép bontakozott ki a lemezen; a fiú alaposan megszemlélte. Én túl messze voltam, nem láthattam a képet, viszont amíg a kölyök mással foglalkozott, zavartalanul körülnézhettem.

A szobája… Utalást kerestem arra, ki lehet a fiú. Esetleg egy neki címzett levelet, egy hímzett monogramot a köpenyén. Mindkét dolog bejött már korábban. Természetesen nem a születésekor kapott nevet kerestem – nem is reméltem, hogy azt itt és most megtudom –, kezdetnek elég lett volna a hivatalos neve is24. De nem volt szerencsém. A szoba legintimebb, így legárulkodóbb részét, az íróasztalt vastag fekete lepellel takarták le. A sarokban álló szekrény zárva volt, a komód ugyancsak. A gyertyaerdőben friss virágokkal teli, repedt üvegváza állt – ez kakukktojásként hatott. Úgy sejtettem, a virágot nem a kölyök tette oda – valaki tehát szereti őt.

A kölyök elhúzta a kezét a látóüveg fölött, s annak felszíne elsötétült. Zsebre tette a lemezt, majd hirtelen felkapta a fejét, és rám nézett. Ajaj, most jön a feketeleves.

– Bartimaeus – kezdte – megparancsolom, hogy vidd el a szamarkandi amulettet Arthur Underwood varázsló mágikus raktárába; rejts el úgy, hogy ne találjon rá, s ezt titokban végezd el, hogy se ember, se szellem, se ezen a síkon, se a többin ne lásson se érkezni, se távozni; továbbá megparancsolom, hogy utána késlekedés nélkül, nesztelenül és észrevétlenül térj vissza hozzám újabb utasításért.

Mire befejezte, egészen kék volt az arca, mivel az egészet egy szuszra mondta e125. Szúrós szemmel néztem rá kőszemöldököm alól.

– Jól van. Hol lakik az a szerencsétlen mágus? A kölyök szája leheletfinom mosolyra húzódott.

– Ebben a házban.

24 Minden varázslónak két neve van: a hivatalos és a születésekor kapott. Az utóbbi, melyet a szülei adnak

neki, szorosan kapcsolódik legmélyebb valójához, így nagy erő forrása s egyben sebezhető pont is.

A mágusok igyekeznek titokban tartani eredeti nevüket, mert ha az ellenség megtudja, általa hatalmat

nyerhet felettük – mint ahogy a varázsló is csak akkor tud megidézni egy dzsinnt, ha ismeri az igazi

nevét. A mágusok tehát féltve őrzik eredeti nevük titkát s nagykorúvá válásuktól hivatalos nevet

használnak helyette. A varázsló hivatalos nevét ismerni is hasznos dolog – de az eredetit megtudni

az igazi.

25 Ez igencsak tanácsos, ha egy magamfajta csiszolt intelligenciájú lénnyel van dolga az emberfiának.

A levegővételt gyakran lehet pontként értelmezni, amitől megváltozik a parancs jelentése, vagy az

egész értelmetlenné válik. Ha félreértelmezhetünk valamit, és ez javunkra válik, akkor természetesen

megtesszük.

11

Ebben a házban… Ezen most tényleg meglepődtem.

– Bemártod a mesteredet? Nem szép dolog.

– Nem mártom be. Csak biztonságban akarom tudni az amulettet. Az őrzött raktárban senki nem fogja megtalálni. – Szünetet tartott. – És ha mégis…

– Akkor te mosod kezeidet Tipikus varázsló trükk. Gyorsabban tanulsz, mint a többi kölyök.

– Senki nem fogja megtalálni.

– Gondolod? Hát majd kiderül.

Nem cseveghettem vele napestig, bűbájba burkoltam hát az amulettet – így átmenetileg összezsugorodott és lógó pókhálónak tűnt –, aztán leereszkedtem a padló egy lyukán át, páraalakban átszűrődtem a födémen, majd pókká változva óvatosan kikukucskáltam a lenti mennyezet repedéséből. Egy üres fürdőszobában találtam magam. Az ajtó nyitva volt; nyolc lábamat fürgén szedve elindultam lefelé a falon. Menet közben a kölyök pimaszságára gondoltam, és rosszallóan ingattam rágóimat.

Egy másik mágust csőbe húzni szokásos dolog volt, mondhatni mindennapos26. A saját mesterünket hátba támadni viszont cseppet sem volt szokásos, s egy tizenkét éves varázslópalántától egyenesen példátlan akciónak minősült. A mágusok nevetséges rendszerességgel kapnak hajba, de csak felnőttkorukban, nem zöldfülű tanoncként.

Honnan tudhattam, hogy az illető varázsló a kölyök mestere? Nos, nem volt más magyarázat, hacsak a mágusok nem szakítottak a régi gyakorlattal, és nem járatják tanoncaikat közös iskolákba (amit felettébb valószínűtlennek tartottam). A varázslók aszott kis szívükben dédelgetik tudásukat, úgy őrzik a belőle fakadó erőt, akár fösvény az aranyát, s csak a legnagyobb óvatossággal adják tovább. A méd mágusok kora óta a tanulók mentoruk házában laknak – minden mesterre egy tanítvány jut –, s a legnagyobb titoktartás mellett folytatják tanulmányaikat. A babiloni templomtól a piramisig, a szent tölgyfától a felhőkarcolókig mindenütt így volt ez – négyezer éve, változatlanul.

Summa summarum: úgy tűnt, ez a hálátlan gyerek, hogy saját bőrét mentse, kész volt ártatlan mesterére zúdítani egy nagyhatalmú mágus bosszúját. Elismeréssel kellett adóznom neki. Bár nyilván összejátszott egy felnőttel – feltehetőleg mestere egyik ellenségével –, egy ilyen tejfelesszájú gyerektől ez akkor is igen agyafúrt terv volt.

Nyolc lábamon kilopóztam az ajtón. És megláttam a mestert.

Nem hallottam még erről az Arthur Underwood nevű mágusról. Feltételeztem hát, hogy szemfényvesztő hókuszpókuszok kisstílű zsonglőré, aki sose merte megzavarni egy magamfajta felsőbbrendű lény nyugalmát. És valóban, ahogy elhaladt alattam a fürdőszobába menet (ahonnan ezek szerint épp jókor jöttem ki), igazolva éreztem gyanúmat, hogy egy másodvonalbeli senkivel van dolgom.

26 A varázslóké a legalattomosabb, legirigyebb, leg kétszínűbb embercsoport a földön. Imádják a hatalmat és annak fitogtatását s szüntelenül keresik az alkalmat riválisaik hátbatámadására. Becslésem szerint a szellemidézések nagyjából nyolcvan százaléka egy másik mágus elleni akcióval vagy távadásának kivédésével függ össze. A szellemek konfliktusai ezzel szemben szinte soha nem személyes indíttatásúak már csak azért sem mert nem miattunk kerül sor rájuk. Például pillanatnyilag nem gyűlöltem különösebben Fakarlt. Igaz, utáltam őt, de nem jobban mint utolsó találkozásunk előtt. Kölcsönös ellenszenvünk kialakulása sok száz évig, sőt, évezredig tartott. A varázslók kedvtelésből civakodnak, nekünk az ilyesmi igen megterhelő.

Ennek biztos jele volt, hogy rendelkezett mindazon külső jegyekkel, amelyeket az emberek a nagy varázslókhoz kapcsolnak: hamuszínű, fésületlen bozontja volt, hosszú, piszkosfehér hajóorrként előremeredő szakálla és kivételesen bozontos szemöldöke27.

El tudtam képzelni, ahogy bő, lebegő bársonykabátban, varázslósan lengő lobonccal rója London utcáit Valószínűleg aranymarkolatú sétabotja is van. Igen, azzal tényleg tökéletes lenne a jelmeze, emberünk elérné a kívánt hatást Nem úgy, mint most, pizsamában, férfiasságát vakargatva, összehajtott újsággal a hóna alatt

– Martha! – kiáltotta a mágus, mielőtt becsukta maga mögött a fürdőszoba ajtaját

Alacsony, gömbölyű nő lépett ki a hálószobából. Szerencsére felöltözve.

– Tessék, drágám.

– Mintha azt mondtad volna, hogy tegnap kitakarított az a nő.

– Igen, drágám. Miért?

– Mert egy szennyes pókháló lóg a plafon közepén, rajta egy undok, nagy pókkal. Förtelmes. El kellene bocsátani azt a takarítónőt.

– Jaj, látom. Rémes. Persze, drágám, beszélek a fejével. A pókhálót pedig mindjárt leszedem.

A nagy mágus mordult egyet, és becsukta az ajtót. A nő elnézően megcsóválta a fejét, és dudorászva lement a lépcsőn. A „förtelmes” pók két lábával goromba gesztust tett, majd folytatta útját a plafonon, maga után húzva hálóját

Percekig tartó futkosás után végre megtaláltam a dolgozószoba ajtaját, mely egy rövid lépcsősor aljában rejtőzött. Megálltam. Az ajtót ötágú csillag képét mutató ártás védte a betolakodóktól. Semmi különös: a csillag látszólag kopott, vörös festékből áll, de ha az óvatlan besurranó kinyitja az ajtót, a „festék” nyomban felfedi igazi alakját: cikázó tűzvillámmá változik.

Tudom, ez jól hangzik, de valójában primitív megoldás. A kíváncsiskodó szobalányt talán meg lehet ijeszteni vele, de Bartimaeust nem. Pajzsot vontam magam köré, apró lábammal megérintettem az ajtó alját, majd nyomban hátraugrottam.

Az ötágú csillagot alkotó piros vonalakban vékony narancsszín csíkok tűntek fel. A csíkok egy másodpercig körbe–körbe szaladgáltak a vonalak mentén, azután lángcsóva lövellt ki a csillag felső hegyéből, hogy a mennyezetről visszapattanva egyenesen felém száguldjon.

Felkészültem rá, hogy a láng a pajzsomba csapódik, de erre nem került sor. A lövedék elvétett engem, és a magammal vonszolt pókhálót érte. Az pedig mintha szalmaszálon szippantotta volna magába a tüzet: a láng eltűnt, a pókháló pedig sértetlen és hideg maradt.

Meglepetten néztem körül. A dolgozószoba ajtaján a csillag szénfeketén sötétlett – de kisvártatva lassan pirosodni kezdett, ahogy az ártás újratöltötte magát, felkészülve a következő betolakodóra.

Egyszerre rádöbbentem, mi történt. Világos volt mint a nap. A szamarkandi amulett azt tette, amit egy amulettnek tennie kell: megvédte viselőjét28. Mégpedig nem is rosszul. Teljesen elnyelte az ártást és meg se kottyant neki. Köszönöm szépen, amulett. Megszüntettem a pajzsot, és átpréseltem magam Underwood dolgozószobájának ajtaja alatt

27 A jelentéktelen varázslók kínosan ügyelnek rá, hogy megfeleljenek ennek a sztereotip képnek. A valóban nagy hatalmú mágusok ellenben szeretnek úgy kinézni, mint egy közönséges könyvelő.

28 Az amulettek védelmező bűbájok: elhárítják a támadásokat. Passzív tárgyak, s bár mindenfajta veszélyes varázst képesek elnyelni vagy eltéríteni, tulajdonosuk nem tudja aktívan irányítani őket. Ilyenformán épp ellentétei a talizmánoknak, amelyek a tulajdonos igényei szerint felhasználható, aktív mágikus erővel rendelkeznek. A lópatkó például ( primitív ) amulett, a hétmérföldes csizma viszont egyfajta talizmán.

Odabent egyik síkon sem láttam semmilyen további csapdát, ami újabb jele volt annak, hogy a ház ura egy nagy senki. (Felidéztem Simon Lovelace házának összetett védelmi rendszerét. Ha a kölyök azt hiszi, az amulett biztonságban van mestere „őrizetében”, elég nagy csalódásnak néz elébe.) A szobában rend volt, ha tisztaság nem is, és felfedeztem benne egy lezárt szekrény, amelyről gyanítottam, hogy a mágus kincseit rejti. A kulcslyukon át behatoltam, magam után vonszolva a pókhálót.

Odabent elvégeztem egy gyönge fényárbűbájt. Három üvegpolcon szánalmas varázskacatok gyűjteménye sorakozott. Ennek fényében Underwood másodvonalbeliként való besorolása egyenesen bóknak tűnt. Majdhogynem megsajnáltam a vén kontárt – reméltem, hogy végzete megkíméli a Simon Lovelace–szel való találkozástól.

A szekrény hátuljában volt egy portól megszürkült csőrű és tollú, jávai madártotem. Underwood a jelek szerint sosem használta. Áthúztam a pókhálót egy cigánybuksza és egy VII. Edward–korabeli nyúlláb között, s bedugtam a totem mögé. Jól van. Itt senki nem fogja megtalálni, hacsak nem kutat utána. Végezetül levettem róla a bűbájt, hogy visszanyerje az amulett méretét és alakját.

Ezzel elvégzettnek tekinthettem feladatomat. Már csak vissza kellett térnem a fiúhoz. Simán elhagytam a szekrényt majd a dolgozószobát, és már szaladtam is padlás iránt.

Ekkor kezdett érdekessé válni a dolog.

Már a lépcső fölötti lejtős mennyezeten jártam, mikor a fiú váratlanul elhaladt alattam – lefelé ment, a mágus feleségének nyomában, és roppant bosszúsnak tűnt. Nyilván kiparancsolták őt a szobájából.

Nyomban felélénkültem. Kutyaszorítóba került, s lerítt az arcáról, hogy ezzel ő is tisztában van. Tudta, hogy szabadon kószálok, méghozzá valahol a közelben. Tudta, hogy visszajövök, hisz ő maga parancsolta, hogy „nesztelenül és észrevétlenül” térjek vissza hozzá „újabb utasításért”. Tudta, hogy ennél fogva talán e percben is követem őt, lesek és fülelek, gyűjtöm az információkat, s ő nem tehet semmit ellene, amíg vissza nem megy a szobájába, és bele nem lép a pentagramba.

Röviden: nem volt ura a helyzetnek, ami egy mágus esetében igencsak veszélyes állapot.

Visszafordultam, és mohó kíváncsisággal eredtem a nyomukba. Az utasításhoz híven nesztelenül és láthatatlanul követtem őket.

A nő egy földszinti ajtóhoz vezette a fiút.

– Odabent van, csillagom – mondta.

– Értem – felelte a fiú. Hangja csüggedten csengett, amit kimondottan jólesően hallgattam.

Bementek, előbb a nő, aztán a kölyök. Az ajtó olyan gyorsan csukódott be utánuk, hogy csak villámgyors pókfonál hintázás sorozattal tudtam beslisszolni a résen. Parádés akrobatamutatvány volt – bár látta volna valaki. De nem. Nesztelenül és észrevétlenül mozogtam, ahogy kell.

Félhomályba burkolózó ebédlőben voltunk. Arthur Underwood, a varázsló egymagában ült egy fényes fekete asztal végében, előtte csésze és ezüst kávéskanna. Érdeklődését még mindig az újság kötötte le, amely most félbehajtva feküdt az asztalon. Mikor a nő és a fiú belépett felemelte és kinyitotta az újságot. Zizegősen lapozott egyet, majd megint félbehajtotta a lapot. Közben egy pillanatra se nézett fel.

A nő megállt az asztal mellett.

– Arthur! Itt van Nathaniel – szólt.

A pók előzőleg behátrált az ajtó fölötti sötét sarokba. Mozdulatlanná meredt, pókszokás szerint. Belül azonban remegett a diadalittas örömtől.

Nathaniel…! Tehát Nathanielnek hívják…! Remek. Jobb kezdet nem is kell.

Abban az élvezetben volt részem, hogy összerezzenni láttam a fiút. A tekintete jobbra–balra röppent a helyiségben, nyilván utánam kutatott.

A varázsló nem adta jelét, hogy hallotta volna a hozzá intézett szavakat, továbbra is az újságjába mélyedt. A feleség hozzálátott, hogy megigazítsa a kandallópárkányon álló vázába helyezett, nyamvadt szárazvirág–csokrot Száraz virág a férjnek, friss a tanoncnak – roppant érdekes…

Underwood megint széthajtotta az újságot, lapozott, megrázta a lapot, és folytatta az olvasást. A fiú csak állt és várt. Most, hogy kiszabadultam a körből, s így nem álltam a kölyök közvetlen fennhatósága alatt, lehetőségem volt alaposabban szemügyre venni őt. Rongyos kaftánját (természetesen) levette, most normális szürke nadrág és pulóver volt rajra. Hátrafésült haja nedvesen fénylett, hóna alatt papírnyalábot szorongatott. Ügy állt ott, mint a néma belenyugvás szobra.

Nem volt semmilyen különös ismertetőjegye – se szemölcse, se sebhelye, se veleszületett rendellenessége. Haja fekete volt, egyenes szálú, az arca kissé beesett, és kimondottan sápadt. A felületes szemlélő jellegtelen gyerekembert láthatott benne, de az én alaposabb és elfogultabb pillantásom egyéb dolgokat is észrevett: a ravasz és számító tekintetet, a papírnyalábon türelmetlenül doboló ujjakat, és mindenekelőtt az igen jól kontrollált arcot, amely finom izommozgások révén mindig azt a kifejezést vette fel, amit épp elvártak tőle. Pillanatnyilag mestere iránti alázatot, egyszersmind feszült figyelmet tükrözött, ami nyilván legyezgette a vén kókler hiúságát. Ugyanakkor a fiú tekintete szüntelenül a helyiséget pásztázta, engem keresett.

Megkönnyítettem a dolgát. Mikor felém nézett, tettem néhány lépést a falon, integettem egy–két pár lábammal, és vidáman megriszáltam a potrohomat. A kölyök nyomban észrevett – még jobban elsápadt, és az ajkába harapott. De hiába, ha nem akart lebukni, nem tehetett semmit.

Még javában táncoltam, mikor Underwood ingerülten mordult egyet, és visszakézből ráütött az újságra.

– Nézd meg, Martha! – szólt –, Makepeace megint megtölti a színházakat a keleti badarságaival. Arábia hattyúi… Micsoda szentimentális marhaság lehet! Mégis január végéig eladták az összes jegyet elővételben! Felfoghatatlan.

– Nincs már jegy? Jaj, Arthur, pedig úgy szerettem volna megnézni…

– És, idézem: …amelyben egy jámbor misszionárius leányzó beleszeret egy kreol bőrű dzsinnbe… Ez nem csak hogy romantikus sületlenség, de egyenesen veszélyes is! Félretájékoztatja az embereket.

– Jaj, Arthur…!

– Te épp elég dzsinnt láttál, Martha. Találkoztál olyannal, amelyiknek „a fekete szeme láttán elolvad a szív”? Legfeljebb az arc olvad el.

– Teljesen igazad van, Arthur.

– Makepeace észhez térhetne végre. Ez botrányos. A körmére koppintanék, ne félj, ha nem lenne úgy összemelegedve a miniszterelnökkel.

– Hogyne, drágám. Kérsz még kávét?

– Nem. A miniszterelnöknek is inkább segítenie kellene a belső elhárítást, ahelyett hogy folyton társasági életet élne. További négy lopás, Martha, további négy lopás történt csak az elmúlt héten. És nagyon is értékes dolgok tűntek el. Ebek harmincadjára jut ez az ország, én mondom neked. – Miközben ezt elharsogta, Underwood fél kézzel megemelte bajszát, és szakértő mozdulattal aládugta csészéje peremét. Hosszan és hangosan ivott. – Ez már kihűlt, Martha. Kérlek, hozz frisset.

A feleség készséggel engedelmeskedett. Miután kiment a szobából, a mágus félredobta az újságot, és végre kegyeskedett észrevenni tanítványát.

– No. Hát itt vagy.

A kölyöknek idegessége ellenére nem remegett a hangja.

– Igen. Hívatott, uram?

– Úgy van, hívattalak. Nos, beszéltem a tanáraiddal, és Mr. Sindra kivételével mind elégedetten nyilatkoztak rólad. – Felemelte a kezét, hogy elejét vegye a fiú kötelességszerű hálálkodásának. – Isten tudja, nem érdemled meg azután, amit tavaly műveltél. De el kell ismerni, hogy eltekintve néhány hiányosságtól, melyekre ismételten felhívtam a figyelmedet, elértél némi haladást a legfontosabb tantételek elsajátítása terén. Ezért… – Hatásszünet. – —úgy ítélem meg, hogy ideje elvégezned első szellemidézésedet.

Az utolsó mondatot lassan, tagoltan zengte el, nyilván hogy borzongással töltse el a fiút. Csakhogy Nathaniel, ahogy most kaján örömmel neveztem, alig figyelt rá. Pillanatnyilag egy pókon járt az esze.

Underwood félreértette feszengését, és parancsolóan megkopogtatta az asztalt.

– Figyelj rám, kölyök! Ha a szellemidézés gondolatától is megrettensz, sose lesz belőled varázsló. A felkészült mágus semmitől se fél. Megértetted?

A kölyök összeszedte magát, és mesterére összpontosította figyelmét.

– Igen, uram. Természetesen.

– Egyébként is… Végig ott leszek melletted, egy másik körben. Szükség esetén tucatnyi védőbűbáj és rengeteg rozmaring áll rendelkezésünkre. Első alkalommal egy alacsonyrendű démont, egy varangymanót29 szólítunk. Ha sikeresen veszed az akadályt, egy penészkével 30 folytatjuk.

A varázsló szellemi tunyaságát jelzi, hogy nem vette észre a kölyök szemében felvillanó megvetést. Csupán a tettettet buzgó választ hallotta meg:

– Értem, uram. Nagyon örülök a lehetőségnek, uram.

– Helyes. Megjött a lencséd?

– Igen, uram, a múlt héten.

– Jól van. Akkor már csak egy dolog van hátra, éspedig…

– Ez az ajtó volt, uram?

– Hogy merészelsz a szavamba vágni!? A másik dolgunk, amire nem kerül sor, ha még egyszer szemtelenül viselkedsz, a hivatalos neved kiválasztása. Ma délután végezzük el. Ebéd után hozd be a Loew–féle Névalmanachot a könyvtárba! Együtt választunk belőle nevet neked.

– Igenis, uram.

A fiú szemlátomást magába roskadt, szavait alig lehetett érteni. Nem kellett, hogy lásson a hálómon ahhoz, hogy tudja: mindent hallottam és megértettem.

A Nathaniel nem a hivatalos neve volt, hanem az igazi! A kis ostoba megidézett engem, mielőtt örök feledésre kárhoztatta volna a szüleitől kapott nevet. És én megtudtam a titkát! Underwood fészkelődni kezdett a székén.

– Mire vársz, kölyök? Ne töltsd ácsorgással a drága időt! Ebédig még több órát tanulhatsz. Gyerünk, indulj!!

– Igenis, uram. Köszönöm.

A fiú csüggedten elindult az ajtó felé. Jómagam kéjesen összecsattintottam rágóimat, és nyolclábú ollózással kombinált hátra szaltóval követtem őt.

Most már volt fogásom rajta. Az esélyek kiegyenlítettebbek lettek. O is tudta az én nevem, én is tudtam az övét. Mögötte hat év tapasztalata állt, mögöttem ötezer tízé. Ilyen alapokra már lehetett építeni.

Követtem a kölyköt felfelé a lépcsőn. Csigalassúsággal vonszolta magát, nyilván hogy húzza az időt.

Gyerünk már, gyerünk! Állj vissza a pentagramodba! Előreszaladtam, hisz alig vártam, hogy elkezdődjék a párbaj.

Bizony, kölyök, most a pók viszi a puskát!

29 Varangymanó : unalmas kis lény, mely megjelenését és viselkedését tekintve is egy szellemileg elmaradt béka benyomását kelti.

30 Penészke : ha lehet még a varangymanónál is unalmasabb szerzet.

Nathaniel

12

Egy nyári napon, mikor Nathaniel tízéves volt, tanárnőjével a kerti kőpadon ültek, és a falon túli vadgesztenyefát rajzolták. A vörös téglák napfényben fürödtek. A fal tetején ott gubbasztott egy szürke–fehér mintás macska, s a farkát lengette lustán. Egy lenge fuvallat megremegtette a fa leveleit, és finom illatot hozott a rododendronbokrok felől. A villámot markoló férfi szobrán csak úgy ragyogott a moha a sárga napsugaraktól. A fűben rovarok zümmögtek.

Ez volt az a nap, amikor minden megváltozott – Türelem, Nathaniel.

– Ezt már olyan sokszor mondta, Miss. Lutyens.

– És biztos nagyon sokszor fogom még mondani. Nyughatatlan vagy, ez a legnagyobb hibád.

Nathaniel ingerült mozdulatokkal besatírozott egy árnyékos foltot.

– De hát olyan bosszantó! – fakadt ki. – Soha semmit nem enged kipróbálnom! Csak a gyertyákat meg a füstölőket állíthatom fel. Csupa olyan dolgot csinálok, ami már csukott szemmel és fejen állva is menne! Még csak nem is szólhatok a démonokhoz!

– És ez így is van rendjén – jelentette ki szigorúan Miss Lutyens. – Ne feledd, finom árnyalást szeretnék látni, nem éles vonalakat.

– Nevetséges. – Nathaniel elfintorodott. – Fogalma sincs róla, mire lennék képes. Elolvastam az összes könyvét, és…

– Az őszeset?

– Hát, az őszeset, ami a kisebbik polcon van. Azt mondta, annyi elég nekem tizenkét éves koromig. És még tizenegy sem vagyok. Megtanultam a vezérlőszavakat, tudnék parancsot adni egy dzsinnek, ha megidézne nekem egyet. De még csak azt sem engedi, hogy megpróbáljam!

– Nem is tudom, mi a visszatetszőbb, Nathaniel – a kérkedésed vagy a zsémbes türelmetlenséged. Ne azon mérgelődj, hogy mi mindent nem kaptál még meg, hanem örülj annak, ami már a tied. Itt van például ez a kert. Én nagyon örülök neki, hogy azt kérted, tartsuk itt a mai órát.

– Mindig kijövök ide, ha van rá időm. Itt jól tudok gondolkodni.

– Azt nem csodálom. Békés, nyugodt hely… Kevés ilyen van Londonban, úgyhogy hálás lehetsz érte.

– O a társaságom itt. – Nathaniel a szoborra mutatott. – Kedvelem őt, pedig nem is tudom, hogy kicsoda.

– O? – Miss Lutyens épp csak felpillantott, aztán folytatta a rajzolást. – Én tudom, ki ő. Gladstone.

– Kicsoda?

– Gladstone. Biztos hallottál róla. Mr. Purcell nem tanít neked újabb kori történelmet?

– Kortárs politikával foglalkoztunk.

– Gladstone nem kortárs. Több mint száz éve halt meg. Nagy hős volt a maga korában. Több ezer szobrot állítottak neki országszerte. A te szempontodból nézve meg is érdemelte. Sokat köszönhetsz neki.

– Miért? – értetlenkedett Nathaniel.

– O volt minden idők legnagyobb hatalmú varázsló miniszterelnöke. Harminc évig volt hatalmon a Viktória–korban, s ő vonta kormányellenőrzés alá a pártoskodó varázsló klánokat. Biztos hallottál a párbajról, amit Disraeli mágussal vívott a Westminster Greenen. Nem? Menj el, nézd meg. Az égésnyomok a mai napig láthatók. Gladstone híres volt az energikusságáról és a hihetetlen kitartásáról. Soha nem adta fel a harcot, még kilátástalannak tűnő helyzetekben sem.

– Nahát! – Nathaniel a mohaburok alatt rejtőző, szigorú arcra meredt. A kőkéz könnyedén, magabiztosan, hajításra készen tartotta a villámot.

– Miért kellett megvívnia azt a párbajt, Miss Lutyens?

– Ha jól emlékszem, Disraeli sértő megjegyzést tett Gladstone egyik hölgybarátjára. Ezzel nagy hibát követett el. Gladstone nem tűrte, hogy az ő vagy a barátai becsületébe gázoljanak. Félelmetes ereje volt, és bárkit ki mert hívni, aki megsértette.

A tanárnő lefújta a grafitport rajzlapjáról, és a fény felé tartva megszemlélte művét.

– Elsősorban Gladstone erőfeszítéseinek köszönhetjük, hogy London a mágia nagyhatalmává vált. Az ő idejében még Prága volt a világ legerősebb városa, pedig már rég túl volt a fénykorán. Leromlott, dekadenciába süllyedt. Gladstone új ideálokkal, új tervekkel állt elő. Megszerzett bizonyos ereklyéket, s azokkal sok külföldi varázslót idecsábított. London felkapott hely lett. És még most is az, ennek minden előnyével és hátrányával. Mint mondtam, hálás lehetsz a sorsnak.

Nathaniel ránézett a nőre.

– Miért mondja, hogy ennek minden előnyével és hátrányával? Milyen hátrányokra gondol?

Miss Lutyens összecsücsörítette ajkát.

–A jelenlegi rendszer roppantul kedvez a mágusoknak és azon szerencsés keveseknek, akik szoros kapcsolatban állnak velük. Az összes többi embernek annál kevésbé. No de lássuk, hogy haladsz a munkáddal.

Volt valami a nő hangjában, ami felháborította Nathanielt. Eszébe ötlöttek Mr. Purcell sokat hallott szavai.

– Ne beszéljen így a kormányról! – csattant fel. – Mágusok nélkül hazánk védtelen lenne! Közemberek gyakorolnák a hatalmat, és egykettőre széthullana az ország. A varázslók az életüket adják hazánk biztonságáért! Ezt ne feledje, Miss Lutyens!

Nathaniel maga is elcsodálkozott kifakadásán.

– Biztos vagyok benne, hogy felnőttkorodban te is sok áldozatot hozol majd a hazáért, Nathaniel. – Miss Lutyens hangja élesebben csengett a szokottnál. – De tény, hogy nem minden országban élnek mágusok, és nem egy nép igen jól elboldogul nélkülük.

– Úgy látom, nagyon tájékozott ezekben a dolgokban.

– Ahhoz képest, hogy szürke kis rajztanár vagyok? Mintha csodálkozást éreztem volna a hangodban.

– Végül is maga csak egy közember… – Nathaniel elvörösödött. – Bocsánat, nem úgy értettem…

– Ahogy mondod – vágta rá a tanárnő. – Közember vagyok. De közlöm veled, hogy a varázslók nem a tudás kizárólagos letéteményesei. Szó sincs róla. Egyébként is a tudás és az értelem két igencsak különböző dolog. Erre egyszer majd te is rá fogsz jönni.

Ezután néhány percig némán hajoltak rajzaik fölé. A fal tetején ülő macska lustán egy köröző darázs felé kapott. Végül Nathaniel törte meg a csendet

– Maga nem szeretett volna varázsló lenni, Miss Lutyens? – kérdezte halkan.

A tanárnő kurtán felnevetett.

– Nem volt részem a megtisztelő lehetőségben – felelte. – Nem, én egyszerű rajztanár vagyok, és nem is akarok más lenni.

Nathaniel újra próbálkozott.

– Mit csinál, amikor nincs itt? Mármint amikor nincs velem.

– Olyankor más tanítványaimnál vagyok Mit gondoltál? Hogy hazamegyek a lábamat lógatni? Nem, Mr. Underwood sajnos nem fizet nekem eleget a láblógatáshoz. Dolgoznom kell.

– Értem. – Nathanielnek mindeddig meg se fordult a fejében, hogy Miss Lutyensnek más tanítványai is lehetnek. Ettől az információtól valamiért összerándult a gyomra.

Miss Lutyens talán megérezte ezt, mert mikor rövid hallgatás után újra megszólalt, hangja már nem csengett olyan fagyosan.

– Megjegyzem, nagyon élvezem a veled töltött időt. A munkahetem legszebb órái közé tartoznak ezek. Kellemes a társaságod, annak ellenére, hogy kicsit hebehurgya vagy, és azt hiszed, mindent jobban tudsz. Úgyhogy fel a fejjel, és mutasd, mi lett abból a fából.

Ezután néhány percig a rajz volt a téma. Utána a beszélgetés visszatért szokásos, békés medrébe, de nem sokkal később az órát félbeszakította a kipirult arccal érkező Mrs. Underwood.

– Nathaniel! – kiáltotta az asszony. – Hát itt vagy!

Miss Lutyens és Nathaniel tisztelettudóan felálltak.

– Tűvé tettem érted a házat – folytatta Mrs. Underwood zihálva. – Azt hittem, a tanulószobában vagytok…

– Ne haragudjon, Mrs. Underwood – szabadkozott Miss Lutyens. – De olyan szép az idő…

– Jaj, nem baj, nem baj. Csak a férjem sürgősen hívatja Nathanielt. Vendégei vannak, és szeretné bemutatni őt nekik.

– Na látod – jegyezte meg halkan Miss Lutyens, miközben a ház felé siettek. – Nem igaz, hogy Mr. Underwood semmibe vesz téged. Nagyon elégedett lehet veled, ha be akar mutatni a varázsló kollégáinak. Dicsekedni fog veled!

Nathaniel erőtlenül elmosolyodott, de nem felelt. Émelygős lámpaláz fogta el a gondolattól, hogy varázslók színe elé kerül. Az Underwood házban töltött évei során egyszer sem engedték meg neki, hogy találkozzon mestere kollégáival, akik időről időre tiszteletüket tették Arthur Underwoodnál. Olyankor őt mindig beparancsolták a szobájába, vagy valamelyik tanára gondjaira bízták. Ez most új és izgalmas, ugyanakkor eléggé rémisztő fejlemény volt. Nathaniel úgy képzelte, hogy mestere szobája tele van magas, komor, erőt és hatalmat sugárzó férfiakkal, akik mind őt méregetik majd meredő szakálluk és suhogó köpönyegük fölött. A gondolatra megremegett a térde a félelemtől.

–A fogadószobában vannak – mondta Mrs. Underwood, mikor a konyhába értek. – Hadd lássalak… – Az asszony megnedvesítette ujját, és gyorsan letörölt egy grafitfoltot Nathaniel halántékáról. – Jól van, csinos vagy. Na eredj, menj be!

A helyiség valóban tele volt – ebben jól tippelt Nathaniel. Testek melege, teaillat és erőltetetten udvarias társalgás töltötte be. De mire Nathaniel becsukta maga után az ajtót, és odaevickélt az egyetlen szabad helyre, egy díszes tálalószekrény mellé, addigra a félelmetes és tiszteletet parancsoló férfiak társaságáról alkotott víziója már rég semmivé foszlott.

A vendégekre a legkevésbé se illettek ezek a jelzők.

A helyiségben egyetlen árva köpönyeg se volt. Szakállból jó néhány akadt, de pompájukban meg se közelítették mesteréét. A férfiak többsége iszapszínű öltönyt és még iszap színűbb nyakkendőt viselt – csak kevesen vettek fel olyan merész kiegészítőket, mint egy szürke mellény vagy egy kilógó zsebkendő. Valamennyi vendég fényes, fekete cipőben volt. Egyetlen vendégen sem volt érezhető Gladstone ereje és tartása. Egyesek alacsonyak voltak, mások öregek és savanyú képűek, igen sokan pocakosak. Komolynak tűnő beszélgetéseket folytattak egymással, közben teát szürcsöltek, száraz süteményt majszoltak, és egyikük sem emelte a hangját a szolid mormolás szintje fölé.

Nathanielen határtalan csalódás lett úrrá. Zsebre dugta kezét, és mélyet sóhajtott

A mestere lassan araszolt az álldogálók között, kezet rázott a vendégekkel, és kurta, ugatós nevetést hallatott, valahányszor egy–egy, meggyőződése szerint tréfásnak szánt megjegyzést intéztek hozzá. Mikor megpillantotta Nathanielt, egy fejmozdulattal magához intette őt. Nathaniel átoldalazott egy tálca és valakinek a dudorodó pocakja között, s odalépett mesteréhez.

– Hát ő volna az – recsegte a varázsló, és esetlen mozdulattal Nathaniel vállára tette a kezét. Három férfi nézett le a fiúra. Az egyik öreg volt, ősz hajú s apró ráncokkal borított, vörös arca az aszalt paradicsomra emlékeztetett. A másik középkorú, pocakos, vizenyős szemű illető volt; a bőre hidegnek és nyirkosnak tűnt, akár a lepikkelyezett halé. A harmadik varázsló jóval fiatalabb és csinosabb arcú volt; kerek szemüveget viselt, haját hátrafésülte, s szájában kissé túlméretezett, hófehér fogsor ragyogott. Nathaniel némán viszonozta a három férfi pillantását.

– Külsőre semmi különös – jegyezte meg a nyirkos bőrű férfi, majd szipogott, és lenyelt valamit.

– Nehezen tanul – szólt Mr. Underwood. Még mindig Nathaniel vállát veregette, s ez a céltalan tevékenység a zavaráról árulkodott.

– Lassú a felfogása, mi? – morogta az öreg. Olyan erős akcentussal beszélt, hogy Nathaniel alig értette, mit mond. – Hát igen, vannak ilyenek. Kitartás kell hozzájuk.

– Szokta verni? – kérdezte a halbőrű.

– Ritkán.

– Az hiba. A verés serkenti a memóriát.

– Hány éves vagy, fiam? – kérdezte a fiatal varázsló.

– Tíz, uram – felelte udvariasan Nathaniel. – Novemberben leszek tizen…

– Eltelik még egypár év, mire hasznát veszi, Underwood. – A fiatal mágus úgy vágott Nathaniel szavába, mintha a létezéséről se venne tudomást. – Gondolom, egy vagyont emészt fel.

–A kosztoltatása? Hát igen.

– Biztos annyit eszik, mint egy medve.

– Falánk, igaz? – Az öreg rosszallóan csóválta a fejét. – Hát igen, vannak ilyenek.

Nathaniel alig palástolt méltatlankodással hallgatta a megjegyzéseket.

– Nem vagyok falánk, uram – vetette ellen a lehető legudvariasabb hangon. Az öreg futólag rápillantott, aztán elfordította tekintetét, mintha nem is hallotta volna a megjegyzést. Underwood keze azonban most erőteljesebben ütközött Nathaniel vállához.

– Jól van, kölyök, menj vissza tanulni! – szólt a varázsló. – Eredj!

Nathaniel örömmel távozott volna, de még egy lépést sem tett, mikor a fiatal szemüveges felemelte a kezét.

– Látom, felvágták a nyelved – szólt. – Nem félsz az idősebbektől.

Nathaniel nem felelt.

– Talán bizony azt hiszed, érsz annyit, mint mi.

A mágus könnyed stílusban beszélt, mégis érezhető volt a kérdés éle. Nathaniel nyomban rájött, hogy a csipkelődés céltáblája nem ő, hanem rajta keresztül a mestere. Úgy érezte, felelnie kellene, de a kérdés megzavarta: nem tudta, igennel vagy nemmel válaszoljon–e rá.

A fiatal mágus félreértelmezte hallgatását.

– Olyan nagyra tartja magát, hogy már nem is áll szóba velünk! – fordult társaihoz, akik elvigyorodtak.

A nyirkos bőrű belekuncogott a markába, a vörös képű öreg pedig megcsóválta a fejét és ciccegett.

– Eredj, kölyök! – ismételte Nathaniel mestere.

– Egy pillanat, Underwood – szólt széles mosollyal a fiatal mágus. – Előbb lássuk, mit tud a kis üdvöskéje. Ez szórakoztató lesz. Gyere csak, fiam!

Nathaniel rápillantott mesterére, aki azonban kerülte a tekintetét. Lassan, kelletlenül megfordult hát, és visszatért a csoporthoz. A fiatal varázsló színpadiasan csettintett és pattogós tempóban beszélni kezdett.

– Hány osztályozott szellemtípust ismerünk?

Nathaniel készen állt a válasszal.

– Tizenháromezer–negyvenhatot, uram.

– És hány osztályozatlant?

– Petronius negyvenötezerről beszél, Zavattini negyvennyolcezerről, uram.

– Mi a kartagíniai alcsoport modus apparendije?

– Síró csecsemőkként jelennek meg, uram, vagy a mágus ifjúkori önmagának másaként.

– Hogyan kell megfenyíteni őket?

– Egy dézsa szamártejet kell megitatni velük, uram.

– Hmm. Baziliszkusz megidézésekor milyen óvintézkedések szükségesek?

– Tükrös szemüveget kell viselni, uram. És még két oldalról tükrökkel kell körülvenni a pentagramot, hogy a baziliszkusznak a negyedik irányba kelljen néznie, ahol az írott parancsot találja.

Nathaniel egyre magabiztosabb lett. Az ilyen egyszerű dolgokat már réges–rég emlékezetébe véste; és örömmel látta, hogy precíz válaszai bosszantják a fiatal varázslót. Teljesítménye láttán a nyirkos bőrű is abbahagyta a kuncogást, az öreg mágus pedig, aki félrebillentett fejjel hallgatta őt, egyszer–kétszer bólogatott is. Nathaniel észrevette, hogy mestere somolyog a bajsza alatt. Nehogy azt hidd, hogy ez a te érdemed, gondolta megvetően. Mindezt olvastam. Tőled nem tanultam szinte semmit!

A mágus kérdésfolyama most először elakadt egy másodpercre. A fiatalember elgondolkozott

– Jól van – szólalt meg végül, immár lassabban, élvezettel ejtve ki a szavakat. – Halljuk a hat vezérlőszót. Mind a hatot, bármilyen nyelven.

Arthur Underwood megütközve közbeszólt: – Ugyan már, Simon, hiszen azt még nem tudhatja! – De még a mondat végére sem ért, mikor Nathaniel már válaszra nyitotta a száját. Már egy ideje szemezgetett mestere nagy könyvszekrényéből, s nem egy kötetben találkozott a kérdéses varázsszöveggel.

–Appare, mane, ausculta, se dede, pare, redi – jelenj meg, maradj, figyelmezz, hódolj, engedelmeskedj, térj vissza.

Mikor befejezte, diadalmasan belenézett a fiatal mágus szemébe.

A hallgatóság elismerően mormogott – Mr. Underwood immár leplezetlenül mosolygott, a nyirkos bőrű felvonta szemöldökét, az öreg savanyú képpel, hangtalanul artikulálta: – Bravó. – Nathaniel vizsgáztatója viszont elintézte a dolgot egy könnyed vállrándítással, s olyan fölényes képet vágott, hogy Nathaniel önelégültsége nyomban izzó haraggá változott.

– Látom, egyre alacsonyabbra kerül a mérce – jegyezte meg a fiatal mágus, miközben zsebkendőt vett elő, és letörölt egy képzeletbeli foltot zakója ujjáról. – Már gratulálni kell egy szellemileg elmaradott tanoncnak, ha tud valamit, amit mi az anyatejjel szívtunk magunkba.

– Maga nem tud veszíteni – mondta Nathaniel.

A replikát pillanatnyi dermedt csend követte. Aztán a fiatal mágus parancsszót harsogott, s Nathaniel érezte, hogy egy kicsiny, kemény valami esik a vállára. Láthatatlan kezek belekapaszkodtak a hajába, és kegyetlen erővel hátrarántották a fejét. Nathaniel felkiáltott fájdalmában. Oda akart kapni a fejéhez, de érezte, hogy karjait a törzséhez szorítja egy izomköteg, mely hatalmas nyelv módjára tekeredett teste köré. Nathaniel nem látott mást, csak a plafont. Meztelen nyakát finom ujjak csiklandozták.

Páni rémületében mesteréért kiáltott

Valaki odalépett hozzá – nem Mr. Underwood, hanem a fiatal varázsló.

– Rátarti kis taknyos – szólt szinte suttogva a mágus. – Most mihez kezdesz? Ki tudsz szabadulni? Nem. Milyen meglepő: tehetetlen vagy. Ismersz néhány szót, de nem tudsz semmit. Ebből talán megtanulod, milyen veszélyes szemtelenkedni, ha túl gyenge vagy hozzá, hogy megvédd magad. És most tűnj el a szemem elől!

Valami belevihogott Nathaniel fülébe, majd egy erőteljes rúgással leugrott válláról. Ugyanabban a pillanatban Nathaniel karja is kiszabadult. Feje előrebukott, szeméből csorgott a könny. A hajhúzás kínjától könnyezett, de attól tartott, azt hiszik majd, hogy gyáva kisfiú módjára sír. Ezért gyorsan megtörölte arcát a ruhája ujjával.

A helyiségben dermedt csend volt. A varázslók félbeszakították beszélgetéseiket, és Nathanielt bámulták. A fiú mesterére nézett, némán kérve védelmét, segítségét, de Arthur Underwood szemében düh izzott – mégpedig Nathaniel iránti düh. A fiú elképedve viszonozta a pillantást, majd sarkon fordult, végigment a folyosón, amit a néma sokaság nyitott neki, és kiment a szobából.

Csendesen becsukta maga után az ajtót, és kifejezéstelen, falfehér arccal elindult felfelé a lépcsőn.

Félúton találkozott a lefelé tartó Mrs. Underwooddal.

– Na, hogy ment, kis drágám? – érdeklődött az asszony. – Kitettél magadért? Valami baj van?

Nathaniel leszegte a fejét szégyenében és fájdalmában. Válasz nélkül el akart menni az asszony mellett, de az utolsó pillanatban mégis megállt.

– Jól ment – felelte. – Mrs. Underwood nem tudja véletlenül, hogy hívják azt a mágust, akinek kerek szemüvege van és nagyon fehér a foga?

Mrs. Underwood összeráncolta a szemöldökét.

– Ha jól sejtem, Simon Lovelace–re gondolsz. Ő a Kereskedelmi Minisztérium alminisztere. Páratlanul szép fogsora van, nem? Azt mondják, igazi ifjú titán. Beszéltél vele?

– Igen.

Nem tudsz semmit – visszhangzott a fejében

– Biztos hogy nincs semmi baj? Olyan sápadt vagy.

– Semmi bajom, Mrs. Underwood. Felmegyek a szobámba.

– Miss Lutyens a tanulószobában vár téged.

Tehetetlen vagy. – hallotta újra

– Akkor odamegyek, Mrs. Underwood.

Nathaniel azonban nem a tanulószobába indult. Lassú, határozott léptekkel besétált mestere laboratóriumába, ahol a napfényben némán sorakoztak a poros palackok, homályos folttá olvadt, ázó tartalmukkal.

Elsétált az ütött–kopott munkaasztal mellett, melyen még ott hevertek az előző nap használt táblázatok.

Túl gyenge vagy hozzá, hogy megvédd magad. – idézte fel magában Lovelace szavait.

Megállt, a kezébe vett egy kis üvegdobozt amiben hat csekény zümmögött.

Majd meglátjuk.

Odalépett egy faliszekrényhez, és kihúzta a fiókját Az annyira meg volt vetemedve, hogy félúton megakadt Nathaniel óvatosan letette az üvegdobozt az asztalra, majd néhány erőteljes rántással teljesen kihúzta a fiókot Abban, egy sor másik szerszám mellett, egy kis kalapács feküdt. Nathaniel kivette, felkapta az üvegdobozt, s a fiókot nyitva hagyva kiment a napsütötte laboratóriumból.

A lépcsőforduló hűvös homályába érve megállt, s magában elismételte a vezérlőszavakat. A hat apró lény most még izgatottabban röpdösött börtönében – az üvegdoboz érezhetően remegett.

Nem tudsz semmit…

A teadélután lassan véget érte. Feltárult a fogadószoba ajtaja, s kilépett rajta a mágusok egy kisebb csoportja. Mr. Underwood a bejárati ajtóhoz kísérte távozó vendégeit Búcsúszavak, udvarias megjegyzések hangzottak el. A lépcsőfordulóban rejtőző, sápadt fiút senki nem vette észre.

A nevet az első három parancsszó után, de még az utolsó előtt kell kimondani. A feladat egyszerű, csak arra vigyázz, hogy ne akadjon meg a nyelved a nehezebb szótagoknál. Nathaniel még egyszer elismételte a szöveget. Hibátlanul ment.

Távozók egy újabb csoportja érkezett a hallba. Nathaniel keze jéghideg volt Ujjai és az üvegdoboz között vékony filmréteget képzett a hideg verejték.

Most a fiatal varázsló és két társa lépett ki a fogadószoba ajtaján. Elénk beszélgetésbe merültek, és jót nevettek a halbőrű egyik megjegyzésén. Ráérősen sétáltak Nathaniel mestere felé, aki az ajtónál várta őket.

Nathaniel megmarkolta a kalapács nyelét, és felemelte a remegő üvegdobozt.

Az öreg varázsló kezet fogott Mr. Underwooddal. A fiatal mágus a sorára várt, s közben türelmetlenül nézegetett az utca felé.

Nathaniel hangosan és érthetően kimondta az első három parancsot, Simon Lovelace nevét, majd a maradék három szót.

Aztán széttörte a dobozt a kalapáccsal.

Csörömpölés, felerősödő zümmögés. Üvegcserepek hullottak a szőnyegre. A csekények kitörtek börtönükből, és fullánkjukat harciasan előreszegezve leröppentek a lépcső mentén.

A varázslóknak felpillantani is alig volt idejük, mikor a kis szellemek már el is érték őket. Három Simon Lovelace arcát vette célba. A mágus felemelte kezét, és intett egyet, mire mindhárom támadója tűzlabdaccsá változott, a falnak ütközött és felrobbant. A másik három lény nem engedelmeskedett a parancsnak. Kettő a nyirkos bőrű varázslót támadta meg; az felordított, hátrálni kezdett, megbotlott a küszöbben, és kizuhant a kerti ösvényre. A csekények bukórepülésbe mentek át, fedetlen bőrfelületet keresve rajta. A mágus vadul csapkodott az arca előtt, de hiába: az apró lények jó pár döfést vittek be, s minden sikeres találatot fájdalmas ordítás jelzett. A hatodik csekény az öreg varázslót nézte ki magának. Az látszólag nem is próbált védekezni, de a kis szellem, mikor már csak centiméterekre volt az öreg arcától, egyszerre lefékezett a levegőben, majd kétségbeesetten menekülni próbált. Fordulás közben elvétette az irányt, s a padlón landolt, Simon Lovelace közelében, aki gondolkodás nélkül beletaposta őt a szőnyegbe.

Arthur Underwood borzadva nézte végig mindezt. Most összeszedte magát, az ajtón kilépve odasietett a virágágyásban fetrengő vendégéhez, és tapsolt egyet. A két harcias csekény dermedten hullott a földre.

Nathaniel ekkor úgy döntött, ideje visszavonulót fújnia.

Gyorsan belopakodott a tanulószobába, ahol valóban ott találta Miss Lutyenst. A tanárnő egy képes újságot olvasgatott, s rámosolygott a belépő Nathanielre.

– Na, milyen volt? Ahhoz képest, hogy még csak délután van, elég emelkedettnek tűnik a hangulat. Ha jól hallottam, még egy pohár is összetört.

Nathaniel nem felelt. Lelki szemei előtt a három repülő lényecskét látta, amint lángolva a falba csapódnak és felrobbannak. Remegni kezdett, de nem tudta, mitől: a félelemtől–e vagy dühös csalódottságában.

Miss Lutyens nyomban felpattant a székről.

– Nathaniel, gyere ide! Mi a baj? Holtsápadt vagy és remegsz!

Átölelte a fiút, hagyva, hogy az a vállára hajtsa a fejét.

Nathaniel behunyta a szemét. Égett az arca; egyszerre izzadt és rázta a hideg. Miss Lutyens beszélt hozzá, de ő képtelen volt válaszolni…

Ekkor kicsapódott a tanulószoba ajtaja.

Simon Lovelace lépett a helyiségbe; szemüvege villogott az ablakon beáradó fényben. Parancsszó harsant, s Nathaniel azon kapta magát, hogy egy láthatatlan erő kitépi Miss Lutyens karjaiból, s a magasba emeli. Egy másodpercig ott lebegett padló és mennyezet között, s ez épp arra volt elég, hogy megpillantsa a Lovelace mögött felsorakozott két másik varázslót, valamint egy negyedik alakot, aki leghátulra szorult: mesterét

Miss Lutyens kiáltott valamit, de a következő pillanatban a testetlen erő megfordította Nathanielt, akinek nyomban a fejébe szökött a vér, s már nem hallott mást, csak tulajdon szívdobogását a fülében.

Ott függött lógó kézzel és lábbal, égnek meredő hátsóval a szőnyeg fölött. Aztán egy láthatatlan husáng rácsapott a fenekére. Nathaniel felkiáltott, és rúgkapálni kezdett. A husáng újra lesújtott, az előzőnél is erősebben. Aztán megint…

A fáradhatatlan fenyítő még javában dolgozott, mikor Nathaniel már abbahagyta a rúgkapálást. Ernyedten lógott, s nem volt már semmi más a tudatában, csupán az égő fajdalom és a mardosó szégyen. Az a tény, hogy Miss Lutyens szeme láttára művelik ezt vele, egyenesen elviselhetetlenné tette számára a büntetést. Meg akart halni, ez volt az egyeden vágya. Mikor végre jött a nagy feketeség, hogy magába szippantsa őt, tiszta szívből örült neki.

A kezek elengedték, de mire teste a padlónak ütközött, már nem volt eszméleténél.

Nathaniel büntetése egy hónapi szobafogság és egy sor megvonás volt. Az első fenyítéssorozat után mestere felfüggesztette beszélő viszonyát vele, és megtiltotta, hogy bárkivel is kapcsolatot tartson – kivételt csupán Mrs. Underwood képzett, aki ételt–italt vitt Nathanielnek, és ürítette az éjjeliedényét. A fiú nem járt tanórákra, és nem olvashatott. Reggeltől estig a szobájában ült, és a londoni háztetők fölött elnézve a távoli Parlamentet bámulta.

Magánya bizonyára az őrületbe kergette volna, ha nem talál az ágya alatt egy lepottyant golyóstollat. Azzal és néhány régi papír fecnivel sikerült agyonütnie az idő egy részét: szkeccseket rajzolt az ablakon túli világról. Mikor ebbe is beleunt, hosszú listákat és precíz feljegyzéseket készített – ezeket gondosan a matrac alá rejtette, ha közeledő lépteket hallott. E feljegyzések tartalmazták bosszútervének első vázlatait.

Nagy bánatára Mrs. Underwoodnak is tilos volt beszélnie hozzá. Bár felfedezett némi együttérzést az asszony viselkedésében, a makacs hallgatás elkeserítette. Magába fordult hát ő is, és nem szólt az asszonyhoz.

Mikor végre lejárt az egy hónapos szobafogság, s folytatódtak a tanórák, Nathaniel döbbenten értesült róla, hogy Miss Lutyenst elbocsátották.

13

A hosszú, esős ősz folyamán Nathaniel rengeteg időt töltött a kertben. Ha szép idő volt, mestere polcáról kölcsönzött könyveket vitt ki magával, s a szállingózó sárga levelek között falta a betűket, kielégíthetetlen tudásvággyal. Borús napokon csak ült és bámulta a csöpögő bokrokat, miközben gondolatai a keserűség és a bosszú szokásos ösvényein vándoroltak.

Tanulmányaival gyorsan haladt, mert a gyűlölet feltüzelte elméjét. Elolvasott és emlékezetébe vésett minden szellemidézési rítust, minden varázsigét, amivel a mágus megvédheti magát a támadásoktól, minden parancsszót, amivel megfenyíthető vagy elkergethető az engedetlen démon. Ha elfogta a csüggedés, mert nehéz szakaszhoz ért – például szamáriai vagy kopt nyelven írt részhez, vagy olyanhoz, aminek értelmét bonyolult titkosírás rejtette el –, akkor csak fel kellett néznie Gladstone zöld–szürke szobrára, s máris visszanyerte elszántságát

Gladstone bosszút állt mindenkin, aki bántotta: megvédte becsületét, és ezért mindenki tisztelte őt. Nathaniel ugyanígy akart cselekedni, de többé nem engedte, hogy eluralkodjon rajta a türelmetlenség – ezt az érzést már csak arra használta, hogy munkára ösztökélje magát. Ha valamit megtanult a saját kárán, hát azt, hogy ne cselekedjen, amíg tökéletesen fel nem készült. Sok hosszú, magányos hónapon át fáradhatatlanul dolgozott, hogy elérhesse első és legfontosabb célját: meg szégyeníthesse Simon Lovelace–t.

A történelemkönyvek, amelyeket elolvasott, tele voltak rivális mágusok párharcáról szóló epizódokkal. Ezekben sokszor a nagyobb hatalmú varázsló győzött, de az sem volt ritka, hogy fortély vagy ármány segítségével a gyengébb kerekedett felül.

Nathanielnek nem állt szándékában szemtől szemben kiállni félelmetes ellenfelével – legalábbis addig nem, amíg nyilvánvalóan gyengébb nála. Más módszerekkel készült legyőzni Lovelace–t

Rendes tanulmányait ebben az időszákban nyomasztó kötelességnek érezte. Ha órára ment, nyomban felöltötte az engedelmes és bűnbánó tanítvány álarcát – igyekezett elhitetni Arthur Underwooddal, hogy lázadását immár élete legszégyenletesebb cselekedetének tartja. Soha egy pillanatra se esett ki a szerepéből, még akkor sem, ha a legfárasztóbb, legprimitívebb munkákat kellett végeznie a laboratóriumban. Ha mestere hosszú szónoklatot tartott neki valamely jelentéktelen botlás miatt, lesütött szemmel, fintorgás nélkül végighallgatta, majd sietve kijavította a hibát. Viselkedése alapján mintadiák volt mindig mindenben alávetette magát mestere akaratának, és soha a legkisebb jelét sem adta annak, hogy türelmetlen lenne a csigalassú tempó miatt, amivel most hivatalos tanulmányai haladtak.

Hogy ezt meg tudta tenni, annak elsősorban az volt az oka, hogy már nem Arthur Underwoodot tekintette mesterének. Igazi mesterei a letűnt korok nagy mágusai voltak, azok, akik a könyveken át beszéltek hozzá; akik engedték, hogy a saját tempójában tanuljon, s csodák újabb és újabb tárházait tárták fél éhes elméje előtt. A régi nagy varázslók nem nézték le őt, nem zárták börtönbe, és nem árulták el.

Arthur Underwood egyszer és mindenkorra eljátszotta jogát Nathaniel őszinte engedelmességére és tiszteletére, amikor nem védte meg őt Simon Lovelace testi és lelki támadásaitól. Nathaniel ezt felháborítónak tartotta, és nem tudott napirendre térni a dolog fölött. A legelső, amire egy varázslótanoncot kioktattak, az volt hogy a mestere apja helyett apja: óvja és védelmezi őt mindaddig, amíg meg nem tudja védeni saját magát. Arthur Underwood nem teljesítette a kötelességét. Tétlenül végignézte Nathaniel igazságtalan megszégyenítését előbb a teadélutánon, aztán a tanulószobában. Hogy miért? Mert Arthur Underwood gyáván meghunyászkodott a nála erősebb Lovelace előtt.

A tetejébe elbocsátotta Miss Lutyenst.

Nathaniel megtudta Mrs. Underwoodtól, hogy miközben ő fejjel lefelé lógott a levegőben, és elszenvedte Lovelace koboldjának ütéseit, a rajztanárnő a védelmére kelt. A hivatalos indoklás szerint „tiszteletlen viselkedésért” mondtak fel neki, de pár elejtett megjegyzésből kiderült, hogy Miss Lutyens megpróbálta megütni Lovelace–t, s ebben csak a mágus két társa akadályozta meg. Ez a gondolat még tulajdon megaláztatásának emlékénél is jobban felkavarta Nathanielt. Miss Lutyens meg akarta védeni őt, azt tette, amit Mr. Underwoodnak kellett volna megtennie – mestere pedig kirúgta érte!

Nathaniel ezt soha nem tudta megbocsátani Arthur Underwoodnak.

Immár Mrs. Underwood volt az egyetlen ember a házban, akinek a társaságában Nathaniel jól érezte magát. Az asszony kedves gesztusai felüdülést hoztak a tanulás egyhangúságában, feledtették vele Underwood hűvös tartózkodását és a tanárok szenvtelen közönyét. Terveibe azonban nem avathatta be az asszonyt: azok túlságosan veszélyesek voltak. A sérthetetlenség és az erő záloga a titoktartás. Az igazi varázsló önmaga tanácsadója.

Több hónapnyi tanulás után Nathaniel elérkezettnek látta az időt az első igazi próbára: egy alacsonyrendű kobold megidézésére. A vállalkozás bizonyos kockázattal járt, mert bár a varázsigéket betéve tudta, nem volt se kontaktlencséje, amellyel az első három síkon láthatott volna, se hivatalos neve.

Underwood ígérete úgy szólt, hogy ezeket nagykorúsága közeledtével kapja majd meg, de neki esze ágában sem volt kivárni azt a jövő ködébe vesző napot Úgy vélte, a laboratóriumi szemüveg is megteszi majd, ami pedig a nevét illeti, a démonnak nem lesz alkalma rá, hogy megtudja.

Kilopott mestere laboratóriumából egy darab bronzlemezt, és nagy nehezen kivágott belőle egy majdnem tökéletes körlapot Ezután hosszú heteken át csiszolta és polírozta a fémet, mígnem az végül tükörsimán ragyogott a gyertyafényben, s torzítás nélkül mutatta arcának képét

A következő lépésben megvárt egy olyan hétvégét, amikor Underwoódék vidékre utaztak. Alighogy a házaspár autója eltűnt a sarkon, munkához látott Felcsavarta a szőnyeget a hálószobájában, s krétával két egyszerű pentagramot rajzolt a padlóra. Verejtékezett, miközben behúzta a függönyt, és meggyújtotta a gyertyákat, pedig a szobában dermesztő hideg volt. A körök közé egy tál berkenye– és mogyorógallyat helyezett (egy tál elég volt, hiszen gyenge és bátortalan koboldot készült megidézni). Mikor mindezzel elkészült, fogta a bronzlemezt, és beletette annak a körnek a közepébe, amelyben a démonnak kellett megjelennie. Utána orrára biggyesztette a szemüveget, belebújt egy gyűrött munkaköpenybe, amit a laboratórium ajtaján talált, és belépett a saját körébe, hogy elkezdje a szertartást

Kiszáradt szájjal kimondta a szellemidézés hat szavát, utána pedig a lény nevét. Közben kicsit elcsuklott a hangja, és már sajnálta, hogy nem vitt magával a körbe egy pohár vizet. Nem engedhette meg magának, hogy elvétse valamelyik szót.

Most várt, és számolta a másodperceket. Kilenc másodperc alatt ér el a hangja a semmin át a Másik Világba. Hét másodpercbe telik, mire a lény felébred a szólításra. Három másodperc, amíg…

A kör fölött egy meztelen csecsemő lebegett. Úgy lengette kis karját és lábát, mintha úszna a levegőben. Sárga szemével durcásan bámult Nathanielre, s kis piros ajkát csücsörítve nyálbuborékot fújt felé.

Nathaniel kimondta a Bezárás Szavait.

A csecsemő dühében bugyborékoló hangot hallatott. Kétségbeesett hadonászásba kezdett, s közben lába a fényes bronzkorong felé nyújtózkodott. A parancs nagyon erős volt: a csecsemő teste megnyúlt, színes csíkokká változott, és spirálisan forogva belezúdult a lemezbe, mint holmi lefolyóba. A mérges kis arc látszott még egy másodpercig, ahogy alulról nekinyomta orrát a fémlapnak – utána ködpára homályosította el a képet, majd a lemez ismét kifényesedett.

Nathaniel kimondott még egy sor búbájt, hogy biztosítsa a lemezt és felfedje az esetleges csapdákat, de mindent rendben talált. Remegő lábbal kilépett hát a körből.

Sikeresen végrehajtotta első szellemidézését.

A foglyul ejtett kobold morcos és szemtelen volt, de egy csípős áramütést okozó ártás segítségével Nathaniel rá tudta venni őt, hogy bepillantást szerezzen számára távoli helyeken lezajló eseményekbe. A kobold be tudott számolni kihallgatott beszélgetésekről, és meg tudta jeleníteni azokat a lemezen. A kezdetleges, de jól működő látóüveget Nathaniel az ablak melletti tetőcserepek alatt tartotta, és segítségével sok hasznos információt szerzett.

Először – próbaképpen – megparancsolta a koboldnak, hogy mutassa meg neki, mi történik Arthur Underwood dolgozószobájában. Egy teljes délelőttön át tartó megfigyelés eredményeképpen Nathaniel megállapította, hogy mestere ideje nagy részét telefonálással tölti, így próbál lépést tartani a politikai eseményekkel. Underwoodnak minden jel szerint az volt a rögeszméje, hogy parlamenti ellenlábasai szüntelenül a vesztére törnek. Nathaniel ezt alapjában véve érdekesnek, de részleteiben unalmasnak találta, így hamar felhagyott a mestere utáni kémkedéssel.

Megfigyelésének következő tárgya Miss Lutyens volt. A lemezben köd gomolygott, majd kitisztult a kép, és feltűnt a tanárnője, épp úgy, ahogy Nathaniel emlékezett rá: mosolyogva, rajzolás közben… és tanítás közben. A lemezben a kép kissé elmozdult, és feltűnt rajta egy foghíjas varázslótanonc. A fiúcska lelkesen rajzolt, és szemlátomást csüggött Miss Lutyens ajkán. Nathanielnek égett a szeme a keserű féltékenységtől. Rekedten megparancsolta, hogy tűnjön el a kép, s fogcsikorgatva hallgatta a kobold kaján kacagását.

E próbák után ismét eredeti céljára összpontosított. Egyik nap késő este megparancsolta a koboldnak, hogy mutassa meg neki Simon Lovelace–t, de nagy megütközésére a varázslóé helyett ismét a csecsemő arca tűnt fel a csiszolt bronzlemezen.

– Mit merészelsz!? – förmedt rá a koboldra. – Parancsot kaptál, engedelmeskedj!

A csecsemő felhúzta az orrát, és meghökkentően mély hangon szólalt meg:

– Az a bibi, hogy ez rázósabb ügy, na – mondta. – Az ipsének őrei vannak. Nem biztos, hogy átjutok rajtuk. Ráfaraghatunk a dologra, ha érted, mire gondolok.

Nathaniel figyelmeztetően felemelte a kezét.

– Azt mondod, lehetetlen?

A csecsemő hegyes nyelvét kidugta a szája sarkán, mintha egy régi sebet nyalogatna.

– Nem, nem lehetetlen. Csak nehéz.

– Akkor indulj!

A kobold csüggedten sóhajtott, és eltűnt. Kisvártatva feltűnt valamiféle adás, de szemcsés volt és ugrált, akár egy rosszul behangolt televízió képe. Nathaniel halkan szitkozódott. Már–már kimondta a büntetőszúrás szavait, de aztán belátta, hogy valószínűleg ez a legtöbb, amit a kobold nyújtani tud. Közelebb hajolt hát a lemezhez, és minden figyelmét a jelenetre összpontosította…

Egy asztalt látott meg egy férfit, aki fürge ujjakkal gépelt egy hordozható számítógépen.

Nathaniel összehúzta a szemét. A férfi valóban Simon Lovelace volt.

A kobold a mennyezetről nézte a jelenetet, így Nathaniel belátta az egész helyiséget – bár a kép egy kicsit torz volt, mintha halszemoptikán át vették volna fel. A szoba félhomályba burkolózott; nem volt benne más fényforrás, csak a mágus íróasztalán égő lámpa. A háttérben a mennyezettől a padlóig érő fekete függönyök látszottak.

A varázsló kitartóan gépelt. Szmoking volt rajta, kibontott nyakkendővel. Néha megvakarta az orrát.

A lemezen most ismét a csecsemőarc jelent meg.

– Nem bírom már sokáig – nyafogta. – Marhára unom, és mondom, ha túl sokáig maradunk, gubanc lehet.

– Addig maradsz ott, amíg én akarom – torkolta le Nathaniel. Kimondott egy rövid szót, mire a csecsemő összeszorította a szemét fájdalmában.

– Jól van, jól van! Hogy bánhatsz így egy pici babával, te szörnyeteg!?

Az arc eltűnt, és visszatért a szoba képe. Lovelace még mindig ült, és még mindig írt. Nathaniel szívesen megnézte volna közelebbről az asztalon heverő papírokat, de tudta, hogy sok varázsló hord a testén olyan érzékelőket, amelyek jelzik az idegen varázst. Nem lett volna tehát bölcs dolog túlzottan megközelíteni Lovelace–t. Be kellett érnie ezzel a…

Nathaniel összerezzent.

Simon Lovelace szobájában volt még valaki. A függönynél állt, a sötétben rejtőzve. Nathaniel nem vette észre, amikor belépett a szobába, s nyilván a varázsló sem, mert még mindig gépelt, hátát fordítva a betolakodónak. Az illető magas, erős testalkatú férfi volt; hosszú, majdnem a csizmája sarkáig érő bőr utazóköpenyt viselt. A köpeny és a csizma egyaránt sáros és elnyűtt volt. A férfi arcának nagy részét sűrű fekete szakáll borította be; szeme tompán fénylett a sötétben. Volt az alakban valami, amitől Nathanielnek libabőrös lett a háta.

A férfi most bizonyára megszólalt vagy zajt csapott, mert Simon Lovelace egyszerre összerezzent, majd hátrafordult ültében.

A kép villogni kezdett, eltűnt, majd visszatért. Nathaniel dühösen motyogott, és még közelebb hajolt a lemezhez. Olyan volt, mintha az adásból kivágtak volna egy vagy két másodpercet – a behatoló időközben az asztalhoz lépett. Simon Lovelace mohó türelmetlenséggel beszélt hozzá. Kinyújtotta a kezét, mire az idegen az asztal felé biccentett. A mágus bólintott, kihúzott egy fiókot, elővett belőle egy vászonszatyrot, s tartalmát az asztalra szórta. A szatyorban bankjegykötegek voltak.

A bronzlemez ideges, rekedt hangon megszólalt:

– Csak gondoltam, hogy szólok, és légy szíves, ne bökj meg, megint, de valamilyen őr közeledik. Két szobányira van, és errefelé tart. Le kéne lépnünk, főnök, méghozzá fürgécskén.

Nathaniel az ajkába harapott.

– Maradj a helyeden az utolsó pillanatig. Látni akarom, mit fizet ki. És jegyezd meg a beszélgetésüket.

–A sírodat ásod, főnök.

Az idegen kidugta kesztyűs kezét a köpönyege alól, és lassú mozdulatokkal visszapakolta a pénzt a szatyorba. Nathaniel toporzékolt izgalmában – a kobold bármelyik másodpercben elhagyhatja a helyszínt, és ő itt marad tudatlanul.

Szerencsére Simon Lovelace is osztozott türelmetlenségében. Megint nyújtotta a kezét, ezúttal sürgetőbben. Az idegen bólintott, benyúlt köpönyege alá, és előhúzott egy kis csomagot A varázsló kikapta a kezéből, és mohón feltépte a papírt.

A kobold újra megszólalt

– Az ajtónál van! Lelépünk.

Nathaniel még épp látott annyit hogy ellensége benyúl a csomagba, és kivesz belőle egy fényes tárgyat – aztán a bronzlemez elsötétült.

Egy kurta parancsszóra ismét feltűnt a kelletlen csecsemőarc.

– Még mindig nincs vége? Már nagyon rám férne, hogy hunyhassak egyet… Huh, ez elég rázós volt! Ennyi híja volt hogy nem csíptek meg minket.

– Mit beszéltek?

– Hát ez az, tényleg: mit is beszéltek? Hallottam foszlányokat, nem mondom, de a hallásom már nem a régi, és hát ez a hosszú bezártság…

– Mondd el, mit beszéltek!

–A nagydarab nem sokat szövegelt. Láttad azokat a piros foltokat a köpenyén? Nagyon gyanús volt nagyon gyanús. Fogalmazzunk úgy, hogy nem ketchupot locsolt magára. És friss volt, éreztem a szagát. No de, hogy mit mondott „Nálam van.” Ez volt az egyik. Aztán: „Előbb kérem a pénzemet.” Az ilyenre mondják, hogy szófukar.

– Démon volt?

– Ezzel a csúnya szóval, felteszem, a Másik Világ–béli nemes teremtményekre utalsz. Nos, nem. Halandó ember volt.

– És mit mondott a varázsló?

– O valamivel közlékenyebb volt. Mondhatnám, egyenesen bőbeszédű. „Megszerezte?” Ezzel nyitott.. Aztán azt mondta: „Na és hogyan… Mindegy, nem akarom hallani a részleteket

Csak adja ide.” A pasas lihegett a mohóságtól. Aztán kipakolta a zsozsót.

– Mi volt az? Mi volt az áru? Nem mondta valamelyikük?

– Nem emlékeszem rá, hogy… Várj! Várj! Nem kell rögtön gorombáskodni. Csinálom, amit mondtál, nem? A nagydarab, mikor átadta a csomagot, mondott valamit…

– Mit?

– Motyogott, alig lehetett hallani…

– Mit mondott?

– Azt, hogy „a szamarkandi amulett most már a magáé, Lovelace.” Ezt mondta.

Közel hat további hónap telt el, mire Nathaniel végre úgy érezte, felkészült. Szakmájának újabb területein szerzett jártasságot, újabb és erősebb parancsokat tanult meg, és reggelente a tanórák előtt úszni járt, hogy javítsa fizikai állóképességét. Ily módon párhuzamosan fejlődött teste és szelleme.

Soha többet nem sikerült közvetlenül kilesnie ellenségét. Talán mert Lovelace rájött, hogy kihallgatták, talán más okból, mindenesetre a kobold ezután egyszer sem tudott bejutni a varázsló házába.

Sebaj. Nathaniel már megtudta, amit akart.

Miközben a tavasz nyárba fordult, ő nap mint nap a kertben üldögélt, és pontosította, csiszolgatta tervét. Roppantul elégedett volt elképzelésével, s legnagyobb erényének az egyszerűségét tartotta. Emellett tudta: legerősebb fegyvere az, hogy senki a világon nem is sejti, mekkora varázshatalommal bír. Mestere még épp csak a kontaktlencséjét készült megrendelni, és néha szórakozottan megjegyezte, hogy talán majd télen sort kerítenek az első szellemidézésekre. Mr. Underwood, a tanárai, sőt, Mrs. Underwood is, szerény képességű gyereknek tartották.

És így lesz ez akkor is, mikor majd ellopja Simon Lovelace amulettjét

A lopást csak első lépésnek, erőpróbának szánta. Utána, ha minden jól megy, felállítja majd a csapdát.

Már csak egy probléma várt megoldásra: szereznie kellett egy olyan szolgát, aki el tudja végezni a feladatot. Egy olyat, aki elég ügyes és találékony ahhoz, hogy megvalósítsa a tervét, de nem olyan erős, hogy fenyegetést jelentsen rá, Nathanielre. Az igazán nagy hatalmú lények irányításának még nem jött el az ideje.

Nathaniel átrágta magát mestere démonológiáról szóló könyvein, újra végigolvasta a történelemkönyveket, számba vette Salamon és Ptolemaiosz másodrendű szolgáit

Végül eldöntötte, ki kell neki:

Bartimaeus.

Bartimaeus

14

Tudtam, hogy kemény csörte vár rám fent a padlásszobában, így hát ezúttal alaposan felkészültem. Először is el kellett döntenem, milyen külsőt öltsék. Olyasmit akartam mutatni, ami tényleg kiakasztja, amitől végre elveszti a pimasz hidegvérét, ezért – bármily furcsán hangzik – le kellett mondanom szokásos félelmetes alakjaimról. Valamilyen emberformát kellett felvennem. Különös, de egy harcedzett mágust sokkal kevésbé bosszant, ha egy sápadt fényű kísértet sértegeti vagy egy vérszomjas szárnyas kígyó gúnyolja, mint ha egy embernek tűnő valaminek a szájából hallja ugyanazt. Ne kérdezzétek, miért. Furcsa észjárású teremtmény az ember.

Úgy döntöttem, az lesz a legcélszerűbb, ha vele egykorú fiú képében jelenek meg, s ezzel felkeltem a kölyök rivalizálási ösztönét. A feladat nem jelentett problémát. Ptolemaiosz tizennégy éves volt, mikor a legközelebb álltunk egymáshoz. Tehát – döntöttem – Ptolemaiosz leszek.

Ezután nem volt más hátra, mint átismételni a legjobb ellenátkaimat, és izgalommal várni a találkozást.

A figyelmes olvasó felfedezni vélhet némi új keletű optimizmust a kölyökhöz való viszonyulásomban. Nos, a megfigyelés pontos. Mondjam az okát? Ismertem a kölyök igazi nevét. Azonban meg kell hagyni: a kölyök nem adta fel egykönnyen. Amint felért a szobájába, magára kanyarította a köpenyt, beugrott a körbe, és hangos szóval megidézett engem. Nem kellett volna ordítania; ott szaladtam mellette a padlón.

Egy szempillantás múlva megjelent a szemközti körben az egyiptomi fiúcska – a londoni szerelésében. Rávigyorogtam a kölyökre.

– Nathaniel, heh? Előkelő név. Nem is illik hozzád. Valami egyszerűbbre tippeltem volna – Bertre vagy, mondjuk, Chuckra.

A kölyök sápadt volt a dühtől és a félelemtől. A szemében páni rémület ült, de nagy erőfeszítéssel nemtörődöm arcot vágott.

– Az nem az igazi nevem. Az igazit még a mesterem se ismeri.

– Na persze. Azt hiszed, beveszem?

– Gondolj, amit akarsz. Megparancsolom…

Alig akartam hinni a fülemnek. A kölyök megint ugráltatni akart! Belenevettem a képébe, pimaszul csípőre tettem a kezem, és választékos stílusban a szavába vágtam. – Ásd el magad!

– Megparancsolom…

– Tárirá, blabla, bú!

A kölyöknek már szinte habzott a szája a dühtől31. Úgy toporzékolt, mint egy hisztis óvodás a játszótéren. Aztán – ahogy azt reméltem – megfeledkezett magáról, és támadott. Megint a Lélekabronccsal próbálkozott a kis szadista.

31 Legyen fiatal vagy öreg, sovány vagy kövér, minden varázsló legfőbb gyengéje a büszkeség. Nem bírják elviselni, ha ki nevetik őket. Annyira utálják a gúnyt, hogy még a legagyafúrtabbjaik is elveszítik tőle a fejüket, és buta hibákat vétenek.

Kiprüszkölte a varázsigét, s már éreztem is a szűkülő pántokat32.

– Nathaniel… – Elmotyogtam a nevet, majd kimondtam a megfelelő ellenátkot.

A pántok szűkülésből tágulásba váltottak. Egyre távolodtak tőlem, ki a körből, akár a hullámok a vízbe dobott kő körül. A kölyök a szemüvegén át látta, hogy közelednek hozzá. Rémülten felkiáltott, aztán összeszedte magát, és nagy nehezen kinyögte a varázst megszüntető szavakat. A pántok eltűntek.

Lepöccintettem egy nem létező porszemet a dzsekim ujjáról, és rákacsintottam a kölyökre.

– Oppá – mondtam. – Majdnem a saját fejedet vágtad le. Ha a kölyök elgondolkodik, rádöbbent volna, mi történt, de a düh elvette az eszét. Valószínűleg azt hitte, rosszul csinálta a dolgot, hibásan mondott valamit. Nagy zihálás közepette gondolatban átfutott piszkos trükkjeinek repertoárján. Aztán tapsolt egyet, és megint megszólalt:

Nem számítottam olyan kemény dologra, mint az ösztökélő iránytű. Pentagramom öt csúcsából egy–egy elektromosságtól izzó, függőleges oszlop pattant ki – olyan volt, mintha öt villámot fogtak volna be a körrel. A következő pillanatban mindegyik oszlopból vízszintes sugárnyaláb röppent felém, hogy dárdaként átfúrja testemet. Pattogó elektromos ívek futkostak rajtam. Felordítottam, összerándultam, s a töltés ereje a levegőbe taszított.

Összeszorított fogaim között sziszegtem: – Nathaniel…! – aztán ismét kimondtam a megfelelő ellenátkot. A hatás nem is maradt el. Az elektromos töltés levált rólam, a padlóra hullott, és minden irányba apró villámok lőttek ki belőle. A kölyök az utolsó pillanatban vetette hasra magát – egy felé röppenő villám átfúrta meglebbenő köpenyét. Energianyalábok ütköztek az asztalába, az ágyába, egy pedig kettészelte a virágokkal teli vázát. A többi villám a falba fúródott, apró, csillag alakú égésnyomot hagyva maga után. Szívet melengető látvány volt.

A kölyök lassan felemelte a fejét, és kilesett fejére hullott köpenye alól. Én felemelt hüvelykujjal lelkesen gratuláltam neki.

– Csak így tovább! – vigyorogtam. – Ha szorgalmasan tanulsz, és leszoksz az ilyen ostobaságokról, akár még igazi varázsló is lehet belőled.

A kölyök szótlanul feltápászkodott. Mázlija volt, mert nagyjából függőlegesen esett el, így benne maradt a védelmező pentagramban. Engem már ez se zavart. Kíváncsian vártam következő baklövését.

Ekkor azonban újra elkezdte használni a fejét. Egy percre megállt, és összeszedte gondolatait.

– Szerintem szabadulj meg tőlem,’de gyorsan – tanácsoltam jóindulatúan. – Az öreg Underwood mindjárt feljön megnézni, mi ez a zaj.

– Nem jön fel. Magasan vagyunk.

– Csak két emelet választ el tőle.

– De ő a fél fülére süket. Sose hall meg semmit.

–A felesége…

– Hallgass! Gondolkodom. Szóval mind a kétszer csináltál valamit… Mit?

Csettintett az ujjával.

– A nevem! Ez az! A nevemet használtad az átkok visszaverésére!

Felvont szemöldökkel vizsgálgattam a körmömet.

32 A lélekabroncs egy sor koncentrikus energiapántból áll, melyek úgy szorulnak rá a szellemre, akár múmiára a pólya. Ahogy a mágus a varázsigét ismételgeti, a pántok egyre szűkülnek, míg végül a szerencsétlen dzsinn kegyelemért esedezik.

– Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Ha érdekel, találd ki.

A kölyök megint toppantott.

– Hagyd abba! Ne beszélj így velem!

– Hogy?

– Ahogy az előbb. Úgy beszélsz, mint egy gyerek.

– Gyerek gyereknek farkasa.

Ez jó volt. Sikerült az idegeire mennem. Elvesztette a nevét, és vele együtt az eszét is. A beállásán látszott, hogy megint támadni akar. Hasonló, de védekező pózt vettem fel, így olyanok voltunk, mint két sumózó.

A kölyöknek végül mégiscsak sikerült türtőztetnie magát. Szemlátomást átismételt gondolatban mindent, amit tanult, próbálta kitalálni, mit kell tennie. Azt már felfogta, hogy a gyors büntetőátkaival semmire se megy – azokat visszaküldöm rá.

– Megtalálom a módját – motyogta sötéten. – Majd meglátod.

– Júj, de félek – feleltem. – Látszik, hogy reszketek?

A kölyök nagyon törte a fejét. A szeme alatt már jókora szürke táskák éktelenkedtek. Minden egyes varázslattal jobban kifárasztotta magát, ami az én malmomra hajtotta a vizet. Előfordult már mágusokkal, hogy holtan rogytak össze a puszta kimerültségtől. Borzasztóan stresszes életük van szegényeknek.

A töprengés jó sokáig tartott. Látványos ásítást produkáltam, és karórát varázsoltam magamra, hogy unatkozva rápillanthassak.

– Talán meg kéne kérdezned a főnöködet – javasoltam. – Biztos segítene.

– A mesterem? Na ne viccelj.

– Nem a vén bolondra gondolok, hanem arra, aki Lovelace–re uszított téged.

A kölyök összevonta a szemöldökét.

– Senki nem uszított rá. Nincs főnököm.

Most rajtam volt az elképedés sora.

– Egyedül vállalkoztam erre.

Füttyentettem.

– Komolyan mondod, hogy a saját szakálladra idéztél meg? Ez szép… egy kölyöktől. – Igyekeztem hízelgő hangot megütni. – Akkor engedd meg, hogy adjak egy tanácsot. Most az lenne a legjobb, ha elengednél. Ki kell pihenned magad. Néztél mostanában tükörbe? Mármint olyanba, amiben nem lakik kobold. Gondráncok jelentek meg az arcodon. Ez a te korodban nem jó jel. Ha így folytatod, jönnek az ősz hajszálak is. Mire az első szukkubusoddal33 találkozol, már vénember leszel.

Tudtam, hogy túl sokat beszélek, de nem tudtam fékezni a nyelvem. Aggódni kezdtem – nem tetszett a tűnődő arckifejezés, amivel a kölyök most rám nézett.

– Egyébként is – folytattam –, ha én felszívódom, senki nem fogja megtudni, hogy nálad van az amulett. Titokban tudod majd használni. Értékes csecsebecse ám az! Úgy tűnik, mindenkinek fáj rá a foga. Még nem is meséltem, de mikor a városban időztem, egy lány is kikezdett velem, hogy megszerezze.

A kölyök a szemöldökét ráncolta.

– Miféle lány?

33 Szukkubus: csábító, női alakban megjelenő dzsinn. Sajátos módon igen népszerű a férfi mágusok körében.

– Gőzöm sincs. – Úgy döntöttem, nem számolok be a támadás részleteiről.

A kölyök vállat vont.

– Engem Simon Lovelace érdekel – jelentette ki, félig–meddig önmagának magyarázva. – Nem az amulett. Megszégyenített, és ezért tönkreteszem.

–A gyűlölet káros az egészségre – jegyeztem meg.

– Miért?

– Hát..

– Elárulok egy titkot, démon – folytatta a kölyök. – Varázserőm segítségével34 láttam, hogyan jutott Simon Lovelace a szamarkandi amulett birtokába. Néhány hónapja egy idegen – egy sötét arcú, fekete szakállú, köpönyeges férfi – kereste fel őt éjnek idején. Ő hozta el az amulettet Lovelace–nek. Pénzt kapott érte. Titkos találkozó volt.

Horkantottam.

– Mi ebben a különös? Tudhatnád, hogy a mágusok mind így kereskednek. Imádják a szükségtelen titkolózást.

– Ez több volt annál. Láttam Lovelace szemében, és az idegenében is. Valami törvénytelenség volt a dologban… Az idegen köpönyegén friss vérfoltokat láttam.

– Abban sincs semmi rendkívüli. A te fajtádnál a gyilkolás is benne van a pakliban. Nézz magadra: hatéves vagy, és már lángol benned a bosszúvágy.

– Tizenkét éves vagyok.

– Tökmindegy. Nem, a dolog teljesen hétköznapi. A vérfoltos fickó valószínűleg becsületes iparos, megtalálod őt a szaknévsorban.

– Meg akarom tudni, ki ő.

– Hmm. Fekete szakáll és köpeny? Ez leszűkíti a kört a londoni mágusok kábé ötvenöt százalékára. Még a nők egy részét se zárja ki.

– Elég a fecsegésből! – A kölyöknél most már betelt a pohár.

– Mi bajod? Azt hittem, élvezed, hogy így elbeszélgetünk.

– Biztosan tudom, hogy az amulettet lopással szerezték.

Valakit meg is öltek érte. Ha megtudom, kit, leleplezem Lovelacet Kiteszem csalinak az amulettet, és értesítem a rendőrséget. Tetten fogják érni Lovelacet. De előbb mindent meg akarok tudni róla, a kapcsolatairól, a titkairól, a terveiről, az üzelmeiről. Meg kell tudnom, miben áll az amulett ereje, és ki volt az előző birtokosa. És tudni akarom, miért lopta el Lovelace. Ezért megparancsolom neked, Bartimaeus…

– Egy pillanat. Nem felejtettél el valamit?

– Mit?

– Tudom az igazi nevedet, Nati fiú. Van némi hatalmam fölötted. A kapcsolatunk, hogy úgy mondjam, kétirányúvá vált.

A kölyök elgondolkodott.

– Már nem tudsz olyan könnyen bántani – folytattam. – Szűkült a mozgástered. Ha megdobsz valamivel, visszadobom.

– Az akaratom akkor is köt téged. Teljesítened kell a parancsaimat.

34 Tipikus mágusszöveg. Az egész melót a bronzlemezben lakó szerencsétlen kobold végezte el.

– Az igaz. Eleve csak a parancsaid miatt tartózkodom ebben a világban. Nem léphetek olajra, mert akkor rám küldöd a porlasztó tüzet35. De abban biztos lehetsz, hogy parancsaid teljesítése közben is meg tudom keseríteni az életedet Például mikor Simon Lovelace után kémkedem, beköphetlek egy másik varázslónak. Eddig azért nem tettem meg, mert féltem a következményektől. Most viszont már nem felek. Persze megtilthatod, hogy eláruljalak, de akkor majd kitalálok valami mást. Mondjuk, elkotyogom az igazi nevedet néhány ismerősömnek. Le se mered hunyni a szemedet, annyira rettegsz majd tőlem.

A kölyök megzavarodott, ez tisztán látszott. Jobbra–balra ugrált a szeme, mintha úgy próbálna hibát keresni érvelésemben. De ezúttal tökéletesen magabiztos voltam: feladatot adni egy dzsinnek, aki tudja a neved olyan, mint égő gyufát dobni a petárdagyárba. Nem tehetett mást, mint hogy elenged, és fohászkodik, hogy amíg él, senki ne idézzen meg.

Én legalábbis így okoskodtam. A kölyök azonban kivételesen ravasz és találékony volt.

– Nem – szólalt meg lassan. – Nem tudom megakadályozni, hogy elárulj. Azt viszont el tudom intézni, hogy együtt szenvedj velem. Lássuk csak…

Kutatni kezdett viseltes köpenye zsebeiben.

– Itt kell lennie valahol… Aha! – Előbukkanó kezében kicsiny, kopott fémdobozt szorongatott A dobozon cirkalmas betűkkel az Old Chokey felirat állt.

– Ez egy dohányszelence! – kiáltottam fel. – Hát nem tudod, hogy a dohányzás lassú halál!?

– Már nem dohány van benne. A mesterem füstölőszeres doboznak használja. Most épp rozmaringgal van tele.

Kinyitotta a kis dobozt és valóban, egy pillanattal később megcsapott a pokoli bűz. A szőr is felállt tőle a hátamon. Bizonyos fűszernövények komolyan károsítják esszenciánkat. A rozmaring ezek közé tartozik, ergo a varázslók tonnaszám halmozzák fel36.

– Szerintem ürítsd ki, és tegyél bele bagót – tanácsoltam. – Az sokkal egészségesebb.

A kölyök becsukta a dobozt.

35 Öt nyelven elmondott tizenöt átokból álló bonyolult büntetés. A varázsló csak akkor használhatja, ha a dzsinn szándékosan engedetlenkedik, megtagadja a parancs végrehajtását. Az átok azonnal porrá éget minket. Ritkán használják, mert a varázsló kifárad tőle, és persze szegényebb lesz egy szolgával.

36 Máguskörökben hatalmas piacuk van a védőfűszerrel illatosított arcvizeknek és dezodoroknak. Simon Lovelace például csak úgy bűzlött a berkenyekencétől.

Második

rész

– Feladatot fogok adni neked – szólt és amint magamra maradok, kimondom az időtlen fogság átkát, amellyel örökre a szelencébe zárlak. A varázs nem azonnal, hanem egy hónap múlva lép érvénybe. Ha bármilyen okból nem leszek képes visszavonni az átkot az egy hónap letelte előtt, egyszer csak a szelencében találod majd magad, és benne is maradsz, amíg valaki ki nem enged. Hogy tetszik ez a kilátás? Pár száz éves fogság egy doboz rozmaringban. Csodákat művel majd az ábrázatoddal.

– Furfangos agy szorult a kobakodba – morogtam leverten.

– Persze megfordulhat a fejedben, hogy vállalod a büntetést, ezért téglát fogok kötni a szelencére, és még ma beledobom a Temzébe. Ne nagyon számíts hát rá, hogy a közeljövőben kiszabadítanak.

– Nem fogok. – Hát igen, az én optimizmusomnak is vannak határai37.

A kölyök arcára most ronda, diadalittas kifejezés ült ki. Úgy festett, mint a játszótéri nagyfiú, aki elszedi az ember legszebb üveggolyóját.

– Nos, Bartimaeus? – vigyorgott rám. – Ehhez mit szólsz?

Sugárzó mosollyal válaszoltam.

– Tudod, mit? Hagyjuk ezt a butaságot a szelencével. Egyszerűen bízz meg bennem.

–Arról ne is álmodj.

Magamba roskadtam. Tessék, ez minden baj oka. A magunkfajta kiteszi a lelkét, de mindhiába: végül mindig mi húzzuk a rövidebbet.

– Rendben, Nathaniel – mondtam. – Mondd el, mit kívánsz.

37 Az időtlen fogság az egyik legundokabb dolog, amivel varázslók fenyegetni tudnak minket. Évszázadokra bezárhatnak minket. Évszázadokra bezárhatnak rettenetesen szűk, mi több, méltatlan és nevetséges helyekre.

Gyufaskatulyába, palackba, retikülbe …. Ismertem egy dzsinnt akit egy koszos, régi lámpába zártak be.

Nathaniel

15

Miután a dzsinn galambbá változott és elrepült, Nathaniel bezárta az ablakot, összehúzta a függönyt, aztán leroskadt a padlóra. Arca csont fehér volt, s egész teste remegett a kimerültségtől. Közel egy óráig gubbasztott így, hátát a falnak vetve, a semmibe bámulva.

Sikerült, megoldotta a problémát: újra hatalma alá hajtotta a lázadó démont. Már csak ki kell mondania a bűbájt a szelencére, és Bartimaeus addig fogja szolgálni őt, ameddig csak kívánja. Minden rendben lesz. Semmitől nem kell félnie. Semmitől a világon.

Erről győzködte magát, de közben remegett ölében nyugvó keze, szíve vadul kalapált, és hiába kutatott az agyában magabiztos gondolatok után. Állapota felmérgesítette, erőnek erejével mélyeket sóhajtott, és összeszorította két tenyerét, hogy remegését elnyomja. Persze nem volt semmi csodálkoznivaló azon, hogy félt. Egy hajszállal kerülte el az ösztökélő iránytű villámát. Ez volt az első alkalom, hogy megcsapta őt a halál szele, s egy ilyen élmény természetesen erős reakciót vált ki. De néhány perc múlva már megint minden rendben lesz; akkor majd megbűvöli a szelencét, lebuszozik a Temzéhez…

A dzsinn tudja az igazi nevét.

Tudja az igazi nevét.

Uruki Bartimaeus, A1 Áris–i Szakar A1 Dzsini az ő könnyelműsége folytán megtudta a titkot. Mrs. Underwood kimondta, a dzsinn hallotta, és abban a percben megszegték a legfőbb szabályt. Ő, Nathaniel kiszolgáltatott lett, talán mindörökre.

Érezte, hogy a rémület felkúszik a torkában – szinte fulladozott tőle. Könnyfátyol marta a szemét, pedig emlékezete szerint ilyen még sose fordult elő vele. A legfőbb szabály… Ha azt megszeged, elveszett ember vagy. A démonok mindig megtalálják a módját, hogy elveszejtsenek. Ha hatalmat adsz a kezükbe, előbb vagy utóbb ellened fordítják. Talán csak évtizedek múltán, de egyszer biztosan…

Eszébe jutottak a könyvekben olvasott híres esetek. Prágai Wernen felfedte születésekor kapott nevét a szolgálatában álló ártalmatlan kis kobold előtt. A kobold elárulta azt egy fóliótnak, a fóliót egy dzsinnek, a dzsinn pedig egy aíritának. Három évvel később egy napon, mikor Werner lement a Vencel térre füstölt kolbászt venni, forgószél támadt, és felragadta. A járókelők órákig hallgatták fülsiketítő üvöltését, s az incidens azzal ért véget, hogy a mágus

valamelyik tetőnek csapódva lelte halálát. S még nem is Werner jutott a legszörnyűbb sorsra a könnyelmű varázslók közül. Ott volt Torinói Pál, Septimus Manning, Johannes Faustus…

Nathaniel nyögve felzokogott. A halk, szánalmas hangocska észhez térítette, kizökkentette önsajnálatából. Elég volt, gondolta. Még nem haltam meg, és hatalmam van a démon fölött.

Vagy legalábbis lesz, ha a szelence a megfelelő helyre kerül. Össze kell szednem magam.

Elgyöngült, remegő tagokkal feltápászkodott. Félelmét nagy nehezen betuszkolta tudata egy félreeső zugába, és hozzálátott az előkészületekhez. Újrarajzolta a pentagramot, feltöltötte a füstölőket, új gyertyákat gyújtott. Utána lelopózott mestere könyvtárába, hogy ellenőrizze a varázsigéket. Még több rozmaringot töltött a szelencébe, majd a dobozkát a kör közepébe helyezte, és kántálni kezdte az időtlen fogság varázsigéit. Öt perc múltán szája már annyira kiszáradt, hogy elcsuklott a hangja, de addigra acélszürke aura rajzolódott ki a szelence körül. A fény felerősödött, majd kihunyt Nathaniel kimondta Bartimaeus nevét meg a fogság kezdetének időpontját jelölő asztrológiai dátumot, s ezzel befejezte a szertartást. A szelence pontosan úgy festett, mint annak előtte. Nathaniel zsebre dugta, eloltotta a gyertyákat, és egy szőnyeget húzott a padlóra rajzolt jelek fölé. Utána leroskadt az ágyra.

Egy órával később, mikor Mrs. Underwood ebédet vitt férjének, megemlítette neki aggodalmát

– Valami baja van a gyereknek. Szinte hozzá se nyúlt a szendvicséhez. Olyan fehér volt, mint a lepedő, mikor asztalhoz ült, mintha egész éjjel le se hunyta volna a szemét Vagy fél valamitől, vagy betegség lappang benne. – Az asszony szünetet tartott. – Drágám?

Mr. Underwood tányérja tartalmát szemlélte.

– Nem kérek mangóchutneyt, Martha. Tudod, hogy salátával szeretem a sonkát.

– Elfogyott, drágám. Szerinted mit tegyünk?

– Vásároljunk. Miért kell ezt külön megkérdezni? Te jó ég, asszony…

– A gyerekkel mit tegyünk.

– Vagy úgy… A kölyöknek semmi baja. A névválasztás miatt izgul, no és mert hamarosan megidézi az első csekényét. Emlékszem, én is hogy rettegem – a mesteremnek úgy kellett betuszkolnia a körbe. – Mr. Underwood a villájára tűzött egy falat sonkát. – Mondd meg neki, hogy másfél óra múlva várom a könyvtárban. Ne felejtse el magával hozni az almanachot… Nem is, jöjjön inkább egy óra múlva. Utána fel kell hívnom azt az átkozott Duvallt a lopások ügyében.

A konyhában gubbasztó Nathaniel még mindig csak az első szendvics felénél tartott. Mrs. Underwood felborzolta a haját.

– Fel a fejjel! A névválasztás miatt vagy ilyen nyugtalan? Szép a Nathaniel, de még sok a jól csengő név. Gondolj bele, olyan nevet választasz magadnak, amilyet csak akarsz – bizonyos határok között. Bármit, amit nem használ ma élő varázsló. A közembereknek nincs lehetőségük erre. Nekik egész életükben azt a nevet kell viselniük, amit születésükkor kaptak.

Az asszony térült–fordult, megtöltötte a teáskannát, elővette a tejet, és közben csak beszélt, csak beszélt, csak beszélt. Nathaniel ólomsúlyúnak érezte a szelencét a zsebében.

– Szeretnék elmenni sétálni, Mrs. Underwood – szólt. – Ki akarom szellőztetni a fejemet.

Az asszony megütközve nézett rá.

– Most nem mehetsz el, kis drágám. A mestered egy óra múlva a könyvtárban vár, hogy kiválasszátok a nevedet. És azt üzeni, ne felejtsd el magaddal vinni a névalmanachot. Habár amilyen nyúzott vagy, tényleg jót tenne neked egy kis friss levegő… Biztos nem veszi észre, ha kiszöksz pár percre.

– Nem fontos, Mrs. Underwood. Inkább itthon maradok. – Pár percre? Legalább két órára lenne szüksége, gondolta. Későbbre kell halasztania a szelence elsüllyesztését. Bartimaeus remélhetőleg nem talál ki addig valamit.

Az asszony teát töltött, és letette a csészét Nathaniel elé.

– Ettől majd kipirul egy kicsit az arcod. Nagy nap ez a mai, Nathaniel. Mikor legközelebb találkozunk, már más ember leszel. Talán utoljára szólítalak a régi neveden. Azt hiszem, jó lesz, ha elkezdem kitörölni az emlékezetemből.

Miért nem kezdted el már ma reggel? – gondolta Nathaniel. Lelkének egy kicsiny, gonosz része hibáztatni akarta az asszonyt gondatlan kedvességéért, bár tudta, hogy ez igazságtalanság lenne. Ő tehet róla, hogy a démon a közelben volt, és hallhatta, amit hallott. Sérthetetlenség, titoktartás, erő… Mindhárom fontos dolog csorbát szenvedett. Ivott egy kortyot a teából, és jól megégette vele a nyelvét.

– Gyere, fiam, kerülj beljebb! – Mr. Underwood, aki magas támlájú széken ült könyvtárbeli asztala mögött, majdhogynem szívélyes hangon szólt. Tekintetével követte közeledő tanítványát, és a mellette álló székre mutatott. – Ülj csak le! Elegánsabb vagy, mint máskor. Még zakót is vettél, heh? Örömmel látom, hogy felfogtad az esemény jelentőségét.

– Igen, uram.

– Helyes. Hol az az almanach? No nézzük… – A könyvnek szép, fényes, zöld bőrkötése volt, s marhaszőrből font könyvjelző ékeskedett benne. Előző nap szállította le a Jaroslav Könyvkereskedés, s még senki nem nyitotta ki. Mr. Underwood óvatosan felhajtotta a tábláját, és szemügyre vette a címoldalt. – Loew–féle Névalmanach, háromszázkilencvenötödik kiadás… Hogy múlik az idő! Én még a háromszázötvenedikből választottam nevet. El tudod képzelni? Úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna.

– Értem, uram. – Nathaniel elnyomott egy ásítást. Rátört a fáradtság a délelőtti kimerítő izgalmak után, de tudta, hogy koncentrálnia kell az előtte álló feladatra. Mesterét figyelte, aki lapozgatni kezdett a könyvben, és közben folyamatosan beszélt

– Az almanachban megtalálható minden hivatalos név, ami Prága aranykora óta használatban volt. A nevek nagy részét több mágus is viselte már. Az egyes nevek mellett külön jelölés tájékoztat arról, ha a név jelenleg épp foglalt Ha nincs ott a jel, a név szabad. De kitalálhatsz magadnak új nevet is. Nézd csak: „Underwood, Arthur, London”. En vagyok a második ezen a néven. Az első, egy Jakab–kori előkelőség, tudomásom szerint I. Jakab király bizalmasa volt. Nos, töprengtem a dolgon, s úgy vélem, helyesen teszed, ha valamelyik nagy mágus nyomdokaiba lépsz.

– Igen, uram.

–Theophilus Throckmorton például megfelelő lenne – ő neves alkimista volt, és… igen, úgy látom, ez a kombináció épp szabad. Nem tetszik? Mit szólsz a Balthazar Joneshoz? Nem meggyőző? Hát igen, neki nem is lehetnél méltó utódja. Tessék, mondd! Van valami javaslatod? ‘

– A William Gladstone név szabad, uram? Neki nagy csodálója vagyok.

– Gladstone!? – Mr. Underwood szeme elkerekedett. – Még a gondolat is… Vannak nevek, fiam, amelyek túlságosan jelentősek és még túlságosan emlékezetesek ahhoz, hogy használhassuk őket. Senki nem merészelne ilyesmit! Mérhetetlen pökhendiség volna Gladstone utódjaként fellépned. – Underwood szemöldöke felborzolódott. – Ha nem tudsz értelmes javaslatot tenni, én fogok dönteni helyetted.

– Bocsánat, uram, nem tudtam.

– A becsvágy helyénvaló dolog, fiam, de palástolni kell. Ha túlságosan nyilvánvaló, porrá égsz még húszéves korod előtt. A mágus ne hívja fel túl korán a figyelmet magára – semmiképp sem azelőtt, hogy megidézte volna az első penészkéjét. Na jó, menjünk végig a listán az elejétől…

A döntés egy óra huszonöt perc múltán született meg, s ez alatt az idő alatt Nathaniel a kínok kínjait élte át. Mesteréről kiderült, hogy valamely okból vonzódik a furcsa nevű, obskúrus mágusokhoz – a Fitzgibbon, Treacle, Hooms és Gallimaufry nevekről igen nehezen hagyta lebeszélni magát. Nathaniel javaslatai ugyanakkor minden esetben túl önhittnek és kérkedőnek ítéltettek. Végül mégis megszületett a kompromisszum. Mr. Underwood fáradt mozdulattal elővette a névbejelentőlapot, kitöltötte és ellenjegyezte. Nathanielnek is alá kellett írnia a lap aljára nyomtatott, nagy, fekete keretben. Aláírása szögletesre és ügyetlenre sikeredett, ami nem is csoda, hisz, életében először írta le új nevét. Mikor elkészült, motyogva felolvasta magának:

John Mandrake.

O volt a harmadik varázsló ezen a néven. Elődeinek egyike se vitte sokra, de ez Nathanielt ekkor már cseppet sem érdekelte. A Gallimaufiynál bármi jobb volt.

Mr. Underwood összehajtotta a bejelentőlapot, egy barna borítékba helyezte, aztán hátradőlt székében.

– Ezzel megvolnánk, John – szólt. – Lepecsételtetem a papírt a minisztériumban, és attól a perctől fogva hivatalosan is létezni fogsz. De azért még ne bízd el magad! Változatlanul nem tudsz szinte semmit, amint azt magad is megtapasztalod majd holnap, amikor kísérletet teszel egy varangymanó megidézésére. Mindazonáltal, hála nekem, tanulmányaid első szakaszát lezártnak tekinthetjük.

– Értem, uram. Köszönöm.

– Hosszú és kimerítő volt ez a hat év. Nemegyszer kétségeim támadtak afelől, hogy el fogsz–e jutni idáig. Más mester elzavart volna a házából a tavalyi komiszkodásod után. De én kitartottam… No mindegy. Mostantól viselheted a kontaktlencsédet.

– Köszönöm, uram. – Nathaniel akaratlanul is pislogni kezdett. A lencse már a szemén volt.

Mr. Underwood önelégült derűvel folytatta:

– Ha minden jól megy, néhány év múlva egy tisztességes állást is tudunk szerezni neked. Beállsz majd altitkárnak egy jelentéktelenebb minisztériumba. Nem lesz valami fényes pozíció, de korlátozott képességeidnek tökéletesen megfelel majd. Nem minden mágusból lesz olyan befolyásos felsővezető, mint én, de ez ne tántorítson el attól, hogy a magad szerény módján hozzájárulj áldozatos munkánkhoz. Addig pedig inasomként segédkezni fogsz az egyszerűbb megidézésekben, így módod lesz csekély mértékben viszonozni az okításodra fordított erőfeszítéseimet.

– Megtiszteltetés lesz, uram.

Mr. Underwood elbocsátóan intett. Nathaniel elfordult, és nyomban elkomorodott. Azonban mielőtt elérte volna az ajtót, mestere utána szólt:

– Még valami… A névválasztásodra épp jókor került sor. Három nap múlva bemegyek a Parlamentbe meghallgatni a miniszterelnök úrnak a miniszterekhez intézett beszédét. Ez elsősorban ceremoniális esemény lesz, de érdekessé teszi, hogy ekkor vázolja majd fel a miniszterelnök úr a középtávú bel– és külpolitikai elképzeléseit. Az estélyre meghívást kaptak a házastársak és a névvel rendelkező tanítványok is. Ha addig nem haragítasz magadra, eljöhetsz velem. Tanulságos élmény lesz együtt látnod minket, mestermágusokat.

– Igen, uram. Hálásan köszönöm, uram! – Nathaniel emlékezete szerint most először fordult elő, hogy őszinte lelkesedéssel tudott mesteréhez szólni. Parlament! Miniszterelnök! Kisietett a könyvtárból, és felszaladt a lépcsőn a szobájába, ott is a tetőablakhoz, amelyen át most csak elmosódottan látszott az áhított épület a szürke, novemberi ég alatt Nathaniel mégis úgy látta, hogy a gyufaszálmintás torony sugárzó napfényben fürdik.

Kis idő elteltével eszébe jutott a zsebében lapuló szelence.

Vacsoráig még hátra volt két óra. Mrs. Underwood a konyhában tüsténkedett, férje a dolgozószobájában ült és telefonált. Nathaniel, miután magához vett öt fontot a hallban elhelyezett konyhapénzes csuporból, a bejárati ajtón át kilopózott a házból. A főúton azután felszállt egy dél felé tartó buszra.

A mágusok ritkán használták a tömegközlekedési eszközöket. Nathaniel leghátul ült le, a lehető legmesszebbre húzódva utastársaitól. A szeme sarkából figyelte a fel– és leszálló közembereket. Férfiak, nők, idősek, fiatalok; jellegtelen ruhákat viselő fiúk, ékszerektől csillogó nyakú lányok. Civakodtak, viháncoltak, mások csendben ültek, újságot, könyvet vagy valami rikító magazint olvastak. Születésüktől fogva ők is emberek voltak, igaz, de lerítt róluk az erő, a hatalom hiánya. Nathaniel, akinek kevés dolga volt idegenekkel, ezáltal valahogy kétdimenziósnak érezte őket. Beszélgetéseiket laposnak, semmitmondónak tartotta, könyveiket ránézésre közönségesnek vélte. Semmilyen más benyomása nem volt róluk, mint az, hogy valamennyien eléggé primitívek.

Félóra múlva a busz a Blackfriars Bridge–nél elérte a Temzét.

Nathaniel leszállt, a híd közepére sétált, és áthajolt a kovácsoltvas korlát fölött. Magas volt a vízállás; a folyó szürkén hömpölygött medrében, felszínén fáradhatatlanul kavarogtak a habok. Mindkét parton irodaházak sorakoztak; alattuk a rakparti úton épp akkor kezdtek fel–felragyogni az utcai lámpák és az autók fényszórói. Nathaniel nem látta a Parlamentet, de tudta, hogy az ott van, nem messze, a folyó kanyarulatán túl.

Még sose volt ilyen közel a nevezetes épülethez, s a puszta gondolattól is felgyorsult a szívverése.

De erre most nem volt idő. Mindenekelőtt el kellett végeznie egy létfontosságú feladatot. Egyik zsebéből nejlonzacskót vett elő, meg egy fél téglát, amit otthon, a kertben talált. Egy másikból előhalászta a szelencét. A tégla és a szelence a zacskóba, a zacskó szájára pedig dupla csomó került.

Nathaniel sebtében körülnézett a hídon. A járókelők leszegett fejjel, vállukat összehúzva haladtak el mellette. Senki nem figyelte, mit csinál, így hát további teketóriázás nélkül átdobta a zacskót a korlát fölött.

A csomag zuhant, zuhant, s a végén már csupán apró fehér foltnak tűnt. Nathaniel szinte nem is látta, mikor csobban a vízbe.

Vége. Elsüllyedt, mint a kő.

Nathaniel felhajtotta dzsekije gallérját, hogy megvédje nyakát a folyó fölött átsöprő szélrohamoktól. Most már biztonságban volt… már amennyire e percben lehetett. Beváltotta fenyegetését, s ha Bartimaeus ezután el meri árulni őt…

Miközben a buszmegálló felé tartott, eleredt az eső. Lassan, gondolataiba mélyedve baktatott, többször is majdnem összeütközött az ellenkező irányba siető emberekkel. Nathaniel nem törődött velük. Biztonságban van… Csak ez számít.

Lépésről lépésre, egyre jobban elhatalmasodott rajta a kimerültség.

Bartimaeus