Van valami bizonyíték rá, hogy a KÜLSŐ szépség valóban relatív?

1. Melyik évben érettségiztél?

2. Megint csak a kifogások...

"Pótolj be úgy 8+4 évet 1-2 év alatt, hogy mellette alkoholista, balhés szülőkkel vagy körülvéve és egyetlen barátod sincs, akivel megbeszélhetnéd a problémáidat."

Na ide figyelj! Engem egyedül nevelt fel anyám, az apámat nem is ismerem, konkrétan semmit sem tudok róla. Hat éves voltam, amikor elköltöztünk a nagyszülőktől, 19 éves koromig pedig egy egyszobás garzonban éltem anyámmal, mert erre futotta. Volt idő, hogy anyám egy vendéglátó helyen dolgozott, és hajnalban végzett a melóval, amikor én úgy 8-10 éves voltam, így magam láttam el ilyenkor. Amikor kisgyerek voltam, anyám még suliba járt, mert a húszas évei elején járt, így a nagyszüleim vigyáztak rám, akik viszont parasztemberek voltak, azaz gyakorlatilag szabadjára voltam engedve a pusztában, míg ők kapálták a kukoricát. Közeledem a harminchoz, és most jutottam el odáig, hogy önerőből a jogsimat meg tudom finanszírozni, mert idáig semmi pénz nem volt rá.

Hogy a tanulmányaimat tudjam finanszírozni, diákmunkákat vállaltam, illetve hazajártam a már megözvegyült nagymamám gazdaságába ültetni, metszeni, öntözni, kapálni, szüretelni, egyetem mellett ebből álltak a hétvégéim, illetve jobb esetben csak a hétvégéim. Amikor kisiskolás voltam, minden szeptemberben le kellet rajzolni a nyári élményeinket, ahol minden osztálytársam rajzolta a strandolós, tengerpartos nyaralásokat; én mindig lerajzoltam szépen, ahogy a nagyszüleimmel kapálom a fűszerpaprikát. Ált. suliban és gimiben kaptam cikizést nem keveset, mert igénytelen voltam, ráadásul a leggagyibb piacos göncökben jártam, mert erre futotta. Egyetemista koromban nem egy embertől kaptam a pofámba, hogy én aztán ne akarjam megmondani a tutit, mert én sokkal jobb körülmények között élek, mert nyáron elmentem mondjuk egy fesztiválra, meg vettem magamnak pc-t. Aztán általában a végén mindig kiderült, hogy ugyanannyi pénzt kapnak otthonról mint én, és velem ellentétben még szociálisan is támogatottak, csak éppen nekem nem volt büdös a munka és ha kellett valami, akkor előteremtettem rá a pénzt.

És most csak a publikus részét teregettem ki, lenne még mit bőven, de ezt inkább névtelenül sem!

Baromi rossz embernek ugatsz arról, hogy milyen istentelen nehéz körülmények közé születtél! Én egy semmirekellő utcagyerek lettem tizenévesen. Lógtam a suliból, volt, hogy piásan mentem órára. Volt olyan hetem is, hogy suli után minden nap leittam magam a cimborákkal. Amikor végzős gimis voltam, már éjszaka jártam haza hétköznap is, aztán meg hajnalig üvöltöztünk anyámmal, hogy mekkora egy sz**házi senki vagyok. Volt, hogy elhúztam otthonról, ő meg ököllel verte az ajtót utánam dühében, hogy zengett a lépcsőház. Azután nagy nehezen felvettek az egyetemre, de csak szerencsétlenkedés volt az egész, ki is rúgtak a francba. Ez volt az a pont, amikor elgondolkodtam, hogy mégis mi a lószart akarok az élettől. Akkor esett le, hogy sajnáltathatom én magam, menekülhetek a problémák elől, de ettől csakis nekem lesz rosszabb az életem.

Azóta diplomás ember vagyok, ráadásul nemsokára házas is. Olyan munkahelyem van, ahol megbecsülnek, lassan kisebb vezető pozícióba kerülök, és én keresek messze a legjobban a családomban. A kapcsolatom a párommal sokat próbált, teljesen kiegyensúlyozott és őszinte, amiben szintén iszonyú mennyiségű munkám van. Megvannak a magam lelki problémái, amiket meg kell oldanom, de alapvetően szerintem jól állok az életemmel, és ezt 99%-ban csakis magamnak köszönhetem. Hidd el, k***a rossz embernek akarod bemagyarázni, mekkora áldozata vagy az életnek!

A reakciód az előző irományomra igazából annyira felb***tt agyilag, hogy nem vagyok hajlandó kommentálni az ott elhangzottakat. Őszintén szólva magasról leszarom, hogy te szerzel magadnak nőt, vagy sem, mert ez nem az én dolgom. Ha egy szánalmas szerencsétlan patkányként akarsz meghalni, akkor éld így tovább az életed, az idődet pedig továbbra is fordítsd arra, hogy megmagyarázd, ez nem a te hibád. Ne akarj megváltozni, kínozd csak magad tovább. Én megpróbáltam segíteni neked, de olyan embernek nem lehet, aki ezt nem akarja.

Maximális respect neked azokért a dolgokért, amiket elértél, gratulálok, le a kalappal. Az a baj, hogy az ilyen típusú szerencsétlenek, mint a kérdező, megmagyarázzák, hogy de neki sokkal nehezebb, mer ezér, azér, amazér. Úgyse fogja beismerni, hogy Te többet elértél, nehezebb helyzetből. Ugyanúgy nem ismeri el azt sem, hogy van ronda srácoknak is barátnője.

Könyörgöm, a gimnáziumi tananyagra ne mondjuk már, hogy évek!

Leírnám én is az életem, hasonlóan cifra lenne, de fölösleges.

Nem mondtam, hogy lenézlek. A hozzáállásodat nézem le. Miről lennél lekésve 26 évesen? Ha változtatni akarsz, változtass, ilyen egyszerű. Mutatta a fenti válaszoló példája? Mivel foglalkozol amúgy?

Ez a reál tárgyas levezetés baromság. Most újabban menő lett ezzel takarózni, hogy "akinek nincs agya, annak úgyse megy" de ez nem így van. Reál tárgyakat is be lehet gyakorolni, csak szorgalom és akarat kell hozzá, mint mindenhez az életben. 26 éves? Kb addigra kapok diplomát:D De most már nem érdekel, elvégzem, ha az utcán is élek a végére, mert a rengeteg s.z.a.r melóból, amit már kényszerből csináltam, erre motivál.

"26 évesen mit akarjak az élettől? "

Fuhú, mennyi sztorit mondjak neked erre? :D

Valamiért errefelé belénk nevelik, hogy ha vannak álmaid, azt tessék még 30 éves korod előtt valóra váltani, mert utána már csak gyereknevelés meg mit tudom én. Én is küzdök ezzel a gondolkodással, mert nagyon nagy hülyeség, de az életem java részében csak ezt láttam mindenhol.

Egy haverom az egyetemen dolgozik programozóként, két éve kapott egy tanoncot. A srác diákként vállalt munkát az egyetemn, teljesen véletlen derült ki róla, hogy 34 éves(!!!). 14 évesen összeveszett az anyjával, elhúzott otthonról és mindenféle munkából fenntartotta magát. Akkoriban csaposként dolgozott, és ott összehaverkodott pár egyetemistával, és megtetszett neki, hogy milyen lelkesen tanulnak. Gondolt egyet, leérettségizett. Kitűnőre, dicsérettel. Olyan jól esett neki a sikerélmény, hogy gondolt egyet, 32 évesen felvételire ment, és fel is vették programozónak. Másodévesen felvették a tanszékre dolgozni, és a cimborám mesélte, hogy olyan tempóban fejlődik a fazon, hogy ilyet még nem látott, mert ő önmagáért csinálja ezt, és ott van mögötte 34 év tapasztalata és leleményessége, szemben a 20 évesekkel, akik csak keresik még önmagukat.

Ha jól emlékszem, Jancsó Miklós pontosan veled egyidős volt, amikor beiratkozott a filmművészetire. Szerintem az életpályáját tekintve nincs miért szégyenkeznie...

Olvastam egy blogot egy fazontól, aki pénzügyi tanácsadóként tevékenykedik. A legmagasabb végzettsége technikum volt, nem árulta el, milyen területen. Egyszer csak gondolt egyet, és azt mondta, neki ez így nem jó, hogy szart sem keres, és nincs egy megbízható munkahelye, csak megy egyikről a másikra. Gondolt egyet, és egyetemre ment. Ő akkor már idősebb volt, mint te, családapa volt és dolgozott. Megcsinálta, saját céget alapított, él, mint hal a vízben.

Az egyik legjobb cimborám most iratkozott be gépészmérnöknek tanulni, pedig idén töltötte a 29-et. Ő tizenévesen szentül meg volt győződve, hogy soha nem megy felsőoktatásba, mert az fölösleges, dolgozni kell, szakmázni kell. Aztán kíváncsiságból mégiscsak elment fizikát tanulni, de menet közben rájött, hogy soha nem lesz belőle fizikus. Otthagyta a sulit, és most váltott gépészmérnökre.

Ja: azt mondod, rosszak az alapjaid? Van egy nagyon jó lány haverom. Ő diszlexiás, általános iskolás korában kisegítő suliba akarták küldeni (akkor még nem foglalkoztak ilyen dolgokkal, csak azt mondták, hogy hülye a gyerek), csak az anyja nem hagyta. Kérlek szépen, diplomás vegyész a csaj, a hobbija pedig az olvasás! Ennyit tesz az akarat!