Monoteizmus, Antropomorfizmus elutasítása! KERESZTÉNYSÉG VS. ISZLÁM?

Az, hogy Isten az Atya, Isten a Fiú és Isten a Szentlélek nem "az istenek számát" összegzi (1+1+1 = 3, ami triteizmus lenne), hanem három személy (aki nem különálló Istenek, hanem egy, közös természetük van) mivoltát mondja ki, végig szem előtt tartva, hogy "még sincs három isten, csak egy Isten van."

Három Istenről senki sem beszél. Az, hogy a Bibliával egyetemben három különböző személyt nevezünk Istennek, az nem egyenlő azzal az állítással, hogy három Isten van. Mivel e személy nem három különböző Isten, hiszen az Istenségük, a lényegük egy, közös. A háromság csak az isteni személyekre vonatkozik, nem az egy isteni lényegre; vagyis, hogy Isten csak egy van. ami Istenben egyetlen, azt is­teni lényegnek vagy természetnek nevezzük, ami Istenben három, azt személynek vagy alanynak hívjuk. Isten tehát három személy egy lényegben, míg Jézus Krisztus egyetlen (isteni) személy két (isteni és emberi) természetben. A személyek többfélesége semmiképpen sem állítható ellentétbe a lényeg egységével, bárha való igaz, hogy a kinyilatkoztatás nélkül fogalmunk sem volna arról, hogy a "személyiség" és a "lényeg" nem mindig esik egybe. Abból, hogy nálunk embereknél a kettő összeesik, még nem következik, hogy a kettő fogalmilag is egyazon dolog. Ebben fogalmi ellentmondás csak akkor lenne, ha azt mondanók: egy lényeg és mégis három lényeg; egy személy és mégis három személy. De: egy lényeg és három személy éppúgy nem ellentmondás, mint ahogy nem ellentmondás, ha azt mondom; három ember s egy család, vagy: száz katona s egy század. Nem a hármat azonosítjuk az eggyel, hanem a három isteni személyt az egy Istennel. Ebben fogalmi ellentmondást kimutatni nem lehet.

A Szentháromság egy. Mi nem három istent vallunk, hanem egy Istent három személyben: egylényegű Háromságot. Az isteni személyek nem osztják meg egymás között az egyetlen istenséget, hanem mindegyik teljes egészében Isten: Az Atya egészében az, ami a Fiú, a Fiú egészében az, ami az Atya, az Atya és a Fiú egészében az, ami a Szentlélek: azaz egyetlen Isten a természetet illetően. A három Személy bármelyike az a valóság, tudniillik isteni substantia, essentia, vagyis natura.

Az isteni személyek valóságosan különböznek egymástól. Tiszteljük és megvalljuk az egy Istent, nem úgy, mintha magányos lenne. Az "Atya", a "Fiú" és a "Szentlélek" nem egyszerűen az isteni "Lét" módozatainak nevei, mert valóságosan különböznek egymástól: Az Atya nem ugyanaz, mint a Fiú, sem a Fiú nem ugyanaz, mint az Atya, sem a Szentlélek nem ugyanaz, mint az Atya vagy a Fiú. Eredési relációik által különböznek egymástól: Az Atya az, aki nemz, a Fiú az, aki születik, a Szentlélek az, aki származik. Az isteni Egység Háromság.

A három isteni személy vonatkozásban (relatio) van egymással. Az isteni személyek közötti valóságos különbség, mivelhogy ez nem osztja meg az isteni egységet, kizárólag azokban a vonatkozásokban van, amelyek az egyik személynek a másik kettőhöz való viszonyát adják. A személyek vonatkozást kifejező neveiben az Atya vonatkozásban van a Fiúval, a Fiú az Atyával, a Szentlélek mindkettővel; amikor erről a három személyről beszélünk, a vonatkozásokra vagyunk tekintettel, ugyanakkor egy természetben vagy lényegben hiszünk. Közöttük tehát minden egy, ahol a relatio szembenállása nincs jelen. Ezen egység folytán az Atya egészen a Fiúban és egészen a Szentlélekben van; a Fiú egészen az Atyában és egészen a Szentlélekben van; a Szentlélek egészen az Atyában és egészen a Fiúban van.

Nazianzi Szent Gergely, akit "teológusnak" is neveznek, a konstantinápolyi katekumenoknak a Szentháromságos hit ezen összefoglalását adja:

"Mindenekelőtt kérlek, őrizd a jó letéteményt, amelynek élek és amelyért harcolok, mely bárcsak ez életből távozóban kísérne engem, mellyel az élet minden nehézségét elviselem, és minden gyönyörűséget megvetek és semminek tartok; a hitet, mondom, és a hitvallást az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben. Ezt bízom rád a mai napon, amikor elmerítelek a tisztító vízben, és a magasba emellek. Egész életed kísérőjéül és oltalmazójául adom neked az egy Istenséget és hatalmat, mely a Háromban együtt van, és a Három különbözőt magában foglalja, mely nem különbözik bennük sem állagban vagy természetben, sem alá- vagy fölérendeltség nem növeli vagy csökkenti (...); a Három végtelen végtelen egységét [adom neked], a Három egyformán Istent, ha külön-külön nézzük (...) ismét Háromságos Istent, ha együtt gondoljuk (...). Alig kezdek gondolkodni az Egyről, azonnal körülragyog a Háromság. Alig kezdem megkülönböztetni a Hármat, visszajutok az Egyhez."

Atropomorfizmus: az az eljárás, amikor Isten valóságának leírására emberi viselkedésmódokat alkalmaznak. Sokszor találkozunk antropomorfizmussal az Ószövetségben, mikor Istennek emberi indulatokat, cselekedeteket, sôt, emberi tagokat tulajdonítanak (Isten megbán valamit, nevet, szomorú, haragszik; szája, orra, lába van stb.). Ennek a kifejezésmódnak (mely még a tisztult szemléletű prófétáknál is megtalálható) az a célja, hogy kifejezésre juttassa az Istenre jellemzô dinamikát, de oly módon, hogy ne mosódjék el az Istent a teremtményétôl elválasztó minôségi különbség. Súlyos problémák adódnak viszont abból, ha antropomorf módon fejezik ki Istennek a gonoszhoz való viszonyát, és az antropomorf kifejezésmód súlyos problémákat jelent Isten megismerhetôségének teológiája számára is. Jóllehet minden emberi fogalom (mely egyben mindig konkrét képzet is) csak inadekvát ismeretet eredményezhet, ha Istenre visszük át, mindazáltal az emberi szellem Istenre irányuló transzcendenciája miatt minden fogalomnak van némi transzparenciája is Istenre vonatkozólag (analógia): és ez a transzparencia lehetôvé tesz valódi, noha csak analóg ismeretet, amelyet mindig új és új tagadással kell Istenhez hozzáigazítani. Az ember mint ennek az ismeretnek a birtokosa tudatában van saját antropomorfizmusainak, és éppen ezzel emelkedik fölébük s jut közelebb Isten titkához. Ráadásul az emberi szellem mindig szemlélethez van kötve, és ezért az antropomorfizmusok igazolásához figyelembe kell venni azt is, hogy a történeti tapasztalat leírására szolgáló fogalmakkal kell tanúságot tenni arról a tényrôl, hogy Isten belenyúlt a történelembe, és így az ilyen kijelentések magasabb fokon igazolják az antropomorfizmusok használatát.

A monoteizmus filozófiai értelemben az a tan, hogy csupán egyetlen egy legfôbb, abszolút, végtelen és szellemi-személyes lény van, aki a világtól különbözô, de minden tekintetben teremtôje és hordozója a világnak, áthatja a világot, és minden tapasztalható valóságnak az alapja. Itt a személyes, végtelen Istenre vonatkozó összes kijelentést úgy kell tekinteni, hogy azok a felfoghatatlan titokról tett analóg kijelentések (lásd: analógia, panteizmus, politeizmus). Teológiai értelemben az Ószövetség és az Újszövetség monoteizmusa azt jelenti, hogy az a lény és az a hatalom, akinek a cselekvésérôl az ember ,,itt és most'' tapasztalatot szerez (,,a mi Istenünk'', ,,az atyák Istene''), nem valamelyik numinózus hatalom (nem az ,,egyik'' isten), hanem éppen az az egyetlen egy, abszolút Isten (a voltaképpeni Isten, akin kívül más isten nincs), aki az egész világnak és az egész történelemnek egyetlen alapja és mindenható Ura. Így tehát a monoteizmus annak megvallása, hogy a teremtmény és Isten személye között lehetséges a közvetlen találkozás; hogy e találkozás meg is valósul, és a teremtmény olyannak ismeri meg Istent, amilyen Ô lényegében véve; a monoteizmus tehát formális elôlegezése a kegyelemrôl, a kinyilatkoztatásról és az Isten önközlésérôl szóló keresztény tanításnak. A monoteizmus tehát nem csupán filozófiai igazság, hanem alapvetô és maradandó jelentôségű a kereszténység szempontjából is (vö. DS 1 és köv. 11 790 3021; Mk 12,29; Jn 17,3; 1Kor 8,5 és köv.).

Kedves kérdező!

Örülök,hogy ennyire foglalkoztat ez a kérdés,hisz aki nem kérdez,nem kételkedik=nem gondolkodik,nem is hisz igazán.Ilyenek a bigottak.Viszont én is kérdeznék valamit tőled.Ha már eldöntötted,hogy az iszlám a legigazabb vallás,akkor miért gondolkodsz még ezeken a dolgokon?Én nem mondom azt,hogy a kereszténységben nincsenek hibák.Sok keresztény egyház nem is fogadja el a szentháromság tanát,ők is hasonló érveket hozván fel.De egyvalamit le kell szögeznem.Az a kifejezés,hogy "egy Isten,három személy" kis magyarázatra szorul.A három "személy"-t nem a mai "személy" szó értelmezésében kell felfogni.Mint már írtam,szubsztanciáról,Isten egy adott lényegi megnyilvánulásáról van szó.Én amit nagyon elítélek személy szerint,az az,hogy a Megváltót sokszor a megfeszített Istenként írják le,nevezik meg.De igazából,mikor Jézust megfeszítették,inkább volt ember mint isteni lény.Hisz a megváltásnak épp az volt a lényege,hogy emberként haljon meg,emberi bűneink miatt.Sokat lehetne még erről beszélni,ha gondolod megkereshetsz priviben,de nagyon sok írás beszél ezekről a dolgokról,nagyon sok könyv,melyet nálam sokkal okosabb emberek írtak.

Szentháromságról:

[link]

[link]

[link]

[link]

A Szentháromság - A háromszemélyű egy Isten

Bár mindaz, amit az emberi értelem Istenrôl megsejthet, rejtelmes és titokzatos, Krisztus tanítása ezenfölül még a legmélyebb és legrejtettebb titkot, a Szentháromság titkát is fölfödi elôtte. Krisztus Istent Atyjának nevezi. Sohasem mondja tanítványairól és sajátmagáról együttesen ,,mi Atyánk'', hanem mindig ,,az én Atyám'' és ,,a ti Atyátok''. Krisztus tehát különös értelemben Isten Fia. Csak Ô mondhatja el mennyei Atyjáról: ,,Én és az Atya egy vagyunk''. Gyakran beszél az Üdvözítô a Szentlélekrôl is, aki az Atyától származik, akit Ô vagy az Atya az Ô nevében küldeni akar, mégpedig mint megszentelôt, mint helyette adott gyámolítót, mint a teljes isteni igazság tanítóját. Különös világossággal fejezik ki a Szentháromság titkát azok a szavak, melyeket az Üdvözítô röviddel mennybemenetele elôtt tanítványaihoz intézett: ,,Minden hatalom nekem adatott mennyben és földön. Elmenvén tehát, tanítsatok minden népet, megkeresztelvén ôket az Atya és Fiú és Szentlélek nevében'' (Mt 28,18-19). Az Atya és Fiú és Szentlélek egy nevében vagy egy nevére kell a hívônek a bűntôl való megtisztulás és a megigazulás keresztségét fölvennie. Az apostolok leveleiben gyakran található a Szentháromság hitének megvallása. Szent Pál pl. a korintusiakhoz írt második levelét ezekkel a szavakkal fejezi be: ,,A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme, és Isten szeretete, és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal!'' (2Kor 13,13)

Az Egyházban ôsidôktôl fogva elevenen élt és él a Szentháromságban való hit. Ez a hit nyilatkozik meg egyebek között a keresztelésnek ôsidôktôl fogva szokásos formájában: ,,az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében''; az apostoli hitvallásban; az úgynevezett doxologiákban, vagyis a háromszemélyű egy Istennek dicséreteiben, leginkább az ôsrégi ,,Dicsôség az Atyának...'' dicsôítésben; végül az imádságok befejezéseiben, amelyek ôsrégtôl fogva ,,trinitariusok'', azaz a Szentháromság hitét kifejezôk: ,,A mi Urunk Jézus Krisztus által, aki veled (vagyis az Atya-Istennel) él és uralkodik a Szentlélekkel egyetemben, Isten mindörökön örökké. Amen''.

Tehát egy Isten van három személyben s a személyek neve Atya, Fiú és Szentlélek. Ezek a nevek származási viszonyt fejeznek ki. Istenben, mint a teológusok mondják, vannak ,,eredések'', s az ezeken az ,,eredések''-en alapuló kölcsönös ,,vonatkozások'' által különbözik egymástól a három személy. Minden másban teljesen egyformák, egy lényegük van, a három személy csak egy Isten, egymást teljesen áthatják. Ezt a tant a firenzei zsinat (1438-1445) a következô módon fejti ki (vö. az ún. Szent Atanáz-féle hitvallást is): ,,A római Anyaszentegyház... hisz... egy igaz, mindenható, változhatatlan és örök Istent, az Atyát és Fiút és a Szentlelket, aki egy a lényegben, hármas a személyben: a születetlen Atyát, az Atyától szült Fiút, az Atyától és Fiútól származó Szentlelket. Az Atya nem a Fiú, sem a Szentlélek; a Fiú nem az Atya, sem a Szentlélek; a Szentlélek nem az Atya, sem a Fiú: hanem az Atya csak Atya, a Fiú csak Fiú, a Szentlélek csak Szentlélek. Csak az Atya nemzé a Fiút saját állagából (szubsztanciájából), csak a Fiú született csak az Atyától, csak a Szentlélek származott egyszersmind az Atyától és Fiútól. Ez a három személy egy Isten, nem pedig három Isten; minthogy a háromnak egy az állaga (a szubsztanciája), egy a lényege, egy a természete, egy az istensége, egy a mérhetetlensége, egy az örökkévalósága. Istenben minden egy, ahol vonatkozási ellentét nem forog fönn. Emiatt az egység miatt az Atya egészen benne van a Fiúban és egészen a Szentlélekben; a Fiú egészen az Atyában és a Szentlélekben; a Szentlélek egészen az Atyában és egészen a Fiúban. Egyik sem elôzi meg a másikat az örökkévalóságban, nem múlja fölül nagyságban, nem szárnyalja túl hatalomban. Örökké és kezdet nélkül van a Fiú az Atyától; és örökké s kezdet nélkül származik a Szentlélek az Atyától és Fiútól. Az Atya mindazt, ami és amivel bír, nem mástól kapja, hanem sajátmagából bírja: eredet származás nélkül. A Fiú mindazt, ami és amivel bír, az Atyától kapja: eredet az eredettôl. A Szentlélek mindazt, ami és amivel bír, egyszersmind az Atyától és Fiútól kapja. De az Atya és a Fiú nem két eredeztetôje a Szentléleknek, hanem csak egy: miként az Atya és Fiú és Szentlélek nem három létesítô elve a teremtésnek, hanem csak egy,''. Ez kikutathatatlan hittitok. Még a legélesebb elméjű teremtmény sem jutott volna sohasem az egy Isten háromszemélyűségének nyomára. Sok népnél és nagy gondolkodónál (Plato!) megtalálhatók a Szentháromság titkának az ôskinyilatkoztatásból megmaradt emlékei. Jóllehet az Ószövetség ezt a titkot homályosan jelzi, mégsem ,,nyilatkoztatja ki''.

Bár tehát a Szentháromság titka minden emberi értelmet fölülmúl, mégsem észellenes. Nem azt mondjuk ugyanis: három egyenlô eggyel, három lényeg egy lényeg, három személy egy személy, hanem három személy egy lényeg. Sôt, ha ezt a titkot teljes szeretettel átfogni igyekszünk, mély bölcsességet sejthetünk benne. E titok lelki áthatásának (megértésének) vágya arra indította az egyházatyákat, hogy képekkel és hasonlatokkal tegyék hozzáférhetôbbé. Megjegyezzük, hogy a teológiának általában egyik fôfeladata ,,analógiák'' (hasonlóságok) találása, hogy emberi értelmünk képzeteihez és fogalmaihoz való kapcsolása által a hittitkokat eszünkkel minél jobban megközelíthessük. Az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek viszonyát a napnak, sugarának és fényének, vagy pedig a kútfônek, forrásnak és folyónak kölcsönös viszonyával hasonlították össze.

Lassankint azonban eljutottak oda, hogy az ember szellemi életében a Szentháromság képmását lássák. Ebben a tekintetben termékenyítôleg hatott a Szentírás elsô könyvének az a helye, amely szerint Isten saját képére és hasonlatosságára alkotta az embert (Ter 1,26 sk.). Továbbá Szent János evangéliumának bevezetése, amely a második személyt, Isten Fiát, ,,Igé''-nek nevezi. Természetesen csak lelki szót (igét) lehet rajta érteni. Mi emberek ugyanis, mielôtt egy szót szánkkal kimondanánk, elôbb értelmünkkel világos fogalmat kell alkotnunk. Amivel nem vagyok tisztában, arról nem is tudok beszélni. Mielôtt kimondom: ,,ember'', kell hogy megértettem, ,,fölfogtam'' légyen, mit jelent e szó ,,ember'', azaz fogalmat alkossak magamnak az emberrôl. Ezt a fogalmat lelki szónak nevezhetem s ez megelôzi a kimondott szót. Ilyképpen érti meg Isten is mintegy önmagát; ismeri meg önmagát, az örökkévalóságtól fogva tökéletes fogalmat alkot sajátmagáról, saját lényét fejezi ki egy szellemi ,,Igé''-ben, ,,amely kezdetben volt, és Istennél volt és maga Isten volt'' (Jn 1,1). A mi fogalmaink szegények, tökéletlenek, élettelenek, még legmagasabbrendű szellemi ,,alkotásaink'' is. Isten Igéje összfoglalata saját legtökéletesebb lényének, maga is Isten, Isten Fia; élô, mint maga az Atya-Isten; a személyes isteni Bölcsesség.

Nehezebb volt hasonló analógiát találni a harmadik isteni személy, a Szentlélek származására vonatkozólag. De egészen következetes eljárás volt, hogy e végbôl másik szellemi tevékenységünkhöz, az akaráshoz vagy szeretéshez fordultak. Az Atya és Fiú kölcsönösen szeretik egymást, s ez a szeretet oly tökéletes módon nyilvánul meg, hogy maga ez a megnyilvánulás is szintén isteni személy. E szerint a Szentlélek, mint a mise hitvallása (Credo-ja) mondja, egyszersmind az Atyától és Fiútól származik. Mintegy a szeretet összekötô kapcsa Ô, tehát az Atya és Fiú, mint egymástól különbözô személyek egységéé is. Ezért Isten szeretetének és -- mivel a szeretet minden jó érzületnek alakító ereje és összefoglalása -- egyben szentségének kifejezése is: Szent Lélek, a szentség Lelke. Különösen Szent Ágoston vette alapul az ember szellemi életét a Szentháromságról szóló munkájában e titok magyarázására. S ez nyilván több, mint pusztán kép. Hiszen mi emberek arra vagyunk hivatva, hogy szellemi képességeinkkel egykor a háromszemélyű egy Isten életében résztvegyünk. Ennélfogva bizonyos rokonsági vonatkozásnak kell lennie a mi szellemi tehetségeink és a Szentháromság életfolyamata között.

Ez a gondolat a Szentháromság hittételének életértékeit tárja föl nekünk. A Szentháromság a mi célunk; Isten háromszemélyű életében való részesülés az a cél, amelyre az isteni kegyelem segítségével törekszünk. Semmiképp sem foghatnók föl tehát kegyelmi életünk értelmét, ha a Szentháromságról semmit sem tudnánk. A Szentháromság forrása és célja a mi kegyelmi életünknek. A Szentháromság egyszersmind mintaképe a mi közösségi életünknek is. Benne találjuk meg a személyiség megtartása és a közösségnek való önátadása között a teljes kiegyenlítôdést. Mert -- mint föntebb mondottuk -- csak az ellentétes vonatkozások folytán lesznek az isteni személyek egymástól különbözô személyekké, tehát egymásravonatkozásuk, -- hogy úgy mondjuk -- közösségi életük folytán. Maga a lét: hármas lét. Három egy-ben, ez minden létnek eredeti képe. A legtökéletesebb létezés: egymáshoz és egymásbanlétezés. Az isteni személy, minden személyes létnek ôsi eszményképe, másik személyhez való vonatkozásában valósul meg. Bennünk ez a két törekvés (a személyiség önmegtartása és a közösségnek való önátadása) nagyon gyakran súlyos ellentétbe visz. Istenben minden ellentét kiegyenlítôdik. Ezért mi is minden ilyen ellentét legyôzésére csak az Istenben való részesülés, a háromszemélyű egy Istenbe való beleágyazódás által jutunk el. Ez kegyelmi életünk minél nagyobb kifejtése révén történik. A Szentháromság dogmája ezért az élô Isten dogmája. Isten életnyilvánulása tehát a birtoklás, a kölcsönös odaadás, a tökéletes kicserélôdés. Isten az élet, amelynek csak árnyékszerű hasonmása minden más élet.