Ha Isten létezik, akkor miért vannak a világon háborúk?

Már mér zárná ki egyik a másikat?

Ez körülbelül olyan hülye kérdés volt mintha azt mondtad volna, hogy ha lehet kapni tartós tejet, akkor vannak kóbor macskák?

Nem csak itt vannak háborúk a földön :).

A menyben is voltak.

Lucifer angyal volt csak fellázadt és pár angyal vele tartott.

Ha a menyben is féltékenyek a lények enymásra és hatalomra vágynak. Szerinted akkor ez itt mért gáz?

Csodálom, hogy a mai napig ez a "szabad akarat" a Jolly Joker minden kérdésre...

Pedig Isten MINDENTUDÓ is - a MINDENnek pedig a szabad akarat is alá van rendelve ugyanúgy, mint bármi más. Hiába döntünk tehát szabadon, Isten azt is tudja előre, mit fogunk dönteni, így a szabad akarat teljesen jelentőségét is veszti.

A jó szülő épp attól lesz jó szülő, hogy minden rendelkezésére álló eszközt felhasznál annak érdekében, hogy a gyerekét jóra nevelje és jó útra terelje. A mindentudás, vagyis annak a lehetősége, hogy pontosan tudjuk előre, mire hogy fog reagálni a gyerek, az alfája és omegája ennek az eszköztárnak, mivel így minden hibát elkerülhetünk és tökéletes szülők lehetünk, aki nem hibázik és 100%-os biztonsággal nevel értelmes, józan gyereket, aki semmi körülmények között nem tévelyedik el.

Ha tehát Isten valóban létezne (mindentudóként), akkor a világunk egyáltalán nem ismerné az erőszakot, mivel a végtelen szeretete révén oka sincs rá, hogy ne éljen a lehetőségeivel, és ne tereljen minket jó útra, holott megtehetné.

Mindentudó Isten ellen nem lehet lázadni, nem lehet semmi olyasmit tenni, amit ő maga is nem helyesel. Így alapból szanálható az egész ábrahámi mitológia, az "angyallázadástól" és a "bűnbeeséstől" kezdve.

Hihetetlen, hogy ez milyen sokaknak nem szúr szemet - és hogy milyen sokan veszik ugyan észre, de nem merik átgondolni, hogy mit is jelent, mert akkor romba dőlne a hitük...

Nos, a valóság már csak ilyen.

Keves 09:58-as!

Nem értek veled egyet! az élet egy próba! az Isten tudja, hogy te mit fogsz cselekedni, de ez nem azt jelenti, hogy befolyásolja is, vagy éppenséggel igy teremtett meg, hogy Ő tudja, hogy te gyilkolni fogsz és a pokolban fogsz meghalni! Nem! Választásunk van, meg kell találnunka helyes utat! és már a kezdetektől volt rossz is, hiszen az Ördög az, aki mindig ott van mellettünk és azt várja mikor bizonytalanodunk el és akkor lecsap ránk! Igen, és van olyan is, amikor egy kisbaba már születéskor meghal, ez igy van elrendelve, ez a sorsa, sajnos. de ő a paradicsomban szép helyet fog elfoglalni, és ez csak a szüleinek egy próbatétel. az egész földi élet azért van, hogy Isten lehetőséget adott nekünk arra, hogy azt az utat válasszuk, ami majd időtlen-időkig a paradicsomban való léthez vezet! mi itt a Földön 70-80-90 évet élünk, de utána, ha eljön az Elszámolás Napja vagy a Pokolban vagy a Paradicsomban fogjuk végezni!

akaratszabadság: az akaratnak az a képessége, hogy bizonyos esetekben önmagát tudja elhatározni, vagyis külső és belső kényszer nélkül maga választ cselekvés vagy nem cselekvés, illetőleg ilyen-olyan cselekvés közt. Az akaratszabadság hirdetői nem mondják, hogy minden cselekvésünk és akarásunk szabad, mert nagyon sok esetben, ahol ellenkező indítóokok és értékítéletek nem merülnek fel, az akarat azonnal, ingadozás és válogatás nélkül csatlakozik az előtte jóként jelentkező tárgyhoz. Vannak azonban esetek, amikor valami különböző szempontból jónak is, rossznak is tűnik (pl. érzékileg jó, erkölcsileg rossz), s ilyenkor az akarat dönti el, melyik oldalhoz csatlakozzék. Az akaratszabadság közvetlenül az akarat tényére, tehát az akarásra vonatkozik; innen azonban magára az akaratra mint képességre, sőt a külső cselekvésre is átvisszük a szabadság attributumát. Az akaratszabadságot tagadták a sztoikusok, Spinoza és a materialisták; dogmatikai okokból Wyclif, Luther, Kálvin és Jansenius (akik szerint minden cselekedetünket Isten határozza el, mi csak kényszerűen végrehajtjuk), s a modern deterministák, akik szerint az okság elvével ellenkeznék, hogy az akarat valamit akarjon, anélkül, hogy arra valamely indítóok által döntőleg determináltatnék. Ezzel szemben az akaratszabadság hirdetői rámutatnak arra, hogy szabad akarás szerintük is mindig megfelelő indítóok alapján, tehát az okság elvének teljes érvényesülésével történik, csakhogy mivel egyszerre nem is egy, hanem több indítóok küzd az érvényesülésért, egyik sem hat az akaratra döntőleg, hanem az akarat maga dönti el, melyiket engedje érvényesülni önmagában. - Az akaratszabadság fő bizonyítéka az öntudat tanúságtétele. Nem mintha az öntudat az akarati tény szabadságát és kötetlenségét közvetlenül, szemléletszerűen érezné (bár vannak, akik ezt is állítják), hanem a szabad választás esetén semmiféle determináltságot nem fog fel, holott fel kellene fognia ha ez fennforogna. Míg ui. kényszerű akarásoknál öntudatunk nemcsak az akarás tényét magát veszi észre, hanem a kényszerűséget is, amelynek alá voltunk vetve, addig szabadakarati cselekvésünknél semmiféle ilyen kényszerről nem tanúskodik; ellenkezőleg: tanúsítja, hogy egyszerre több, ellentétes indítóok és értékítélet merült föl bennünk, s hogy ezeket egymás mellé állítva, mintegy mérlegelve, gyakran soká ingadozunk, s magunkat elhatározni nem tudjuk, míg végre (néha észrevehetően erős elhatározási ténnyel) kiszakítjuk magunkat a többi indítóok hatása alól, s csak egyhez csatlakozunk. Amikor ezt tesszük, elhatározásunkat nem érezzük olyannak, mint amelyet kivédhetetlenül, lélektani szükségességgel kellett volna tennünk; épp ezért a döntést magunknak is tulajdonítjuk s aszerint, hogy az erkölcsileg jobbat választottuk-e, megnyugvást, erkölcsi önbecsülést, önvádat vagy bűntudatot érzünk. Azonkívül emlékezetünk is tanúsítja, hogy hasonló körülmények között, vagyis egymással ellenkező értékítéletek esetén néha ehhez, máskor ahhoz az értékítélethez csatlakoztunk, egyszer így, máskor amúgy döntöttünk; amiből ismét teljes joggal következtetünk arra, hogy szabadon választottunk. Hozzájárul, hogy az akaratszabadság az emberiség egész erkölcsi és jogi életének alapja; akaratszabadság nélkül nincs beszámíthatóság, sem erkölcsi jó, sem érdem, sem bűn. A bűnöst nem azért rójuk meg, mert esetleg abnormisak az értékítéletei (ezért legfeljebb betegnek kellene tekinteni, s kórházban kezelni, nem büntetni), s érdemnek is csak azt a kötelességszerű v. szabadon vállalt erkölcsi cselekvést számítjuk be, melyet valaki önként, esetleg gátló okok ellenére is gyakorolt; ezért nem emelünk szobrot az állatnak v. a kitűnően működő gőzgépnek. A bíróságok is a szándékosságot és a szabad elhatározást tekintik a beszámíthatóság feltételének; aki ellenállhatatlan lelki kényszer hatása alatt v. éppen öntudatlanul cselekedett, azt sehol sem büntetik. - Az akaratszabadság fajai: az ellentmondás szabadsága (amikor szabad vagyok abban, hogy bizonyos esetben cselekedjek v. ne); az ellentétek szabadsága (amikor választhatok jó v. rossz közt), a minőség és fokozat szabadsága (amikor választhatok ilyen v. olyan jó közt, s bizonyos irányban többre v. kevesebbre határozhatom el magam). - Az akaratszabadság az értelmes lénynek mint ilyennek szükségképpeni velejárója. Csak ott van meg, de ott szükségképp megvan, ahol értelem van, mert az értelem egyszerre többféle jót ismerhet meg. Azért akaratszabadság szükségképp van Istenben is, de nála nem irányulhat jóra és rosszra, hanem csak erre v. arra a jóra, ill. ennek v. annak a jónak ilyen v. olyan módon való akarására. - Az akaratszabadság a keresztény erkölcsiség lényeges alaptétele; Isten parancsainak, az Evangélium törvényeinek és intelmeinek, fenyegetéseinek, jutalmainak és büntetéseinek az akaratszabadság nélkül nem volna semmi értelme. Az Egyház Lutherrel és Kálvinnal szemben a trienti zsinaton mondta ki az akaratszabadság dogmáját.

előre rendelés (lat. praedestinatio): Isten örök döntése, mellyel a szabad akaratú teremtménynek mint egyénnek a végső célját meghatározza. - I. Általában. Mivel Isten mindentudó, azért ismernie kell az üdvrend végső kifejletét. Figyelembe véve abszolút uralmát teremtményei fölött, a végső állapot csak az lehet, amit előre eltervezett, és amit következetesen megvalósított. Az üdvösség útja nem abból áll, hogy az emberek leélik életüket, és Isten majd az ítéleten eldönti örök sorsukat. Az örök élet termfölötti állapot, amely magával hozza Isten színelátását és az Ő életében való részesedést. A termfölötti cél csak kegyelmi eszközökkel érhető el, amit Isten meg is ad mindenkinek, s hatékony kegyelme által úgy irányíthatja az ember akaratát, hogy az szabad marad és mégis Isten tervét hajtja végre. A kinyilatkoztatás arról is értesít, hogy Isten a kegyelmi ajándékokat szabadon osztogatja, kinek-kinek a rátermettsége szerint (Mt 24,15). Neki tehát megvan a lehetősége ahhoz, hogy öröktől fogva döntsön az ember végső céljáról. - Az ÓSz még inkább csak az egész nép végső célját szemlélte, nem az egyes emberét, továbbá elsősorban Isten uralmát hangsúlyozta, amelytől semmi sem lehet független. Ezért néha úgy beszél, mintha a bűnös tetteknek is Isten volna a szerzője, pl. megkeményíti a fáraó szívét (Kiv 4,21), lázadásra ösztönzi Absalomot (2Sám 17,14) v. Jeroboámot (1Kir 12,15). Az ósz-i teol. nem törekedett arra, hogy Isten szuverén rendelkezéseit és az emberi szabad akaratot összeegyeztesse. Ezt látjuk még a kumráni iratokban is, v. a velük egykorú apokaliptikus irod-ban. - Az ÚSz határozottan tanítja, hogy Isten előre rendelkezett választottai sorsáról. A kir. lakomáról szóló példabeszéd azt világítja meg, hogy Isten házának meg kell telnie (Lk 14,23). A Jel 6,11 is azt hangoztatja, hogy a választottak számának teljesednie kell. Krisztus az ítéleten az igazaknak a "világ kezedetétől nekik szánt országot" adja át (Mt 25,34). Pál ap. így fogalmazta meg a tételt: "Akiket Isten eleve ismert, azokat eleve arra rendelte, hogy Fiának képmását öltsék magukra, s így ő lesz elsőszülött a sok testvér között. Akiket pedig eleve elrendelt, azokat meg is hívta, akiket meghívott, azokat megigazulttá tette, akiket pedig megigazulttá tett, azokat meg is dicsőítette" (Róm 8,30). - Az Egyh. dogmaként tanítja az előre rendelés tényét, de csak az üdvözültekkel kapcsolatban beszél róla. Még a látszatát is el akarja kerülni, hogy Isten egyeseket már eleve, tetteik figyelembevétele nélkül kárhozatra (pokol) szánt. A kárhozottakra vonatkozóan inkább az elvetés (reprobatio) szót használja. Egyúttal tanítja, hogy Isten ezt a döntést a bűn és a megátalkodottság előre látása alapján hozza meg. Az egyh. hagyományban a kérdést érintik az ap. atyák, Antiochiai Szt Ignác, Szt Jusztinosz, Szt Ireneus, Alexandriai Kelemen és Órigenész. Szt Ágoston a manicheusokkal és a pelagiánusokkal szemben kv-et írt az előre rendelésről mint kegyelemtani problémáról. A korai skolasztikusok, élükön Canterbury Szt Anzelmmel igyekeztek összeegyeztetni Isten előre tudását, az előre rendelést, a kegyelmet és az emberi szabad akaratot. - Külön probléma volt az előre rendelés ingyenessége. Kétségtelen, hogy a teljes értelemben vett előre rendelést, amely magába foglalja a kiválasztást, a megigazulás kegyelmét, a jótettekre vezető hatékony kegyelmet és a jóban való megmaradás ajándékát, föltétlenül ingyenesnek kell mondanunk. De ha csak önmagában tekintjük, úgy, mint az örök élet ajándékát, akkor Isten úgy adja, mint az érdemek jutalmát, bár az érdemet is kegyelmének hatása alatt szerezzük. - A 16. sz. reformátorok az előre rendelést összekapcsolták a megigazulásról szóló sajátos tanítással és Isten föltétlen szabadságának, valamint az ember elesettségének kihangsúlyozásával. Így az a kép alakult ki, mintha Isten egyeseket érdemük nélkül már eleve üdvösségre, másokat pedig kárhozatra szánt volna. Luther szerint a ker. embernek erősen hinnie kell, hogy ő a predestináltak között van, s ezzel bizonyságot is szerez saját előre rendeléséről. A mai prot. teol. jobban emlegeti a közösségbe való kiválasztást. Maga az egyh. közösség a kiválasztott, Isten abba hív meg és abban tart meg (Moltmann). - II. Kat. értelemben az előre rendelésről a következőket mondhatjuk: 1. A Szentírás következetesen a Krisztusban való előre rendelésről beszél: a végső cél az, hogy Krisztus képmását öltsük magunkra, s így ő legyen az elsőszülött a sok testvér között (Róm 8,29). Fogadott fiúságunk is általa megy végbe az Atya akarata szerint (Ef 1,5), aki majd mindent az ő fősége alatt foglal össze a mennyben és a földön (Ef 1,10). A Szentlélek szerepe az, hogy a Krisztussal való egységet munkálja a kegyelem, a bűnbánat és a szeretet kiárasztásával. Így a megdicsőült világ a Fiú által a Szentlélekben tér vissza az Atyához (Ef 2,18). Amikor a Szentírás a választottakat emlegeti, az élet könyvéről beszél (Fil 4,3; Lk 10,20). Aki megigazult, az benne van az élet kv-ében, de hűtlensége miatt még kieshet belőle (Jel 3,5). Ezért a teol-ok megkülönböztetik a megigazulásra és az üdvösségre szóló előre rendelést. Csak az utóbbi végleges és változatlan. -

2. Az előre rendelés az Isten titka. Külön kinyilatkoztatás nélkül senki sem állíthatja magáról, hogy az üdvözültek között van. A hívő ember mégsem él félelemben és bizonytalanságban. Minden jogunk megvan, hogy reménykedjünk az irgalmas Istenben, aki megfizet gyermekei fáradozásaiért. A szeretet arra segít, hogy megnyugodjunk atyai gondviselésében, hiszen ő "kenyeret kérő gyermekének nem ad követ" (Lk 11,12). A hitben eljuthatunk arra a bizonyosságra, amely tudja, hogy "a remény nem csal meg", mert a Szentlélek a "foglalója örökségünknek" (Róm 5,5; 8,16). Ha ebben a reményben élünk, nem szükséges az előre rendelés jelei után kutatni. Mivel a főparancs a szeretet, azért annak komoly és kitartó gyakorlását úgy tekinthetjük, mint a kiválasztottság jelét. - 3. Az előre rendelés Isten titka azért is, mert nem ismerjük az üdvözültek számát. A Szentírásnak egyes szűkítő kijelentései nem okvetlenül arra vonatkoznak. A "sok meghívott" és "kevés kiválasztott" (Mt 20,16) inkább a zsidó népnek az evang-mal szembeni magatartását szemlélteti. A keskeny út és a szűk kapu (Mt 7,13) emlegetése csak azt az elvet mondja ki, hogy az Isten országához önlegyőzés és áldozat szükséges, és az ember nehezen éli bele magát ebbe a lelkületbe. - Isten egyetemes üdvözítő akarata (1Tim 2,5) szerint megadja mindenkinek a szükséges kegyelmet. De az üdvösség az egyéni érdemek jutalma is, tehát fölmerül a kérdés: vajon Isten valakit előre üdvösségre rendel-e, s a hatékony kegyelmet azért adja, hogy érdemszerző tetteket vigyen végbe (tomizmus), v. előre látja-e, hogy a kapott kegyelmet fölhasználja érdemszerző életre, s ennek alapján rendeli őt üdvösségre (molinizmus)? A kérdésről lehet vitázni, de eldönteni nem tudjuk. Így kiélezve a mai teol. nem is beszél róla. Istenben minden együtt van: az előre tudás, az abszolút uralom, az irgalom és az igazságosság. Biztos, hogy az előre rendelés összefügg azzal az atyai szeretettel, amely áldozatul adta Fiát a világ üdvösségéért (Jn 3,16). A kárhozottakkal kapcsolatban szintén misztériumba ütközünk. A Szentírásban ilyen kijelentés is olvasható: "Azon könyörülök, akin akarok, és ahhoz vagyok irgalmas, aki nekem tetszik" (Róm 9,15). De az ap. ezt csak Isten abszolút szabadságának jellemzésére hozza föl, mégpedig a zsidó nép üdvtört. szerepével kapcsolatban. A Biblia más helyen eléggé tanúskodik Isten végtelen irgalmáról, s főleg arról, hogy Fia által megmenteni akarta a világot, nem elítélni (Jn 3,17). Kétségtelen, hogy ő mindenkinek adhatna hatékony kegyelmet az üdvösséghez, s mi emberileg megkérdezhetjük, hogy miért nem ad más kegyelmet annak, akiről látja, hogy el fog kárhozni? Erre csak azt válaszolhatjuk, hogy Istenben több a szeretet minden ember iránt, mint bennünk egymás iránt, azért mindent megtesz üdvösségünk érdekében. Szabadságunkat azonban nem köti meg, hiszen akkor elvenné személyiségünket. Azonkívül mi túl kevéssé ismerjük tudatos tetteinknek, felelősségünknek struktúráját, s még kevésbé ismerjük a kegyelem hatásait, azért ebbe a titokba nem hatolhatunk bele. Hajlamosak vagyunk arra, hogy az ilyen kérdéseket elkülönítve vessük föl, nem pedig az egész kinyilatkoztatás összefüggésében. Isten egyszerre akarja saját boldogságát és teremtményei javát. Neki nincs szüksége arra, hogy egyeseken megmutassa irgalmát, másokon büntető hatalmát. Az előre rendelést az az Isten végzi, aki maga a szeretet (1Jn 4,16). Ha ilyennek mutatta magát az üdvösség tört-ében, akkor bizonyára ilyen az egyes ember sorsának intézésében is. Ő nem ember módjára gyakorolja hatalmát és irgalmát. Gyakorolhatja mindkettőt olyan összhangban, ami számunkra misztérium, de ami éppen atyaságának folyománya.

Az emberi élet célja a fejlődés, ez pedig (sajnos) általában csak szenvedésen keresztül érhető el. Az emberek azért szenvednek, és azért történnek velük rossz dolgok, hogy megtanuljanak valami fontosat, ami spirituálisan magasabb szintre emeli őket.

Az embernek szabad akaratot adott Isten, és neki magának is szabad akarata van. Ez nem azt jelenti, hogy nem mindenható és mindentudó. Hanem tudja, hogy az ember csak saját döntésein is hibáin keresztül tanulhat, ehhez pedig elengedhetetlen a szabad akarat. Ezért hagyja őket, hogy itt a Földön azt tegyék, amit jónak látnak, aztán az ítélkezés úgyis az Isten kezében van (ettől lesz ő mindenható). Ha neked van egy gyereked, akkor szerinted melyik esetben lesz belőle lelkileg, személyiségileg fejlettebb, érettebb, bölcsebb ember? Ha minden nehézséget elgördítesz az útjából, és úgymond mindent a "feneke alá raksz", vagy ha magának éri el, amit elér, mégha néha meg is botlik közben? A földi élet célja nem a szenvedésmentes, boldog élet, hanem egy próba, hogy nehéz körülmények között is helyt tudsz-e állni, és jó ember tudsz-e maradni (egy pap beszél erről Fellini 8 és fél c. filmjében, nekem nagyon tetszik az a jelenet). Erre - a nehézségekre és a helytállásra, és legfőképpen az ezekből adódó tapasztalatokra, bölcsességre, empátiára - valami miatt szüksége van a lelkednek. Nyilván, aki tökéletes, annak nem is kell a Földre megszületnie.

A háborúkat nem Isten csinálja, hanem az ember. Akik szenvednek tőle, valahol, valamilyen szinten tanulnak a szenvedésből és spirituálisan magasabb szintre kerülnek tőle, akik pedig a háborúkat kirobbantják, majd elnyerik méltó büntetésüket (lehet, hogy már itt a Földön, lehet, hogy csak a haláluk után).