Van, akinek Isten egész egyszerűen nehéz életet szán?

Nyár elejéig hálás voltam Istennek sok dologért, amit a tavaly óta tartó kálváriákban adott - pl Nagymamámat pont akkor tudtam kórházba vinni, amikor kellett, nem előbb és nem később. Azt hiszem, 3 vagy 4 embernek mondtam el és talán le is írtam.

A nyár lehúzott, életem első végigdolgozott nyara, ráadásul a suli és a fogászatok, egyéb dolgok miatt még nem volt olyan szabadság, amit pihenésre használtam volna. Nem voltam szinte sehol, a haverok a párjaikkal, vagy szintén dolgoztak, de pl nem 5+2-ben. Szóval kimerült voltam nagyon így az előző suli után, első végigdolgozott nyaramon, a komfortzónámból magamtól kilépni nem volt erőm, mások meg nem hívtak kb. sehova. (Egyébként is laza és lazul a kapcsolat és... nem velük érzem magam a legjobban, de ez hosszú sztori).

Aztán jött ez a haláleset.

Tehát per pillanat érzem, hogy ha jön is valami jó, nem elég, hogy a gödörből kiljebb húzzon. Szeretethiányom van és magányos vagyok. Embertömeg vesz körül, az iroda zsúfolt, a folyosó zsúfolt stb - de minőségi kapcsolat kb nulla.

Szóval igen, egyébként szoktam hálás lenni - Istennek IS.

Az eheti nem családban történt, ismerős volt.

Amúgy nekem "gyakorlatom van" a családon belüli halálban is... Mindegyik más volt, attól függ, én milyen voltam épp, a mentális betegségeim/furcsaságaim milyen fokán álltam épp, mennyire állt közel az ember, mennyit láttam a szenvedéseiből....