Önkielégítés meggyónása nőként?

A kérdés teljesen komoly, de nem tudom, melyik kategóriában állná meg a helyét.

Huszonéves szűz vagyok és magányos. Az pedig, hogy a korombeliek sorra házasodnak, egyre csak szítja bennem a féltékenységet és azt, hogy nem kellek senkinek.

Azt, amit teszek, így, ténylegesen kimondva nem mertem még soha kimondani a gyóntatószékben.

Van bennem szorongás, nem kevés. Egy trauma is kapcsolódik a történethez: gyerekként, amikor anyám meglátott egyszer, leüvöltötte a fejemet, pedig akkor még nem tudtam, mit csinálok. Óriási szégyenként maradt meg bennem, még mindig sebként vonszolom magammal.

Amikor a családdal gyónunk, mindig olyan papokhoz megyünk, akik nem csak az egész családunkat, de még a szüleim távolabbi rokonait is ismerik.

Ez eleve szorongással tölt el.

Mostanában egyedül járok idegen helyekre, de ott sem enyhül a gátlásom.

Főleg a tény miatt, hogy az egyház arra kényszerít, hogy egy férfi embernek mondjam el, mit teszek.

Egy sablonos szöveget szoktam elmondani, amiből nem derül ki egyértelműen, hogy szexuális témájú a cselekedetem, de erre gondolok amikor kimondom.

Helyes ez így? Mert nem szeretném felkorbácsolni - pláne egy olyan ember fantáziáját, aki önként lemondott ezekről a vágyairól, hogy Istennek szentelje az életét. Azt is tudom, hogy nem csak alkalmas emberek vannak egyházi pályán. Nem egy esetleges erőszak formájában szeretném megtapasztalni az első együttlétemet egy másik emberrel.