16 éves "anyukának" nem inkább szégyellnie kéne magát?

Elég érdekes helyzet. Ha már így esett, gondolom már csak azért is jobb örülni neki, mert ha nem örülsz, akkor ugyanúgy megtörténik a dolog. A gratulációs zöme meg illedelmesség (vagy mondanám, hogy elvárás? elvégre fb-on jó sokan látják, hogy milyen kedves vagy, gratulálsz a kedves kismamának). De most őszintén: jobb lett volna, ha elveteti? Akkor legalább ennyire habzó szájjal szidnák, és megint lenne egy jó kis "szaftos" sztori, amit oldalakon keresztül lehetne boncolgatni.

Persze hülyeséget csinált, meg a leírtak alapján eleve hülye szegény lányka, de attól nem lenne jobb a helyzete, ha a "föld alá süllyedne szégyenében".

Minden esetre nem tartom követendő példának a fiatalon szülést, azt meg pláne nem, hogy sz@rik a sulira, nem tudja beosztani a pénzét, szóval nem valami felelősségteljes. Nem kicsi a valószínűsége annak sem, hogy mire a kicsi nem is lesz olyan kicsi és édes, akkor már nem lesz olyan büszke az anyuka.

Kedves Kérdező!

Értem én mire akarsz kilyukadni,de nem ilyen egyszerű a dolog.

Szerintem felelőtlenség 15-16 évesen szexuális életet élni pont azért,mert ha védekeznek is sincs 100%os biztonság bármikor becsúszhat egy baba és lássuk be azért az abortusz nem egy kis mandula műtét,hogy "hopp kint van és megy az élet tovább"...és az örökbe adás sem megy mindenkinek az sem egyszerű dolog.

Az,hogy örülnek neki az nem tudom miért probléma hiszen vállalták,és a gyereknek is úgy í jó ha a szülők örülnek neki boldogok.Az,hogy a srác szüleinél laknak meg olyan dolog,hogy sok család él a szülőkkel,vagy azért,mert olcsóbb vagy azért mert nekik úgy jó,és ott nem tizenéves gyerek szülőkről van szó.

A probléma inkább az,hogy a srác nem dolgozik,és a lány abbahagyta az iskolát az Ő érdekük,hogy tanuljanak,képezzék magukat,pénzt keressenek.

Az meg,hogy gratulálnak,nyilván illemből,megszokásból,egy baba születésekor mindig szoktak gratulálni bárhova és bármikor is érkezik.

20 évesen lettem terhes,főiskolásként,védekeztünk mindig és csak 19 évesen kezdtem el nemi életet élni.Érdekes módon kaptam jó néhány negatív és rosszindulatú beszólást amiért megtartottuk a párommal,főleg idegenektől.Ma már 1,5 éves,külön élünk a szülőktől saját lakásban,van autónk párom dolgozik,én a gyakorlatomat csinálom,nem sokára államvizsgázom,persze sok középkorú szülő megszól vagy csak elítél,mert fiatalon vállaltuk a babát.

Visszatérve a 16 éves lányhoz,nyilván nem kéne dohányozni,abbahagyni a tanulást,és büszkének lenni arra,hogy 15 évesen szült,de a babájára miért ne lehetne büszke végülis anyuka lett még akkor is ha gyerek még és személyisége sem fejlődött ki rendesen.

Látom nagy vihart kavart ez a kérdés és a válaszok.

De azért leírom röviden a saját történetem. Lesz, ami lesz pontozástól függetlenül ( mert az hidegen hagy.)

17-18 évesen tele voltam tervekkel-vágyakkal-álmokkal. A párkapcsolatom eléggé rossz volt. Folyton balhéztunk, sokszor megcsalt stb. stb. Én mégis képtelen voltam kimondani hogy vége. Most már ilyen hosszú idő elteltével, be kell látnom egyszerűen kapcsolatfüggő voltam. Meg mindig azt hittem majd én megváltoztatom stb.

Úgy hittem ha nem lesz párom, nem lesz senki mellettem akkor sosem lesz. Hogy sosem találok magam mellé senkit. ( persze ez mai fejjel visszagondolva butaság volt)

Így el-elvoltam.

Aztán történt egy veszekedés alkalmával hogy részegen vitt haza, de egy kietlen részen megállt az autóval. Akkor is épp veszekedtünk egy másik lány miatt ( nem is alaptalanul). nekem esett az autóban, hiába sikítoztam és kértem hogy hagyja abba, mégsem tette. Aztán amiatt kérleltem hogy legalább ne belém... hogy legyen esze. Olyan bivaly erős volt ( talán a részegség is hozzátett nem tudom) hogy képtelen voltam lelökni magamról.

Aztán végzett...

És indultunk tovább. Én meg csak sírtam.

Ezután napokig-hetekig nem akartam róla hallani sem. Élte világát állítólag.

Aztán a gyakorlati helyen ahol dolgoztam, egyik nap rosszul lettem-elájultam. Másnap összehánytam magam. Ezek a jelek mindössze ennyiszer fordultak elő. Nem is foglalkoztam vele.

De aztán amikor a menstruációm már nagyon régóta késett, félve vettem egy tesztet. Ami pozitív lett. Nagyon megijedtem, csak sírtam és sírtam. Épp a 18. életévemet töltöttem be akkor pár nappal azelőtt. Még a szakmám sem volt meg, mert a vizsgák pár hónap múlva kezdődtek volna, se érettségi, se munka semmi. Igen, szégyelletm is magam,a felelőtlenségért, hogy mi vár rám/ránk mindenért.

Amikor elsírtam a " páromnak" hogy mi történt, először normálisan reagált, de pár nappal később kijött belőle az állat. Azt mondta hogy ad x napot hogy elvetessem azonnal különben kirúgja belőlem... és hasonlók.

Szóval rá egyáltalán nem számíthattam. Akkor is inkább csak a női érdekelték semmi más.

Egy ilyen veszekedés alkalmával határoztam el és szívtam fel magam erővel, hogy tőlem ezt a gyereket aztán soha senki el nem veszi! Az életem árán is megvédem. Hisz már az életem, a bensőm egy része. Mégis hogy szakíthatnám ki magamból?! Nem ő kérte az életet, de ha már itt van van és ÉL bennem akkor én mindent elkövetek érte ami tőlem telik.

Jómódú családban éltem egykeként, mindenem megvolt. De fogalmam sem volt a hogyan továbbról.

A szüleimnek bavallani volt a legnehezebb. A várt hatás nem maradt el. Édesapám őrjöngött, anyu sírt. Féltettek hogy végérvényesen elcsesztem az életem. Ráadásul apu igazgató volt, sok ember volt a keze alatt, befolyásos ember és féltette a hírnevét a belső köreiben.. hogy hát az ő egy szem lánya hogy járt stb. stb. Ő egyetemet végzett, független, sok pénzt kereső karrierista nőnek szánt, nem egy tanulatlan leányanyának...

A terhességemben nagyon nagy probléma adódott, így elég korán kórházba kerültem ( félidős terhesen). Volt saját dokim akit édesanyám fogadott mellém. Ő nagyon figyelt ránk. Aztán folyamatosan kapták a hírt rólam a szüleim ( mint utólag megtudtam mert akkor nem merték elmondani mekkora a baj valójában) a dokimtól. Minden nap ott voltak velem a kórházban, bíztattak, simogattak. nagyon jólesett hogy számíthatok rájuk. 5 hete feküdtem már a kórházban, rengeteg gyógyszert és infúziót kaptam már, és akkor egy orvosteam szembesített a kegyetlen valósággal. Másnap azonnali császármetszést hajtanak végre rajtam mert a szervezetem kezdi felmondani a szolgálatot. Itt már nem a babát kell nézni, hanem engem mert rám nézve végzetesre fajulhat a dolog. 10% esélyt mondtak a babám túlélésére.

csak sírtam és sírtam. Nem magamat féltettem hanem a babámat, a kicsikémet, az életem értelmét. Hogy mi lesz vele, hisz megígértem neki hogy mindig vele leszek, mindig vigyázni fogok rá. Egész éjszaka sírtam és imádkoztam. Még akkor is amikor a műtőbe toltak.

A dokim felkészített hogy ne ijedjek meg, de rengetegen várnak a műtőben, mert az egész koraszülöttosztály teamje bent van és ők azonnal reagálnak amint kiveszi a hasamból a babát.

Ilyen tudatban altattak el...

Amikor felébredtem, körbeállta az ágyamat rengeteg orvos. nevettek, gratuláltak, egymásnak kezet ráztak, engem is nyugtattak hogy ők ilyen életerős picúrt még nem láttak, aki ennyire küzd az életért, hisz 1010 g-al született de egyedül vette a levegőt. Olyan apgar értékekkel született mint egy időre és normál súllyal született baba. nem kellett neki sem lélegeztetőgép, sem semmi. Nőnie kell, ennyi az egész.

Na, akkor már a boldogságtól sírtam.

Másnap felmehettem hozzá a koraosztályra. Azt az érzést én szavakkal el nem tudom mondani, édesanya lettem és az inkubátorban az a csöpp kis lányka az ÉN gyerekem.

2 hónapot voltunk kórházban ezután, míg elérte azt a súlyt amivel hazaengedtek. Én ott voltam az anyaszálláson addig. 3 óránként jártam fel, odaadtam a tejem a nővérnek aki szondán keresztül megetette a picim. Sokat beszéltem hozzá, simogattam. Volt hogy már majdnem éjfél volt, már minden anyuka kiment az osztályról, de én még mindig csak ültem az inkubátor mellett és gyönyörködtem benne. Azt akartam hogy érezze ott vagyok és vigyázok rá. Bejött épp vizitelni egy főorvos én meg megijedtem hogy letol minek vagyok még ott hisz nincs etetésidő. De nem tolt le, inkább mosolygott. És mondta, hogy igen, a koraszülötteknek még jobban szüksége van az anyuka közelségére, hangjára, illatára. Az igazi édesanyák tudják mire van szüksége a gyermeküknek.

Mindig néztem a kórlapon hogy mikor esedékes egy újabb szuri, vagy vérvétel, akkor úgy alakítottam és nyújtottam az etetést hogy ott legyek a picimmel. Míg őt bökték én sírtam és azt kívántam bárcsak ezerszer engem böknének mint őt egyszer is. Hallottam a vékonyka kis hangját ahogy sírt mert fájt neki. Amint végeztek azonnal benyúltam hozzá az inkubátorba, simogattam és beszéltem hozzá. Ekkor megnyugodott.

A szüleim, a családom mind mellettem álltak. Édesapám minden nap jött meglátogatni az ő pici unokáját, és a tériszonyát leküzdve ( mert a koraosztályokra nem lehet bemenni látogatni, csak kívül az erkélyen sétálva, ablakon keresztül lehet őket megnézni a hozzátartozóknak, ráadásul nálunk nagyon magasan voltunk, nagyon alacsony korláttal)

Csak gyönyörködött benne. Végérvényesen levette a lábáról.

Amikor hazajöttünk a kórházból nagy volt az öröm. A szüleim mindenben segítettek. Édesapám a csillagokat lehozta volna az ő szeme fényének, az unokájának.

ma már lassan 12 éves a nagylányom, imádom.

Pár hónapos volt, amikor a pótvizsgán ( mert én csak arra tudtam először elmenni), levizsgáztam a szakmámból.

Majd amikor a lányom oviba került, elmentem egy gyorstalpaló ( 2 éves) érettségire. Ezután egyből főiskolára. Dolgoztam, tanultam és gyereket neveltem.

Mára már van egy saját hitelmentes otthonunk, találtam egy szerető párt aki lányaként szereti a gyerekem és újra babát várok 30 évesen. Kell ennél több?

Nagyon hálás vagyok a szüleimnek és az leszek míg élek, hogy akkor mellém álltak, és támogattak. nélkülük nem tudom hogy boldogultam volna. Nem szégyellem egy percig sem hogy korán lettem édesanya! Sőt, büszke vagyok rá, és még büszkébb a lányomra.

Nagyon büszke vagyok rá hogy ilyen talpraesett, okos, tisztelettudó emberpalántát sikerült nevelnem belőle, amilyen. És még nevelem tovább.

A barátnői is nagyon szeretnek és én is őket. Sokszor van nálunk átjáróház. :-) Amit én egyáltalán nem bánok. Szeretek nekik sütni, tenni-venni hogy jól érezzék magukat.

tegeznek a barátnői ( először kicsit meghökkentem hogy na ez hogy, de végülis nem bánom, szerintük "tök jó fej" vagyok...

Énis 16 éves vagyok és van egy 3 hónapos kislányom nagyon sok 15-16 és még olyan lányt is ismerek aki 14 évesen szült. Én nem szégyelem és a legnagyobb boldogságom..

Mindenki ledöbbent de nekem is mindeki csak gratulált és ha nem mindenki ö a kislányomat csodálja akor senki. Én anyámékkal lakom mert védelem alá vagyok véve és nem engedte a gyámügy hogy páromékhoz menyek még védelem alatt vagyok. Járok iskolába, 9 dikes vagyok. és a párom még nem dolgozik. de semmitt nem szégyenlek. nem mondom 100% osan hogy jo anya vagyok de szerintem nagyon jo anya vagyok. és szerencsés lehet a lányom mert MINDENE megvan.

Hát tudod a párom ad pénzt, 65.000 anyaságit kaptam, 16.000 Ft jár családi ként és 28.000 kapok még pluszba. nem tudom mért ne lenne meg mindene én nem a szép kis pofikámra költöm a pénzt hanem a lányomra bocs sztem igy elég ha anyám nem engedet el ithonrol tartson el ö engem én meg gondskodom a lányomrol. Amugy meg tanulok magán tanulo ként 3-4 vagyok csak tudod ha a lányod nem akarna cumizni és nem nagyon tudna aludni mástol azt egésznap üvölt az álmosgátol tök mind egy mit csinálok. Én meg irok válaszolok hátha valaki ilyen helyzetbe van hogy tudja nincs egyedül. Nem le nézni kéne. bocs

Én meg nem magamra vagyok büszke hanem a lányomra és én csak anyit irtam hogy örülök hogy igy döntöttem mert azt hittem nem fog menni a tanulás de megy MINDEN.