Őszinte vélemény kérnek, ti szerettek/szeretettek terhesnek lenni?

34 hetes vagyok, most jön majd a neheze a nagykönyv szerint.

Én a második trimesztert nagyon élveztem. Az elsőt kevésbé. Eleve nem tervezett baba, napokig nem tudtam enni és aludni az idegességtől, hogy mi lesz velünk ezután, utána meg a szégyentől, hogy képtelen vagyok örülni neki, és az idegességgel is ártok... Amikor ezt helyre tettem magamban, akkor jött a két hétig tartó hányinger és a masszív lelkifurdalás, hogy édességet eszem édességgel, mert más nem marad meg bennem, és ez neki nem jó, nem hasznos. Közben a 10. héten lett egy vérző hematómám, 4 nap kórház, idegesség, mi lesz, megmarad-e, nem lesz-e ettől maradandó károsodása, ha nem marad meg, hogy éljük túl, és ilyenek... Meggyógyultam, a hányinger elmúlt, a második trimeszter meg már maga volt az álom. Tudtam enni, tudtam mozogni, nem voltam álomkóros, szóval imádtam. A második trimesztert tízszer is végigcsinálnám. Az elsőt már nem, legalábbis akkor nagyon szenvedtem, de igazából már nem emlékszem arra, hogy pontosan milyen is volt.

Most már a harmadikban vagyok, 6 hét van hátra. Kicsit lassulok, kicsit fáj a medencém, szeméremcsontom, esténként a hátam, de egyelőre ennyi. Nem vizesedem, nincs aranyerem, de még mindig relatíve könnyen mozgok. Még. Aztán lesz ez még rosszabb is. :D

Nekem igazából az egészséges étkezéssel van bajom, hogy így hó végén nem igazán sikerül kivitelezni... Ezt az akaratgyengeséget lenne jó kinőni a következő terhességre.

Szóval most, a 34. héten azt mondom, hogy annyira nem terhelt meg, hogy ne csináljam végig még legalább egyszer. Persze ezen a szülésélmény, meg az utolsó hetek bőven változtathatnak... Mert bár tudom, hogy nem élveztem az első harmadot, nem tudom már, hogy mennyire volt szar. Nem tudom, érthető-e.

23-as vagyok. Még azt hozzáteszem, hogy valahogy végig az volt a megérzésem, hogy "nincs ennek a gyereknek az égvilágon semmi baja". És eddig nincs is. Amikor a nulladik uh-ra mentem, tudtam, hogy lesz szívhang, mert annyira """mesébe illő""" volt már az egész teherbeeséses sztori is, hogy csak na. A hematómás hetek viszont taccsra tettek. Voltak ugye kontroll-uh-jaim, és bár láttam, hogy ott fickándozik az a kisember, de rettegtem a képtől, hogy a vérző hematóma lelöki a méhlepényt és bumm, kész, vége, ott landol a tenyeremben az amúgy hótt egészségesen fejlődő pici embrióm/magzatom.

De amióta nincs hematóma, azóta nyugiban vagyok én is. Mert mit is tehetek? Normálisan eszem, vitaminokat szedek, nem idegeskedek, odafigyelek magamra, szeretettel gondolok rá - és ennyi, a többi a Sors/Isten/Végzet/Akármi kezében van. Szóval ezt a felismerést kellett "megszülnöm" még az első trimeszterben és azóta nyugodt vagyok felőle. Mert valójában egy határ után tehetetlen vagyok.

A szülés már külön téma lesz.

Egy barátnőm végigrettegte a terhességet, minden ultrahang után sírva írt rám cseten, hogy a gyereknek nagyobb 1 mm-rel a bpd-je, mint kéne, akkor tutira vízfejű lesz, meg ő biztosan elkapta a toxoplazmózist és a gyereke retardált lesz... Egyszerre sajnáltam és bosszantott. Sajnáltam, hogy nem tudja kiélvezni, és bosszantott, hogy hogy lehet valaki ennyire para. :D Persze a kislánynak semmi baja. :)

Még a második trimeszterhez: amikor nekiállt ficánkolni, az olyan jó volt. Olyankor, ha a kollégák kérdezték, milyen érzés, mindig azt mondtam, hogy annyira szívesen kölcsönadnám, mert annyira-annyira JÓ, hogy ezt mindenkinek ki kéne próbálnia.

Most már néha fáj, amikor rúg, úgyhogy most már nem adnám senkinek kölcsön :D

Elsőnél igen, másodiknál nem.

Akkor minden előjött, ami csak lehetséges... nagyon vártam a végét.

Én most az elsővel vagyok 28 hetes. Most éppen nagyon élvezem, de nem mindig volt így, az első trimeszter szörnyű volt. Egyrészt, tavaly év elején volt egy missed ab-om (üres petezsák), úgyhogy masszív félelemmel indult, hogy legyen szívhang, legyen baba a petezsákban. Mikor ez megvolt, attól féltem, hogy nehogy mégis leálljon a szíve. Mindemellett én iszonyatosan szarul voltam, a 6. héttől állandóan hányingerem volt reggeltől-estig, alig bírtam enni, a 9. héttől hánytam is elég sokat. A folytonos hányinger a 14. hétig tartott, aztán a 16. hétig még hánytam néha, de az már nem volt vészes, mert a hányások közt jól voltam. Emlékszem, hogy el is hangzott néhányszor, hogy lószart lesz kistesó, én ezt tuti nem csinálom végig többször :D Aztán most már úgy vagyok vele, mint az egyik előttem szóló, halványodnak a rossz emlékek, már nem is emlékszem, mennyire volt rossz :) Szóval már nem mondom, hogy nem lesz kistesó :)

A 16. héttől viszont imádom a terhesség minden percét, majd kicsattanok, olyan jól vagyok, szerintem terhesség előtt se éreztem ilyen jól magam a bőrömben. Mióta érzem a kislányom mozgását minden nap, elmúlt az a folyamatos, szörnyű félelem, megnyugtat, hogy tudok vele kommunikálni. Persze aggódom, de most már csak egészséges szinten. Mondjuk hozzá kell tenni, hogy a rosszullétek elmúltával nekem tényleg semmi bajom nincs, mintha nem is lennék terhes kb., a vérképem tökéletes, semmi fertőzés vagy akármi, a cukor is elkerült hálistennek. Most egy-két hete van az, hogy ha sokat pakolászok, mászkálok, már azért húz a derekam, és le kell pihennem, illetve ha épp úgy fekszik a kisasszony, ötpercenként pisilni kell. Így a melegben picit vizesednek a kezeim, de nem vészes. A hasam nagy, mert alacsony és vékony vagyok, de nem zavar, sőt, nagyon szeretem :) Szóval nekem a második trimesztertől ez egy nagyon könnyű terhesség (kopp-kopp-kopp), így én élvezem. Most vagyok a harmadik trimeszter elején, lehet meglesz ennek a böjtje, majd elválik :) De én teljesen megértem, hogy akinek minden baja van, az nem egy rózsaszín álomnak éli meg a dolgot, valószínűleg én se szeretném, ha mindenem fájna, és minden létező kellemetlenség kijönne rajtam.

Az elején a hányinger, hányás, extra fáradtság engem kiborított. Eddig nem szerettem terhes lenni, most vagyok 3 hós.

Nem vagyok az, mint régen, és ez zavar. Nem tudok dolgozni, nehéz minden, kifàradok.. úgyhogy eddig valóban csak nyűg volt.

En imadom minden kellemetlensegevel egyutt. Persze vannak reszek amiket kihagynek. Az elso 12 het borzaszto. Nem is a rosszulletek miatt (pedig hanyos vagyok) inkabb az aggodas es felelem.De utana imadom :)

Ez nem alszent duma, hanem olyan jooooo az onbizalmamnak, hogy mindenki szerint gyonyoru vagyok varandosan. Nagy mar a pocakom meg is kaptam pasiktol olyan bokokat, hogy uhhhh.

A ferjem sexibbnek tart mint valaha. Szep a borom a hajam es iszonyu jol esik, hogy eszreveszik.