Szerintetek is tartsa meg 15 évesen a babát, ha?

A gyerekvállalás nem egy Anne Geddes képeslap... már bocs!

Éretlenek vagyok, az egész bagázs az! L sem a jogaival, sem a kötelességeivel nincs tisztában.

Jókat mosolyogtam a kijelentéseken... nem iszik, nem bulizik... nahát! De azért aktív szexuális életet él, szinte gyerekként.

Arra nem gondolt, hogy ha már apu 5 gyereket tart el, nem kell neki egy hatodik, akit a nyakába varrnak?! Vagy majd a nagyi nem akarja egy fizetős ügyfél helyett az unokáját ingyen pesztrálni a magánoviban?! (Ahová 3 éves kor után mehetnek a gyerekek...)

Erős suliban közepes eredmény?! Így, hogy semmi dolga nem lenne, csak a tanulás?! Ja, mert biztos remek eredményeket fog elérni egy pár átvirrasztott éjszaka után... Vagy majd a dolgozó nagyszülők kelnek fel hozzá?

Az "apának" mindegy, hogyan dönt? A gyereknek joga van az apjához is. Az apának is hozzá kell járulnia az eltartás költségeihez, amit kiskorú esetében a szülőknek kell megtenni. A fiú szülei bizonyára szívesen fizetik majd a gyerektartást.

A 18. hét már a második trimeszter, addigra túl kellene lennie min. 3 uh-on, amiből kettő kötelező, mert a genetikai rendellenességeket szűrik.

Nehezen viseli a rosszulléteket? Ó, szegény... majd milyen rosszul viseli a pofavágásokat, lekezelő hozzáállást, amikor be kell mennie az ofője elé, az igazgató elé, mert ő halasztani fog, mert terhes. Majd rosszul viseli, hogy összesúgnak, pletykálnak a háta mögött, mert tini fejjel terhes lett. Biztos, mindenki tapsikolni fog neki, mert ő milyen jó kislány...

L szerint, meddig fogja tudni titkolni? Nem tudom, az én anyámnak feltűnt volna, ha állandóan rókázni járok, szédelgek, álmos vagyok folyton, pár héten belül gömbölyödöm, hasra kihízom a nadrágjaimat... Mi van, ha anyu rájön előbb, mint a 18. hét?

Tanácsokat kértél érett, felnőtt emberektől, akik nem elfogultak, mégsem fogadod el a véleményüket, érveiket. Normális válaszokat kaptál, nem értem, mit háborogsz.

Kedves Kérdező!

- Miből gondolod, hogy egy gyerek vállalásának vagy nem vállalásának az anyagi rész az egyetlen vonzata?

- Mi van a gyerek apjával? Lesz neki, mikor cseperedik, lesz aki esténként őrültködik vele az ágyon, míg anya összekészülődik a fürdéshez, lesz, akivel apás napot tart...? Lesz valaki, aki ha fáradt a barátnőd, akkor este leül mellé, megöleli, és segít végigvinni az első 1-2, tizenöt éves fejjel elképzelhetetlenül és felfoghatatlanul nehéz, pszichésen és fizikailag is megterhelő időszakot...? L édesanyja nem hivatott erre, és bár nyilván megtenné, ez nem az ő szerepe volna.

- Mennyire képzeljük el L-t felelősségteljesen gondolkodó tininek, amennyiben:

a. Nem hajlandó beszámolni az állapotáról a szüleinek, hanem kész tények elé kívánja állítani azokat az embereket, akiknek most akaratuk és tudtuk nélkül újra gyermekük fog születni...? Mert hidd el, L nem lesz képes felnevelni őket. Több okból sem.

b. Nem tud arról, hogy a fogamzásgátló melletti kiegészítő védekezés legfőbb indikációja az antibiotikum kúra?

- Nem érzed-e esetleg önzőnek a hősnek beállított barátnőd, akinek a tetteit kizárólag az vezeti, hogy egy hibás lépés következményével nem tud annak teljes valóságában szembenézni...? Mert nekem senki ne mondja, hogy szembenézés, felelősségvállalás az, amikor az én részemet húzom-halasztom, majd elérem azt a terhességi kort, amikor anyáék ha akarják, ha nem, fel kell hogy neveljék, el kell, hogy tartsák a gyerekemet? Mi ez, ha nem egy gigantikus hárítás és felelősségtologatás? Nekem tisztelnem kellene a barátnődet azért, mert így határoz...?

Tudod én döntöttem anno. Terhes voltam 22 évesen, az egyetem mellett. A szüleim/az akkori párom szülei nagyon jó körülmények között éltek, de NEKÜNK semmink nem volt, amikor a terhesség kiderült, már együtt sem voltunk... Tudod mit mérlegeltem?

- Mit jelent nekem az APÁM? Mit adott ő nekem, lehetett volna őt nélkülözni az életünkből? A válasz: NEM!!!! /Szerinted mennyi esélyük van rá, hogy 15 évesen együtt maradnak...? Tudod ez a kapcsolatom éppen 14 éves koromban kezdődött, és 22 éves koromban ért véget - nem a terhesség, más miatt. A szakítás után egy nappal teszteltem pozitívat. Azaz 8 évet voltunk együtt. És a végére már igazából a legjobb indulattal is csak barátok voltunk./

- Mennyire fair édesanyámékra, akik túl vannak 3 gyermek felnevelésén "rásózni" egy negyediket? Mennyire fair a szüleim azon éveit, amikor az értünk megtett dolgok után fellélegezhetnek, szabadon utazgathatnak, élvezhetik egymást - lenullázni azzal, hogy rájuk testálom az én hibám következményét? SEMENNYIRE.

- Mennyire vagyok képes 22 évesen összehozni a tanulást az egyedülálló anyasággal? Erre nem is válaszolok inkább...

És nem tartottuk meg.

Tudod mit? Egy évig sírtam. Pszichológushoz jártam, fogytam 20 kilót, rosszul voltam, ha eszembe jutott a nap. Aztán felálltam az egészből, magam is pszichológus lettem, pre- és perinatális gyásszal küzdő anyákkal szeretnék a jövőben foglalkozni. Majd összehozott a sors a férjemmel, aki orvos, sokat szembesül az abortusszal, és ő volt az, akivel végre teljes mértékben átrághattam a kérdést, és aki tökéletes megnyugvást hozott nekem hála IStennek a szerelmével, a törődésével, és azzal, hogy hajlandó volt segíteni az ő nézőpontjai által feldolgozni a történteket.

Nem azzal a tudattal élek, hogy gyilkos vagyok. Azzal a tudattal élek, hogy lenne egy 7 éves gyerekem, akit elgyászoltam, akinek az elvesztésével/elvetetésével kőkeményen küzdöttem. Nem pár napot, éveket. ÉS azzal is együtt élek, hogy ezt a döntést igyekeztem tisztán, minden résztvevő közös megegyezésével és megkérdezésével meghozni, majd a következményeket a lehető legjobban alakítani.

És mióta szülő vagyok, pontosan tudom azt is, hogy képtelenség az az elképzelés, mely szerint egy gyermekhez az kell, hogy legyen elég pénz és ne akarjon gyilkos lenni az ember. Gyakran az a szülő a leggyilkosabb, aki abszolút képtelen szeretni a gyerekét, mert azt látja benne, hogy elvette tőle a fiatalságát, és mindent, amit az élet lehetőségként adott. Egy gyereknél nem az életben tartása a cél, hanem a lehető legharmonikusabb, legteljesebb élet nyújtása. Erre a barátnődnek jelenleg nincs lehetősége.

Rendben, 60-as, akkor helyesbítek. Én 3 gyerekes anyaként nem hiszem el, hogy létezik olyan szülő, aki beleegyezik abba, hogy a 15 éves GYEREKE nemi rendszeres életet éljen, és ehhez még hormonokkal tömje tele a kifejletlen szervezetét. Ez az életmód a 15 éves kislánynak teljesen feleslegesen jelent többszörös kockázatot, értelmes, a gyermeknevelésben jártas szülő, ahogy a kérdező is írta, nem teszi ki ennek a saját lányát.

A szülői beleegyezés valóban kell az abortuszhoz, de nem azért, mert ez olyan eljárás, amibe egy ember belehal, hanem azért, mert műtét. Ha L vállalni akarná a babát, vállalni is fogja. Bár én még mindig azt mondom, a történet fikció. Gumicsont, amin jól egymásnak lehet esni - már akinek hajlama van erre.

19 évesen lettem terhes de még akkor sem éreztem h kész lennék rá szal elvetettem

és köszönöm jól vagyok

jobban mint ha megszültem volna ... és kvázi "gyerekfejjel" gyereket nevelek

szal inkább vetesse el jobban jár vele ...

A 62-es válaszoló után már nem sok mindent lehet hozzáfűzni, mert nagyon sok mindent leírt és 100 százalékig igaza van.

Nekem annyi jutott még eszembe, hogy a barátnőd érettsége, felelős hozzáállása (és véleményem szerint a tiéd is) pont abban mérhető, hogy mennyire nem látja az anyagi részen túl a dolog nehézségeit.

Én a 8. hét óta veszélyeztetett terhes vagyok. 27 vagyok most, tehát már egy elvileg minden szempontból kifejlett, érett testtel rendelkezem, mégis szükséges az orvosi segítség. Van stabil párkapcsolat, ház, autó, megtakarítás, jó munkahely. Ennek ellenére nincs nap, hogy ne aggódnék, hogy megfelelően kezelem -e már most a helyzetet, hogy jól döntök-e amikor x babakocsi helyett y-t választom, vagy hogy nem adatom be az influenza elleni oltást terhesen. Állandó kételyeim vannak, hogy szeretni fog-e a gyerekem, fogok-e vele kiabálni, elég türelmes leszek, vagy sem. Hogy jönnek majd ki az apukájával, vajon szép gyerekkort tudok biztosítani neki, és ha felnő is hálás tud-e lenni a velünk töltött évekért? Rengeteg félelem van bennem, hiszen már most nagyon szeretem a kisfiamat és kész vagyok a következő éveimet teljesen neki áldozni. Ha valakiben a kérdések fel sem merülnek és csak az anyagi oldalát mérlegeli, meg a lelki részről azt, hogy nem akar gyilkossá válni, az vajon milyen szülő lesz? Kevésbé gyilkos talán az az anya, aki megnyomorítja a gyerekét? Szerintem tegye fel magának a kérdéseket a lány és beszélje meg a szüleivel.

A 62-es válaszolónak nincsen igaza. Attól még, hogy ő úgy gondolja, hogy az egy éves kálváriája okán levezekelte azt, hogy a magzatát megölette, őt nem menti fel. Neki sikerült az, ami sokaknak nem, vagy csak részben: ő pszichológiai, párkapcsolati segítséggel hathatósan elhallgattatta a lelkiismeretér, és azt hitette el magával, hogy az egy év átélt fájdalma egyenrangú egy saját gyermek életének kioltásával. Lehet ebben a tudatban is élni, én ezt nem vitatom. Talán könnyebb is, mint másképp. De igazán szembesülni az abortusz bűnével mindenkinek kell, ha nem előbb, akkor később, talán csak a végelszámolásnál, ahol nem saját magunk ítélkezünk saját magunk felett, hanem valaki más teszi mérlegre az életünket, és aki a film lepergéséig húzza-halasztja a megbánást, annak már percnyi ideje sem marad arra, hogy jóvátegye a tetteit. Egy abortuszban a megölt magzatnak nem csak egyetlen évét veszik el, hanem mindenét, ami fogantatásánál fogva megillette volna: az első lépését, az első szavát, a mosolyát, az óvodai iskolai ballagását, az érettségijét, az első szerelmét, a házasságát, a gyermekeit, a diplomáját, szóval mindenét a világon. Megbánás, igazi, érzelmi és tudati elhatárolódás nélkül, hamis, talmi önfelmentések révén mindenki csak távolabb kerül a megoldástól, mint hinné. Szép szavak ide, melankolikusra hangolt, ámde valótlan, holmi szubjektív érzéseken alapuló sejtelmek oda.

Azt pedig senki nem mondhatja, hogy egy tini anyuka eleve képtelen szeretni a gyermekét. Van, akinek mindennél többet ér a saját gyermeke és a tiszta lelkiismerete.

Kedves 67-es,

Én lelkészekkel is beszélgettem a bűmömről, ha már így akarjuk nevezni. Ők sokkal hitelesebbek voltak nálad. :) Istennek hála, ők olvasták azt a részt is, hogy "ne ítélj, hogy ne ítéltess." Javaslom neked is. :)

Anyukam 17 evesen szult, apukam 18 volt. A nullarol indultak, de megtudtak mindent adni nekem sot 3 eves koromra maganhazat vettek onerobol, szuloi segitseg nelkul. Nagyon szeretem anyukamat, legjobb baratnom. DE el se tudja kepzelni senki, milyen erzes volt az, hogy ovodas koromban anyukam ment bulizni en pedig otthon voltam apukammal. Nem rossz anya ettol, de nekem gyerekkent rosszul esett.

15 evesen meg lehet, hogy most nem bulizik L, de el fog jonni az ido mikor rajon, hogy mar nem mehet szabadon, hogy csak ugy gondol egyet es bulizik. Felnottkent, nekem is azon kell gondolkodnom, hogy ha megyunk valahova majd a parommal, akkor ott lesz a kicsi akit vinnunk kell hisz nincsenek itt a szuleim. Most meg persze L is szepnek gondolja, hisz babazhaz stb... de nem csak errol szol az anyasag...