Mi tévő legyek? Elhagyott, mert terhes vagyok.

A mi történetünk. :)

Véletlen lettem terhes, de nagyon örültem neki. 4 éve vagyunk együtt a párommal, úgy éreztem, megvan mindenünk, lakás, kocsi, jó munkahelyek, szépen élünk, jöhet a gyerek. Én a húszas éveim végén, ő a harmincas évei elején van, még az időben is benne vagyunk bőven. Mikor megmondtam neki, hogy terhes vagyok, iszonyatosan kiborult. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire padlót fog majd a hírtől. Közölte, hogy el kell vetetnem, mert neki nem kell a gyerek, és nem tarthatom meg, legalábbis ő nem kér belőle. Bejelentkeztem abortuszra, és elkezdtem albérletet keresni, mert nem akartam tovább vele maradni. Aztán megláttam az UH-on a picit. Totál kész lettem. Elköszöntem a dokitól, és hazamentem. Megmondtam apának, hogy marad a baba, és el fogok költözni, csak annyi időt adjon, amíg találok valami helyet, ahová mehetünk. Iszonyatosan bunkó lett velem, nem szólt hozzám, csak kerülgettük egymást a lakásban. Nagyon nehéz időszakom volt. Aztán a 16. heti uh-ot kint hagytam a dohányzó asztalon, amit megnézett ő is. Este berúgott, bejött hozzám a szobába, és közölte, hogy ő kislányt akar, ha már így adódott. Mondtam neki, hogy ez nem kívánság műsor.

A 20 hetes uh-on 90%-ra mondták, hogy kislány lesz. Örömmel újságoltam páromnak, de nem vettem észre rajta különösebb örömöt.

Aztán a 24. héten kiderült, hogy baj van a terhességemmel és a babával. Nagyon megijedtünk, apa teljesen oda volt, nem is hittem volna.

Az utolsó 4 hetet kórházban töltöttem. Apa kitartóan látogatott, mondogatta a pocaknak, hogy legyen egészséges, és szülessen meg szépen.

16 órán keresztül vajúdtam, apa a folyosón izgulta végig az egészet.

5 hetes múlt a kislányunk, és nincs a világon semmi, ami úgy meglágyítaná páromat, mint amikor a kislányra ránéz. :)

Mikor megszületett, és először meglátta, kérdeztem tőle, hogy még mindig haragszik e, hogy megtartottam a babát. Azt mondta, hogy "Nem, nem látod, milyen gyönyörű?!" Azóta is mindenkinek azzal büszkélkedik, hogy neki milyen szép kislánya van.

Én nem jelenteném ki kapásból, hogy párod egy féreg, és ne is állj szóba vele, csak adj időt neki.

Tudom, könnyű ezt mondani, de hidd el nekem sem volt könnyű, és nekem még a családom sem tudott volna segíteni, mégis megkockáztattam, hogy egyedül neveljem fel.

Igaz bőven idősebb vagyok mint te, de annyira te sem vagy csitri, hogy ne tudnál felelős döntést hozni.

Apa annyira átszellemült a gyerektől, hogy ő választott neki babakocsit, ágynemű garnitúrát, még a kórházból hazahozós rugit is ő választotta és vette meg neki.

Én úgy vettem észre, hogy a lelked mélyén te szeretnéd megtartani a babát.

Ja és hozzá teszem, hogy 19 évesen volt egy abortuszom, tudom, milyen nehéz lelkileg kilábalni abból is.

10:44-es vagyok.

Nem tudtam nem ránézni, hogy hogy alakul az életed!!! :)

De juhéjjj!!!! :D Most nagyon boldog vagyok! Lesz egy újabb kis élet a Földön, akit az Édesanyja kitartása és keménysége, na meg szeretete :) nélkül nem láthatnánk sohasem! Köszönet érte!!! Lehet, hogy egy Nobel-díjas feltaláló lesz! Annyira örülök neki!!! :D

És még valami...

Az előző hozzászólásomban nem hangsúlyoztam eléggé, hogy a párod nem "féreg", "csak" férfi és ember...

Van egy nagyon jó mondás. Tizenévesen nagyon érdekelt a filozófia, és már nem tudom, hogy hol, de ezt olvastam:

"Ha én a te életedet élném, akkor minden egyes helyzetben pontosan ugyanazt csinálnám, amit te. Nem dönthetünk más helyett, nem ítélkezhetünk más felett, mert mi nem ő vagyunk!" Azóta kicsit más az életem! :)

Írtam neked jó pár sort, mire hirtelen áramszünet lett, és elszállt minden... :(

Azért belevágok még egyszer.

Mindenképpen azt javaslom, hogy a szívedre hallgass. Nagyon könnyen ad az ember tanácsot érzelmi ügyekben, amelyekhez érzelmileg semmi köze.

Hogy tudnál hátat fordítani annak az embernek, akinek a gyermeke a te hasadban növekszik nap, mint nap?!

Nagyon jól hangzik, hogy ne is lássa a kicsit az az "undorító, rohadt féreg", ez lesz neki a legjobb büntetés...

Csakhogy te nem bíró vagy, hanem leendő édesanya, akinek sem joga, sem erkölcsi alapja elszakítani a még meg sem született gyermeket a tulajdon édesapjától.

Az élet nagyon érdekes, és váratlan fordulatokat képes hozni. Az ilyen (leírni is borzasztó) gyerekkel büntető, zsaroló, és sakkban tartó anyukák tizenév múlva, amikor a gyerek már eszmél, és tinédzserként elkezdni kutatni, hogy "ki vagyok én", nagyon kínosan fogja magát érezni, ha kiderül az igazság, és napokig-hetekig-hónapokig-évekig nem szól hozzá a gyerek, mert "mi az, hogy te ELDÖNTÖTTED helyettem, hogy ismerjem-e az apámt vagy sem"...?

Egyébként is, számomra igencsak hiteltelen, taktikázó gesztusnak tűnne, ha éppen most, amikor egy nőnek a legeslegnagyobb szüksége van a férfira, a társára (még ha olyan is, amilyen, egyikünk sem makulátlan!!!!!!), éppen akkor fordítana hátat és valamiféle hülye sértődöttségből daccal és gyerekesen reagálna...

A gyereknek joga van ismerni az apját, az apának joga van időt kapni, hogy felfogja, ami vele történt, joga van időt kapni arra is, hogy feldolgozza, helyre tegye magában a történteket és joga van meggondolni magát.

Olvastam nemrégen egy könyvet, amelyben a nő úgy hagyta el a férfit, hogy már terhes volt, de egy hülye veszekedés miatt nem szólt neki a babáról...

Aztán 5 év múlva először összefutottak, vele volt a kisfiú. Tovább akartak "szaladni" az utcán, de a férfi utánuk szaladt.

Beültek egy cukrászdába beszélgetni, a férfi kérdezte, hogy hány éves a kisgyerek. A nő idegesen rávágta, hogy 3... A férfi látta, hogy 4-5 körül van..., ránézett a nőre, elkezdett sírni, a nő felállt és otthagyta.

A leírás szerint a férfi úgy bőgött, hogy taknya-nyála egybefolyt... 5 év után, úgy, hogy érzelmileg erősen eltávolodott a nőtől.

Ezt csak azért írtam le, mert ha a párod nem egy lelketlen, elvetemült vadállat, akkor meg kell hagynod magatoknak legalább az ESÉLYT, hogy a gyerek normálisnak mondható környezetben nőjön fel, Apával, Anyával, boldogan! :)