Kismamik, mit tapasztaltok atadjak a helyet tomegkozlekedesen, elore engednek postan es a tobbi?

Én mindig átadtam a helyem amíg gimiben tömegközlekedtem. Várandósan már inkább kocsival jártam, de amikor mégis buszra szálltam, egész sokszor átadták a helyüket. Aztán olyan is volt, hogy a tömött villamos ülésén ülő fejmagasságában domborodó pocakom szinte szószerint majd' kiszúrta a szemét, de inkább elfordította a fejét, minthogy felálljon. Mindegy, akkor épp nem zavart, nem háborodtam fel, mert épp jól voltam.

Viszont nem csak a veszélyeztetett terhesek nem bírják a gyűrődést. Nekem a vérnyomáson igazi hullámvasút volt. Pár perc ácsorgás után már rendesen szédelegtem, és éreztem, ahogy elhagy az erőm. És hát nem mindenkit vesz körül ráérő szolgahad, akire rábízhatná az ügyei intézését, vásárlást, postát, stb.

Amúgy én úgy vagyok vele, hogy nem szeretek szólni, hogy le akarok ülni. Csak akkor szólnék, ha már tényleg az ájulás határán vagyok, mert utálatos dolog ülőhelyért kuncsorogni olyan faragatlannál, aki magától nem adja át. Ha a nagy pocak (amit cipelni sem egyszerű ám) nem elegendő indok neki, hogy átadja a helyét, feltehetően egy kis szédelgés vagy émelység sem olyasmi, ami miatt szívesen felállna. És én utálok veszekedős kismami lenni. Előfordult, hogy a körülöttem állók kezdtek el zúgolódni, hogy milyen felháborító, hogy egyik fiatal sem áll fel, de én akkorsem kezdek el velük boszankodni. Aki bunkó, az bunkó is marad, kár törődni vele.

Sorban nem nagyon engedtek előre. Általában ezt nem is vártam el, de azért néha jól jött volna, mert tényleg nem bírtam állni. Volt olyan, hogy már kínomban a földre ültem le, mert úgy éreztem, menten összeesek, annyira megszédültem.

Aztán olyan is volt, hogy a postán a hosszú sor közepén álltam már, mikor a másfél évesem mondani kezdte, hogy kaki, kaki, és éktelen nyűkösködésbe fogott. A mögöttem álló férfi felajánlotta, hogy tartja a helyem, amíg elvonulok tisztába tenni, szerintem ez nagyon kedves volt tőle. Máskülönben végigállhattam volna újra a sort.

Nem mondom hogy a várandósság minden percében megkülönböztetett figyelem jár. És persze nem csak a várandósok lehetnek rosszul.

De ha épp semmi baja nincs az embernek, szerintem az ülőhely átadása valahol a jólneveltség és emberségesség fokmérője.

Nem kötelező, és nem életbevágóan fontos az embereknek úgy általában kedvesnek lenniük egymással. De sokkal jobb hely a világ így, nem?

Le se merek ülni. Azért mert eddig egész életem során másnak mindig jobban kellett e hely mint nekem. Pedig akkor ültem le: amikor fáradt voltam, amikor olyan erős migrénes rohamom volt, hogy azt hittem a buszon elhányom magam, amikor könyökig gipszbe volt a jobb kezem. Amiket most felsoroltam, mindegyik esetben volt egy zsémbes öregasszony aki fölállatott, hogy adjam át neki a helyet. Az utolsó, a törött kezes kiverte nálam a biztosítékot. Konkrétan elsírtam magam. Mert azalatt a két hónap alatt, míg ingáztam a János kórház és a lakóhelyem között egyszer sem adták át a helyet, sőt még engem tartanak bunkónak?... Azóta állok. Nagy pocakkal is.

Siralmas, hogy az embereknek semmi beleérző képessége. De ez az itteni válaszokból is kivehető sajnos.

el vagyok képedve milyen emberek vannak a világon... Csoda amerre tartunk? Azért ilyen az ország mert az emberekből kiviszett a segités és a tartás.

Remélem az iszapkárosultaknak se adtok egy fillért se mert semmi közötök hozzá! Borzalmasak vagytok egytől egyig!

Tisztelet a kivételnek persze és gondolom mindenki tudja melyik oldalra tarzotókra gondoltam.

Aki nem adja át a helyet tömegközlekezédsen az egy szellemileg megkeseredett ember, akinek kivánom hogy soha ne legyen gyereke!!!

Ez a hozzáállás valami elképesztő! Jellemző, hogy az idős emberek adják át a helyet a kismamáknak, nem a fiatalok.

Igenis az iskolánkban az tanultunk, hogy várandósnak és idős embernek át kell adni a helyet.

A 77%os nak üzenem, hogy az ilyen emberek miatt tart itt ez az ország, méghogy nem adod át a helyet. én szégyelném magam a helyedben! Ezt tanítod a gyerekeidnek?