Aki abortuszra megy, az azért valamennyire sajnálja az elvetetni kívánt gyerekét?

Kérdező (#32), azt azért ne feledd, hogy más dolog "valamennyire sajnálni" - amire a kiírt kérdésed vonatkozik - és megint más megbánni a döntést.

Bizony sajnálatos dolog az, ha az embernek csak rossz döntési lehetőségei vannak egy élethelyzetben, és abból kell kiválasztani a relatív legkevésbé rossznak tűnőt... ez minden, csak nem vidám.

Amit előző leírt, az egy ilyen tipikusnak tűnő reakció, hogy előbb elönti az illetőt a teher letételének irreális eufóriája, majd ennek elmúltával visszajön a reális "affene, ez mégiscsak ugyan a legkevésbé rossz a rosszakból, de nem jó" értékelés, majd azt látod, hogy a hangulat ilyen majdnem szinuszosan ingadozik, ezt hívják érzelmi labilitásnak, ami kifejezetten jellemző erre az élethelyzetre. Egészséges esetben de egyre kisebb kitérésekkel történik mindkét irányban, majd néhány hét múlva kb visszaáll az illetőre egyébként jellemző alaphangulat. Olyan ez kicsit, mint egy enyhe lefolyású, önmagától gyógyuló PMD (mániás-depressziós zavar).

(közben végigjárva - ki súlyosabban, ki enyhébben - a veszteség természetes reakcióit, a vádlást, az önvádlást, a kétségbeesést, stb).

Baj akkor van, ha ez a hangulati-érzelmi labilitás nem egyre kisebb kilengést mutat, na akkor lehet szükség segítségre.

Ajánlom ezt a filmet annak, aki ilyen dilemmában van, illetve annak is, aki segitséget/megoldást keres az átélt esemény miatt:

[link]

Nézd #34, én spec 5 évig éltem nyugtatón szó szerint, csak hát én a férfi vagyok, és nálunk anno nem az abortusz, hanem pont annak elmaradása, egy iszonyúan rosszkor jött terhesség és gyerekvállalás okozta a gondot.

Mint említettem, sajnos az élet időnként olyant dob, ahol csak rossz meg rosszabb megoldás van, ami között választani kell, igazán jó, nos az nincs.

Én egy gyermekemet vesztettem el akaratom ellenére. Akkor kezdtük az életünket a férjemmel most már 50 éve lesz. Nagyon szegények voltunk és terhes maradtam, de azért örültünk a babának, mert méh több erőt adott ahhoz hogy kikecmeregjünk a nyomorból.

De a nőgyógyász nem így gondolta, lenézet engem, megjegyzéseket tett és olyan durván vizsgált meg, hogy rosszul lettem hazafelé az úton-- bevitt a mentő a kórházba, és miután elmondtam hol voltam előtte és hogy mennyire fájt a vizsgálat, akkor egymásközt megjegyezték-- "Szörnyű beindította ennél a szerencsétlennél a szülést.!""

Különszobába tettek, mert már nem lehetett leállítani a folyamatot és rövid időre meg lett a baba, akkora volt szegényke hogy végig ért egy hány-tálban amitől még jobban rosszul lettem ettől látványtól, hogy mibe tették és hogy leviszik a kazánházba. Kisfiú lett volna....

Ezzel a sokkal jöttem ki a kórházból és első utam az bolt hogy kikerestem az orvos lakás címét egy telefonfülkében, aztán elmentem a házához megkerestem a lakását- nem volt otthon, de én megvártam...a harmadik emeleten--és mikor megérkezett, három emeleten keresztül ütöttem és lerugdostam egészen a földszintig... ha jól emlékszem két hónapig volt betegállományba... az újságban az volt az esetről,-- hogy "nem látta az illető arcát, mert be volt kötve!"" holott látott, sőt végig mondtam a magamét, hogy ezt "miért kapod te mocsok"... Többé nem láttam abban a rendelőben.. elhúzta a csíkot a nyomoronc magzat-gyilkos.

mindig volt és lesz szegény, nehéz körülmények között kezdő emberpár a világon. Ha arra várna az ember mire meg lesz a saját otthona és létbiztonsága, akkor a Földön kihalna az emberiség, mert sokkal több a szegény kezdő fiatal, mint a módos!

38-as válaszadó:

Úristen ez szörnyű lehetett :'(

Borzasztó, hogy ilyen orvosok vannak, holott nekik épp az életek megmentéséért és nem a kiírtásáért kellene küzdeniük...