Akinek volt abortusza, válaszolna?

Szia

én is átestem egy abortuszon, pedig nem voltam fiatal, 26 éves voltam. Nagyon vágytam a babára, jobban mint bármi másra. megfogant nagyon hamar. Ám a kedves apuka úgy döntött inkább megy a maga útján és ott álltam egy részmunkaidős állással, semmi pénzzel,szülői támogatás nélkül és úgy éreztem jobb az hogy most lemondok a babáról és esélyt adok majd valamikor egy másik babának akit tényleg szeretettel nevelek majd fel az apukájával. Tudtam ha megtartom a babát csak a páromat látnám benne, s talán ezért sokszor bűnhődne. Apuka persze lelépett, mindent egyedül csináltam végig!

Heteket sírtam, zokogtam át, vádoltam minden kisgyermekes szülőt: ők miért élhetnek ha az enyém nem lehet itt? miközben tudtam így a jó mert csak tönkretettem volna magamat is és a gyereket is. Évekig ettem magamat, elzárkóztam attól hogy gyerekem legyen. Egész egyszerűen egy idő után védekezésbe léptem át és úgy tettem mintha semmi nem tö9rtént volna. Nem beszéltem róla senkinek, nem gondoltam rá, mert amire nem gondolunk az ugye nincs. És így ettem magamat csendesen és gyűlöltem a gondolatát is annak hogy valaha terhes legyek....így telt el 5 év, sírva minden november elsején. Közben lett egy új párom, összeházasodtunk, tudta min mentem át és miért nem akarok gyereket. Aztán egyszer csak megváltozott bennem valami. Most terhes vagyok, 20hetes és nagyon várom a babánkat. Eleinte úgy éreztem majd megbüntet a sors (és még most is rettegek tőle) és elveszi ezt a kicsit akit dédelgetek a szívem alatt, de próbálok nem gondolni rá. Nagyon hamar összejött ez a baba, nem volt semmi komplikáció. Hazudnék ha azt mondanám gondolok arra a magzatra akitől 5 hetesen vettem, el az élethez vcalóü jogát. Ám azt is tudom hogy za a múlt amin már nem tudok változtatni. FÁj hogy megtörtént, de azt hiszem úgy volt a legjobb. Neme szem ma már magamat és nem számolgatom hogy hány éves is lenne. Örülök annak hogy még egyszer megadatott hogy terhes legyek és remélem egészséges lesz a kicsink.

Gyászold meg te is az elvesztett magzatodat, és hidd el te is hogy így volt a jó. Emlékezz rá szeretettel, kérj bocsánatot tőle egy keresztnél a temetőben, de évek múlva ne azon gyötrődj hogy hány éves lenne. Adj te is lehetőséget egy másik pici életnek, akit tényleg vártok, akire tényleg vágytok. És ne szégyelld a könnyeidet. Te érzed csak hogy min mentél át!!!!!!Te voltál saját magad helyében!

Remélem sikerül neked (is). szia

Szia

Nekem is volt 2 is, az az igazság hogy akkor egyik se viselt meg, szinte fel se fogtam hogy mi történik. Ne készitsd ki magad, eljön az idő amikor megfelelő lesz a körülmény a babához. Én mindig ugy gondoltam hogy inkább legyen abortusz mint hogy "éhezzen" a gyerek, abba szerintem jobban kikészültél volna. Tudom sokan ugy gondolják hogy majdcsak felnö vhogy, de hát ez az...hogy? Nem mindegy, szerintem jól döntöttél. Nézz előre és probálj meg azon lenni hogy megteremts minden körülményt a baba érkezéséhez. Nekem is van azóta egy kislányom, most már nem menne az abortusz, felnőttem és látom hogy mi lehetett volna a másik kettö babáből is. Néha eszembe jut és vhol sajnálom is, de nem bántam meg. 16 évesen gyereket szülni??? Hülye voltam. 20 éves voltam a másodiknál, a jelenlegi páromtól, de szinte nem is gondolkoztam rajta, pont akkor készültünk ki angliába. És hát most már 5 éve itt vagyunk, 11 hónapos a kislányom és meg tudok neki mindent adni. A mosoly az arcán mindig megnyugtat, hogy "megérte". Hidd el meg lehet csinálni, kitartást...

Szia!

Nem olvastam végig az előttem szólókat, nem volt hozzá lelki erőm! Bocsi, ha megismételem, hogy kitartást!

Tökéletesen megértem a helyzetedet!

Nekem 2 abortuszom volt, persze mindkettő házzasságon belüli. És mindkettőt orvos tanácsolta hogy vetessem el. Az elsőnek állítólag kicsi volt a súlya, és ha kellett ha nem, mindent kihánytam, legyengültem, így a baba sem tudott táplálkozni rendesen, majdnem belehaltam. A második orvosi műhiba miatt történt, de ezt nem részletezem. Csak az volt a legnagyobb fájdalmam, hogy amikor az egyik orvos mondta, el kell venni, mert mindketten belehalhatunk (bár ha rajtam múlt volna, a babám életét mentettem volna), és rákerült a sor, ő pont nem volt benn, és egy másik orvos vizsgált meg, aki igencsak durván nyúlt hozzám, és fájdalmat okozott mint testileg, mint lelkileg, mert még a fejemhez is vágta, hogy "ha már meg tudtam csinálni a gyereket, akkor most tűrjem a fájdalamat"... Hiába mondtam neki, ha rajtam múlna nem itt ülnék, de a másik orvos mondta, hogy ez az egyetlen megoldás. Nem hitte el, és még én voltam a sz@r, hogy ilyet mondtam. Nem volt elég a fájdalom, hogy a férjemnek nem tudom megadni a kisbabát, hogy elveszítem azt a kis lényt, aki bennem fejlődik, és akit annyira vártunk a férjemmel, de akkor még az orvos is kínzott. Hónapokon keresztül nyugtatókat szedtem, mert nem tudtam feldolgozni. Az elsőt 2007 februárjában, a másodikat 2008 novemberében vették el. Azóta sem tudtam feldolgozni, és teljes mértékben megértem, hogy most mit érzel, én is szeretném visszakapni a gyerekeimet! Egyiket 12hetesen, másikat 11 és fél hetesen vették el. És ha belegondolok, már nekem is lenne egy 3, és egy 2 éves kisbabám. Hihetetlenül fáj az egész, és még az a szerencse, hogy a férjem mellettem áll, és nem hagyott el, amiért nem tudtam megadni neki a gyermekeket. Nem tudom ezután hogy lesz az életünk, babára gondolni sem merünk, de majd az idő hozza, próbáljuk feldolgozni, ami igencsak nehezen megy, de egyszer az idő minden sebet begyógyít!

Kitartást neked! :'(