Mi a véleményetek az apás szülésről?

Mi határozottan elzárkóztunk az apás szülés elől, sőt, fennhangon hirdettük, hogy még mit nem, az apukának semmi keresnivalója nincs a szülőszobán. Aztán amikor a szülőszobán NST-re tettek, csak úgy bekukkantott megnézni, hogy vagyok. Akkor kezdtek rám törni a nagyobb fájások. Megfogta a kezem, és jólesett, hogy ott van... Kérdezte, mi legyen. Ráförmedtem, hogy itt ne merjen hagyni. :) Úgyhogy közösen csináltuk végig. Életünk legnagyobb élménye. És jelzem, én abszolút ellene voltam, úgyhogy erre csak azt tudom mondani, aki nem próbálta, nem tudja, mit veszített.

Nemi élet: az én dokim úgy vezette le a szülést, hogy a párom még véletlenül se lásson semmit az altáji dolgokból. Ha a nagy kínok közepette úgy fordultam, hogy a párom véletlenül megláthatott volna ezt-azt, közénk lépett. De az a véleményem, hogy ha két ember összetartozik (márpedig csak így lenne szabad gyereket vállalni), akkor a szülést abszolút lelki síkon élik meg, és nem a látvány dominál.

tegnapelőtt 20:15

Neked fogalmad nincs miről beszélsz.

Nálunk a párom bent volt, és mivel kíváncsi típus, megnézte azt is, hogyan bújik ki a kisfia.

Azóta a gyerek másfél éves, és az egyetlen problémája a nemi élettel, hogy én kevesebbet szeretném, mint ő.

Egy erős, felnőtt kapcsolatban, ami nem álarcokra épül a szülésélmény az ami, élmény.

Az én párom ismer, látott izzadtan, mocskosan házat felújítani, fogta a hajam amikor hánytam, segített amikor beteg voltam. Ezek a dolgok természetesek kellenek legyenek egy kapcsolatban, mert ha ez nem természetes, akkor a kapcsolattal sem stimmel minden, és komoly rá az esély, hogy a pasi megpattan a nehézségeknél.

Ha meg elfogadja, hogy a "jóban rosszban egészségben betegségben" nem csak hangzatos szófordulat, hanem esetenként realitás, akkor nem lesz gond a kapcsolattal.

Apás szülés...:) Éppen egy hónapos a fiam, és bizony végigkísértem őt, amíg kibújt végre. Nálunk úgy volt, hogy én szerettem volna bent lenni, párom bizonytalan volt. Rábíztam a döntést, nemsokára el sem tudta képzelni másként. Maga a "mutatvány" se nem szép, se nem kellemes, még csak nem is csodálatos. Amikor látod életed párját szenvedni, és tudod, hogy nem enyhítheted a fájdalmát, egy picit meghal valami odabent. Elfog a csúfos kudarc érzése, hiszen te megvéded őt, szereted őt...és most tehetetlen vagy. Egyik kezével megmarkol, magához húz, a másikkal ellök, nincs is ezen a földön, egyik percben próbálja kifejezni, mennyire szeret és örül, hogy ott vagy, másikban azt mondja, ne szólj hozzám, ne érj hozzám, és amúgy menj a...

Ha nem elég erős a kötelék, bizony össze lehet omlani, az apa úgy érezheti, valami szörnyűségeset tett azzal, hogy nem segített. Én láttam mindent.

Énnekem hihetetlen volt, hogy ahol én már jártam néhányszor, ott egy egész kisember kibújik. És mégis kibújt, és felsírt, és az én fiam volt, az én párom volt, és szeretettel, hálásan nézett rám...

És boldog vagyok, hogy ott lehettem. Azt vallom, egy apa, ha már a kezdeteknél ott volt, ami könnyű és jó, akkor vegye ki azt a kis részt, amit ki tud a végső történésből is. Én ott akartam lenni a legelső percekben is. Nem bántam meg. Imádom a fiamat, a feleségemet (mert úgy alakult ám...:)), nem hidegültem el tőle sem szívben, sem testben, amit lehet és amire vágyik, az már megtörtént, amit csak a teljes "gyógyulás" után, azt nagyon várjuk, közösen, és az egyetlen szülés kapcsán felmerülő "probléma", hogy kell, és nagyon-nagyon vigyázni fogok rá. :) A kisfiunk pedig tegnap elküldte felénk az első széles, vidám szemekkel kísért igazi mosolyát...:)