A cigány nők hogy bírnak annyiszor szülni?

Szerintem a kérdés nagyon összetett és nem feltétlenül a női test teherbírásában keresendő a kulcs, hiszen a mai napig vannak nők, akik bevállalnak 5+ gyereket bőrszintől függetlenül.

Sokkal fontosabb szerintem a gazdasági, társadalmi átalakulás, a felvilágosultság, a fogamzásgátlási módszerek és az, hogy a nők is tanulhatnak. Ha kicsit jobban utánatúr az ember, akkor sokan húznak éles határt a témában oda, amikor a nők elkezdtek mozgológni a munka világában. Már nem csak a családanya szerep volt az élet értelme és célja és ezzel elindult egy lavina. Szerintem összefüggésbe hozható ezzel az is, hogy te jellemzően szegényebb, kevésbé felvilágosult társadalmi rétegeket nevezel meg, akik bizonyos értelemben ténylegesen valamelyest lemaradásban élnek.

"Én nem tudok ilyenről a saját családomban, hogy bárki meghalt volna szülés közben."

Én sem tudtam, aztán családfakutatásnál megtudtam, hogy egy ükanyám belehalt. Apám sem tudta.

“Úgy annyira csak nem kéne megviselje a nőket a szülés alapvetően...”

Hát pedig megviseli, pláne azóta, hogy a mai nőknek nincs elég ideje regenerálódni, mert a kor elvárja, hogy minél hamarabb aktívak legyenek. Régebben a családok együtt éltek, a fiatal kismama a szülés után jobban volt segítve, nem volt más dolga, mint gyógyulni, szoptatni, esetleg a babát ellátni. A család többi tagja elvégzett minden mást. Ma azt várják el a nőktől, hogy legyen főtt kaja, csillogjon a lakás, a baba legyen ellátva, a férj igényei kielégítve, a babalátogatóba érkező vendégek körülugrálva.

Most az ömlik ránk a social medián, hogy az influencer 2 hónappal a szülés után már fogyózik, fut, edzőterembe jár, hasazik, pedig ezek ilyenkor még nem tesznek jót, hiszen a méh és a körülötte lévő szervek, tartószalagok még nem álltak vissza a szülés előtti állapotukba, és a korai terhelés, a futással járó rázkódás komoly gondokat tud okozni.

23# Ez is igaz. Ékes példája a gyakori. Ha megnézel egy kérdést, ahol az a téma, hogy ciki-e elfogadni szülés után segítséget, elképesztő milyen egymásnak esések mennek ANYÁK KÖZÖTT IS. Ha valakinek jól esik, hogy mondjuk az anyukája szívesen vesz ki szabit 1-2 hétre és segít, amiben tud, azt már minősíthetetlen szavakkal illetik. Holott régen nemcsak hogy a fél falu volt ott egy gyermekágyas kismamának, konkrétan voltak gyermekágyas segítők is, hogy tényleg semmivel ne kelljen foglalkoznia egy frissen szült nőnek, csak a babával.

A kedvencem, amikor azt mondják császár után fél nappal, hogy nesze itt a baba, ne siránkozz, oldd meg. Vagy gátmetszés után azonnal. Mintha nem is egy műtét/varrat lenne. Míg más családban egy laparoszkópos után is körbeugrálják a "nagybeteget". :) Nagyon nagyon eltorzult a kép sajnos. Ilyen elvárások mellett nem csoda, ha egyre több a depressziós, vagy aki nehezen viseli az otthonlétet, nem akar 2+ gyereket. A lemaradottabb rétegek még jobban képviselik a hagyományos elveket, nagyobb az összefogás, több a segítség és valljuk be sokkal inkább darab-darab a gyerek. Majd felnő valahogy, nem akar anyuka megfeszülve mindent megadni nekik, ami baba mellett kb. a lehetetlen küldetés amúgyis.

Utolsó két hozzászóláshoz. Nagyon igazatok van.

Nekünk semmilyen segítség nem volt, miután megszületett a baba, a férjem szülei már nem élnek, nekem is csak apukám, aki még nem nyugdíjas, és messze is lakik. A férjemet a munkahelyéről egy hétre tudták elengedni, de engem császároztak, sokkal tovább lett volna szükség a segítségére. De mivel konkrétan senki se tudott nekünk érdemben segíteni, borzasztó volt az első néhány hónap. Fizikailag teljesen rottyra kerültem, mert igen, rohadt nehéz egy igény szerint szoptatott babával főzni/mosni és legalább egy minimum rendet tartani, még úgy is, hogy a férjem azért csinálta, amit tudott. Ezzel szemben az egyik ismerősöm nem értette, miért én kelek éjszaka, miért én csinálom a házimunkát, mikor hozzájuk az első hat hétre beköltözött az anyukája és ezeket ő csinálta, neki csak szoptatni kellett felkelni.

25# Én megértem úgyis, hogy természetesen szültem (jó nagy gát varrattal) és nagyon sokáig itthon tudott lenni velünk hol anyukám, hol a férjem. Anyukám nem egy "mindent jobban tudok" tolakodó fajta, nagyon szeretett volna segíteni és jelen lenni, nekem pedig jól esett. De én is kaptam itt ezért már mindent, ha le mertem írni. :D Ha nem lenne helyén az önbecsülésem, azért megtudja kérdőjelezni magát az ember ezektől... Biztos megoldottunk volna mindent egyedül, de miért lett szégyen elfogadni a segítséget, vagy akár kérni azt legalább akkor, ha van kitől??

Most akkor képzeljük el, ha császáros anyukára az újszülöttje mellett még vár otthon három gyerek. Segítség nulla, apuka dolgozik, kettőt oviba kéne vinni, egyet suliba, közben ellátni a babáját egy nagy hasi műtét után. És akkor szerencse ha nem betegszik le valamelyik, nem kell ápolni, minél inkább elszeparálni az újszülöttől. Ez a mai világban kb. a megugorhatatlan kategória.

Ha szoktál ilyen kérdéseket olvasni, akkor azért láthatod, hogy baromi nagy viták szoktak kerekedni olyan beszólásokból, minthogy "én nem anyámnak szültem", meg "nem várom el anyámtól, hogy az éves szabiját pihenés helyett erre fordítsa", "mi életképesek vagyunk a férjemmel", "hány felnőtt kell egy csecsemőhöz?" és társai. Ugyanezek mennek azon kérdések alatt is pl. ahol valaki a nyáriszünet megoldásánal veti fel a nagyszülők szerepét és fontosságát.

Szerintem nincs azzal baj, ha valaki nem kér segítséget, pláne ha ennek oka van, nem is erre akartam kihegyezni a dolgokat. A kérdés kontextusában ez annyit számít, hogy van az a gyerekszám, amit segítség nélkül egyszerűen szerintem már nem lehet normálisan kezelni. Bizonyos társadalmi csoportoknál viszont a segítség adott kb. ha akarod ha nem elven, pláne ha 4 generáció él még mindig együtt és nem is feltétlenül az a hozzáállás, ami felvilágosultabb társadalmi csoportokban. Darab-darab, ez is majdcsak felnő valahogy...