Anyák! Ti éreztétek már úgy, hogy tehetetlenek vagytok? Mármint ha a gyereketek megállíthatatlanul rosszalkodik és sehogy sem tudtok hatni rá?

Hogy éreztem -e? Ezt a jelenetet mintha csak rólam mintázták volna :D

https://www.youtube.com/watch?v=ErgwcNqaCDU

Igen, kábé minden nap:D csak viccelek, de vannak tényleg percek, mikor úgy érzem, hogy kész....itt megállt a tudomány. A múltkor a 3 évesem levágott az utcán egy olyan hisztit, hogy azt hittem, nem hagyja abba az életbe se...és a nagykönyvben megírt "maradj nyugodt, ne add föl" nem vált be.

Vannak helyzetek szerintem, mikor egyszerűen nem válnak be a szupernany tanácsai...nagyrészt beválnak, de előfordul, hogy minden ok nélkül nem érsz célt. Ezt el kell fogadni.

Van olyan, hogy minden különösebb ok nélkül viselkedik úgy a gyerek, ahogy viselkedik. Pl én emlékszem, hogy apum arra tanított, hogy köszönjek annak, akinek ő köszön. Hát én feszt nem köszöntem. És a mai napig nem tudom, hogy miért nem...nem féltem vagy ilyesmi.

Néhányszor előfordult már, hogy egyik-másik gyerekemre rájött a hiszti, és az életbe ki nem derült, hogy mi a fenéért:D Általában ilyenkor van az, hogy nem válnak be a bevált módszerek, mivel nincs miért hisztiznie, így nem tudom azt az igényét kielégíteni, amiért sír. Ekkor szokott az lenni, hogy tehetetlen vagyok. Ha ilyenkor apuka közelbe van, akkor átadom a terepet neki...néha elég a szülőváltás és megoldódott a probléma...belegondolva, lehet ilyenkor velem van bajuk:D

Újabban az olyan napjai tesznek be amikor a gyengébb pillanatokra játszik.

Autoutra kirohanás amikor pl csak a vállán a kezem és nem a kezét fogom mertgyengéden irányitom hogy pl a járdán menjen és ne az utszéli sárban.

Ritkák az ilyen napjai ugyan de olyan szinten életveszélyes hogy komolyan gondolkodom bilincsen és porázon olyankor már az idegrobbanás határán.

A bosszantobb viszont az hogy mivel ugye kisgyerek tanitani kell, a kilendülés miatt idegesen magyaráztam hogy nem kéne az életét kockáztatnia, autout nem játék, elvettem a futobicajt, amiert bevágta a hisztit a kezénél fogtam huztam igy a földre leülős hisztizős gyereket, azert semadtam vissza a bicajt, MUSZÁJ megtanulnia hogy anyával kelünk át uttesten, stb, erre egy kutyát porázon sétáltatos fiatal lányka ugy nézett rám mint egy gyerekkinzora. Nem tudom ő mit tenne, ha a kutyája vetné ki magát a forgalomba. Egyszerűen rángatná a porázzal és engem néz le aki kisgyereket, egy embert tanit akitnyilván nem porázzal rángatunk.

Igazábol ilyenkor nem is a gyerek borit ki jobbanhanem a környezet hogy még engem birál miközben pont a gyerek védelmében járok el. Es egy gyerek nem erzi annak a sulyát ha autóelütésről papolok, es veszélyről, de annak már érzi, hogy elveszem a bicajt vagy akarata ellenére fogom a kezét (most lép bele ebbe a korszakba is, hogy ne fogd a kezem)

A pofonról nem hallottatok még?

Néha elég hatásos!

Szeretnék biztatni mindenkit: egyszer elmúlik!

Én se hittem el.

Nyáron volt négyéves a fiam, az előtte lévő fél év maga volt a pokol. Előtte is volt dacoskodas, persze, de az a pár hónap a totális összeomlás volt. Nyár elejétől a szülinapjáig már naponta sírtam, marokszám szedtem a magnéziumot, és legszívesebben felessel öblítettem volna le. Pedig nem is voltam magamra hagyva, a gyerek apja (nem élünk együtt), az ő párja, az én párom, a párom gyerekei, a nagyszülők is próbáltak segíteni, mindenkit kiborított. Ebben benne volt kétszer egy hét nyaralás is, ami a tömény idegzsába volt.

Hogy mit csinált. Szándékosan és akarattal amit nem szabad, mert veszélyes vagy nem neki való. Ordítva, sikítva verte magát a földhöz. Köpködött. Csúnyán beszélt másokkal (hülye vagy, utállak, stb). Tönkre tette a játékait aztán azért üvöltött.

És nem a nevelés hiánya miatt.

Tényleg baromira kétségbe voltam esve. Rengeteget beszéltem vele én is, meg a fent említett hozzátartozók is, h ő már nagyfiú lesz, középsős stb. Sz*rt se ért. Elárulom, a pofon se.

Aztán a negyedik szülinapja után valami megváltozott. Nyilván egy idegrendszeri érés, ugrás történt, mert egyik napról a másikra ágytiszta lett (szobatisztaság nappalra már korábban megvolt). Hirtelen nagyot nőtt magasságra. Tisztább, összeszedettebb lett a beszéde, összerendezettebb a mozgása. Szeptemberre már egy teljesen másik kisgyerek kezdte meg az ovit. Napi szinten mondom neki, hogy mennyire büszke vagyok rá és boldog, h így megváltozott, h ilyen okos nagyfiam van.

Szóval van remény, csak túl kell élni :)