Ha valaki nem akarja, hogy örökbefogadják. Mit tegyünk, ha egy 8 éves kisfiú a gyermekotthont választja az örökbefogadó család helyett? Erőltessük rá, ami mindenki szerint a javát szolgálja? Vagy ő érzi, neki mi a jó?

Szerbusztok, hát leírom a fejleményeket, nem tudom, mit szóltok hozzá, nekem az egyik szemem sír, a másik nevet... Még hétfőn felhívtam a családot, hogy a véglegesítés előtt még egyszer szeretnék Gergővel találkozni, és hirtelen ötlettől vezérelve hozzátettem, hogy mivel teszteket is szeretnék elvégezni vele, jobb lenne ha nálam találkoznánk egy semleges környezetben (a Tegyesz irodában, nem a gyermekotthonban). Az apuka beleegyezett, rendben, semmi probléma, bár, tette hozzá, lehet, hogy Gergő egy kicsit morcos lesz, mert egy kis összetűzésbe kerültek, de Gergő majd elmeséli. Jó, mondtam, akkor holnap érte megyek iskola utána, elviszem, vissza is viszem, és akkor tudunk mi is beszélgetni még a jövő hét előtt. Másnap el is mentem, Gergő már várt, a szokásos hallgatás fogadott, beült a kocsiba, megdícsértem a kabátját, kérdeztem, mit ebédelt, ilyesmit, nem akartam rögtön a közepébe vágni a dolgoknak. Gergő szépen válaszolgatott is, de olyan merev volt, hogy olyan érzésem volt, ha nagyobbat fékezek, kettétörik a gyerek. Megérkeztünk, kiszálltunk, bementünk, mondtam neki, hogy annyira örülök, hogy megint beszélgethetünk, és nem szeretne-e véletlenül főzni egy kávét nekem (3 in 1 kávét iszom, ő szokta forralni a vizet meg összekeveri, ennyi, ne ijedjetek meg :)), mert már rég nem ittam olyan jó kávét, mint amit ő főz. MOndta, hogy szívesen, kezébe vette a bögrémet, hogy kimérje a vizet, és akkor egyszercsak megállt, és ebben a semleges pillanatban Gergő szeme elkezdett vörösödni, egy hang se jött ki a torkán, hiába kérdeztem, hogy mi történt, mi a baj, aztán egyszerűen megöleltem, semmit se tudtam mondani, egyszerűen bennem is megrekedt minden, és akkor Gergő elkezdett sírni, és sírt és sírt, szavak nélkül egyszerűen sírt, nem túlzok, de legalább negyed órán keresztül sírt! (Én így szülések után szoktam sírni, amikor rám tör a baby blues, és elég, ha ránézek egy virágra és már sírok.) Leült kezébe a bögrémmel, és csak sírt, de olyan mélyről, olyan hangtalanul hogy leírni nem tudom, milyen érzés volt látni. Benyitott egy kolléganőm és megijedt, nem tudta mi van, de gyorsan kitessékeltem és egyszerűen leültem Gergővel szembe, megsimogattam néha a térdét és igyekeztem, hogy ne remegjek. Egy jó negyed óra múlva a sírás közben már néha el is mosolyodott, aztán szép lassan megnyugodott és mondta, hogy bocsánat. Na, ezek után már tudtam, hogy jól el fogunk beszélgetni. Helyhiány miatt nem írom le részletesen a beszélgetést, de leírom, mi volt a hétfői összetűzés: Gergő és Marci a szobájukban üldögéltek, és tanulniuk kellett volna, dehát mit csinál két kilenc éves gyerek, elkezdtek beszélgetni, Gergő megmutatta a görkoriját, meg hogy hogy kell görkorizni, és Marci is ki akarta próbálni, és miközben majd megszakadtak a nevetéstől Marci próbálkozásán, a fiú előre esett, belekapaszkodott a függönybe és szerncsésen le is tépte, de még a karnist is, úgyhogy a zajra megjelent anyuka, de még mielőtt felmérhette a volna, hogy mi történt, megjelent apuka is, és némán kiintette Marcit a szobából, Gergőnek meg csak annyit mondott, hogy tanulásról volt szó. Ezután az anyuka szó nélkül leszedte a függönyt és magára hagyta Gergőt, aki erősen szorongva várta, hogy mikor jelenik meg újra az édesapa, meg mi lesz Marcival. Eszébe se jutott tanulni. Aztán bejött Marci, vörös szemekkel, leült az íróasztalához, elővette a könyveit, bejött az apuka is és közölte Gergővel, hogy az rendben van, hogy neki problémái vannak, de talán ezt nem kellenne tovább gerjeszteni a családban, és egymást inkább támogatniuk kellenne a tanulásban, nem gátolni, de Gergő most még kap időt, nem kap büntetést, de a görkorit elrakja, és akkor kapja vissza, ha a képességeinek megfelelő jegyet hoz. (Gergőnek a görkorizás a mindene, profi szinten űzi, nem tudom, miből gondolta az apuka, hogy ez nem büntetés?) Ehhez még Gergő végignézte, hogy Marci halkan szipogva a könyvei fölé hajolva törölgeti néha a könnyeit, és amikor apuka elment és Gergő megkérdezte, hogy mi történt, annyit mondott, hogy semmit, és most már tényleg tanulniuk kellenne, nem beszélgetni. Gergőnek ez nem nagyon ment az erős lelkiismeret furdalástól, meg a keserűségtől, hogy elvették a görkoriját, ezért tegnap írt egy ritka pocsék nyelvtan felmérőt, ami szerinte egyes lesz, és akkor búcsút mondhat a végleg a görkorinak szerinte. Ja, és este a vacsoránál az apa bejelentette, hogy mivel Gergő és Marci tönkretették a függönyt, ezért most két hétig nincs édesség, mert új függönyre gyűjtenek. De nem csak a két fiúnak, hanem senkinek, mert ők egy család. Na, ilyen, és ehhez hasonló előzmények után vittem el Gergőt, aki mesélt még egy-két ilyen sztorit, ami látszólag nem is olyan vészes talán, de Gergő, mióta ebben a családban van, folyamatosan azt éli meg, hogy ő egy elrontott emberke, és ha ebben a családban nem sikerül őt megjavítani, akkor lehet, hogy menthetetlenül züllésnek indul vagy indult máris. Én mindenesetre megerősítést nyertem, hogy ez nem lesz így jó, és megígértem Gergőnek, hogy beszélgetek az apával. Mondta, hogy jó, de ő nem megy vissza oda. Nem és nem és nem megy vissza, és bevallotta, hogy már gondolkodott azon, hogy visszajön az otthonba, de nem tudta hogy kivitelezni. Legalább egy fél órát próbáltam győzkődni, és bevallom, gyarló módon az járt a fejembe, hogy ezért én mit fogok kapni az igazgatótól, de aztán be kellett látnom, hogy ez sehova nem vezet, nem vihetem vissza oda Gergőt, ha ennyire rossz állapotban van, és visszavittem az intézetbe. Hát nem mondom, hogy apuka ezt kitőrő örömmel fogadta. Ő továbbra se hajlandó feladni a harcot, kitart az örökbefogadás mellett, az igazgató egy kicsit megingott már, de ő se volt boldog, Gergő most iskolába se ment, de azt mondta, egy hónapja nem aludt már ilyen jól, mint a régi ágyában. Szóval, most itt van Gergő, de továbbra sem egyértelmű, hogy neki nem ebben a családban van a helye. Még az sem, hogy a tárgyalásig itt maradhat az otthonban. De én megmondtam az igazgatónak a gyerek füle hallatára, hogy ha vissza kell vinni, én nem vállalom, viszi ő, mert erre én már képtelen vagyok. Hát erről már regényt írhatnék, ami ezzel a szerencsételn kisfiúval történik.