Autista gyerekek szülei, hogy bírjátok ezt elviselni?

Nem akarok én senkivel sem vitatkozni.

Csak azt fejtem ki, hogy belőled hiányzik az empátia.

Én, ha ilyen állapotban lennék, és egy pillanatra megvillana bennem az értelem, én magam kérném a szüleimet, hogy helyezzenek intézetbe, mert nem szeretném tönkretenni senki életét. Te meg követeled azt, hogy mindenki nézze el neked a dührohamaidat, mert nem tehetsz róla? Inkább a szüleid hibáztatása helyett annak néznél utána, hogy te hogyan tudnál fejlődni.

"És az a "súlyos autista" is ugyanúgy szeretne normális életet, neki is joga van hozzá."

Fogalomzavarban szenvedsz. Én nem állítottam, hogy öljük meg ezeket az embereket.

De a család többi tagjának nincs joga normális életre? Egyébként meg mi a normális élet? Az, hogy otthon szenved az egész család vele, anyuka nyugtatót szed, vagy az, hogy beteszik egy intézetbe, ahol hozzáértő szakemberek foglalkoznak vele?

Egyébként elég jól tudom mi az autizmus, évekig az én fiamra is azt mondták, hiába vittem papírt mindenhonnan, hogy nem az. Ő csak adhd-s, és elég nehéz vele. Én egy nem szobatiszta autistát biztos nem viselnék el a házamban. Inkább azért vállalnék túlórát, hogy a megfelelő intézményt ki tudjam neki fizetni.

Ettől még nem vagyok szörnyeteg, csak őszinte.

Ezt nagyon rosszul tudod, nem hiányzik belőlem az empátia (logikai ellentmondás amúgy: épp mások érzéseit veszem figyelembe), csupán megtanultam úgy hozzáállni az emberekhez, ahogyan ők hozzám (ez is a fejlődésem része), és fogalomzavarban sem szenvedek, átlagon felüli a szövegértésem, csak hogy tisztázzuk.

"Te meg követeled azt, hogy mindenki nézze el neked a dührohamaidat". Miért kéne elnézni? Mi ez a mártírkodás meg vádaskodás? Beszélgetni, megoldást keresni, kompromisszumot kötni nálatok nem szokás?

Még mindig nem az a bajom, hogy intézetbe rakjátok a gyereket, hanem az, ahogy beszéltek róluk, meg az, hogy az érintett embereket csitítjátok úgy, hogy alig értetek valamit az autizmusból, és aktívan ellen is álltok annak, hogy értsétek.

A szüleimet meg nem ismered. Nem fogok bocsánatot kérni azért, mert a sok testi fenyítésért, érzelmi és verbális bántalmazásért őket hibáztatom, és ebben a történetben én szedek nyugtatót. Lehet, hogy inkább neked kellene dolgozni azon az empátián.

Te sem akarsz dolgozni az empátián, és én sem fogok. Továbbra sem fogod fel, amit mondok.

Én több pszichológusnál voltam, és szó szerint azt mondták, hogy ez nem várható el senkitől, hogy ezekkel a gyerekekkel együtt éljenek!!!

Nem várható el, érted? Mindenkinek járna a nyugodt, békés családi légkör.

Tisztában vagyok vele, hogy nem tehet róla. Attól még elviselhetetlen.

Téged meg őszintén sajnállak. Ha már a megértésről beszélünk, te megpróbáltad megérteni, hogy a te szüleid mit éreztek, hogy ilyen a gyerekük? Csak a hibáztatás megy.

"Én mindkét oldal nézőpontját ismerem. Nem fogom a szülőket sajnálni állandóan. Mint mondtam, az autistáknak is nehéz az élet."

Ezt mondd nekem, akinek autista a testvére! Pont hogy a környezete szenved a beteg gyerekeknek. Nem hívhattam át barátokat, mindig az árnyékában éltem, nem sportolhattam, nem járhattam szakkörre, mert kellett a pénz a fejlesztésére. Mindig meg kellett meredni, sose csinálhattam, amit akartam, mert mindig hozzá kellett mindenkinek igazodni. Nem voltunk nyaralni sose, még strandra se vihettek el a szüleim, mert nem volt szabad a kis autistát kihagyni bármiből is, ha mi mentünk volna, őt is kellett volna vinni, de úgy meg kiabált volna meg ordibált volna a partról. Életre szóló traumákat, berögződéseket szedtem össze gyerekkorom alatt. A kapcsolataimban is megjelennek ezek: én vagyok sokszor az elnyomó, mert ami figyelmet, önrendelkezést nem kaptam meg gyerekként, azt sokshora párkapcsolataimon csattan, sokszor olyan rideg, bántó dolgokat mondtam, amin saját magam is elszörnyülködtem. Tudatosan próbálok vigyázni, de ez nem mindig sikerül sajnos, viszont van egy támogató társ mellettem, aki 7 éve a férjem, és ezért hálás vagyok.

Erről már én is hallottam, hogy az egészséges gyerek mennyire megszívja egy ilyen családban.

Sosem jut annyi figyelem, mint a beteg gyereknek, túl sok elvárás, hogy legalább ő ne okozzon csalódást.

Egyébként a pofonokról, verésről.. kényes téma, de eltudom képzelni, hogy egy anyuka aki évek óta szenved egy ilyen helyzetben sokszor nem tud máshoz nyúlni. Mi mást csinálsz a téged verő gyerekeddel? Könyörögni, hogy hagyja abba?

"Ezt nagyon rosszul tudod, nem hiányzik belőlem az empátia (logikai ellentmondás amúgy: épp mások érzéseit veszem figyelembe), csupán megtanultam úgy hozzáállni az emberekhez, ahogyan ők hozzám (ez is a fejlődésem része)"

Hülyeséget írsz, drága! Az empátia nem az, hogy mások érzéseit veszed figyelembe (amit nem teszel, még ezt se tudod), hanem az a beleérzés képessége, amivel bele tudod magad valamilyen szinten képzelni a másik helyzetébe és együtt tudsz vele érezni, nem törsz a másik véleménye miatt pálcát más feje felett.

3 napja lett kb kiírva egy down-os kislány és az ép ikertesójáról egy kérdés. Na most képzeld bele magad az ép tesó helyébe! Hogy milyen rossz lehet neki, amikor a tesója harapdálja magát vagy őt, esetleg amikor azt hallja, hogy tépi ki az ikertesója a saját hajszálait.