Egyszerúen nem jövök ki a gyerekemmel, más is van így?

Mi is így vagyunk. Első és egyetlen gyerek, annyira kicsinál(t), hogy ha lenne kitől, sem vállalnék még egyet, nehogy megint ugyanilyet dobjon a gép. Ő születésétől fogva nehéz eset. Nem, nem miattam, bár a mai napig hajlamosak ezzel b@sztatni a nagyon okos mintaanyucik, akik mellesleg tizedennyi "problémásságot" nem bírnak elviselni.

Én arra jutottam, hogy ki kell bírni, és el kell engedni. Nyilván szerette volna az ember, ha jó a kapcsolata a gyerekével élete végéig, de sajnos ez nem minden esetben megvalósítható. Van, amikor nem megy, mert akkora az inkompatibilitás. Ha nem lenne vérségi kapcsolat közöttünk, kölcsönösen legalább 100 km-re elkerülnénk egymást, mert mindkettőnknek borsódzik a háta attól, amilyen a másik. Nekem ő túlságosan, kibírhatatlanul sok, neki én túlságosan, irritálóan kevés. Tűz és víz. A családtagjainkat sajnos nem mi választjuk. Csak épp óriási tabu a velük való összeférhetetlenségről beszélni, különösen ha anya-gyerek kapcsolatról van szó, hiszen az egy semmihez sem hasonlítható kötelék, meg feltétel nélküli szeretet, meg a többi bűntudatkeltő bullshit, amivel halálra nyomasztják az embert...

Sajnos én is azt gondolom, hogy nem nevelés kérdése. A férjem és az én családomban is vannak sajnos nagyon elviselhetetlen természetű emberek. Sokszor azt látom, hogy ezt a természetet örökölték. Én nem mondom, hogy mindent jól kezeltem, hiszen én sem vagyok sem szent, sem tökéletes. De ahogy időnként viselkednek a gyerekek, azon csak döbbenek, hogy ezt biztos nem tőlem látta, hallotta, tanulta.

Örökölt természet, környezeti hatások, hiszen 3 éves koruktól többet vannak házon kívül, mint velünk. Ezért én nem fogadom el, hogy az én hibám lenne, mint ahogy azt sokan szeretik állítani. Hogy minden nevelés kérdése. Pedig nem az. Nem tiszta lappal jönnek, van egy örökölt személyiségük.

A lányom 14 éves. Voltaképp biztosan nekem vannak nagy elvárásaim. Amiket mesélnek más szülők, hát ő nem szokott olyat csinálni. Nem felesel a tanáraival, viszonylag jól tanul, ha megkérem, hogy segítsen a házimunkában, még meg is teszi. De nem beszélget velem nem érzem az érzelmi kapcsolatot. Ha próbálok valami témát felvetni, akkor leráz, elég modortalan módon. Úgy érzem, hogy teljesen idegenek vagyunk egymásnak.

A fiam meg a kis vadóc. Ő nagyon-nagyon igényli, hogy szeressem, bár még csak 10 éves. Viszont neki olyan dührohamai vannak, hogy csak nézek, hogy ez honnan jön.

Én amúgy már beletörődtem ebbe. Nem a gyerekem a legjobb barátom, ez van. Ha kellek, itt vagyok, amúgy meg békén hagyom őket.

Azt mondják, majd felnőtt korban derül ki, hogy jó munkát végeztünk-e.

"Voltunk pszichológusnál, szerinte nincs baja."

Minden évben voltunk vagy két pszichológusnál, és bennünket is megnyugtattak, hogy nincs semmi baja. Aztán 5 évesen a gyerek neurológián figyelemzavar, hiperaktivitás diagnózissal szenzoros torna, majd lovas terápia, később kutyás terápia lehetőséget kapott. Én is hiába olvastam Vekerdit, és néztem a Youtube-on Ranschburg tanár urat, semmi nem használt. Aztán a tizedik pszichológus végre azt mondta, hogy a gyerek autista, és Asperger szindróma a tünettegyettüttes neve, amivel él.

Na, ekkor kerültek a helyére a kirakós játék darabjai az elmémben, és rendkívül fájó, de katarktikus élmény volt.

Azóta tudok alkalmazkodni hozzá, speciális osztályba jár. Speciális pszichológushoz jár. Tanítják neki az indulatkezelést. Ha dacos, hagyom lehiggadni, és nem állok bele a témába. Elvonulok, hiába sietni kellene. Pár perc múlva már ő jön oda hozzám elnézést kérni, és teljesíteni a kérésemet.

Korábban ebből őrjöngésig menő indulatkitörések voltak.

Neked is kedves kérdező - meg kell találnod, hogy mi az oka annak, hogy a gyerek ilyen. Nálunk 4 évig tartott, mire kiderült. Ha tudni fogod a trükköket, mert tudod mivel állsz szemben, sokkal könnyebb lesz. Egészen más viszonyulást igényel egy ilyen gyerek...