Aki örökbe adta a babáját, hogy tudta feldolgozni? Hogy élt tovább? Nem bánta meg? Lettek még gyerekei? És, aki elvetette a babáját?

Csókoltatom azt a válaszadót, aki szerint a bulizás, az ivás, majd az egyetemi évek alatti még gyakoribb részegség a gyermekvállalás alternatívája, miközben a sz@ros pelenka a gyermek szinonimája. Ő most is biztos tajtrészeg. Érzelemgazdag egy élete lehet. Na mindegy.

Kérdező!

Én is tisztellek és becsüllek azért, amiért hamvas életkorodban már értékén kezeled az emberi életet. Én is így vagyok ezzel tehát én - a magam részéről a Ti helyetekben - az abortuszt elvi megfontolásokból kizárnám. A babát nem csak örökbeadni, vagy születése után hazavinni lehet, hanem létezik az átmeneti gondozásba vétel intézménye is, ami olyan szülőknek jelenthet megoldást, akik pillanatnyi helyzetükben nem képesek a gyermekük számára a minimálisan elvárható körülményeket sem biztosítani - ezért, vagy azért, vagy amazért, de minden szándékuk, hogy a saját sorsuk rendezése által a gyermeküket magukhoz vehessék és nevelhessék. Az átmeneti gondozás ideje alatt a gyermek természetesen látogatható.

Egy kisbaba tényleg képes lehet "megviselni" a szüleit, még akkor is, ha az érkezésével járó megterhelés egy bizonyos szintig tervezhető. Valóban igaz az, amit itt leírtak páran: eleinte éjszakázni kell vele, szoptatni kell - ami sokszor nem teher, sokszor viszont nehezen megy -, és még pénzbe is "kerül". DE! Egy kisbaba nem marad indig kisbaba, és egy tini-szülő, vagy kettő sem marad mindig az. A gyerkőcöket 1-2 éves korban bölcsődébe lehet adni, 3 évesen pedig kötelezően oviba, amikortól az esetleges betegségeket leszámítva a szülők munkaideje szabad: tehát lehet dolgozni, tanulni, vagy akár mindkét tevékenységet is folytatni.

Azt kellene átgondolnotok, ha a baba születése mellett döntötök, hogy mit és hogyan tudtok az életetekben halasztani, ill. milyen segítségeket tudtok igénybe venni. Ha pedig örökbe adjátok, nem kapna jobb szülőket Nálatok, legfeljebb ugyanolyan jókat, mint amilyenek Magatok is vagytok: én szemszer. azt gondolom, sokkal könnyebben tudnék azzal a tudattal élni, hogy a gyermekem él valahol és szeretik, mint azzal, hogy én döntöttem a halála mellett.

Bölcs, minden tekintetben tiszta döntést kívánok Nektek!

Nemrég mi is aggódtunk a párommal hogy terhes lettem( később kiderült hogy szerencsére nem), de megbeszéltük, hogy mindenképpen adnánk neki egy esélyt az életre. Én sajnos nem támaszkodhatnék a szüleimre, bigott vallásosak és gondolom azonnal elküldenének a háztól, ha teherbe esnék. Az ő szülei meg nagyon rosszul állnak anyagilag. De azt mérlegeltem el tudnám-e viselni a tudatot, hogy elpusztítanak bennem valamit az én beleegyezésemmel. Egy tyúkot sem tudnék levágni (tudom buta hasonlat, de a lényeg a lényeg) szerintem megbolondulnék a bűntudattól. Míg ha mégis örökbe kellene adnom a babát, legalább lenne esélye szerető szülőkre, egy életre. Akkor, ha eszembe jutna nem úgy jutna eszembe hogy Ennyi éves LENNE, ha nem öltem volna meg - hanem úgy, hogy ennyi idős és valahol remélhetőleg boldog a világban. Nyílt örökbefogadásnál talán még tarthatnánk is a kapcsolatot. Ami a legjobb persze az az, ha én nevelhetném, de mindketten suliba járunk és a szüleink - legalábbis az enyémek - nem segítenének így ez bizonytalan lenne.

[link]

ezt pont akkoriban néztem meg, ezt a nőt el akarta vetetni de még így is örül, hogy él, hogy nehezen tud menni. Szóval ő meggyőzött. Meg nem tudnám bántani ha terhes lennék, azért sem mert az enyém és mert ráadásul azé is aki a szerelmem és nem tudom ez nekem nem menne.

Sziasztok! Nekem már van egy 5 éves lánykám, és várandós 15.hétben.

De nem ezek az egyetlen terhességeim, 18 voltam, mikor először állapotos lettem. Rokonságon belül rögtön megkaptam, hogy adjam nekik örökbe, felnevelik majd ők, a szüleim kiakadtak, de hallani sem akartak az abortuszról. Párom sem. Valójában én se akartam. De.... gondokodtam és feltettem a kérdéseimet magamnak; mit bírok el lelkileg? Az abot vagy az örökbeadást, esetleg elég erős, öntudatos vagyok felnevelni a picit? Egyértelmű volt számomra, hogy felnevelni egyedül nem tudom, a párom meg mint később kiderült rejtett agresszióval küzködött. Mint írtam utólag. Ott, akkor éreztem mi az, amit tennem kell. Mindig érezzük, tudjuk, csak nincs talán ínyünkre a válasz. Tegyétek fel magatoknak a kérdést, tudjátok majd a választ! Ez mindig így van. És később kiderül az oka is a tetteknek. Értelmet nyer.

Ha megtartjátok, sok nehézségetek lesz, és örömötök is! A nagyszülők tényleg megszeretik az unokájukat. Segítséget kérhetek tőlük, meg másoktól. Vannak jó emberek, de ne erre alapozzatok. Az örökbeadás jó cselekedet, de lehetsz önző! Jogod van rá, és, ha úgy érzed, nem lennél képes életed végéig ezt a terhet cipelni, akkor mérlegeld; az abot tudnád?

Én tudtam. Inkább mint mást, ott 18 évesen, éreztem, ezt inkább. Mert igen, elveteted... a testét, de a lelke nem hal vele. Kifog várni. Várni, amíg egy új testet kap, és megszülethet. Lehet mobidul hangzik egyeseknek, de akkor vissza a történetemhez. Ha akkor úgy döntök örökbeadom pl. a rokonnak, akkor 1. most ők kevésbé szeretnék, ugyanis közben született 2 gyermekük saját! Szeretetet én is tudtam volna adni, többet mint ők adnának neki, ha odaadom. És ha nem rokonak adom? Akkor, mint már írták fentebb, valahol a világban lenne egy gyermekem, aki engem keress. Nem tudtam volna elviselni, és ez neki is törés. Pláne, hogy ti akarnátok őt. A félelem, ami bennetek van. Tudod mit? Az Mindenkiben van! Van bennem anyaként, van a szüleimben, van azokban akik abra mennek, és a várandósokban is, azokban is, akik próbál