Aki örökbe adta a babáját, hogy tudta feldolgozni? Hogy élt tovább? Nem bánta meg? Lettek még gyerekei? És, aki elvetette a babáját?

Azért az nagyon durva, hogy van itt jelentős réteg, aki szerint az abortuszt el lehet felejteni, az örökbeadást meg nem. Tehát azt, hogy rábólintok az embrióm-gyermekem halálára, azt inkább elfogadják, mint, hogy életet adok neki, és egy családot, akiket elég komoly pszichológiai és egyéb alkalmassági alapján választanak ki, és akár én is megismerhetem. Gratula!...

Kedves Fiatalok! Én arra biztatnálak Benneteket a soraitok alapján, hogy gondoljátok át a felnevelés és az örökbeadás lehetőségeit is. A helyetekben mindenképpen folytatnék egy privát eszmecserét azzal a hozzászólóval, aki épp a nyílt örökbeadásra vár, ő mindnyájunk közül a leginkább érintett a témában.

TOMAZIA19 látszik hogy gyereket eddig még csak akkor láttál amikor véletlenül eléd keveredett a sorban a kasszára várakozásnál és halvány lila dunsztod nincs mennyi bajlódás van vele nap mint nap.

Igen, elképzelni könnyű mindig, borzasztóan könnyű hogy milyen lesz, ha neked egyszer gyereked lesz, csupa rózsaszín vattacukor-felhő, az igazi élet azonban nem így működik. Nagyon nem...

Ítélkezni pedig a legkönnyebb. Főleg hogy személyes tapasztalat nem áll mögötte, csak vagdalkozás a vakvilágba. Akit meg szülésre kényszerítettek a szülei, nagyon jó neki, most nevelhet egy gyereket akit nem akart (merthogy szépen magára lett vele hagyva) saját életének örömei, boldogulása, céljai pedig örökre kútba estek.

Nehéz és súlyos döntés ilyen fiatalon, beszéljétek át a barátoddal és a szülőkkel.

Az abortusz is fájó, meg az örökbeadás is - de máshogy fáj. Míg az abortusz után tudod, hogy egy élet végleg lezárult, addig az örökbeadás esetén bízhatsz benne, hogy a gyerek valahol, valakinél boldog életet él.

Mondom én ezt, akit szülés után örökbeadtak, és örülök, hogy így történt. Sajnos már nem adatott meg, hogy találkozzam azzal a nővel, aki megszült, mivel néhány évvel ezelőtt meghalt. Egyáltalán nem gyűlölettel gondolok rá, hanem becsülöm azért, hogy vállalta a kilenc hónap nehézségeit, azzal együtt, hogy tudta, nem tarthat meg. Hiszem, hogy nem volt könnyű döntés a saját gyerekéről lemondani, de az ő helyzetében azt tette, ami nekem - és gondolom az ő lelkiismeretének - a legjobb volt.

Teljességgel nonszensz pusztán azért az abortuszt választani, mert 'ha már az enyém nem lehet, akkor a másé se legyen,' ahogy ezt néhány megírták! Az abortusszal nem másnak, hanem a halálnak tesznek szívességet.

Ismerek olyan abortuszon átesett nőt, aki évtizedek óta próbálja bebizonyítani magának meg a környezetének, hogy milyen jó anya ő. Egy gyereket elvetetett, egyet felnevelt, akit nevel, arra rázúdítja azt a töménytelen szeretet, ami az abortusz utáni lelkiismeret furdalásából ered. Szóval nem feltétlen egyszerűbb egy meghalt gyerek gondolatával együtt élni.