Besokalltam! Más hogy bírja idegekkel? Nem hiszem el, hogy csak nekem nehéz. Vagy ennyire kevés vagyok?

18 hetes kismama vagyok, van két fiam, 4 és 2 évesek. A nagyobbik ovis, de csak ritkán tudom vinni, mert elkap mindent, és hazahozza. Most is egyhetes betegségen vagyunk túl. Az ovisom sokszor megbánt, mert semmibe vesz, meg sem hallja, ha mondok vagy kérdezek valamit, vagy nagyon rondán válaszol, megengedhetetlen stílusban. A kicsi meg iszonyúan, nyakig benne van a dackorszakban, pl. egy ebéd úgy néz ki, hogy a nagyobbik leül szépen, de a kicsi valamiért őrjöngeni kezd (pl. ő nem borsólevest kér, hanem kakaót...:-/), és 20-30 percen át nyomja a hisztit. Próbálok türelmes lenni, de aztán elpattan bennem valami, és üvölteni kezdek. Ezt tanulta meg tőlem sajnos a nagyobbik, ő is üvölt konfliktuskezelés címszó alatt. De már nem bírom. Segítségem nincs, vagyis van, amikor megjön a férjem, ő azonnal átveszi őket, hogy pihenhessek, de amúgy egész nap le sem ülök (most van a kivétel), és pokolian érzem magam fizikailag (nehezen viselem a terhességet), meg lelkileg is (mert úgy érzem, hiába mondok-teszek szépen bármit, lepereg róluk.) Gyakran összeverekednek, összevesznek, értelmesen nem hajlandók játszani, amit én nyújtok, az uncsi. Már szinte sosem mosolygok, belefásultam. Amúgy a 3. baba is fiú. Nem így képzeltem az anyaságot. Persze nagyon szeretem őket, nagyon...mégis békétlen az otthonunk. Elnézem a játszótéren a többi anyukát, kisgyereket. Tök higgadtak, mosolyognak...soha nem hallok őrjöngő hisztit, üvöltő szülőt meg pláne nem. Egyedül lennék ezzel?