Szerintetek egy keteves gyereket lehet buntetni es ha igen hogyan?

@tzolko: 100%-ig egyet értek veled! Minden szavad igaz!

Ezt viszont légyszíves fejtsd ki mélyebben, mert nem értem pontosan, milyen szituációra gondolsz:

"Az viszont ,hogy valaki sem fizikai sem lelki terrort nem alkalmaz, az valahogyan nincs eléggé kifejtve. "

A pdf számomra egyértelművé teszi, hogy jogilag mit jelent a gyermekbántalmazás. Elég jól körülhatárolja a területet. Tudnál írni egy szemléltető példát, hogy mire gondolsz pontosan?

Végigolvastam az összes hozzászólást, és elég vegyesek a válaszok.

Amelyekkel majdnem minden pontban egyet értek: 3, 4, 8, 9, 16, 18, 21, 23, 28, 29, 30

Szerintem tzolko azokra a pozitív, és ténylegesen szelíd nevelési módszerekre gondol, amelyekkel el lehet kerülni a gyerekkel való konfliktusokat, és helyes útra lehet terelni anélkül, hogy észrevenné.

Lányom most lesz 17 éves, és én is a szelíd nevelési módszereket alkalmaztam nála, amennyire csak tudtam. Ennyi év után azt tudom mondani, hogy tzolko módszerei nagyon hasznosak, példamutatóak, követendőek, és a leghatékonyabbak mind közül. Más kommentelőkre gondolva azt is tudom, hogy aki túl idealista, maximalista, az csalódni fog, ami igen fájdalmas. Képtelenség mindig mindent tökéletesen csinálni. Törekedni kell a tökéletességre, de tudatában kell lenni annak, hogy ezt a célt soha nem fogjuk elérni. Ezért kicsit engedékenyebbnek, megbocsájtóbbnak kell lennünk mind magunkkal, mind másokkal, mind a gyerekkel szemben. "Ahhoz, hogy fejlődjünk, el kell követnünk hibákat." Ezeket fel kell ismernünk, mint hibát, ki kell akakítanunk egy tökéletesebb megoldást, és azt megpróbálni.

E gondolatmenet végén eljutunk arra a következtetésre, hogy mindenki hibázik. Ezért egymással is megbocsájtóbbak kellene lennünk. Vagyis: aki elkövet egy gyereknevelési hibát úgymint rácsap a kezére, vagy rákiabál, az nem maga az ördög, hanem csak egy ember, aki hibázott. Ugyanezért értek egyet azzal az érveléssel is, hogy ha te, mint anya, egyszer elkötvetsz egy hibát, azt felismered, és javítod a módszert, akkor nem kell lelkifurdalással élni. Ettől még jó anya vagy! A kérdező egyik kommentjében írta, hogy már sokféle módszert kipróbált, de egyik sem felelt meg. Nagyon dícséretes, hogy tovább kutat jó módszerek után, és nem ragaszkodik egy esetleg rossz megoldáshoz.

A jó módszer megtalálásához több támpontot is ad az élet:

- a vallási alaptörvények biztos szociális iránymutatást adnak. Mindegy milyen vallásról van szó, de a legbiztosabb az öt világvallás alaptörvényeinek végigböngészése, végiggondolása

- az írott törvények (itt jegyzem meg, hogy nagyon örültem, hogy valaki megtalálta ezt a dokumentumot, valóban nagyon tanulságos, és jól hasznosítható)

- az íratlan szabályok, amiket te magad is érzel legbelül

- és a legfontosabb: a gyermek iránymutatása! Néha fordíts rá időt, hogy megfigyeld a gyerek viselkedését, és az eszeddel, és a szíveddel együtt találd ki, mi a jó neki. Hiszen a gyereknevelés arról szól, hogy mi a jó neki úgy rövid távon, mint hosszú távon.

Az esetek többségében nem az a jó módszer, ami az aktuális pillanatban megszünteti a problémát, hanem a nehezebbik út. A gyereknevelés hosszútávú stratégiát igényel, és hosszútávú eredményei vannak. A büntetés minden formája csak rövidtávú megoldást nyújt, a hosszútávú hatásai ellenkezőek lesznek azzal, mint amit el akartál érni.

A linkelt dokumentum nem szülői segédlet, hanem "Kézikönyv a gyermekjóléti szolgáltatást nyújtók számára" a gyermekbántalmazás eseteinek felderítésére. Iránymutatás a gyermekjóléti intézményekben dolgozóknak. Ebben, mint egy törvényben akár, csak az elítélendő dolgokat írják le, az ezeket elkerülő helyes módszerek más leírásokban találhatóak.

Amit sokan nem tudnak illetve nem gondolnak végig, az az, hogy a törvények minden esetben arra törekednek, hogy a leírás feketén-fehéren mutassa az egyes eseteket. A gyakorlatban, és az íratlan szabályok szerint már a kemény határvonalak elmosódnhatnak kissé, árnyaltabbak lesznek.

Példa: a törvény paragrafusa azt mondja ki, hogy a gyereket megütni nem szabad. Mivel nem részletezi a körülményeket, erősséget, stb, ezért ez alapján a feljebb említett "enyhe legyintés" is szabálysértés függetlenül minden körülménytől. A gyakorlatban azonban nem lehet minden életszituációt ez alapján tévedhetetlenül megítélni. Vagyis a fenékre legyintés nem jó módszer, ahogy ezt eddig minden kommentelő elismerte, de néha megesik. Ha el tudsz képzelni egy olyan helyzetet, amikor a gyereked testi épsége, élete egy hajszálon, egy másodpercen múlik, akkor számomra nem elítélendő, ha a szülő abban a pillanatban nem a morális, vagy jogi szempontokat tartja szem előtt, hanem ösztönösen csekelszik, és esetleg megüti a gyereket. Ha ezzel megmentette a gyereket egy sérüléstől, akkor ez maximálisan enyhítő körülmény.

Szerintem néhány kommentelő iyen és hasonló helyzetekre gondolt, amikor megbocsájthatónak tartották a popsiraütést.

Az egyik írta, hogy ha már sokadszorra szólt rá a gyerekre egy dolog miatt, akkor szintén elfogadható módszer lehet ez. Véleményem szerint itt sem egy olyan esetről lehet szó, hogy az újságpapírtépkedés volt a fő téma, hanem mondjuk a konnektor piszkálása. Ilyen esetekben én is megbocsájtanék magamnak, és másoknak is, de ezek egyedi elbírálás alá kell kerüljenek.

Ha kizárólag az írott törvény szavát vennénk figyelembe, akkor az orvos nem adhatná be az injekciót, nem láthana el egy sebesülést, a szülő nem szívhatná ki a gyerek orrát, ami valljuk be nem szívderítő feladat, de nem sokszor lehet orrszívás előtt hetekig tanítani a gyereket, hogy nyugton üljön közben.

Azt a nézetet magam is osztom, hogy a lelki megaláztatás sokkal súlyosabb következményekkel járhat a gyerek feljődése során, mint az ugyanolyan mértékű fizikai behatás. Ne üssük meg a gyereket még enyhén sem, de ennél sokkal, de sokkal fontosabb, hogy lekileg ne bántsuk soha! Egy-egy számunkra banális közlés, szidás, balul elsült vicc, egy szobába bezárás, hátat fordítás, vagy figyelem hiánya lehet, hogy a gyerek számára nagyon mély sebet okoz, egész életre szóló lelki sérülést! Egy rossz szót cipelhet egész életén át! Ilyenre szóra, helyzetre biztosan mindenki emlékszik gyerekkorából, az enyhe paskolásra nem hiszem.

Két mondat útravalónak a hozzászólóknak:

- legyetek türelmesek, megbocsájtóak magatokkal, és másokkal is!

- senki nem tökéletes, még a Dalai láma sem, ne várjátok el ezt sem magatoktól, sem másoktól!

És a kérdezőnek:

Az arany középút, a szeretet, a türelem a módszer kedves válaszoló. Nincs recept, a fentiek alapján meg fogod találni a helyes utat! Ha mégis hibázol, az nem tragédia, fordítsd a hasznodra! Jól csinálod, fejlődsz, és ez a lényeg!

Kedves 32-es.

Egyetértek vele! Én sem arra gondoltam, hogy egy anya tökéletes legyen, hiszen én sem vagyok az (csak a vita hevében elvesztünk a részletekben). Én arra gondoltam, hogy szerintem ha megtette, hogy megütötte vagy kiabált vele, akkor azt ne tartsa jó dolognak és ne ajánlgassa tovább, mert nem követendő példa (szerintem). Az meg teljes mértékben megzavart, hogy alig volt, aki a szelíd módszereket alkalmazta és ami felháborított: egy anyuka segítséget kér, nincs még gyakorlata, várja a megoldást és ahelyett, hogy nevelési módszereket mondanánk, ötleteket, megoldásokat, elővesszük a gyermekbántalmazási tv-t, meg elmondjuk neki, hogy üssön a pelusra. Aztán már rég nem arról szólt az egész, hogy mit tegyen szegény anyuka, aki segítséget várna... Ebbe én is belementem, bocsánat, de úgy éreztem, hogy ha nem fejtem ki, akkor a másik oldal nincs képviselve, egyszerűen nem értettem... Én eddig csak olyan hozzászólásokkal találkoztam ilyen kérdések esetén, amelyek jó ötleteket tartalmaztak, ez a mostani társalgás ledöbbentett... Én is azt gondolom, hogy egy anya nem tökéletes, de ha hibázik, azt ne dicsőítse, hanem próbáljon meg javítani. Egyébként meg szerintem nap-mint-nap fejlődünk, ha megpróbáljuk a jó utat követni.

Kedves lillakamilla!

32-es vagyok Úgy érzem, hogy valóban félreértetted a legtöbb kommentet.

Most újra elolvastam az összeset előlről, és véleményem szerint a következők voltak azok, amelye a pelusraütést, mint általuk elfogadott módszert ajánlották: 1, 7, 12,

A többiek mind ellenezték (vagy az fórum első oldalán legalábbis nem említették) a pelusraütést. A 12. hozzászólás után csupán arról beszéltek, hogy a gyereket szelíd módszerekkel kell nevelni, de ha ritka esetben a szülő mégis elveszti a fejét és rácsap a gyerekre, vagy rákiabál, attól még ne érezze magát rettenetesen és véglegesen rossz anyának, ne rágódjon ezen, hanem tanuljon a hibából, és ugyanezt ne kövesse el mégegyszer. Miért kellene egy amúgyis szorongó, útját kereső anyába azt az érzést kelteni, hogy ha csak egyszer is téved, annak végzetes következményei vannak. Van olyan tett, amely egyszer is bőven elég ahhoz, hogy komoly problémát okozzon a gyermek életében felnőtt korban is. De ez nem egy egyszeri kézrecsapás. Ennél sokkal súlyosabb vétket kell elkövetni ahhoz, hogy a gyermek azt egész életen át cipelje magával. Ugyanakkor azzal én is egyetértek, hogy egy gyermek lelki világában egy nagyon kicsinek tűnő eset is óriási károkat okozhat. Ezt az előttem szólók és én is elég jól kirészleteztük.

A gyerekkel szembeni fizikai fölény éreztetése semmiképpen nem fair dolog, de a megalázó szidás, becsmérlés, gúnyolás ugyanúgy nem az, hiszen a gyermek újszülött korában inkább fizikailag függ az anyától, később egyre inkább lelkileg. A lelki trauma azért súlyosabb, mert a világgal szembeni ősbizalmat szünteti meg. Valljuk be, hogy a gyereknevelés nem stresszmentes hivatás, és konfliktusok mindig is lesznek a szülő és gyermek között, ez természetes. Így tanul az anya is, a gyermek is. Szerintem sokkal fontosabb az, hogy a gyermek lelkét óvjuk meg, és mindig halkan, szeretettel, értelmesen beszéljünk vele, minthogy elfolytott érzelmeinket verbális eszközökkel vezessük le rajta, vagy máson.

Amit te írsz az nagyon szép elmélet, és valóban követendő is lehetne egy tökéletes világban. A világ közel sem tökéletes, és ez nem baj!

A törvény szavait azért érdemes elolvasni, és mélyen értelmezni, mert gondolatindító, figyelemfelkeltő lehet. Nagyon örülök, hogy ha egy szülő főleg első gyerekkel ezt is elolvassa még akkor is, ha jó családi háttérrel rendelkezik, és megtanulta a szüleitől a szelíd nevelési módszereket. Sokan átsiklanak azon a tényen, amit az előttem szólók is leírtak, hogy ha gyermekbántalmazásról beszélünk, akkor az esetek 99%-ában a gyakorlatban ez nem fizikai bántalmazás formájában jelenik meg. Most ne azokra az elrettentő példákra gondoljunk, amikor egy szülő kékre-zöldre veri a gyermekét, vagy kvázi fogságban tartja. Ezek kirívó esetek, nem ez a jellemző. Itt azokról a normális családi körülményekről beszélünk, ahol fel kell ismerni a negatív manipuláció, lélekromboló verbális, és mimikai agresszió megnyilvánulásokat is a szülő részéről. Ezeket az eszközöket a felnőttek is jobban a szívükre veszik, hosszan rágódnak egy-egy elejtett, esetleg félreértelmezett mondaton (Mint ahogy most te is hosszú napok óta rágódsz azon, amit a többiek írtak, pedig ennél kizárt a fizikai kontaktus, és az egész csak egy félreértés köztetek) Akkor képzeld el, hogy egy lelkileg is kiszolgáltatott gyermek milyen mélyen sérül akkor, ha az anyja hátat fordít neki, vagy a szeméből nem a feltétlen szeretet olvassa ki, hanem azt, hogy nem szeretik többé. A gyermek gondolkodása fatális. Végérvényesnek gondolja a pillanatnyi helyzetet. Ezért írták a többiek is, és ezzel a szemponttal én is egyetértek, hogy bár a kézrecsapás mindenképpen kerülendő, a problémára biztosan létezik szelídebb módszer is. A felmerülő szituációk olyan sokrétűek, hogy nincs ezekre kézikönyv, és még a gyermekpszichológusoknak is gondolkozniuk kell a megfelelő megoldáson. Ezért ha a szülő nem tudja ezt a szelídebb módszert, akkor a kézrecsapás mindössze egy pillanatnyi rossz érzést szül a gyermekben, ami után egy másodperccel ismét biztos lehet benne, hogy nem utasították el őt magát, csak a cselekedetet, amit végrehajtott. Biztos lehet benne, hamarabb felismeri, hogy nem ő maga a probléma gyökere, hanem az, amit elkövetett. Ebből azt a következtetést szűri le, hogy a szülő nem őt bünteti, nem őt utasítja el, hanem kizárólag a cselekményt, és a szülői szereteten ez a dolog nem változtat. Egy hátat fordítás, egy szidás sokkal hosszabb gondolkodásra, és ami a legrosszabb kevés élettapasztalata miatt biztosan téves következtetésekre juttatja a gyereket. Ez a téves következtetés, aminek nem szabad teret engedni. Ez az, ami a legrombolóbb lehet! Az a baj, hogy a gondolatok megindulását újabb szavakkal csak ismét új, és ismét rossz utak felé tudod terelni. Az önkéntelen testbeszéded a szidás, vállrándítás, hátat fordítás közben olyan információkat ad a gyereknek, amit vagy nem tud értelmezni, vagy félreértelmez. Még rosszabb, ha már tudja ezeket értelmezni,és megérti az üzenetet. Ezek a testbeszéd jelek mindannyiszor az ő személyének elutasítását jelentik.

Ha szétnézel a világban, az telis-tele van agresszióval. Ez egy szükséges rossz, amit kordában kell tartani ugyan, minimálisra kell csökkenteni, de kitörölni nem lehet. Ha sokáig figyeled ilyen szemmel az embereket, ha megszívleled a vallási és polgári törvények mindegyikét, akkor érzékenyebbé, fogékonyabbá válsz az agresszió felismerésére. Akkor fogod csak megérteni, mit mondtak az előttem szólók.

Ha megengeded, tőled is egy útravalóval búcsúznék: "Ne ítélj, hogy ne ítéltess!" Szívleld meg jól, és boldogabb ember leszel!

Nem azzal van a baj, amit mondasz, nem az elv rossz lillakamilla, hanem ez nem hihető így. Nem valami életszagú. Én nem ismerlek személyesen, de azt tapasztalatból mondhatom, hogy aki Isten jóságos angyalkájának próbálja beállítani magát, és másokat próbál a földbe taposni, ott vannak a legnagyobb gondok...

Azért látod a válaszaidnál a százalékokat, hogy ezt nem csak én gondolom így...

@Kérdező: Ismét elmondom a félreértések elkerülése végett:

Minden nemű büntetést ellenzek. Próbálj a pozitív megerősítés útján nevelni. De bármit is csinálsz jó anyja leszel a gyerekednek!

OFF: "én maradok annál, hogy dalolgatunk, megbeszéljük, bújunk, szeretjük egymást és ha annyira felbosszantanak, hogy elveszítem a türelmem, bemegyek a fürdőszobába és megnyugszom, majd visszajövök és folyt köv."

A saját négyéves lányod folyamatos "libának" nevezése a gyerek jelenlétében is, FB zárt fórumon sok ember előtt. A gyerekkel folyamatos, hangos ordibálás, a pancsolóviz igen erős, többszöri arcába förcskölése, hogy a gyerek már szinte nem kap levegőt. Az, hogy a lányod a játszótéren közel 3/4 órán át hivott téged, hogy megmutassa, hogy életében először szivecskét rajzol krétával. Ráadásul a legrosszabb dolgokat még el is felejtetted itt a GYIK-on elmesélni. Ezekhez képest egy fenékre legyintés kismiska! Akiról eddig úgy hittem, hogy komoly hibákat vét a gyereknevelésben, az hozzád képest 100%-al feljebb került a szemeben.

Valóban, nem ütötted meg őket kézzel, de ezek a tettek részemről kevéssé tartoznak bele a "dalolgatunk" kategóriába. Az a szerencse, hogy a lányod elég nagy ahhoz, hogy ezeket saját szájával is el tudja mondani, ha kérdezik. Azért léptem ki a FB oldalról, és azért vagyok még mindig iszonyatosan, csillapithatatlanul dühös rád, mert amit mondasz, és amit láttam, az egyáltalán nem összeegyeztethető egymással.

Bár megnéznéd inkább a lányod szivecskéjét, mintsem lógnál hajnal 5-től az interneten!

Szerintem erről a pontról a helyzeted semmiképpen nem lesz jobb, úgyhogy engem is fáraszt az álszeent kommentjeid olvasása. Lesúlytó véleménnyel vagyok rólad, és ilyen emberrel nem vagyok hajlandó egy levegőt szivni.