Alkalmatlan vagyok anyának?

valószínűleg azért nem érted/érzed, mert aki gyereket szeretne az életben, az nem érzi magát teljesnek nélküle. te nem szeretnél, Te így vagy teljes. A tesód szeretett volna, és most teljes, független attól ha fáradt és kimerült.

Én mióta az eszemet tudom, arra hajtottam, hogy cslaádom legyen, nem voltam kiegyensúlyozott, csapongtam, labilis voltam érzelmileg stb. aztán 4 éve szültem meg a kislányom, majd a másik kislányom, és most azt mondhatom, végre teljesnek érzem magam, az életem értelmet nyert, minden nap mosolyogva ébredek...nekem ez a boldogság, még ha kívülről úgy is tűnhetek némelyek szemében, mint egy lestrapált anyuka

Az 54-es nagyon szépen megfogalmazta!

Leszögezem én is: nem kell minden nőnek szülnie, az ismeretségi körömben is vannak olyan anyukák, aki nem találták meg a boldogságukat a gyermekvállalás után.

Azért egy sztorit szeretnék elmesélni, ami számomra azt erősíti, hogy anyának nem születik senki, anyává válunk a saját gyermekünk érkezésével, sőt, leginkább utána kezdjük tanulni, érezni, mit is jelent anyának lenni.

A kisfiam 3 hónapos koráig szinte nonstop ordított, komoly tejérzékenysége volt, sugárban jött Belőle a véres hasmenés, kegyetlen időszak volt. Majd betöltötte a 3 hónapot, én belejöttem a tejmentes étkezésbe, már nem voltak diétahibáim sem, az Ő emésztőrendszere is megerősödött, és abbamaradtak az üvöltések. Egyszercsak a férjem megnevettette a fiunkat, bohóckodott Neki. Én háttal voltam Nekik, valamit csináltam, hallottam a férjem bohóckodását, a kisfiunk gügyögését, és egyszer csak...felragyogott az az angyali kacaj, amitől megolvad a jég, virágba borul a mező...egyszerűen gyönyörű volt! Akkor hallottuk először kacagni a kisfiunkat, aki addig csak üvöltött...megfordultam, Rá néztem, Ő visszanézett rám, és csak kacagott, kacagott, mint aki annyira élvezi a saját hangját, hogy abba sem akarja hagyni. Akkor ott váltam édesanyává! Az megelőző pár hónap kialvatlansága, aggodalma a fiunk betegsége miatt, a tanácstalanság, kétségbeesés mind elszállt abban a pillanatban, csak a kisfiunk kacagása létezett. Ott leroskadtam, és csak zokogtam...kijött belőlem minden feszültség, és valami olyan szeretet áradt szét a szívemben, amiről a legsziruposabb mesékben sem hallani. Azóta függő vagyok! A kisfiam már 4,5 éves, született egy kislányunk is, aki már lassan 3 éves. A mi lakásunkat napi többször ez az angyali gyerekkacaj tölti be, ez olyan számomra, mint valami éltető nedű. Úgy szívom magamba, és raktározom el az emlékezetem legmélyére, hogy idős koromban, amikor már csak néha napján nyitják rám az ajtót, vissza tudjak emlékezni életem legboldogabb pillanataira. Nem akarok hazudni: kiidegelnek, amikor egymást babrálják, amikor éppen rossz napjukon nem a gyerekkacajtól, hanem a gyereksivítástól hangos a lakás. De elég csak egyszer egy nap meghallanom a kacagásukat, és helyrebillen a lelki békém. A legnagyobb boldogság a gyermek.

Sokfélék vagyunk, senkinek nem kötelező így éreznie, de megtörténhet az emberrel.

Én azt a kommentelőt is megértem, aki a gyerekvállalásnak túlnyomórészt a negatívumairól írt, de azt is abszolút át tudom érezni, amikor valaki azt írja, hogy mindezek ellenére akkor is a saját gyermek a világ legnagyobb csodája.

Én egy nagyon boldog természetű ember vagyok, optimistán állok a világhoz, az emberekhez, nem nehéz engem boldoggá tenni, megörvendeztetni...volt is részem hatalmas boldogságokban a gyerekeim előtt is. Viszont az a boldogság semmihez nem fogható, mint amikor az a kisember kacag, fejlődik, megtanul beszélni és kifejezi a gondolatait, amikor a saját gyermekek egymás iránti szeretete a szülői szívet szinte megolvasztja...szerintem ezekért a pillanatokért érdemes élni, a járulékos bosszúságok és nehézségek mellett is.

28 vagyok (lassan 29), de nem szeretem a gyerekeket. Semelyiket, még azt sem, amelyik csendben elvan, mert rá is figyelni kell.

Amelyik indokolatlanul visít, azt pedig agyon tudnám ütni (érdekes, én soha nem vonyítottam a semmiért, csak ugye a marha "jó" lib. nevelés).

Nekem is mondják, hogy "majd a sajátodat" így meg úgy szereted, stb. Ja, szeretem, biztosan, csak ne kelljen egész nap velem lennie.

De hálisten én nem fogok szülni, úgyhogy mindegy is :)

Ha ennyire nem akarsz gyereket, akkor vàllald fel. Nem kell midenkinek gyerek. Csak lègyszi gyereknevelès tèmába ne te legyèl a legokosabb ès ne te osztogass majd tanácsot, mert az kb.annyira idegesítő, mint egy visító gyerek!

Bár ezt sem èrtem, mit győzködöd itt magad(lemondás, meg nyugodt kávèzás stb) , hogy neked nem kell gyerek?? Nem kell ès kèsz, ha te ès a párod ezt így látjátok jónak, akkor másnak semmi köze hozzà!