Gyermekvállalásnál számonkérhető lenne ez a közeli rokonokon?
Van egy súlyosan fogyatékos féltesóm. Nem tudtam róla. A betegségére való hajlam öröklődik. Úgy néz ki, a gyerekem is érintett. Már 2 éve találgatják az orvosok, mi lehet a gond, mert nem teljesen egyértelmű. Mindig azt mondtam, nincs a családban semmilyen betegség, pedig ez volt mindenhol az első kérdés.
Ha tudom, hogy valószínű, hogy a jövendőbeli gyermekem súlyosan sérült lehet, nem vállalok gyereket, nem kockáztatok, pláne nem egyedül. Tudom, akárkinek lehet akármilyen gyermeke, de ha nagyobb az esély jóval, mint az átlag, nem kockáztattam volna, ez teljesen biztos.
A fogantatása előtt már tudtak a betegségről, senki nem szólt semmit.
Én úgy érzem, kötelességük lett volna szólni, legszívesebben feldarabolnám őket, hogy a hülyeségük miatt születhetett egy egyedülálló nőnek önmagát talán soha ellátni nem tudó gyereke, aki élete során segítségre fog szorulni. Hát hogy éljek én addig, mint ő, hogy segítsem? Arról nem is beszélve, hogy születése óta tudták, hogy sorra járjuk az orvosokat, a gyerekem lemaradt a korai fejlesztésről az ostobaságuk miatt.
Egyikük doktor, a másikuk hamarosan doktorál szerintük, mivel nem lehet tudni, hogy a féltesóm melyik szülőjétől örökölhette a betegséget, nem volt veszély. Hol van itt a józan ész?
Ti mit tennétek a helyemben?
Most azon gondolkozok, hogy minden kapcsolatot megszakítok velük, és elküldöm őket a francba előtte. Az egyik raadásul közölte is, hogy sajnálja, hogy elmondta, mert csak felhúztam magam. Ember az ilyen? Milyen fontossági sorrendje van ennek?
Szerencsére csak enyhén érintett a gyermekem, (legalábbis egyelőre úgy néz ki), most majd biztosan könnyebb lesz eldönteni, hogy tudják, mit vizsgáljanak.
Járhattunk volna sokkal rosszabbul is, olyan rosszul, ahogy nem kellene embereknek születnie. (Most olyan bölcsibe jár, ahol szegregált és integrált oktatás is folyik, úgyhogy van rálátásom valamennyire. Ha úgy járunk, abba beleroppantam volna.)
Úgy érzem az elhallgatott információ miatt kárpótlást érdemlek, bosszúállás párti vagyok, átverve érzem magam és azt szeretném, ha felfognák, mennyire súlyos dolgot tettek.
/elnézést azoktól, akik szerint a sérült gyerek ajándék, de nem értünk egyet, szerintem ilyenfajta ajándék senki kívánságlistáján nem szerepel, persze néha azért örömet is okoz/
Igazából leginkább csak ki akartam írni magamból, mert egy csomó idióta reakciót kaptam a barátaimtól, érdekel, mások hogy látják.
válasza: válasza:Az a legnagyobb baj, h te nem a gyerekeden akarsz segíteni, mégcsak magadon sem.
Sajnáltatod magad, és sírsz h nem lesz életed!
Azt hitted majd lesz egy csodálatos életed egyefülálló anyaként, mint a filmeken.
Nem ilyen lesz. Mellesleg akkor sem ilyen lett volna ha a gyermeked teljesen egészséges.
De erről nem a családid tehet.
Nem akarsz pszichológushoz menni, elutasítasz minden segítséget. Sajnálod magad, és rosszat kívánsz másnak.
Mindenki hülye, csak te vagy helikopter.
Az autizmzsról meg fingod nincs!!!
Sokan leírták már ezt itt neked. De te csak attól félsz h VELED mi lesz, mert gondoskdnod kell a felnőtt gyerekedről.
Pedig erről szó nincs!
válasza:Tehát összefoglalva: becsúszott a nemvárt baba, akit TE vállaltál. Mivel kiderült, hogy autista tünetei vannak és ráadásul megtudtad, hogy van is egy autista a családban, akkor most a rokonok a hibásak, mert TE megtartottad a gyereket...Nonszensz.
Ha én láncdohányos vagyok és tüdőrákom lesz, nem gondolom, hogy jogom lenne panaszkodnom a nénikémre, hogy mekkora szemét, hogy nem mondta el, hogy a családban már másnak is volt tüdőrákja...
Egyébként pedig az autizmus nem szűrhető magzati korban. Nőjj fel,a gyereknek normális anyára van szüksége, nem hisztis libára. Rengeteg még sokkal betegebb gyermek van a világban, olyanok is, akik egészségesen születtek. A szülei nem dühöngenek és mutogatnak, hanem hihetetlen önuralommal és kitartással mindent megtesznek a gyermekük gyógyulásáért, fejlesztésükért, kezelésükért és van, hogy már csak a fájdalom enyhítésén...
Nem akarlak megbántani, de egyszóval: KUSS!
válasza: válasza: válasza:Minden szükséges fejlesztést megkap, a helyzethez képest jól mennek a dolgaink.
Nem fogok ide többet írni, teljesen másról szólnak a válaszok, na meg az is látszik, hogy nem mindenki fogta fel a helyzetet.
A dohányos példa teljesen más, én próbáltam tájékozódni és nem mondtak semmit, ez nem köztudott dolog, mint a dohányzás. Nem okolhatom magam, hiszen én a lehetőségekhez képest mindent megtettem.
Ha viszont mondanád a mamádnak, hogy eszel egy bogyót, a nagymamát pedig végignézni, majd utána szólna, miután már rosszul vagy és haldokolsz, hogy tudta, hogy mérgező, de remélte, hogy téged talán nem mérgez meg, okolnád őt a következményekért?
Az első év csodálatos volt, pedig egyedül voltam és nem eszik alszik baba volt. Ahogy nőtt, és egyre nehezebb lett, és nem rendes értelemben. Klassz életünk lett volna, átlagos problémákkal, amiket mindenki leküzd az élete során.
Tudom, nagyon megy a kampány az enyhén érintett autistákért, nem szabad mindenkit egy kalap alá venni, de nagyrészt ilyen egy autista:
Ki koctáztatná ezt? És ilyen, vagy nagyon hasonló a többség, nem az, akin nehezen felismerhető és csak nem érzi igazán jól magát a bőrében, mert valahogy senki sem érti meg.
Azoknak, akik szerint undorító, hogy magamat IS sajnálom, és magammal IS foglalkozom, közlöm, hogy ez a normális. Én IS fontos vagyok, az én életem és lehetőségeim IS számítanak. Vagy talán ti mártírként éltek és mindent feláldoztok a gyerek boldogságáért? Így is fogok időt szánni a hobbimra, magamra, nyilván nem ugyanannyit, mint egy egészséges gyereknél, de lesz magánéletem, különben beleőrülnék a helyzetbe.
Tudom, hogy jól csinálom a dolgokat, kívülről is látszik, belülről is érzem.
Már nem csinálnám vissza, de most, hogy úgy érzem, nem véletlen a helyzetünk, sokkal élénkebb egy már nem lehetséges élet képe, amitől rohadt dühös leszek. Nem voltak korrektek a családtagjaim, helyettem döntöttek.
Egyébként nem érdekel milyen gyorsan futna, vagy milyen gyorsan számolna. Sosem akartam, hogy zseni legyen. Azt akartam, hogy boldog és elégedett legyen, egy csomó lehetősséggel, hogy elérhesse, amit szeretne.
Mondd csak, te ilyen vagy? Te vagy a huszonéves lány a párkapcsolatok kategóriából?
A srác, akit ismertem(Olivér) nem volt ilyen. Szomorú volt, gyakran ideges, megértésre és összhangra vágyott, de nem kapta meg sosem. Egy csomót drogozott, mert csak úgy érezte jól magát. Gazdag szülei voltak, helyes srác volt, de nem bírta az életét. Kb 32 felé járhat. Okosabb volt nálam, az érettségije színjeles, mindig felvették valahova, de sosem járt be.
Nem tudom mi lett vele, ezeréve nem beszéltünk, mert zavart a társasága. 26 éves koráig nem volt párkapcsolata. Utána nemtudom.
Na de nem írok többet. Ahogy múlik az idő, egyre kevésbé vagyok ideges, de az biztos, hogy a hazug sumákoló felelősséghárító rokonaimat leépítem, és reménykedek, hogy megközelítőleg sem fog hasonlítani a gyerekem élete a videón szereplő fiújéra.
válasza: válasza: válasza:Szia!
A 24 éves nő vagyok, aki korábban írtam. Nem, nem lány vagyok, ahogy Te fogalmazol és nem a párkapcsolatok kategóriából. Felnőtt nő vagyok, férjem van és gyerekem. Elszomorítottak ezidáig a hozzászólásid, de nem kattintottam eddig egy linkre sem, amit megosztottál, viszont az utolsóra igen és elborzadtam. Én soha nem voltam ilyen szinten és nem is leszek (remélem) valóban csak annyit "érzek" hogy kicsit máshogy gondolok mindent és hamar dühbe jövök, de a videón látottak valóban szörnyűek és én őszintén bevallom nem tudtam, hogy ilyen is lehet. Bízom abban, hogy nálad és nálatok nem ilyen rossz a helyzet! Sok türelmet kívánok neked!
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!