Gyermekvállalásnál számonkérhető lenne ez a közeli rokonokon?

Autista. Nem tudni, milyen az értelme, de nem sok jóval kecsegtet a halandzsázás beszéd helyett, na meg jópár furcsa dolga, de nem sikerült megcsináltatnia a feladatsort a pszichológusnak.

Nem lehet szűrni, illetve van egy vizsgálat, amit külön kellett volna kérni, ha van ilyen betegség közeli rokonoknál(azthiszem, de nem jártam utána, csak anno olvastam), de az sem teljesen biztos, csak azt lehet találgatni mekkora eséllyel születhet.

Nem tudják megmondani, hol van a spektrumon, mert még kicsi, de lehetett volna olyan, mint az egyik gyerek a bölcsiben. Ül maga előtt, folyik a nyál a szájából, nem reagál semmire, de abszolút semmire, és ha hozzáérnek ugyanolyan dühkitörése van, mint a gyerekemnek. Nyomja a gombot a babáknak való játékon vagy tologatja az autót. Pedig őt kiskora óta fejlesztik. A gyerek 5 éves lesz.

Jár ide még autista, mind mások, korban, viselkedésben, de a dühkitörések ugyanazok, mint nálunk, ez mindenkinél ilyen.

Tudom, mostanában elterjedt, hogy jajj ez nem is nagy dolog, ezért nem akartam írni, de az. Minden nap látom más gyerekeken, és látom a saját gyerekemen is.

Vannak szép pillanatok, ha rámnéz, vagy együtt csinálunk valamit, illetve én csinálom mellette, de egyébként a nap nagy részében az van, amit az ember lát, ha rákeres mondjuk youtubeon az autistic meltdown kifejezésre. Bármilyen apróságért.

Fogékonyabb vagyok ezekre(hajszálrepedés a bögrén, túl kevés vagy túl sok tej a pohárban, mikor hogy kell bánni vele), mint mások, velem jobban kijön.

Kicsit más, ha az ember látja a másik oldalát is, nem csak a mai agymosást. Persze terjesszük a jó oldalát, de ne sumákoljuk a rosszat.

Igen, van olyan kisfiú, akiről csak azt látja az ember, hogy kicsit furcsa(amíg nem hallja kiakadni), de rendkívül okos, viszont ugyanúgy ott a másik lehetőség is.

Ha van rá esély, nem lehet tudni, mit dob a gép.

Mielőtt valaki azt mondaná, gőzöm sincs, milyen egy felnőtt enyhén érintett autista, és nem is olyan vészes:

Van aspergeres felnőtt közeli ismerősöm, találkoztunk jópárszor, de nem tudtam fenttartani vele barátságot az autizmusa miatt(én sem, ahogy a többiek sem, próbáltuk bevenni, de nem ment). Egyszerűen nem értett egyértelmű dolgokat, nem tudta elkapni a beszélgetés fonalát és továbbhaladni, amikor pedig valakinek más véleménye volt, próbálta meggyőzni a csajt, vörösödött a feje, hintázott a széken, őrülten kapaszkodott az asztalba, majd kiment lehiggadni pár mondat után. Hagyott bármit, amit az emberek csináltak vele, nem látta, hogy az rossz.

Az enyhe változatát sem kívánnám a gyerekemnek. Igen, nem tervezett gyerek, de vállaltam, hisz mindent megtettem, hogy egészséges legyen. Ha csak annyit mondanak, hogy nagyobb az esélye akár downra, akár másra, nem vállalom. Csodás terhességem és könnyű szülésem volt, egészséges baba volt, még csak be sem sárgult. Ha akarnám sem tudnám másra fogni, mint a genetikára.

Ez nem a gyászfolyamat része, már egyévesen feltűnt, hogy baj van, azóta sikerült feldolgoznom, hogy a gyerekem más. De hogy pont így más? Az összes többi diagnózissal cserélnék, amit kapott korábban.

Ha kicsit átléptek a felnőtt párkapcsolat kategóriába, több asperges is írt kérdést, amiért szenvednek, mert nem találják a helyüket és senki nem érti meg őket. Mint a srác, akit ismerek.

És ők az ép értelmű csak kicsit furcsa kategória, bele sem merek gondolni, hogy a súlyosan érintetteknek milyen élete lehet.

Igen, mérhetetlenül dühös vagyok, hogy a családomnak volt képe eldönteni helyettem, hogy vállalok e egy feltehetően sérült gyereket.

Abszolút nem érdekel, hogy ketten maradunk, nem fogom velük beszélni többet.

Egyébként apa mikor látogatja a féltesómat, leviszi a rokonokhoz. Évente egyszer legább.

Nőböl vagyok, gyerekvállalós korban és helyzetben már évek óta, akármikor lehet gyerekem, szóval az nem érv, hogy nem gondolták, hogy lesz.

Csak az írjon, aki látott már autistát kiakadni, legalább a youtubeon rákeresett a kifejezésre és megnézett egy videót.

Egyébként klassz anya vagyok, remekül kijövök a gyerekemmel, az összhang megvan, szeretjük egymást, csak a sunyi,ostoba rokonaimat rühellem, amiért a gyerekemnek és nekem így kell élnünk.

Ha már évekkel ezelőtt megtudom, hogy nálunk ez van, hogy mit kockáztatok, egészen máshogy alakítom az életem.

Pszichológus meg nem kell, a baráti körben több is akad, nem érnek semmit(persze szakmailag)

Pszichiáterrel viszont találkoztam, de most erre nem költhetek.

Azért, mert azt akarom, hogy sajnálják a helyzetet, a döntésüket, és igazat adjanak, még nem vagyok elmebeteg. Igen, a helyzet nem változna, de én jobban érezném magam. És nekem ez fontos, mivel csak ezen tudok változtatni.

Ja, egyébként történjen velük valami hasonló, hátha több empátia és józanész szorul beléjük. Mindketten azt hiszik, nem felelősek, mert én vállaltam.

Ha belemegyek valamibe, mert rosszul tájékoztatott vagyok, az a minimum, hogy szólnak róla, hogy megfelelő döntést hozhassak.

Sőt, ha tudnak valami rosszról, ami az életemre hatással lesz, azt mondják meg, ne akkor, mikor már bekövetkezett a baj, hogy ja, én előre tudtam, hogy ez lesz, csak hallgattam róla.