Örökletes, egész testet megnyomorító betegséggel gyereket vállalni mennyire etikus? Mit képzelnek az ilyen emberek?

40-es, és akkor azt kívánnád, hogy bárcsak meg se születtél volna? Csak mert nem lett belőled focista?

Az a baj, hogy aki nincs ilyen helyzetben, azt ez nem tudja átérezni. Hogy van, akinek totál közömbös dolog, hogy lehet-e belőle focista, vagy akár olimpiai bajnok. Van, akinek ennél sokkal fontosabb dolgok vannak az életben. Ugyan az én szüleim nem tudtak a betegségről, de ha tudtak volna, akkor sem fordult volna meg soha ilyesmi a fejemben, hogy bárcsak meg se születtem volna, csak mert nem rugdoshatok egy darab bőrt a focipályán...

Ehh, az elszabadult indulatokat ignorálnám inkább részemről.

"Valóban elbeszélünk egymás mellett, ha úgy érzed, hogy sajnálatra szorulok, ezek szerint semmit nem értettél abból, amit mondtam"

Az, hogy sajnállak a betegséged miatt (mindenkit sajnálok aki beteg, én se vagyok egészséges, hozzátartozóim pláne nem, nagyon jól tudom milyen rossz a jó egészség hiánya, szeretteiknél, magunknál is, pont innen a sajnálat), nem jelenti azt, hogy "szánalmas" lennél és egyáltalán nem jelenti azt hogy nem érdemelnél boldog életet, ha ezt vetted ki a szavaimból, félreértettél.

A korábbi példák közül sokra leírtad, hogy na, ezekben az esetben te szubjektíve nem találnád helyesnek a gyerekvállalást, te szubjektíve nem vállalnál gyereket ilyen helyzetben, de nyilván meg se tiltanád nekik, attól még, hogy nem helyesled.

Számomra a te állapotod is ilyen "inkább ne" kategória, hiába tökre más minden egyes említett eset, nem is mosom őket össze (ne érts szándékosan félre), annyi a közös, hogy a gyerekvállalást ezeknél a szituknál mind rossz ötletnél tartom.. Nem helyeslem - szubjektíve - a döntéseteket a férjeddel, de tudom, jogom sincs helyettetek dönteni, naná, de véleményem hadd legyen már.

Ami pedig a meg-nem-születettség kérdésköre:

Életösztön.

A klinikai depresszió bizonyos fázisai és/vagy más súlyosabb mentális állapotok kivételével nemigen van olyan ember, aki tényleg őszintén azt kívánja, hogy bár ne született volna meg. Azt viszont hogy "Bár egészségesnek születtem volna" szerintem sok megkeseredett gyerek és felnőtt kívánja - valószínűleg sejted, hogy sokan egyszerűen nehezen veszik vagy kezelik a betegségük szabta akadályukat, van, aki szerencsés, lehet úgy nevelni a gyereket hogy optimistán álljon hozzá, de ez nem mindig elég.

Egyébként (valszeg a szembetegségem volt a közvetett ok) nekem pl. vannak mozgás- és egyensúlyzavaraim, szem-kéz koordinációs zavaraim, ésatöbbik kiskorom óta, nyilván röhejesen banális kis apróság a te szemedben az ilyesmi (sose tanultam meg bicajozni, korcsolyázni meg hasonlókat, sőt, még futni se, elesek). Nyilván nem akarom felkötni magam miattuk az első fára, nem kívánom hogy bárcsak meg se születtem volna, együtt tudok élni a ténnyel hogy vaksi is vagyok és bénagéza is aki a lábában is elbotlik napi szinten kb (+ egyéb problémák, hadd ne soroljam), de ettől még ZAVARNAK, és ha lenne pár kívánságom egy tündérkétől, igen magas prioritás lenne a kívánságlistán rendbe hozni a testem és megszabadulni a gátaktól, amiket szab nekem.

Kérdező, csak a te kedvedért megpróbálom még egyszer utoljára elmagyarázni, igyekszem úgy írni, hogy még egy 3 éves is megértse.

A GÉNHIBA öröklésére van 50% esély. Viszont a génhiba csak kivételes esetekben okoz valódi betegséget (ennek nem tudják a pontos kockázatát, de kb 5-10% körül lehet). Tehát arra kicsi az esély, hogy a gyerek járásképtelen lesz, mint én. Ha most sem érted, akkor nem tudok rajtad segíteni, komolyan nem tudom ennél érthetőbben magyarázni.

Az ágyhoz kötöttséget meg főleg nem értem, hogy honnan szedted. A járásképtelenség és az ágyhoz kötöttség két különböző dolog.

Még mindig jobb, hogy el kell számolnom az unokáim felé, mintha egyáltalán nem is adnám meg a lehetőséget nekik, hogy megszülessenek. Biztos vagyok benne, hogy a kisfiam soha nem fog rám haragudni, amiért megszültem őt - ellenkezőleg. Azt hiszem ez nevelés kérdése. Ha arra neveljük a gyereket, hogy mindenki selejt, aki valamiben különbözik a nagy átlagtól, és értelmetlen az életük, el kell taposni őket, akkor persze, hogy depressziósan élné le az életét, ha beteg lenne. De tőlünk nem ezt fogja tanulni, az biztos.

45-ös: igen, lehet véleményed, de ezt már leírtam egyszer. Én a kérdező alpári stílusban leírt véleményén akadtam ki. Mert véleményünk lehet, de a kinyilvánítása közben nem kell ordenáré stílusban sértegetni másokat.

Persze, ha kívánhatnék valamit, én is szeretném, ha egy csettintésre meggyógyulhatnék. Nem örülök neki, hogy beteg vagyok, mert megbonyolítja az életem. De ettől még nem utálok élni, ettől még tudok boldog lenni, és (szerintem) teljes életet élni.

A sajnálathoz pedig: az állapotomban azt utálom a legjobban, amikor az emberek sajnálnak. Olyankor tényleg egy szerencsétlen, beteg embernek tekintem magam, mert ezt látom a sajnálkozó emberek szemében. Gyűlölöm ezt az érzést. Mert amúgy normál állapotban nem érzem magam sajnálatra méltónak. Több dolog megadatott nekem, mint a legtöbb embernek. Van egy szerető férjem, gyönyörű lakásban élek, nincsenek komoly anyagi problémáink, és van egy gyönyörű, okos gyerekem. Szerintem sokan irigyek lennének rám ezek miatt. Szerencsére ritkán futok sajnálkozó emberekbe, mert akik ismernek engem, azok nem sajnálnak, mert tudják, hogy nincs miért.