A mai világban miért ennyire átlagos és elfogadott dolog az abortusz?

A 48-as válaszoló vagyok, a kérdésedre válaszolva 24 hetes terhes. A gyerekeim már izgatottan várják a kistesót.

Az utolsónak mondom, én nem pontozlak le, mert ebben az esetben igazad van. Sajnos én is ismerek egy olyan alkoholista párocskát, akiknek két gyerekük született így, de a második után már a gyámügy el is vette tőlük a gyerekeket. A nagyobbikról már biztosan tudni, hogy fogyatékos.... A kicsi még itt falun belül nevelőszülőkhöz került.

Egyébként egy régebbi kérdésnél olvastam egy nagyon szép verset valakitől. Ha megtalálom, bemásolom ide.

Itt vagyok már,

de mégsem vagyok itt,

aprócska vagyok és védtelen,

mert nem látsz, és nem panaszkodom,

csak fejlődöm, és növök szüntelen.

Osztódom, sejtekké növök,

növesztem parányi testemet,

szeretetben, s melegben osztozom,

táplálékon, s életen veled.

Minden apró vércsepped,

és minden szívdobbanás,

esély, hogy megszülessek,

esély és újabb varázs.

Egy hete létezem még,

aprócska sejttömeg vagyok,

csupán egy cseppnyi élet,

lassan telnek a napok.

A harmadik héthez értem,

szerveim növekednek,

a negyedik héten már

köldökzsinór köt össze minket.

A második hónapomhoz értem,

bizony már nyolc hetes vagyok,

biztosan érzed már a létem,

érzed, hogy itt vagyok.

Eltelik még egy hét,

már látszik lábam és kezem,

emberi formám van már

és veled dobban a szívem.

A kromoszómák eldöntötték,

hogy kisfiú leszek,

és tovább vihetem büszkén,

édesapám a neved.

A szemem kék lesz,

anyám, akár a tiéd,

a hajam pedig, mint a nyár,

ragyogó szőke, szép.

De épp most mi történik?

Ennyi volt szép mesém csupán,

mert nem akart, nem szeretett,

mert megölt a saját anyám.

Ennyi volt röpke szép mesém,

csak a bús halál maradt,

nem láttál, és nem ismertél anyám,

meghalt benned minden pillanat.

A szívem nem dobban meg többé,

nem leszek mosolygó, boldog gyermeked,

miért nem szerettél

miért nem becsültél,

gyönge és ártatlan életet?

Ejtettél-e könnyet vajon értem?

Ezt én nem tudhatom, gyökeremmel

téptél ki testedből,

elszakított tőled a fájdalom.

Minden halál, pillanata,

új életet fogan,

s minden aprócska életben,

parányi lélek van.

Vágyja, az életet,

joga van megszületni,

nem dönthetünk felőle,

szeretni kell, s felnevelni.

Ez az a vers, nekem nagyon tetszik.

Szerintem egyáltalán nem elfogadott az abortusz. Épp, hogy a mai társadalomban nagyon ellenzik. As közvélemény, a közérdekű poszterek az utcákon, reklámok, elrettentő filmek. Régebben elfogadottabb volt, a nők körében, nagyanyáink idejében.

Nehezek a női sorsok, hacsak lehet vállalni kell a babákat, de sajnos tényleg vannak olyan borzasztó helyzetek, hogy ez a kisebbik rossz... Normális nő, ha emellett dönt is, bánja, gyászolja.

Kérdező, olvashatod máshol is:

"Miután megkaptam az altatóinjekciót, semmire sem emlékeztem addig, amíg az ébredőszobában fel nem ébredtem. Egy nővér volt mellettem, aki a kezemet fogta.

Arra is emlékszem, hogy öklendeztem és halálosan betegnek éreztem magam. Az elvégzett beavatkozásról semmit sem tudtam. Amikor visszavittek a kórterembe,

barátnőm, Zsuzsi bejött megnézni és én elkezdtem zokogni. Nem is tudtam, hogy miért sírok, de utána tejesen megnyugodtam. Aznap délután taxival mentem haza.

Amikor hazamentem a lakásomba - Zsuzsi velem jött -, egyszerűen ledőltem a díványra és a megkönnyebbülés érzése öntött el. Az elmúlt hetek aggódása,

izgalma egyszerűen elmúlt. Egy percig sem sajnáltam, ami történt. Úgy gondoltam, hogy a döntés helyes volt és a vállamról nagy súly esett le. Újra visszamehetek az életbe. Úgy éreztem, hogy a rémálomnak vége. "

Nem kétséges, hogy a terhességmegszakításon átesett nők nagy részénél a megkönnyebbülés az egyik fő érzelmi utóhatás."

[link]