Mit lehet tenni, ha valaki megbánta az anyaságot, azt, hogy anya lett?

Nővéremben mindig megvolt az, hogy ő jobb, értékesebb, mint én, mert anyuka. Ez nekem már akkor is furcsa volt, mert én úgy vagyok vele, hogy ha boldog vagyok, azt nem kell világgá kürtölni, mások arcába tolni, bizonygatni. Ő mást sem csinált...

Ha én elértem valamit a tanulmányaimban, karrieremben, azonnal próbált rálicitálni valamivel. Például, hogy három gyereket szült bármiféle érzéstelenítés nélkül (igen, komolyan). Mellé az állandó nyomás, hogy én mikor szülök már, higgyem el, egy gyerek nagyobb boldogság bármilyen munkánál (nekem mindig az volt az első, hogy sikeres, jó életem legyen).

Aztán most kipukkant a lufi, kiderült, hogy a férjével már évek óta nincsenek meg jól, a 3. gyerek "mentőöv" lett volna a házasságuknak, de rosszul sült el... Válófélben vannak, nővérem a három gyerekkel visszaköltözött a gyerekszobájába a szüleinkhez, most "keresi önmagát" anyukánk megfogalmazása szerint (értsd: se munkája, se célja).

Kétszer elhívtam magamhoz, meg nyáron voltunk 4 napot nyaralni a szüleink unszolására, hogy kicsit kapcsoljon ki, érezze jól magát. Ez oda vezetett, hogy nyáron előállt azzal, hogy folytatni akarja azt a szakot, amit anno 10 éve otthagyott az első terhessége miatt, jelentkezik a pótfelvételivel és ez milyen jó lesz így. Szüleink ennek örültek is, mert legalább csinál valamit.

Itt jön a váratlan lépés.

Igaz, hogy levelező képzésre jelentkezett, viszont kitalálta, hogy ő péntektől hétfő reggelig itt akar lenni Pesten, mert ő "itt boldog". Erre akkor jött rá, mikor nálam volt. Hogy milyen jó beülni valahová úgy, hogy közben nem a gyerekeket kell csitítani, tud úgy enni, hogy nem kell felpattanni 5 percenként valami miatt, nem zsong a feje a nap végére és neki ez az a terápia, ami kell. Hogy legyen heti pár napja gondok, bajok nélkül. Szüleink mondták erre, hogy rendben, de van három gyereke... Az volt a reakció rá, hogy ő ebből a háromból igazából egyet sem akart, a férje erőltette a nagy családot, aztán dobbantott és éli világát, ő meg szívhat élete végéig és úgy bánja már az egészet, hogy ha lehet, azonnal visszacsinálná.

Most az a felállás, hogy anyukánk bevállalta az unokákat (háztartásbeli, nem dolgozik), hogy a tesóm "keresse az útját" tovább. Otthon emiatt állandóak a viták, mert apukánk szerint felnőtt nő így nem viselkedhet, a gyerek nem olyan dolog, amit meg lehet unni és csak úgy otthagyni valahol. És hogy ő is érezte néha úgy, hogy itt hagyna mindent és csak utazna egyedül a nagyvilágban, de nem tehette meg, mert ott voltunk mi, meg anya.

Szerintem itt több van a háttérben, minthogy nem találja önmagát és szaksegítség kellene, nem az, hogy anya tutujgatja, apa meg veszekszik vele.