Vállalnátok úgy gyereket, hogy férjjel, de mégis egyedül? Viszont anyagilag minden biztosítva lenne?

Nagyon szeretnék kisbabát, igazából mióta az eszemet tudom, imádom a gyerekeket. Figyelni rájuk, foglalkozni, játszani velük. 24 éves vagyok, szóval korban pont jó lenne már... A többi feltétel is adott.

Viszont, ami picit aggaszt valahol, az az, hogy a párom mondta, a hétköznapokban ne nagyon számítsak rá.

Sokat dolgozik, nem azért, mert szükséges, hanem enyhén munkamániás. Mielőtt az életébe kerültem, neki a karrierje volt a mindene, nagyon sokat dolgoztam azért, hogy pénteken délben abbahagyja a munkát, és hétfőig felé se nézzen.

Mondta, hogy anyagilag biztosít nekem, nekünk mindent, ha akarom, egyik dada után jön a másik, de érdemben nem fog tudni segíteni, csak este 6-7-től.

Nyaralni is így járunk, hogy én megyek több hétre valamelyik barátnőmmel, anyukámmal, ő meg a végén váltja 3-4 napra, mert neki ennyi fér bele...

Egyik részem azt mondja, hogy vágjunk bele így is, hiszen rengeteg család él hasonlóan, ahol 3 műszakban dolgozik az apuka, 12 órázik, csak azért, hogy legyen mit enni... És ott nincs külső segítség, anyukára marad a háztartás, a kert, a főzés, minden.

Viszont a másik részem igazi családra vágyik, ami nekem sem adatott meg anno. Apám volt, hogy még a karácsonyi asztaltól is felállt munka miatt, a szalagavatómon sem volt ott. Szülinapjaimon már ott sincs, nem is szól, banki átutalás formájában köszönt fel.

Legjobb barátnőmék pl. úgy oldják meg a babázást, hogy a férje is home officeban dolgozik, egyszer megy be hetente az irodába csak. Ő is ugyanúgy a gyerek életének a része, mint az anyuka, csinál körülötte mindent, nem esik kétségbe, ha fél napot ő van a babával egyedül. És ez szimpatikusabb, mint az, hogy a gyerek az apját érdemben csak hétvégén látja.

Ezt a vőlegényem is megoldhatná (a home officet), de ő hallani sem akar erről, mert hogy már próbálkoztunk vele, én csak elterelem a munkáról a figyelmét, semmivel nem halad úgy és "nem egészséges a munkát behozni a családi életbe".