Apaként megbántad hogy gyereked született?

Nagyon szomorú az eredmény.

Az egy dolog, hogy felismerték, hogy nehezebb, de hogy annyi kötődés sincs, hogy inkább visszafordítanák, mert megbánták... magyarul örülnének ha az a kis ember meg se született volna, csak hogy alhassanak tovább, meg szabadon mehessenek ide oda. Szomorú. Jöhet a lepontozás.

Dehogy bántam meg. Soha nem is tudnék ilyet mondani a kislányomra. A szemem fénye, elolvadok tőle. Nehéz volt az első 2-3 év? Piszkosul... én azt hittem sosem lesz vége, kimerültek voltunk, elegünk volt sokszor, a feleségem kínlódott a legtöbbet. Aztán gyorsan integráltuk az életünkbe és jöttünk-mentünk már vele is. Amióta tudatosan megölel, jár, beszél azóta nekem óriási szerelem.

Azért felnőtt ember feltudja mérni ép ésszel, hogy egy gyerek áldozatokkal jár. Felkészülni erre nem lehet, de tudja. Ha aztán megbánja a gyermekvállalást, mert az áldozatokkal jár, hát... ne haragudjon meg a jó isten, de az az egyén szegénységi bizonyítványa. Csak a gyereket sajnálom ilyen helyzetben.

Nem apaként, de a lányaként nyilatkozok. Az én apám határozottan megbánta. Én pedig azt kivánom, bárcsak le születtem volna meg.

Az ő megbánása miatt én egy lelki nyomorék vagyok, kihat az egész életemre, nem győzök szakemberekhez járni. Pszichológus, pszichiáter, terápiák, sőt, egyszer kínomban egy látohoz is elmentem. Az emlékeimből, traumáimból, anyum és apám nyilatkozatából és a szakemberek véleményéből erre jutottam.

Volt anyum és apám, boldog pár voltak, be akarták utazni Európát és sok helyen jártak még mikor csak ketten voltak.

Aztán lettem én. Nagyon nehezen, évekig próbálkoztak, mire sikerültem. Biztos nem véletlenül, ami nem megy, nem kell erőltetni. De mégis így tettek.

A kapcsolatuk megromlott. Apám féltékeny lett rám, mivel anyum már nem csak vele foglalkozott, illetve én élveztem prioritást. Akkor apám rászokott a cigire és több önkárosító dologra is. Emlékszem, kicsiként megkérdeztem miért teszi ezeket, és azt mondta azért, mert utálja magát.

Gyerekként apám rengetegszer bántalmazott engem, a frusztrációját rajtam vezette le, és emellett állandóan azzal fenyegettek anyuval együtt, hogy miattam fognak elválni, apám miattam fog anyuval kirakni az utcára, én tettem tönkre az életüket. Emiatt elég hamar megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy a gyerek a legrosszabb dolog a világon és nekem nem kell soha.

A terápiák során próbáltuk ezeket a traumákat kezelni, feloldani, van amit sikerült, van, amit nem.

A látó szerint pedig nagyon kicsiként apám nagyon rossz dolgot tett velem, ami valószínűleg egész életemben hatással lesz rám, illetve egyes egészségügyi problémáim is innen erednek.

Jelenleg úgy vagyunk, hogy apámmal 11 éve nem állok szóba, pedig még sajnos velük lakok. Anyummal is csak a kötelezőt beszélik meg, de semmi kapcsolat nincs már köztük, nem is alszanak együtt, illetve apám sokszor elmegy napokra, senki nem tudja hova megy és mikor jön vissza. Ilyenkor megnyugszik a lelkem, örülök, ha nincs itthon.

A poén az, hogy lett két tesóm is, a nagyobbik véletlen csúszott be, a kisebb pedig már csak azért lett, hogy a három gyerekre van adómentesség, támogatás, stb., a házunk is így lett. Ők is lelkilek defektesek, bár nem annyira, mint én.

Ez nem csak az individualizmus kérdése, meg hogy a mai emberek "önzők".

Inkább a segítség hiánya, amit látok.

Nagyszüleim 3 gyerek mellől szinte minden szombaton színházba vagy táncolni mentek. De még a szüleim is simán így tettek. Volt kire bízni a gyerekeket. Amikor generációk éltek közel egymáshoz, nem volt ennyire a nő magára hagyva a gyerekkel mint ma. Ma a gyerekes ismerőseimnél azt látom, hogy 0 segítség. Vagy ha lenne is, nem él vele, mert a társadalom megbélyegzi, mivel az a normális, hogy feláldozza magát az anyaság oltárán. Mert ha másra bízza és elmennek a férjével, akkor rossza anyának bélyegzik. Pedig a házasságnak szüksége van kettesben eltöltött időre is.

Nekem még nincs gyerekem. Nem is szeretnék. De talán több kedvem volna hozzá, ha nem végletekig kimerült anyákat, anyjukat teljesen kiszipolyozó hisztis gyerekeket és széteső házasságokat látnék magam körül.

Én anyaként írok:

Én is a segítség hiányát érzem. Én anno többemberes baba voltam, ha 2 órát aludtam az soknak számított. Anyám úgy élte túl, hogy az egész rokonság még az unokatesók is dajkáltak, hogy anya pihenhesen.

Nekem már nincs meg ez a luxus. Távol élünk a családtól, ha bármi van... nincs kire bízni a kicsit.

És társadalmilag is meg van bonyolítva minden.

Emlékszem anyósom milyen lelkesen mondta, hogy amikor neki voktak babái milyen jó volt, előre engedték a bankba, hogy hamar végezzen... Ma már sorszámos rendszer párhetes babával is ki kell várnod a sorodat ami 1-2,5 óra is lehet. De nekem az volt a legkellemetlenebb amikor ülünk a kormányablakba, a nyűgös kicsit próbálom csítítani így móndokázunk, énekelgetünk, hogy ne a gyereksírásban kelljen órákat várni. Elmentem elkérni a pelenkázó kulcsát, és úgy adta oda, hogy "bármit odaad, csak ne énekeljen!". Akkor szívesen elsírtam volna magam, mert nem jódolgomban énekelgettem.

A gyerekeseket úgyanúgy súlytja a tarsadalmi közöny mint mindenki mást. Csak fájdalmasabb viselni, mert egyensúlyozni kell egyedül, (ha partner, akkor az apával) a társadalom és a baba igényei között.