Más is vállalt úgy gyereket, hogy igazából nem szerette volna? Hogy viseli az anyaságot? Átértékelődött ez a későbbiekben?

Hmmmm, hihetetlen hogy ilyet olvasok. Bár valamelyik babás oldalon olvastam a jelenségről. 14+2 hetes várandós vagyok, nem terveztük a párommal de őröltünk és termeszetesen akartuk is ,első baba:)a 12.heti UH-s képet ahogy megkaptuk s láttuk milyen szép baba formája van, onnantól kezdve mindennap beszélünk hozzá és elmondjuk neki hogy "Szeretlek". Számomra elképzelhetetlen lenne a várandósság anélkül hogy már most ne nevelném szeretetben a magzatom. Sajnálom ami veled történik, remélem amikor legelőször karjaidba veszed a babád ,mindenért kárpótol s úgy fogod érezni Te vagy a világon a legboldogabb anya/ember. :) Tényleg elképzelhetetlen hogy nem szeretné egy anya a gyermekét.

Esetleg lehet érdemes lenne szakemberrel beszélni... ha csak megnyugtat már megérte!

Minden jót kívánok nektek!:)

Azt senki sem tudhatja előre, hogy meg fognak-e változni az érzéseid, és mikor, de valószínűleg igen. Gondolkodj el azon, vajon miért nem szerettél volna gyereket. Nincsenek jó tapasztalataid kisgyerekekkel, babákkal? A sajátod más lesz, te neveled, te leszel az anyukája, akit mindenkinél jobban szeret. Az életed nyilván meg fog változni, de lesznek benne jó változások is. A gyermekedben magadat és a férjedet is látod majd, és ha beindul benned az anyai ösztön, szeretni fogod őt is. Lehet, hogy nem fog rögtön a szülőszobán vagy a kórházban megtörténni a "csoda", emiatt ne ostorozd magad. Az első napok, hetek nehézségei valószínűleg lekötik majd a figyelmedet, idő kell, mire összeszoktok. Kérj segítséget a férjedtől, anyukádtól, hogy legyen egy kis időd magadra is.

Van egy barátnőm, aki mindig azt hangoztatta, hogy nem szereti a gyerekeket, idegesítik őt, és ő soha sem fog szülni. Aztán a nővérének megszülettek az ikrei. Amikor rendszeresen látogatta őket, rájött, hogy mégsem utál minden gyereket, szép lassan megváltozott a hozzáállása. Most már úgy gondolja, hogy ha lenne egy olyan férfi, akit igazán szeret, akkor vele szívesen vállalna babát. Én nem gondoltam volna, hogy valaha is ezt fogja mondani. És őt nem is a saját gyereke változtatta meg, hanem a testvére gyerekei...

Szia Kérdező!

Engem is így vállalt anyukám.

Ő nagyon tudatosan és precízen készült az egészre, és így is nevelt. Mindig megvolt az az érzésem, hogy hiába tesznek meg mindent a szülei, igazából egy felesleges kolonc vagyok. Nem szerettem a közelükben lenni, és csúnya ezt mondani, de nem is éreztem szeretetet, mindigmenekültemotthonról, pedig nem bántottak, és különösen kívülről idilli család voltunk. Depresszió, szorongás, öngyilkossági kísérletek, aszociális viselkedés... barátok hiánya. Stb.

Már szinte nagykorú voltam, mikor elmunta anyám, hogy soha nem akart gyereket, nem szerette/nem szereti őket, családi nyomásra vállalt. A terhességet végrehajtandó feladatnak fogta fel, és amikor megszülettem, akkor sem érzett semmit, és hosszú hónapok teltek el, mire valami kötődésféle kialakult. A viselkedése tökéletes volt, tankönyvszerű a kötelező nevetés, mert tudta, hogy ezt várják tőle. Közben minden arról szólt, hogy ő feláldozza magát értem, de velem mennyi baj van... soha nem voltam elég jó semmilyen szempontból. Elmondta, h alig várta, hogy elköltözzek, s ha ma lenne fiatal, dehogy vállalna gyereket.

Hálás vagyok, hogy ezt elmondta, mert a pszichológus legalább tudott dolgozni az infóval (állítólag amúgy gyakori történet, csak az nem gyakori, hogy a szülő valaha is elmondja).

Kapcsolatunk ma is a kötelességekről szól. Húsvát-szülnap-karácsony-ajándékok-kajálás-bevásárlás-ügyintézés-segítség.... de őt egyáltalán nem érdekli, hogy velem mi van, elmondja a saját gondjait, mártírkodik kicsit, mi meg meghallgatjuk és bólogatunk - amit meg tudunk, abban segítünk.

Azt tudom neked tanácsolni, hogy vond be minél nagyobb mértékben a nagyszülőket és a férjedet. Nagyon lelkesek lesznek, ha nem tolod el panaszkodással és hibahánytorgatással (mindig mindenért dícsérd őket, tenyeret összecsapva csodáld az anyóst, stb.!!!), akkor leveszik rólad nagyon nagy részét a tehernek, illetve a gyereknek lesz egy nagyon stabil, szeretetteli kötődése (én is a nagyszüleimhez ragaszkodtam igazán, pedig nem voltak gazdagok, és ott is voltak szabályok).

Ha pedig bármilyen mentális problémát tapasztalsz akár magadon, akár a gyereken, az istenért: kérd szakember segítségét, ne várj!

Olyan nincs, hogy szülnöm "kell". Senkiért se. Ha a férjem utólag meggondolná magát, az válóok lenne - kiváltképp, ha az elején tisztán érthetően és akár többször is leszögeztem, hogy nem lesz gyerek. Nekem kicsit úgy tűnik, hogy már most áldozatként tekintesz magadra - ha már szülnöd kellett, akkor a férjednek, szereted ezért bevállaltad érte. Nem magadért, hanem érte, te lemondtál a függetlenségedről.

Kicsit bennem van, hogy edd meg, amit főztél. te vállaltad, erre emlékezz később is. HA jól alakulnak a dolgok, akkor kialakulnak benned az anyai érzelmek és végül is klassz, szerető anya lesz belőled. Persze, simán lehet, elvégre az imádott férjedből és belőled van a gyerek.

Azonban az is lehet, hogy mártíranya leszel - és ebben az esetben sajnálnom az utódot, nem ő kérte, hogy legyen.

Majd az idő megmondja.