Ti mennyit költötök a babaruhákra havonta?

Mondjuk nekem nincs gondom a használt ruhákkal sem, van jó néhány olyan is.

De a múltkori méretváltásnál csak újakat vettünk. Ez egy teljes szett téli ruházat (egy kabát, bakancs, több póló, body, nadrág) és 40-50e körül fizettünk. De ez három hónapja volt, azóta nem vettünk ruhát, még tartja a méretet, lassan a cipő lesz aktuális.

Azt nem értem, hogy milyen kiegészítőt lehet egy 4 hónaposra tenni egy fejpánton kívül? (Ami szerintem eléggé bután néz ki, egy többé-kevésbé kopasz gyereken még.)

Ha a költekezésből kicsit vissza tudnál fogni, a fennmaradó pénzt akár le is köthetnétek neki és később a legdrágább magánegyetemre is mehetne. Azzal többet profitálna hosszútávon, mint abból, hogy "babaként 100 rugóba fájt havonta a ruháztatásom".

De akár kisebb korában is minőségibb oktatást kaphatna. Vagy ez nem annyira fontos szempont?

Kérdező teljesen jó szándékkal mondom, de addig gondolkozz el rajta, amíg nem késő. Egyelőre pici a gyerek, most még nem okoz kárt, de később fog.

Amit csinálsz azt túlkompenzálásnak hívják. Ha folytatod, jó eséllyel a pénz és a tárgyak bűvöletében élő gyereket nevelsz fel, akinél minden más (nem pénzben mérhető) érték elsikkad.

A tágabb családban van egy hasonlóan nevelt lány. Eredmény: tanulni nem akar, dolgozni nem akar. Kitartattja magát férfiakkal. Erőfeszítéseket nem tesz, hogy előrébb jusson, saját lábára álljon. Már 24 éves, tehát ideje lenne, ráadásul esze is lenne hozzá. A szülei annyira érdeklik csak, hogy djanak pénzt. Ha nem adnak, vagy feltételhez kötik, akkor megsértődik és hónapokig nem beszél velük.

Igazi barátai nincsenek, csak pénzen megvásárolt felszínes barátságok.

Nekem nem tűnik boldog életnek. Te a saját gyerekkorod miatt átestél a ló túloldalára. ez érthető, de a gyereked érdekében nézd reálisabban a dolgokat és ne neveld anyagiasságra, mert ő is boldogtalan felnőtt lesz, csak máshogy.

"Mindannyian ismerünk olyan embereket, akik mindig előjogokat és különleges bánásmódot igényelnek maguknak. Azt hiszik, hogy bizonyos előnyök eleve megilletik őket. Nem alkalmasak a csapatmunkára, és nehezükre esik tartani magukat a szabályokhoz. Állandóan követelnek valamit másoktól, és tiltakozással, kritikával reagálnak, ha megtagadják ezt tőlük. Kényeztetni kell őket, mégsem lehet őket sohasem megelégíteni. Kívánják a jóindulatot, az osztatlan figyelmet, birtokolni akarnak személyeket és dolgokat, anélkül hogy maguk készek lennének adni. Csodálkoznak, ha az emberek visszahúzódnak tőlük, és ők egyre magányosabbá válnak. Egyidejűleg erősödik bennük az irigység és a féltékenység.

Igen korán megteremtődik e negatív jellemvonások táptalaja. Éppen azok a szülők, akik "olyan jót akarnak" gyermeküknek, hogy nem tudnak semmit megtagadni tőle, nehogy csalódást okozzanak neki, rögzítik benne ezt az állandó elváró hozzáállást. Nem a boldogságához, hanem a boldogtalanságához járulnak ezzel hozzá, még ha az ellenkezőjét szeretnék is. Az elutasítástól való félelemből számos anya és apa már nem mer határozottan fellépni és szabályokhoz ragaszkodni. Kötnek ugyan bizonyos megállapodásokat, ám nem tesznek semmit, amikor azok áthágásra kerülnek.

Egy anya például megígérte Ráhel nevű kislányának, hogy a tavaszi szünetben járhat lovagolni, ha rendesen megcsinálja a házi feladatokat, és morgás nélkül elvégzi a rábízott kis otthoni teendőket. Egyértelmű volt a megállapodás. Csakhogy Ráhel egyáltalán nem tartotta magát hozzá, lovaglóórákat viszont mégis vehetett. Ez a következetlenség komoly problémákhoz vezet mind az iskolában, mind később. Az élet ugyanis csak úgy működik, ha bizonyos játékszabályokat betartunk. Pusztító következményekkel jár, amikor jó szándékú szülők minden nehézséget elhárítanak gyermekük útjából.

Elkényeztetés

Néhány évvel ezelőtt Amerikában egy pedagógiai bizottság megfordította a "Milyen a helyes nevelés?" kérdést, és ezt kutatta: "Mit kell tennem, hogy gyermekem ne boldoguljon az életben, és bűnözővé váljon?" A bizottság tizenkét szabályt állított fel. Lássunk egy részletet belőle: "Kora gyermekkorban kezdjen el mindent megadni gyermekének, amit az csak akar! Ily módon hamarosan azt fogja hinni, hogy a világ adósa neki az élettel... Ne biztosítson számára semmilyen vallásos nevelést... Lehetőleg kerülje a "helytelen" szót, mert ez bűnkomplexushoz vezethet benne..."

Már Rousseau is feltette a kérdést kétszáz évvel ezelőtt: "Ismeritek annak a legbiztosabb módját, hogyan tegyétek boldogtalanná gyermeketeket? Szoktassátok hozzá ahhoz, hogy mindent megkap! Kívánságai ugyanis feltartóztathatatlanul növekednek, amennyiben könnyűszerrel beteljesítheti őket." Tudatosan elkényeztetni feltehetően senki sem akarja a csemetéit, milyen gyorsan megtörténik ez mégis! Nem is olyan könnyű észrevenni, mikor csap át a törődés kényeztetésbe. Nem csak a dugig teli gyerekszobák, a korlátlan tévézési lehetőség, a túl magas zsebpénz jelzik ezt, hanem az is, ha tétlenül nézzük, amint áthágják a korlátokat, ha azt csinálnak, amit akarnak, ha önkényesen feladjuk a megállapodásokat, ha minden akadályt elhárítunk előlük, és minden felelősséget leveszünk a vállukról. Amennyiben egy gyermek azt gondolja, hogy mindent a lehető legkönnyebben megszerezhet, csüggedés és keserűség fog erőt venni rajta, ha később már nem működik ez a tapasztalati alapelv.

Lehet-e a nevelésben egyáltalán valamiből túl sok? Valódi szeretetből biztos, hogy nem, de szeretetnek nyilvánított kényeztetésből igen.

A. Wunsch szociálpedagógus írt egy könyvet "Die Verwöhnungsfalle" (Az elkényeztetés csapdája) címmel. Ebben rámutat, milyen rettenetes következményekkel jár a gyerekek későbbi életére nézve, ha egyfajta üvegházi környezetben nőnek fel. Minden az ölükbe pottyan. Nem tanulnak se megbízhatóságot, se felelősséget, és így nem is tudnak helytállni. Később, a valós élet huzatos levegőjében ellenségesnek tűnik számukra a világ. Az agyonbabusgatással az életrevalóságtól fosztjuk meg a gyerekeket. Semmi sem bátortalanít el annyira, mint az elkényeztetés. Az "üvegházon" kívül felelősséget kell vállalni, amit sosem tanult meg. Ha a gyermek képességei elé nem állítanak kihívásokat, ez oda vezet, hogy mások rovására próbálja később megkeresni helyét a társadalomban. Saját magának a lehető legnagyobb kényelmet szeretné, miközben mások felé túlzott elvárásai vannak. A. Wunsch könyvében hoz erre egy találó példát:

"Az elkényeztetettek úgy viselkednek, mint egy kínai példázatban a vendégek, ahol egy szerény anyagiakkal rendelkező jegyespár arra kérte a meghívottakat, hogy mindenki hozzon magával bort, s öntse azt a terem bejáratánál álló nagy korsóba. Amikor aztán koccintottak az egybekeltek egészségére, nyilvánvalóvá vált, hogy mindenki vizet hozott magával abban a reményben, hogy egy kis víz nem fog feltűnni a sok borban. Így az elkényeztetett emberek is azt remélik, hogy haszonélvezői lehetnek annak, amit mások előteremtenek, és ugyanilyen felvizezettek vagy tartalmatlanok a kapcsolataik is."

Ha a gyermek nem szembesül kihívásokkal, akkor az kisebbrendűségi érzésekhez, helytelen önértékeléshez és a valóságból való meneküléshez vezet. Azok az emberek, akik elkényeztetett gyerekek voltak, később úgy élnek, mintha mindig egyfajta lelátón lennének nézők. Kudarctól való félelmükben semmibe sem fognak bele.

Tehetetlennek mutatják magukat, hogy így támogatást és törődést kapjanak. Az elkényeztető nevelési stílus továbbá táptalajt jelent neurózisok későbbi kialakulásához, mert a gyerekben nem tud kifejlődni az önállóság. A neurotikus ember úgy érzi, nem értik meg, mert mindent, ami csak éri, gyermekkori tapasztalataihoz mér, amikor minden akadályt elhárítottak az útjából.

Ugye, aggódva figyeljük, ha államainkban nem csak valóban rászorulók kaphatnak szociális segítséget, hanem egyre több elkényeztetett személy csapolja meg és veszélyezteti ezzel a szükséghelyzetekre megalkotott ellátórendszert? Egy politikus egyszer tömören így fogalmazott: "A szociális háló nem függőágy; sokkal inkább trambulinnak kell lennie, amely felfog és talpra segít, nem pedig hosszas tartózkodásra hívogat."

Kultúránkat kezdi az jellemezni, hogy elfogadunk és elveszünk ellenszolgáltatás nélkül. Ennek csak rossz vége lehet.

A "mami-hotel" sokak számára magától értetődő szolgáltatássá vált. Míg korábban az volt az elfogadott, ha valaki iskolái vagy szakképzése végeztével ellátta magát, manapság fiatalok, akik már rég saját lábukra állhatnának, még évekig térítésmentesen igénybe veszik a "mami-hotel" kényelmét, beleértve a külön szobaszervizt, anélkül hogy ők a kisujjukat is mozdítanák érte. "

Az enyém sem ilyen, kedves :-)

No,de én sem vagyok ekkora rongyrázó suttyó!