Nem erzem magam anyának, mit tudok tenni?

Nézd, én világéletemben maszkulinabb gondolkodású voltam. Amikor terhes lettem, akkor megfogadtam, hogy rágörcsölni csak olyan dologra fogok, amire valóban érdemes (pl. komoly betegsége van a gyereknek, vagy komoly sérülés éri).

A terhesség alatt zéró kötődést éreztem, inkább kicsit kellemetlen volt, hogy "laknak bennem". Semmi vattacukor meg rózsaszín felhő. Gondoltam, hogy majd kialakul, ha már ketten leszünk, nem másfelen.

A doki egyszer kérdezte, hogy hogyan szeretnék szülni. Mondtam, hogy tökmindegy, a gyereket kihúzhatják az orromon keresztül is, vagy teleportálják ki, lényeg, hogy egészséges legyen.

Lett egy csokor komplikáció, a gyereket vákuummal húzták ki (fentről meg nyomták), szerencsére makkegészségesen. Bennem motoszkált a gyanú, hogy a pechszéria még nem ért véget, így hevesen tiltakoztam, hogy a mellkasomra rakják, amíg a vége felirat nem villan fel. Igazam lett, mert a méhlepény se vált le. Egy kis kínzás a szülőszobán, aztán szabad műtő, altatás, kipecázták.

Pont nem érdekelt a szülés módja, örültem neki, hogy mindketten megúsztuk maradandó károsodás nélkül.

Amikor először láttam a babát, néztem, hogy jéé, ez a rózsaszín csomag most már életünk végéig velünk lesz. (Oké, 18 év tuti :))

Hazamentünk, akkor sem éreztem semmit. Két hét múlva sem.

Tejem a vérveszteség miatt nem volt, de különösebben ezen se pörögtem, hiszen létezik tápszer is.

Majd idővel, ahogy nőtt, egyre értelmesebb lett, egyre interaktívabb, úgy alakult ki a kötődés is.

Nekem hatalmas előnyt jelentett, hogy nem paráztam rá semmire: nem stresszeltem, nem idegesítettem magam,nem volt teljesítménykényszerem. Így több energiám volt rá is, a hangulatom is jobb volt.

Lassan másfél éves, kiegyensúlyozott, szociálisan érdeklődő kisgyerek. Most már nagyon erős a kötelék, de továbbra se gondolom, hogy én attól lennék jó anya, hogy mindenféle rémképektől rettegek, vagy próbálom olyan dolgoktól megvédeni, amik az élet természetes velejárói (pl. pont ma volt olyan, hogy egy picit idősebb kislány megpuszilta, ő meg láthatóan nem volt vevő rá. Nem léptem közbe, hagytam, hogy ő oldja meg. Nem volt veszélyben, a komfortzónájába meg be fognak még lépni párszor.)

Két eset volt, amikor pánikba estem vele kapcsolatban, talán túlzottan is: két hónapos oltás után extrém gyorsan szökött fel a láza, másfél perc alatt felugrott 39 fölé. Dadogva hívtam a gyerekorvost, hogy jézusom, mit csináljak, mentőt hívjak, jöjjön ki, mivanmivanmivan. A doki visszakérdezett, hogy lázcsillapítót adtam már? Óbazze, én barom, ez a nagy pánikban nem jutott eszembe.

Adtam, lement, nem lett semmi baja. Az orvossal utána együtt röhögtünk, hogy mekkora balfék voltam.

Másik pánik pár napja volt: egyszerűen lesétált a kanapéról, nem vette észre, hogy vége van. Hatalmasat esett. Órákig nézegettem, hogy produkál-e bármilyen tünetet, nem érte-e túl nagy ütés a fejét. Iszonyú ideges voltam.

Szerencsére azóta is jól van,megúszta sérülés nélkül.

Hosszútávú célt nézek: fizikailag és lelkileg egészséges, független, önálló felnőttet szeretnék nevelni belőle. Ezért igenis hagyom, hogy a kisebb, korának megfelelő csatákat ő vívja meg és ebből tanuljon. Később pedig célom, hogy korának megfelelő mérlegelési képessége legyen. Kamaszkorára jusson el odáig, hogy azért nem csinál (nagy) hülyeséget, mert képes ő maga felmérni a helyzetet és nem azért, mert én ostorral és tüzes vassal állok mögötte és vadul tiltok bármit. Inkább legyen tájékozott, kövessen el kisebb hibákat és tanuljon belőle.

nem olvastam végig a válaszokat.

Én hüvelyi úton szültem, 4 hónapig szoptattam. Az elején mégsem éreztem magam anyának. Valahogy nem jött az a csodálatos anyai ösztön... Tudtam, hogy kötelességem ellátni a kicsim, mindent meg is tettem.

Most 2,5 éves, tökéletes a kapcsolatunk. Most már igazi anya vagyok.

Nem attól leszel anya, hogy hol bújik ki, és mivel táplálod...

az első napok, hetek egymás megismeréséről, összeszokásról, egymásra hangolódásról is szólnak.

annyi biztos, hogy te neki az egész világot jelented.